logo

XXII Januarius AD

Marcellus pályája VII.

A Marcus és Commodus együttes uralkodása idejében megindult népmozgalmak közepette Britannia se maradt veszteg; hiszen, ha az erős proconsuli kezek kierőszakolták is az engedelmességet, nem bírták elfeledtetni a függetlenséget. Rossz hírek érkeztek Britanniából 176 után. Marcus Aurelius és fia vezérül megbízhatóbb embert nem szemelhetett ki, mint Marcellust. Marcellusnak britanniai első küldetése amaz időre esik, midőn Marcus Aurelius uralkodótársául bírta fiát Commodust. Ezt olvasom ki a Hübner által közölt ama feliratból, mely a «legjobb és leghatalmasabb uralkodóink; idejéből említi Marcellus consulárisságát Britanniában.
Nem részletezi ugyan e felirat Marcellusnak mind a három nevét, hanem csak kettőt és nem tartalmazza az időszámítást jelző consulokat, de ennek dacára igazat adok az idézett feliratot közlő Hübnernek, hogy a mi Marcellusunk az, aki, mint consularis szolgált Britanniában. Nem látok okot annak föltevésére, hogy a jogtudós és tanácsos Marcellus más ember volt, mint az itt említett consularis. De abban már nem adok igazat Hübnernek, hogy a legjobb és leghatalmasabb jelzővel megtisztelt két uralkodó alatt Marcus és Verus értendő. Ezt maga Hübner cáfolja meg, midőn a kérdéses feliratban említett consularisság idejét 182-re teszi.

182-ben nem Marcus és Verus. hanem Commodus uralkodott. En a Marcellus első brit consularisságát Marcus és Commodus együttes uralkodása alatt keresem s az optimorum maximorumque imperatorum nostrorum alatt Marcus Aureliust és a vele együtt országló fiát Commodust értem. Első ízben Marcus Aurelius és fia együtt küldték Marcellust Britannniába, mint a felírat mondja, consularis kormányzónak. Másodízben Commodus küldte oda. A mi Marcellusunk volt Alsó-Pannonia propraetora Pius alatt, Britannia consularisa Marcus és Commodus alatt s ismét consularis britföldön Commodus alatt.

A birodalomra nehezülő idők annak kiváló polgárát Marcellust tettre készen találták. Nem is küldhették különb vezért az elbizakodott barbárok megfékezésére, az akkori közlekedési viszonyok mellett a világ végének tartható szigetre. Marcellus is elmondhatta seregének azt, a mivel híres elődje Agricola biztatta katonáit: dicsőség eljutni a világ legtávolabb pontjára és ott esni el a harc mezején.

Mialatt Marcellus a csatornán túl biztosító a békét, az alatt a pannoniai légiókat megtizedelő ragályos betegség utolérte, Róma pótolhatatlan veszteségére, Marcus Aureliust is. Végső rendelkezésére várakozva tudakozták hu tanácsosai és törzstisztjei, hogy kinek gondjaira bízza fiát? A ti gondjaitokba ajánlom, ha megérdemli, és a halhatatlan istenekébe, monda a haldokló apa.
Commodus apja halálakor 19 éves együgyű, vásott ifjú volt. Sem bölcs apjának dicső emléke, sem az apai barátok komoly intése nem hatott Commodnsra. Ha márki nem végeztette, legalább tagadta volna ki, vagy mellőzte volna Marcus e nemtelen fiút, a kit úgy is matróz vagy gladiator sarjadékának tartottak sokan. A férjnek közönyét nem tette jóvá, az uralkodónak előrelátása s ennek következtében vége szakad Róma ama boldog korszakának, melyet élvezett az öt jó császár uralkodása alatt, a mely korszak Gibbon szerint az emberiség egyik legszerencsésebb százada.
Marcus halálával Marcellus első brit küldetése is lejárt. Az egyedül uralkodó Commodus a tartományi kormányzóságot többnyire új embereknek adományozta. A lecsendesített Britannia éléről nyugodtan léphetett le Marcellus.

A magánéletbe visszatérve, a consuli hivatalról szóló művét írta. Ez irathoz elég anyagot és tapasztalatot gyűjtött Marcellus, hiszen valószínűleg viselte a consulatust és mint britanniai consularis gyakorlatból ismerte a proconsulság hatáskörét. A Commodus alatti szolgálaton kívüliség idejében még mást is irt Marcellus. Ekkor irta jegyzeteit Julianushoz és Pomponiushoz. Bizonyítékul szolgáljon az, hogy Salvius Julianus és Pomponius, kiknek műveihez Marcellus helyreigazító megjegyzéseket irt, még Marcus és Verus idejében éltek. Salvius Julianus 165-ben halt meg. Szokatlan és példátlan, hogy oly nagytekintélyű jogtudós, mint Julianus, még életében annyi sok javításnak legyen kitéve, a mennyi Marcellus nótáiban szánva van Julianusnak. Több mint valószínű, hogy a Julianus halála (165) után elmúlt 15-18 évnek jogfejlődése tette szükségessé a különben igen becses műnek átnézését és helyesbítését.
A jogéletre nézve igen termékenyek Marcus uralkodásának utolsó évei. És így nem volt korszerűtlen munka a közhasználatban lévő műveknek észrevételekkel való kisérése. Ezért nézte át Marcellus a Pomponius könyvét is. Nagy tekintélyben állott Marcellus, midőn híres mestereinek iratait bírálni és javítani kezdte, közfigyelmet ébresztőleg, és oly alapossággal, hogy szinte közmondássá vált annak igazsága, a mivel Marcellus is egyetért.

Míg Marcellus a tudomány igazolta támadásait intézte a Julianus és Pomponius művében lappangó hibák és fogyatkozások ellen, azalatt a birodalom határain vészterhes támadások fenyegették az Antoninusok örökségét. A britek a hatalomnak engedelmeskedni tudtak, de szolgálni nem akartak. Nem bírták felfogni, miért vágyódnak az ő szerény gunyhóikra a rómaiak, a kiknek oly fényes palotáik vannak. Marcellus eltávozása után fellázadtak a britek. Áttörtek Agricola sáncain, a római haderőt jelentéktelen parancsnokával együtt, kinek nevét sem említi Dio Cassius, felkoncolták.
Commodus megrémült. Ulpius Marcellust küldte ellenk, Dindorff vélekedése szerint Kr. u. 184-ben. Marcellusban megvolt a nagy hadvezéri tehetség, alapos helyismeret, előrelátás, határozottság s hősiesség, és az erkölcsi és észbeli felsőség, a mely tulajdonok őt a helyzet urává tették. Diadalról diadalra vezette Róma fegyvereit s a döntő győzedelem nem soká késett. Erre mutat egy 185-ből való felirat, melyet most a magyar nemzeti múzeumban láthatunk. E kövön már Britannicus címet visel Commodus, mely címét Marcellusnak köszönhette, valamint azt is, hogy hatalmas fejedelem címmel tisztelték meg.
Marcellus a hadjárat sikerét a seregnek tulaj donitá, a dicsőséget Commodusnak engedte át. Ez igénytelenség folytán nagyobbodott a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, mellyel Marcellusnak ország-világ adózott. Az említett győzelem némelyek szerint nem a jogtudós, hanem más Marcellusnak, jelesül a jogtudós hasonnevű fiának a műve. Indokolásul azt hozzák fel, hogy Dio Cassius a brit győző Marcellusról csak a jellemszilárdságot s hadvezéri tulajdonságot emeli ki, nem pedig a jogtudományt, továbbá, hogy a jogtudomány nem szokott együtt járni a vitézséggel. Ez utóbbi nem igaz.
Akinél megvan a természetes józan ész s kellő alapos tudomány, könnyen és igazságosan kezeli a törvényt, habár időközönként seregeket vezetett is. Köztudomású, hogy Rómának igazságos nagy fejedelmei, a kiknek nevéhez a legszebb constitutiok fűződnek, katonai életet éltek; zsarnokai, hitvány uralkodói mind katonai erények nélküliek.

Marcellus jogérzetét s erényes tulajdonságait magával vitte a táborba és innen kipróbálva hozta azokat vissza a fejedelmi palotába, ismét a táborba és végül a magánéletbe. Dio Cassius hallgatása alapján nem lenne indokolt Commodus alatt akár két, akár más Marcellust szerepeltetni Britanniában, mert Dio Cassius az idézett helyen nem tartja feladatának kimeritőleg jellemezni a Britanniába küldött hadvezért. Valamint Tacitus Labeoról és Capitoról csak, mint emberről és polgárról, nem pedig mint jogtudósról tesz említést, úgy Dio Cassius Marcellust nem, mint jogtudóst, hanem csak, mint vezért említi. Azon nézetben is többen vannak, hogy Ulpius Marcellus a jogtudós túl nem élte M. Aureliust, miért is okvetlen más az a Marcellus, a ki Britanniát kormányozta Commodus alatt.
Az első állítás, hogy t. i. a jogtudós Marcellus túl nem élte Marcus Aureliust, már az eddigi fejtegetéseink közben megtalálta cáfolatát. A második állítás, hogy t. i. Commodus alatt nem a jogtudós Marcellus, hanem fia aratott győzelmet, téves. Igaz, hogy Marcellusnak volt fia. Fia nemcsak teljes nevét, hanem katonai képességét és nemes jellemét is örökölte. Igaz továbbá az is, hogy Britanniát a második L. U. Marcellus is kormányozta. De kormányozta legatus Augustorum propraetore minőségben. Marcellusunknak fia mint propraetor működött Britanniában, holott a Commodus alatti győző a felirat biztos nyilatkozata szerint: consularis méltóságot viselt.
Hogy a jogtudós Marcellusnak fia Britanniában nem consularis, hanem legatus Augustorum propraetore cím alatt szerepelt, ezt felirattal igazolom, továbbá azt is, hogy a jogtudósnak hasonnevű fia nem Commodus, hanem Septimius Severus és Caracalla együttes uralkodása alatt aratta britanniai babérjait. Dió Cassius a Commodus által Britanniába küldött Marcellusról úgy beszél, mint általánosan ismert férfiúról, aki már előbb megállapítja a hírnevét és tekintélyét, s a kit, midőn Commodus Britanniába rendelt, már általánosan ismertek szilárd jelleméről. Ezt csakúgy érthetjük meg, ha elfogadjuk, hogy azon Marcellust küldte Commodus Britanniába, a kinek jellemét ismeretessé tették a Pannoniai és első britanniai küldetések.

Marcellus a jogtudományban és a katonai szakmában tűnt ki. Hadvezéri képességét Pannonia és Britannia csatatéréin kifejtett tevékenysége igazolja. Szilárd kézzel vezette a tartományokat, Augustus politikájának első részét, t. i. kímélni a hódolókat, lényegtelenebbnek tartja, mint a második részét, t. i. leverni az ellenszegülőket; ez által emelte a harcos apák hírét, a csatornán innen és túl. Seregére úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Parancsait többnyire este írta és a századosokhoz éjjel juttatta óráról órára, miből azt következtették a katonák, hogy Marcellus mindig ébren van. Igaz is, hogy az alvásra kevés időt szánt, a munkanapokat megtoldja az éjszakákkal.
A pihenésnek alá nem rendelte a kötelességet. A vezér éberségébe vetett hit a bizalom és fegyelem emelésére szolgált és minden meglepetést elhárított. Marcellus a katonák iránt feltűnő szigort tanúsított. Talán erre céloz Dió Cassius midőn Marcellus hősiességét, megvesztegethetetlenségét és egyéb erényeit kiemelve, el nem hallgathatja, hogy nem volt nyájas és lágyszívű. De midőn Dio Cassius kifogást tesz Marcellus bánásmódja ellen emberbaráti szempontból: tudnunk kell, hogy itt Marcellusról csak mint hadvezérről van szó, a ki a komoly szigorúságot a barbárokat is befogadó csapatokkal éreztető, a kíméletlen bánásmódot pedig a támadó ellenséggel szemben tanúsító.
A múzeumunkban őrzött oltárkőnek domborművé, mely azt ábrázolja, hogy a vezér a felkelést próbáló ellenséget eltapodja, megerősíti Dio Cass. közleményét. Annál inkább hiszem ezt, mert Marcellus hadi szigora nem kivétel. A századosok testi büntetésre, a hadvezérek halálra ítélhették a gyávát vagy engedetlent. A jó katona inkább félt tisztjeitől, mint az ellenségtől. Így szilárdult meg a csapatok hősies kitartása és ellenállhatatlan ereje. A fegyelmet könnyű annak első helyre tenni, aki nem keresi a katonák kegyét. Az ily hadvezér tudja megóvni táborát a kihágásoktól és elbizakodottságtól.
Dio Cassius fentebbi állításával ellentétben azt Írja Suidas, hogy Marcellus ép úgy kitűnt a megvesztegethetetlenség, mint az emberiesség és kegyesség által. Ez ellentétes észrevétel azért érdemel figyelmet, mert Suidas ismerte sőt használta Dió (assius művét; de nem állítom, hogy Suidas mond igazat és nem Dio Cassius. Sokat eltakar az idő fátyola. Nagy jótétemény bármely ember életének egyes részleteire nézve az elmúlt idő folyásának bosszúsága.

Hiba és fogyatkozás nélkül ember nem képzelhető, még az sem, a kit az erénynek dicsköre övez. Nem vonom kétségbe, hogy Marcellus, szemben a légiókkal, felette szigorú bánásmódot talált szükségesnek, sőt érdeméül hozom fel, hogy táborát annyira fegyelmezte, miszerint ez nem az ellenségtől, hanem fővezérétől félt. Meggyőződésem szerint bölcs politika sugallatából fejté ki tiszti szigorát. Azt akarta elérni, hogy a népet katonai visszaélések ne keserítsék, ellentállásra ne ingereljék s a római hatalomnak nyomását annak védő karjai enyhítsék.
A tartományok népei áldották Marcellust, a kinek keze alatt a légiók hagyományos vitézség és harciasság mellett a lakosok jogai felett őrködtek. A béke biztosítása és a rend fenntartása szerettette meg Rómát a tartomány lakosaival. A fegyelem nemcsak a tartományoknak, hanem a csapatoknak is használt, azt eredményezte, hogy ritkán kellett büntetés, mert ritkult a kihágás.
Tehát Marcellust mint hadvezért, érdes viseletéért élném kárhoztathatjuk. Talán Agricolát követé, a kiről oly szépen Írja Tacitus a csekély hibát megbocsátá, de a nagy hibát szigorúan fenyíti. Csak így lehetett a dacos barbárokat Róma tiszteletére, a katonákat a szabályok megtartására tanítani, s a római, vagy a mi ezzel akkor egyértelmű volt, a polgárosodási érdekeket védeni. És végül, ha a vele való érintkezés nem volt is kellemes, ne feledjük, hogy sok férfi rejt a rideg külső alatt igaz lelket. Sokszor a legtiszteletreméltóbb jellemek igen kellemetlen alakban tűnnek fel előttünk. A kellemetlen benyomás, mond Eötvös, melyet az erény ránk néha tesz, csak azon hibáknak következése, melyeket a legerényesebb emberekben is találunk. Ha szigorú volt Marcellus mint vezér, méltányos volt, mint jogász.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus