logo

IV Sextilis AD

Marcellus mint jogtudós egyik iskolához sem tartozik

Labeo és Capito nyomdokain két párhuzamos vonalban haladt elő a jogtudomány, a principatus első századában. Labeo és Capito egyedisége, politikai pártállása, bölcsészeti műveltsége. és jogtudományi módszere alkalmas kiindulási alapul szolgált két iskolának képződésére. Labeo a magánjog terén sok újításra hajlandó, közjogi kérdésekben a szabadköztársasági intézményekhez ragaszkodó; Capito a magánjog terén ragaszkodó a meglevőhöz, politikai kérdésekben a monarchikus újításoknak pártolója.
Labeo a tudományok minden ágában járatos, Capito inkább egyoldalú jogászi képzettségű. Módszer tekintetében Labeo bízva éles eszében és tudományában, okoskodásai útján új igazságokra törekedett, Capito ellenben a meglevőnél maradt, s Labeo-val szemben konzerválni akarta a jognak római jellegét; csak az analogia által fejleszti a jogot. Labeo a jogot az emberiség, Capito a római nép szempontjából fogta fel és így Labeo az általánosítást, Capito az egyszerűsítést tartja szem előtt.

Capitot Massurius Sabinus, Labeot Nerva követte a tanszéken. Ezek még szaporítják a vitapontokat, noha nem voltak politikai ellenfelek. Nerva meghitt barátságban élt fejedelmével, Messurius Sabinus a fejedelem nevében adta feleleteit. A bölcsészeti irány sem választá el Labeo utódait Capito követőitől, mert hiszen a stoa nem csupán az egyik iskola hívein vehető észre, hanem mind a kettőén.
Hadrianusig szokásban volt, hogy a jogtudós azon iskolához csatlakozott, a melytől jogi leckéit hallgatta. Hadrianus kisérté meg az iskolák ellentétjeit kiegyenlíteni. Kívánatos és hasznos törekvés volt ez a jogtudósok feleletének érdekében. Hadrianus a két iskolának kitűnőségét t. i. a Proculianus Celsust és a Sabinianus Salvius Julianust összehozta consiliumában, úgy, hogy mind a ketten azt keresték, a miben egyetértenek, s így egymást támogatták. Celsus és Julianus épen a Marcellus mesterei egyengették a kiegyezésnek útját.
Könnyíti ezt azon előzmény, hogy némely önálló fő pl. Plautius és Aristo pártokon kívül állt, a semlegességben keresve függetlenségét. Hadrianus consiliumában több tekintélyes jogász együtt működve átérezte, hogy a régi iskolai hagyományoknak s eltűnt tekintélyeknek cultusa helyett a tudomány szabad mozgása és a jogász kezének kötetlensége kívánatos.

Az Antoninusok korszakának hírneves jogtudósai, Gaius kivételével, nem dicsekszenek valamely iskolához való tartozással. Nem pártállás, hanem egyéni meggyőződés szerint oszlanak meg a controversiákra vonatkozó nézetek. Marcellus tanulmányozta Celsust és hallgatta Julianust. Ezekkel sokban egyetért, sokban eltérőleg vélekedik, de velők szemben állást sohase foglal az iskola szempontjából.
A két iskola nem képezi többé a jogtudósok két pártkörét. Az örök hirdetmény korszakot alkot. A polgári jog kibővült, sőt átalakult a praetori jog beolvadása következtében. A kettőnek egyesüléséből képződik, a mely általános világpolgári rendeltetésű. Az örök hirdetmény a régi vitakérdések nagy részét megoldja, az újabbakat az Írott és nem Írott jog többnyire eldönté. Csak néhány vitakérdést tartottak fenn nemzedékről nemzedékre Justinianusig.

A köztársaság és egyeduralom sajátszerű államformává szövődött. Ez államnak joga az általános felé törekedett, a particularismus háttérbe szorul, azt nézi: mi az emberi s mellőzi, a mi csupán csak nemzeti, nem azt keresik a mi particularis, hanem azt, a mi általános. Ez irány lett uralkodóvá az edictum perpetuum után, ez irány jellemzi Julianus és Celsus után a remek jogászokat, ennek folytán az Antoninusok alatt és után a régi pártállások ellentéte pusztán jogtörténeti kérdéssé vált.
Az egységes irány annyira megvalósult, hogy Hadrianus tanácsában Celsust és Neratius Priscust nem tekinti ellenzéknek Salvius Julianus és ugyanő mint tanár Marcellust két mű tanulmányozására buzdítja, Celsus Digestáit és Sabinus polgári jogát adta tanítványai kezébe.
Pomponius Enchyridionjában, mely Hadrianus uralkodásának végén (135-138) közt jelent meg, Labeo tanszékének hét örökösét, név szerint a két Nervát, Proculust, Pegasust, a két Celsust és Neratius Priscust említi, Capito követői közül is hét tanárt nevez meg, t. i. Massurius Sabinust, Cassiust, Caelius Sabinust, Javolenust, Alburnus Valenst, Tuscianust és Salvius Julianust. Itt elhallgat Pomponius. De ebből ajogtanitás megszűnését nem fogjuk következtetni. A hírneves jogtudósok közül később is vállalkoztak jogtanításra. Gellius említi, hogy Kómában számos hely, vagyis statio létezik, a hol jogi oktatást és a hol feleleteket osztogattak.

Marcellust a Proculianusok közé sorozzák. Mert a) uralkodó vonása nem a szigor, hanem a méltányosság, döntvényeinek forrása a jó és méltányos, vezérelve: a kedvező értelmezés, az emberies és kegyes megbirálás. Mert b) a Sabinianusok koronáját Salvius Julianust keményen bírálta és nótázta. Mert c) ritkán hivatkozik a régiek tekintélyére, hanem mint a Proculianus újítók szokták, saját nézeteivel és véleményével lép elő.

Mindenekelőtt ezen c) alatti érvelésre teszek megjegyzést, azt t. i. hogy ha Marcellus nem régiség-imádó is és állításait nem a XII tábla mesterkélt magyarázatára, hanem a jog és méltányosság követelményeire alapítja, mégsem ócsárlója a múltaknak. A múltakra gyakran utal és ha kell, hivatkozik az ősökre és az elődök szokásaira. A nemes példák idézéséből látom, hogy Seneca leveleit tanulmányozta, a ki Metellust, Rutiliust, Catot, Scipiot dicsőíti. Öntudatosan mutat Marcellus a történelem nagy alakjaira, hiszen érzi, hogy igaz, a mit Seneca oly szépen mond, hogy a nagy embernek emléke nem kevésbé hasznos, mint jelenléte.

A b) alatti állításnak van némi alapja; igaz ugyanis, hogy Marcellus gyakran nyilatkozik a Sabinus-féle iskolához sorozott Salvius Julianus ellen, midőn ennek Digestáihoz jegyzeteket irt, pl. a S. C. Macedonianum némely pontjainak tárgyalásánál, továbbá a haszonélvezetbe adott dolog gyümölcsei4) körül és a S. C. Velleianum fejtegetésénél, nem különben a kiskorúság alapján kért előbbi állapotba való visszahelyezés kérdésénél stb.
Igaz, hogy meggyőződését Marcellus még egykori tanára a nagy Julianus tekintélyének sem rendelte alá, hanem azt őszintén kimondja; de hiszen az iskolák zárt falait épen Salvius Julianus rombolta le, s abból, hogy Marcellus évekkel a Julianus halála után, Julianus Digestáit jegyzetekkel kísérte, nem következik, hogy Marcellus a külön létezéssel immár nem biró Proculianus iskolához sorolandó.
Az igazságszeretet élénkebb volt Marcellus keblében, mint a tekintélyek előtti hódolat. De más részről ne feledjük, hogy igen gyakran ad igazat Julianusnak, pl.. a ha nagykora családgyermek kiskorú fiúval lép kölcsön-ügyletre, amazt a S. C. Macedonianum alapján kifogás, emezt a kiskorúság alapján előbbi állapotba való visszahelyezés illetvén, Julianussal egyetértőleg mondja Marcellus, hogy az előbbi állapotba való visszahelyezés megengedendő. Fontosabb a kiskorúság védelme, mint a tanácsvégzésnek végcélja.

A lex Aquilia tárgyában is egyetért Marcellus Julianussal: a szökevény szolga által okozott kár iránt a felelősséget Julianus kimondja, mely nézethez Marcellus csatlakozik, mond Ulpianus, később kiemeli Ulpianus, hogy a noxalis actio iránt Julianus nézetében osztozik, mely nézet alapos, és Marcellus helyeslését is kiérdemelte.
Megegyező véleményben van Marcellus és Julianus a házastársak közt előforduló ajándékozások tárgyában. Megegyezik Marcellus és Julianus nézete a végrendeleti meghivatás visszautasításával törvényes öröklést kérők ügyében. Tehát abból, hogy Julianus némely tételét nem fogadta el Marcellus, épp úgy nem következik az ö Proculianussága, valamint abból, hogy sok tételét helyesli, nem következik az, hogy kizárólagosan Sabinust tartja vezérének.

Az а) alatti érvre vonatkozólag elismerem, hogy a méltányosságnak köszöni emelkedettségét a római jog. Marcellus mindenben előnyt engedett a méltányos felfogásnak. De hiszen nem csupán Marcellus, hanem a Sabinianus iskolában növekedett Julianus, valamint a többi nagy jogtudós is Traianus után mind pártolja a méltányosságot. Marcellus nem tesz mást, mint követi a remek jog magasztos irányát, mely a polgári jogot nemesíti, beleoltva a méltányosságot. Elmondhatjuk róla Cicero szavait, hogy a polgári jog szellemét összhangzásba hozta a méltányossággal. E mellett meg az veendő figyelembe, hogy Marcellus szerint, a halálesetre szóló ajándékozás visszavonhatatlanul is köthető, már pedig ez a Sabinianusok egyik dogmája, a mit az igazi Proculianus el nem fogad; a Sabinianusok az ajándékozás, a Proculianusok pedig a legatum elvei alá iparkodtak vonni a halál esetére szóló ajándékozást. De másfelől a Proculianus Celsus nézete mellett nyilatkozott Marcellus, az Aquilius törvénye körül felmerült kérdésben, mint ezt Ulpianus kiemeli, Marcellus állításának méltánylása mellett.
Nemcsak a Proculus utódait, de magát Labeot sem tartja csalatkozhatatlannak Marcellus, pl. Labeo nézetét a hamis esküvel befejezett pernek tárgyában Pomponius helyteleníti. Marcellus Pomponiusnak ad igazat. Nem habozik Marcellus egyenesen pártolni Sabinus véleményét, hol ezt találja helyesebbnek, például a halálosan megsebzett rabszolgának agyonverője iránti ügyben. A házastársak közti ajándékozás tilalmát magyarázva egy helyütt, igy szól Marcellus: »tudom, hogy a Sabinianusok helyeselték.«
E kifejezés megtűri azon magyarázatot, hogy Marcellus nem sorozza magát a Sabinus követői közé, de azt nem lehet belőle biztosan következtetni, hogy Proculus iskolájának esküszik hűséget akkor, midőn az már csupán a történelemé. Ha az igazság kívánja, pártolja Marcellus Pomponiusnak Labeo-éval ellenkező nézetét, pl. a gonosz szándék felett folyt vitában és egyenesen Sabinus véleményéhez csatlakozik az Aquilius törvénye alkalmazása esetében, melyet fentebb idéztem.

A Marcellus Proculianussága mellett felhozott érvekkel bővebben foglalkozni felesleges, hiszen az ő férfi korában igazhitű Proculianusnak ép oly kevéssé mondja magát valaki, mint puritán Sabinianusnak. Még Gaius is, a ki kérkedik Sabinianusságával, sokat állít, ami épen nem fér Össze a Sabinianus credoval. Az iskolák éles és elvi ellentéte Marcellus kiskorában tünedezik. A szép formák idejében az iskolák metsző ellentéte elsimult.
A közvetítő vélemények közelebb hozták a két tábort, Julianus képviseli a kiegyenlítést, a pártokat egyesítő fii siót. Otis a Sabinianusokhoz sorozza ugyan Pomponius, de a második század közepe óta már nem mutatható ki, hogy léteznék jogász-párt, amely Julianus-szal ellentétes: az ő szelleme nagyobbra nőtt, semhogy a régi szűk iskola befogadhatta volna.
Antoninus Pius megérte, hogy a jogtudomány egyetlen, de annál hatalmasabb mederben folytatta útját. Az igaz, hogy Marcellusban több a naturalismus, mint az idealizmus, tehát inkább Sabinianus mint Proculianus lett volna, ha írói működésekor még létezett volna az iskolák dualismusa. De ezt a szerencsés fúzió végleg elenyésztette. Marcellust már nem lehet kizárólag sem Sabinus, sem Proculus-párthívének tartani. Nem esküszik senki tekintélyére. Saját szemeivel néz, saját eszével ítél. Műveiben megvan mind a subtilitas, mind az utilitas. Amaz teremte a külalak nemes előkelőségét, emennek köszönhető a tartalmat adó méltányosság. Állításait támogatja együtt a humanitas és utilitas.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus