logo

VIII Sextilis AD

Liber singularis responsorum

A római jogtudósok feleleteit különös érdeklődéssel és tanulsággal olvashatjuk. Általuk elméleti jogismereteink gyakorlati értéket nyernek. Az elvont tételek megelevenülnek és kézzel fogható alakban lépnek szemeink elébe. A műkifejezések élő testben jelentkeznek. Az egyes tételek alkalmazhatósága iránt bizalmunk és hitünk szilárdul, s szemléljük a római földön képződött jognak ugyanottani alkalmazását, a jogtudósok és jogkeresők folytonos érintkezését. Háttérben nyüzsög a gyakorlati élet, előtérben látjuk a jogtudóst, a ki a hozzá folyamodóknak mesterileg adja igazságos és döntő feleleteit.
A római jogtudósok szívesen foglalkoztak feleletek adásával. Tekintélyüket, befolyásukat mi sem emelte inkább. Adták élőszóval vagy írásban, nyitott levélben, vagy pecsét alatt. A feleletek velős rövidségük által is különböznek a vitás kérdéseket fejtegető művektől, mely utóbbiak bőven foglalkoznak a magánjogi vitás télelekkel s ezeket a részletes fejtegetés által körülményesen megvilágosítják. A responsum a tényállás főpontjait összevontan adja és a feltett kérdést röviden eldönti, előre bocsátván ama megjegyzést, hogy a felelet kitől származik
A responsum által a jogtudós irányt adott a bírónak s őt tájékoztatta, Ítéletet azonban nem fogalmazott; concret esetben a véghatározat hozatalát arra bízta, a ki a bírói hatalmat gyakorolta, de ezen, többnyire nem jogtudós bírákra nézve mi sem lehetett megnyugtatóbb, mint annak tudata, hogy ítéletük nem csupán egyéni nézet, hanem a Marcellusok által is helyeselt igazság.

A panaszos felek kihallgatásánál, a jogi kórtünetek meg-figyelésénél, a megfelelő jogorvoslat rendelésénél tudományt kereső hallgatók hihetőleg nem hiányoztak Marcellus oldaláról. Hallgatói látták a gondolkodás mélységét, a megfontolás komolyságát s a feleletadás lelkiismeretességét. Sohase történik, hogy a kérdezősködőnek vagy bárkinek érdekében álokoskodásokhoz menekülne. Az esetnek körvonalait élesen veti szemeink elébe, a kérdésnek kimagasló részeit utánozhatatlan finomsággal szemlélteti; a lényegesnek eltalálásában s kiemelésében felülmúlhatatlan.
Csak Papianus hasonlítható hozzá. Szerényen, de határozottan adja szabatos feleleteit. Néha egyetlen szóval egész jogvitát eldönt, néha általános indokokra hivatkozik. Némely töredékben két, sőt három kérdést is megold. Marcellus feleleteinek fogalmazványait megtartotta és később összegyűjtve közrebocsátja »Liber singularis responsorum« cím alatt.

Ez Marcellusnak legbecsesebb műve, sőt az egész remekjogi irodalomnak egyik gyöngye. Tribonianus is nagyra becsülte, ezért aránylag többet vett át belőle Pandektáiba, mint Marcellus egyéb műveiből. A responsumok gyűjteményébe fölvett feleletek peres és perenkívüli, valódi és költött jogesetek eldöntéséről tanúskodnak. Marcellus responsumai hihetőleg mind valódi esetekre vonatkozók és így a jogéletnek közvetlen termékei úgyannyira, hogy pl. a Dig. 8. 2. 10-ben foglalt töredék a megszólalásig híven mutatja a panaszlónak tanácskérését és a ius respondendi tényleges gyakorlatát. Gaius előterjeszti a jogesetnél felmerült minden kételyt és aggodalmat. Ennek meghallgatása és a körülmények érett mérlegelése után adja Marcellus feleletét, melyben a felmerült esetre vonatkozó jogszabályokat kifejti. A Dig. 30. 123. is eredeti idézet, a vele közölt végrendeletből.

Marcellusnál valamint más nagyjogtudósnál a jogesetek úgy vannak előterjesztve, hogy az élő ügyfelek igazi neveik csak ritkán közöltéinek, legtöbbször költött általános nevek: Lucius Titius, Caius Seius, Semproninus, Publius Maevius, Cornelius, Mucius, Septitius, Maevia, Seia, Antonia, Tertilla Paula, helyettesítik a valódi nevek kicserélésével. Az ügyfelek nevét ritkán kívánták megörökíteni. De ebből nem következik, hogy az esetek költöttek.
Marcellus feleleteinek könyvéből négy töredéket akarok ismertetni.


1. Dig. 46. 3. 48. A fizetésről.

Dig. 8. 2. 10. »Gaurus Marcello« vagy Dig. 24. 1. 49. »Sulpicius Marcello.« - 2) Dig. 46. 3. 48.

Marcellus libro singulari responsorum. Titia, quum propter dotem bona mariti possiderit, omnia pro doni na egit, reditus exegit, et moventia distraxit; quaero, an ea, quae ex re mariti percepit, in dotem ei reputari debeant. Marcellus respondit, reputationem eius, quod proponeretur, non iniquum videri, pro soluto enim magis habendum est, quod ex ea causa mulier percepit. Sed si forte usurarum quoque ratione arbiter dotis recuperandae habere debuerit, ita est computandum, ut prout quidque ad mulierem pervenit, non ex universa summa decedat, sed prius iu eam quantitatem, quam usurarum nomine mulierem consequi oportebat; quod non est iniquum.


Titius nőül vette Júliát s vele hozományt kapott. Λ házasság tartama alatt Julius vagyonának birtokába bocsátja a praetor Júliát, a hozomány biztosítása végett. Úgy rendelkezett Julia mint tulajdonos, a jövedelmet húzta, az ingókat eladta. Végül felbomlik a házasság és a hozományt vissza akarja kapni Julia. A kérdés ez: betudandó-e a hozomány törlesztésébe mindazon bevétel, melyet Julia szedett, míg férjének vagyonát bírta?
Marcellus beszámítandónak mondja; mert a mit beszedett, azt pro soluto tartja meg.
Az eset így is alakulhat: a férj illetéktelenűl visszatartja a hozományt, mely pl. ezer arany. Tartozik késedelmi kamatot fizetni, 3 évi késedelem után háromszor 60 azaz 180 aranyat. Julia beszedett 200 arany jövedelmet, Julius kéri a bírót, hogy Júliát kötelezze a 200 aranynak betudására. Julia pedig arra kéri a bírót, hogy a jövedelem mindenekelőtt a késedelmi kamat fedezetéül tekintessék.
Marcellus véleménye szerint a szedett jövedelemmel mindenekelőtt kompenzálandók a késedelmi kamatok. Úgy is az a szabály, hogy előbb a kamat tekintendő törlesztettnek s csak azután a tőke. Ha valaki adósának jövedelmeit beszedi, nem vélelmeztetek, hogy ajándékot szed, hanem szedi a jövedelmet, mint hitelező, követelésének törlesztésére, és ami ezen felül maradna, azt a tőke törlesztésére.


2) Dig. 17. 1. 38. Az adós viszonya a záloghoz és a kezeshez.

Dig. 17. 1. 38. praei. Marcellus libro singulari responsorum. Lucius Titius Publio Maevio filio naturali domum communem permisit, non donationis causa creditori filii obligare, postea Maevio defuncto relicta pupilla, tutores eius judicem adversus Titium acceperunt, et Titius de mutuis petitionibus ; quaero, an domus pars, quam Titius obligandam filio suo accomodavit, arbitratu nidicis liberari debeat ? Marcellus respondit, an, et quando debeat liberari, ex persona debitoris, itemque ex eo, quod inter contrahentes actum esset, ac tempore, quo res, de qua quaeretur, obligata fuisset, iudicem aestimaturum ; est enim earum specierum judicialis quaestio per quam res expediatur. §. 1. Non absimilis illa quae frequentissime agitari solet: fideiussor an, et priusquam solvat, agere possit, ut liberetur ? Nec tainen semper exspectandum est, ut solvat, aut judicio accepto condemnetur, si diu in solutione reus cessabit, aut certe bona sua dissipabit; prae-sertim si domi pecuniam fideiussor non habebit, qua numerata creditori mandati actione conveniat.


Lucius Titius természetes fiának Publius Maeviusnak megengedi, hogy közös házukat elzálogosítsa, P. Maevius hitelezőjének biztosítására. Erre meghal Maevius egy serdületlen korú leánygyermek hátrahagyásával. Az árvának gyámja és L. Titius közt perre került a dolog. Titius követeli, hogy az adós, illetőleg örököse elégítse ki a hitelezőt és igy mentesse fel a jelzálogteher alól a háznak L. Titiust illető fele részét.
Marcellus vélekedése az, hogy a bíró az adós viszonyának, az elzálogosítási szerződés feltételeinek és annak figyelembevételével határozzon, vájjon terheli-e késedelem az adóst? Bizonyos, hogy az adós kötelezhető arra, miszerint kellő időben váltsa ki a zálogtárgyat, illetve oldoztassa fel a jelzálogi lekötöttség alól.

A kezes a nélkül, hogy fizetett volna, követelheti a kezességi kötelezettség alól való mentesíttetését, keresetet indítva a főadós ellen, hogy fizesse ki a hitelezőt. Ha a kezességet bizonytalan időre vállalták s a főadós késlekedik a fizetéssel, kérheti a kezes, hogy a bíró szabjon határidőt a kezesség tartamának, ha a főadós késlekedik a fizetéssel, vagy ha vagyonát tékozolja.
Ha a kezes fizet, a kiszabadított főadós ellen mandati actio directával élhet; de ha készpénz hiányában fizetni nem bír és attól tart, hogy a hitelező addig halogatja a behajtást, míg a főadós fizetésképtelenné válik, majd akkor a kezes lesz kény télén fizetni, a visszanyerés reménye nélkül: a főadós ellen, a ki minket a kezesség elvállalásával megbízott, nem azt petitionáljuk, hogy nekünk valamit adjon vagy megtérítsen, hanem hogy valamit tegyen, t. i. elégítse ki hitelezőjét, illetve eszközölje ki mentességünket. Ha a kezességet mandatum alapján vállaltad, a főadós mint mandans ellen élhetsz mandati actió contrariával.


3) Dig. 28. 5. 53. Mommsen 54. Az örökösök osztály-részének meghatározása.

Dig. 28. 5. 53. a Mommsen-féle kiadásban 54. Marcellus libro singulari responsorum. Lucius Titius Seio et Sempronio ex semissibus heredibus institutis, et ceteris exheredatis, invicem heredem substituit, deinde legata et libertates dedit, postea ita subjecit: Cornelius, et Sallustius et Varro aequis partibus heredes sunto, quos invicem substituo ; quaero, quantum vel priores duo ex semissibus instituti, vel posteriores habere debeant? Marcellus respondit, in obscuro esse, Cornelium, et Sallustium, et Varronem primo, an secundo, vel tertio gradu heredes instituere voluerit; sed secundum scripturam testamenti, quae proponeretur, alterum assem datum iis videri.


Lucius Titius két fiát Seiust és Seinproniust nevezte ki örököseivé, mindeniket a hagyaték fele részére. Többi három fiát, t. i. Corneliust, Sallustiust és Varrót pedig kitagadta. Ezután Seiust és Semproniust egymásnak kölcsönösen helyettesíté. Következik végrendeletében több hagyomány és fölszabadítás. Végül ezt írja végrendeletében: Cornelius, Sallustius és Varro legyenek egyenlő részben örököseim s egymásnak helyettesítve. Most az a kérdés, hogy mennyit kap a két első fiú, és mennyi jut a három utolsónak? Marcellus ezt válaszolta: Az előadottakból nem derül ki Lucius Titius szándéka világosan; de a végrendelet szövege szerint úgy látszik, hogy Seius és Sempronius 12/24 részt, Cornelius, Sallustius és Varro szintén 12/24 részt kap a hagyatékból. A kiszámítás következő: Seius 6/24, Sempronius 6/24, Cornelius 4/24, Sallustius 4/24, Varro 4/24; összesen 24/24 = As.

Az örökösödésről írt jogi művekben e töredék nem méltányoltatik, sőt nem is idéztetik, pedig jól mondja e töredékről Kis Mór, hogy az valóságos gyöngyszem. A római jogászok felülmúlhatatlan művészsége a gyakorlati esetek eldöntésénél, főleg a jogügylet alapját képező, de a helytelenül vagy homályosan kifejezett valóságos akaratnak kiderítésében s megállapításában rejlik. A jelen esetben fényesen sikerült Marcellusnak az interpretatio, mely által lehetségessé tette a különben teljesen homályos végrendeletnek fenntartását.


4) Dig. 34. 2. 6. A hagyománynak tárgya.

Dig. 34. 2. 6. Marcellus libro singulari responsorum. Seia ab herede Publio Maevio ita legavit: Antoniae Tertyllae do lego auri pondo tot, et unionem cum hyacinthis; postea unionem solvit, neque ullum mortis tempore inter ornamenta sua unionem reliquit; quaero, an heres ex causa fidei commissi aestimationem rei, quae in haereditate non est, praestare debeat? Marcellus respondit, non debere. §. 1. Item quaero, si probari possit, Seiam uniones et hyacinthos quosdam in aliam speciem ornamenti, quod postea pretiosius fecit additis aliis gemmis et margaritis convertisse, au hos uniones vel hyacinthos petere possit, et heres compellatur ornamento posteriori eximere, et praestare ? Marcellus respondit, petere non posse ; nam quid fieri potest, ut legatum vel fideicommissum durare existimetur, quum id, quod testamento dabatur, in sua specie non permanserit, nam quodammodo extinctum sit ut interim omittam, quod etiam diRsolatione ac permutatione tali voluntas quoque videatur mutata ?§. 2. Lucius Titius testamento ita scripsit: heredem meum volo, fideique eius committo, ut in patriam meam faciat porticum publicam, in qua poni volo imagines argenteas, item marmoreas ; quaero an legatum valeat. Marcellus respondit, valere et operis ceterorumque, quae ibi t«-stator poni voluerit, legatum ad patriam pertinere ; intelligi enim potuit, aliquod civitati accedere ornamentum.


A hagyomány tárgyát elenyészteti az örökhagyó. Ez megszünteti a hagyományt. Seia következő hagyománnyal terhelte örökösét Publius Maeviust: Antonia Tertyllanak adok és hagyományozok egy font aranyat, és a nagy gyöngyszemet hyacinthusokkal. Később lehúzta a ritkanagyságú gyöngyszemet a zsinórról s halála után nem maradt utána gyöngyszem. Kérdés, tartozik-e az örökös a hagyatékban nemtalált gyöngynek árát Antóniának megtéríteni. Marcellus azt feleli: nem. »Solvit« ez esetben azt jelenti, hogy a hyacinthusok közül kivették a gyöngyöt, nem pedig azt, hogy valami oldószerrel feloldották.
Marcellus nem arról beszél, hogy az igazi gyöngy az erős ecetben vagy valami savban felbomlik. Beszélték Cleopatráról, hogy midőn Antonius-szal tartotta kézfogóját, a serlegbe veti legdrágább gyöngyét, és ezt a borral feloldatván, mint drága italt lenyelte. Köztudomású azonban, hogy a gyöngy nem olvad fel a borban. Nem egyéb, mint együgyű dicsőítés Tydemann amaz állítása, mintha Marcellus a vegytanban való jártasságát igazolná az által, hogy a gyöngynek feloldását mint tényt állítja. Ilyesmit nem állít Marcellus. Hiszen itt a solvit ige, nem felolvasztást jelent, hanem a zsinórról való lehúzást! De ha a gyöngy felolvasztását mondta volna, Marcellus épen azt mutatta volna ki, a mit Tydemann, a vegytani ismeretek hiányát, mert a vegyészek legjobban tudják, hogy a gyöngyöt a bor ép oly kevéssé oldja fel, mint a többi kagylót. Marcellus fenntebbi nyilatkozásából az derül ki, hogy a legatum megszűnik, ha tárgya specificáltatott.

Továbbá kérdezik: ha bebizonyítható, hogy Seia néhány nagy gyöngyszemet és hyacinthusokat egy másnemű ékszerhez alkalmazott, melyet drágakövek és gyöngyök hozzáadásával még értékesebbé tett, követelheti-e a hagyományos e nagy gyöngyöket vagy hyacinthusokat és köteles-e az örökös azokat kiszedni az újonnan készült ékszerből s a hagyományosnak adni?
Marcellus véleménye az, hogy nem követelheti, mert nem lehet fennállónak tekinteni a hagyományt, a melynek végrendeletileg kijelölt tárgya egyediségét elveszíti. De nem csupán azért, mert a specificatio által a régi dolog megszűnt, s) hanem azért is érvénytelen a hagyomány, mert a dolog ily mérvű átalakítása által az örökhagyó akaratának megváltozása is kifejezést nyer. A nagy gyöngyszemek felhasználása és ékszerbe illesztése megszünteté azoknak solitar természetét.

A város jogalany, hagyományt szerezhet. Lucius Titius végrendeletében ekképp intézkedik: akarom és örökösömnek hűségére bízom, hogy szülővárosomban állítson nyilvános csarnokot, a mely csarnokban helyezendők az ősök domborművű képei ezüstből és márványból. Érvényes-e az ilyen hagyomány? Marcellus azt mondja, hogy igen, és a város tulajdonába megy át a csarnok mindazzal együtt, a mit abban elhelyeztet az örökhagyó. Úgy kell e hagyományt értelmezni, hogy az Örökhagyó a város szépítéséhez kívánt hozzájárulni.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus