logo

XXV Novembris AD

Digestorum libri 39.

A második század után a Digesta elnevezés mellett forgalomba jött eme görög szó: Pandektae. Ulpianus és Modestinus már ezen görög címet használják. Justinianus, mint keletrómai törvényhozó, mind a két címet alkalmazza.
Marcellus Digestái némelyek vélekedése szerint 30 könyvből állottak, mások szerint 31 könyvből, melynek igazolásául idézik Justinianus Digestáinak 46. k. 3. ez. 73. töredékét, mely töredék Marcellus Digestáinak 31. könyvéből van véve. Ha hibátlan a Justinianus Digestáinak 49 15. 2. idézete, úgy el kell fogadnunk, hogy Marcellus Digestái legalább 39 könyvből állottak, mert hiszen az érintett töredék Marcellus Digestáinak 89. könyvéből van kölcsönözve.
A 39 könyvre való felosztás nem volt példátlan, hiszen Juventius Celsus Digestái is 39 könyvből állottak. Marcellus iratainak belbecsére egészen mindegy, akár Libri Digestorum 31 volt a címe, amint ezt a Pandekta példány mutatja, akár harminckilenc, a mint a Justinianus-féle Digesták 49. 15. 2. alatt idézett töredéke tanúsítja. Én elfogadhatónak tartom, hogy Marcellus 39 könyvre osztja Digestáit.

Az örökhirdetmény összeállítását szem előtt tartja Julianus nagy művének, Digestáinak szerkesztésénél. Az ö általa követett csoportosítás megtetszett Marcellusnak. A Julianusféle tárgysorozat követése Justinianus Digestáiban kimutatható, nem nehéz tehát megérteni, hogy Marcellus Digestáival a Justinianus Digestái a fő vonásokban találkoznak. Többnyire azon anyagok jutottak a Digesták elejére, közepére, végére Justinianusnál is, a melyek Marcellusnál. Követték a hármas felosztást, csakhogy a harmadik és legterjedelmesebb részben tárgyalják nem csupán az alaki, hanem kapcsolatban az anyagi jogot is, jelesül a kötelmi jogot.
A tárgyalás részletes és a fenntebbi rendszernek megfelelően az egész joganyagra kiterjedő. A Digestákban a régi polgári jog és a praetori jog összeolvadva jelentkezik Marcellusnál. Tribonianus a császári korszak jogát is beolvasztja. Ez egyik lényeges különbség a remekjogi és a Justinianusi Digesták közt. Az élet szolgáltatta Marcelluséknak a Digestákhoz az adatokat s a kidolgozásnál szem előtt tartották a gyakorlati alkalmazás feladatait és a gyakorlati szükségnek kielégítését.

Marcellus, mint általában a többi remekjogász is, gyakorlati szempontokból tárgyalja a jogot. Innen nála is háttérbe szőrűit a történelmi levezetés. És, ha hivatkozik is a régiekre, vagyis az Augustus előtti jogászokra, ezt nem jogtörténeti szempontból teszi. A bírálati szellem igen éber Marcellusban s mindig kész a téves tételek terjedésének meggátlására. A gyakorlat számára és a gyakorlat alapján írta Digestáit Marcellus. Éppen ezért gazdag tárháza az esetjognak (casuistica); meglepő benne a példák száma, élethűsége, s elevensége és a részletek változatossága; nézzük pl. a Dig. 36. 1. 44. töredékét; a tényállás rövid előadása után kérdést tesz, váljon a fennforgó előzmények mellett a panaszlott ellen van-e a keresetnek helye, és ha igen, lehet-e ezt indítani az örökös ellen?
Elbeszéli továbbá, miképpen kérték tanácsát egészben és külön a részletekre nézve. Őszintén bevallja a kérdezősködő, hogy egy örökösnőt nem bírt felvilágosítani, azért Marcellus tekintélyéhez folyamodik és Marcellus megadja a kellő választ, és a képzelhető ellenvetéseket felhozza és nyomban megcáfolja éles okoskodásokkal. Ezen és számos más casuisticus jogesetek igazolják, hogy Marcellus Digestáit úgy tekinthetjük, mint a felmerült gyakorlati jogesetekből kinőtt művet; de nem halmazállapotban fekszenek egymás mellett a jogesetek, hanem beillesztve a szépen kimért keretbe.
Marcellus Digestáit az idézetekből ismerjük, a melyeket Justiuianus compillatorai megmentettek, a kik részint közvetlenül magok kölcsönöznek töredékeket Marcellus Digestáiból, részint idéznek oly írókat, a kik Marcellusra hivatkoznak, néha a mű címének és a könyv számának kitételével, néha csupán általánosságban. A kiszakított töredékek a Marcellus Digestáiból nem tekinthetők könyvről könyvre menve kiválogatott mutatványoknak, tehát sem az egész műnek vázlatául, sem az egyes könyveknek rövid kivonatáúl nem vehetők s az egészről csak halvány képet adnak. A compillatorok a nekik tetsző és szükséges sorokat írták ki. A szerves kapcsolatból kiszakított töredékek nem vágnak össze egyes kérdések befejezésével. Egyes eseteket oly szépen, jól és tanulságosan fejteget Marcellus, hogy igazán példányképen veheti minden jogász.


Marcellus Digestáiból álljon itt néhány töredék.

1) Dig. 22. 3. 10. Marcellus libro 3. Digestorum. A bizonyítékokról.


A bizonyítékok rangsorozatára érdekes világot vet e töredék, melyben előadja Marcellus, hogy a Tanács határozata szerint a bizonyítékok közt nyomatékosabbak a közokiratok, t. i. census et monumenta publica, mint a tanúk. A census jelenti a censualis lajstromot, mely eredetileg az ötévenként tartott összeírás alkalmával készült, a római polgár nevének, korának s vagyonának hiteles feljegyzése végett, azon bevallás szerint, melyet híven tettek a censor előtt. E lajstromok alapján készült a vagyonadónak kivetése. Ha igaz volna, a mit Censorinus nyomán állítanak, hogy Vespasianus idejében a census eltűnik, akkor Marcellus nem használhatná a census szót a fentebbi műértelemben.
Nem a census, hanem csak a lustrum ötévenkénti megtartása és pogányáldozási szertartásai mentek ki gyakorlatból Vespasianus korában. Még Ulpianus úgy említi a census kijátszását, mint a szabadság, tehát a polgári lét megsemmisítőjét; de már a lustralis census nem ismétlődvén, a censori jegyzékbe való bejegyzés által történt felszabadítás elmaradt. Különben de censibus hat könyvet írt Ulpianus Caracalla korában, és említi, hogy e lajstromba a tulajdonosnak neve, életkora, a telek pontos körülírása, a rabszolgák számbavétele szokásosan bevétetik.

A vagyoni adót különösen censusnak nevezték, de így nevezik a lajstromokat is, melyeknek kiigazításáról beszél Ulpianus. Igazat adunk tehát Donellusnak, a ki állítja, hogy: Marcellusnál a census a polgárok személyi és vagyoni összeírásának nyilvános könyve s a census ez értelemben Decius Valerianus korával tűnik el. Ez idő után a census jelenti a város határának nyilván könyvelés a határbeli adózó telkek jegyzékét, melyet a becslőbiztos készített, a mérséklő és adófelügyelő felülvizsgált.
A monumentum publicum: hatósági rendeletre és tekintély mellett készült okirat, melyet csont vagy fémlemezre írtak. Itten Marcellus valószínűleg ama fémlemezre írt okiratokat érti, a melyek a telektulajdon megszerzésének, határjárásoknak vagy kihasításoknak emlékére készültek. Igaza van Marcellusnak, hogy ily érclemezre írt okiratok jobb bizonyítékok, mint a tanuk; ezt vélte a Tanács is; de az idevonatkozó tanácsvégzés eredeti szövege elveszett. Határperekben s a szabadszármazás ráüti jogvitában a census és monumenta publica által történő bizonyítékok elsőbbséggel bír a tanúk felett, még Constantinus szerint is, de más perekben Constantinus óta nem bír elsőbbséggel az okirat a tanúvallomás felett.


2) Dig. 44. 3. 2. Marcellus libro 6. Digestorum. A szökőnapról.

E töredékben Marcellus a szökőnap számbevétele iránti nézetét adja elő, minden időre figyelmet érdemel. Az idő mérésére tűzi-, homokés víziórát már régóta használt a találékony ember. A napot apróbb szakaszokra osztja, melyekre a római törvényhozás a nagykorúság számításánál van tekintettel, különben pedig egy-egy nap képezte a törvényben kitűzött legkisebb időközt. A legrégibb római naptár szerint, mely állítólag Romulustól ered, 304 nap tett egy évet. Az év tíz hónapra oszlott, mire a september-december elnevezés még mai nap is emlékeztet. E mellett volt még a papi naptár, állítólag Numától; e szerint az év 10 hold-hónapból állt. Később Romulus és Numa naptára helyébe egy harmadik lépett; az évet 355 napból állónak vették, s 12 hónapra osztották; a napévtől való eltérés pótlására minden második évben a majd 22, majd 23 napból álló rövid mercedonius hónapot szúrták be. De az időszámításba lassanként oly sok zavar és visszaélés csúszott, hogy C. J. Caesar szükségesnek látta a naptárt javítani.
Julius Caesar Sosigenes egyiptomi csillagász által a naptárt 709-ben megigazíttatta és a nép kezébe adta azon kalendáriumot, melyet XIII. Gergely pápáig az egész kereszténység használt, azóta a száz millió lelkű keleti egyház változtatlanul, Krisztus többi követői pedig Gergely javításaival használnak. Caesar a polgári évet 365 napra, 6 órára teszi. Ezen 6 órának számítása tekintetéből rendelte, hogy minden negyedik évben februárban egy szökő nap szúrassék be. A föld azonban a nap körüli pályáját nem 365 nap és 6 óra, hanem 365 nap 5 óra 48 első és 48 másodperc alatt futja meg. Caesar tehát 11 első és 12 másodperccel hibázott, mely hiba folytán már a tizenhatodik században 10 napi eltérést tapasztaltak. Ezért XIII. Gergely 1581-ben az évet 365 nap 5 óra 49 első és 12 másodperezre vette fel, a becsúszott 10 napot kihagyta és a további eltérések kikerülése céljából, minden 400 év alatt 3 szökőnapot elhagyni rendelt; így 24 másodperccel nagyobb a naptári, mint a csillagászati év, de ez oly csekély hiba, hogy csak 3600 esztendő alatt nő egy napra. Holott a Julianus naptárhoz ragaszkodóknak húsvétjuk őszre, vízkeresztjük pedig júliusra fog esni.
A szökőnap számítása körül Marcellus mindenekelőtt azon kérdést veti fel, váljon a szökőnap beszámítandó-e azon határidőbe, a mely határidőt a) az elmarasztaltnak enged a törvény; továbbá, hogy a szökőnap beszámítandó-e azon határidőbe, mely alatt a per befejezendő különbeni elenyészés terhe alatt? Ezután kérdés, számba veendő-e a szökőnap a) az elbirtoklás és b) a keresetek elévülésének idejénél? Végül a szerződésileg megállapított határidőn tesz-e változást a szökőnap? Három pont alatt öt esetre nyerünk feleletet.

Az első pont a) alatti kérdésére t. i. hogy a szökőnap az elmarasztaltnak javára esik-e vagy nem? igenlő választ ad Marcellus: omnino proficit. E két szót a szövegbe tartozónak tartja Mommsen. Szó szerint egész határozottsággal az 1) pont alatti b) esetre is ugyanazt a választ adja Marcellus, kiemelve, hogy a perek folytatására engedett másfélévi határidő kimérésénél a szökő napot külön figyelembe nem veszszük. A második pont alatti a) és b) eseteket úgy sorolja fel Marcellus, hogy azok az előző pontszerint itélendők meg.
Aztán jön a harmadik pont alatt ismét egy eset, melyet Marcellus épp úgy ítélt meg mint az előbbieket, de erre ezt a megjegyzést teszi Scaevola: mihi contra videtur. Ezt fogadta el Justinianus. Es így a justinianusi törvény értelmében a két első pont alatt olvassuk a szabályt, az utolsóban a kivételt, vagyis az 1) a) b) és a 2) a) b) esetben a szökőnap nem jön számításba, a 3) alatti esetben számba jön. A fentebbi esetek Marcellusnál következőleg hangzanak:

a) Tempus constitutum judicatis. A XII. tábla az elmarasztalt adósnak 30 napot enged a fizetésre; azt mondja Marcellus: ha ezen 30 nap folyamába egy szökőnap esik, ez a következő regifugium nappal együtt csak egy napot számit. Az adós tehát tényleg 31 napot nyer a fizetésre.

b) Tempus quo lis perit. Ez alatt a lex Julia által a perek tartamára kimért másfél év értendő, mely alatt a bírónak félnie kell, különben a per elvesz a felperesre. Ezen másfél év bővül a beleeső szökőnap által, anélkül, hogy ezt a napot számba vennénk.

2) a) Si de usucapione sit quaestio. Marcellus azt mondja, hogy ha az elbirtoklás ideje kerül kérdés alá, ennek tartama tényleg hosszaból a közbeesett szökőnap által; tehát ha az ingó dolog elbirtoklása megkezdődött, a szökőév január 1-én nem 365, hanem 366 nap alatt telik be, vagyis az egy év úgy vétetik, mintha a szökőnap elő se fordulna.

2A) de actionibus quae certo tempore finiuntur. A kereset elévülésének határideje megnyúlik a közbeeső szökőnap által, anélkül, hogy ez számba jönne. Szökőévben intra annum = 366 nap, nem szökőévben az év csak 365 nap. A keresetnek 30 évi elévülése 30-szor 365 nap alatt nem telik be, hanem a 30-szor 365 naphoz adandó még a három évtized alatt előfordúlt 7-8 szökőnap.

Marcellus következetesen itt is azt monda, hogy szökőnap meg nem hosszabbítja az időt. Scaevola ellenkezőleg vélekedik. Szerinte a szökőnap ily határidőnél külön vétetik számba. Ehhez képest ha valaki telket adott el, azon feltétel alatt, hogy ha a vételárat a vevő harminc nap alatt le nem fizeti, az adás-vevés felbomlik; a közbe eső szökőnap nem használ a vevőnek; tehát nem 31 nap áll a vevő rendelkezésére, melyen fizethet, hanem csak 30 nap. Az 1) és 2) pont alatti elvek tehát Scaevola szerint a 3) pont alatt nem alkalmazhatók és így itt a szökő-nap a vevő javára nem esik. Scaevolának Marcellust helyesbítő állítását úgy indokolták némelyek, hogy itt azért jön a szökőnap más tekintet alá, mint az előbbi két pár esetben, mivel emezekben hónapok, évek, holott a 3) alattiban napokról van szó.
A Justinianusi jogot Savigny és Grönig úgy értelmezik, hogy a hol a törvény rendel határidőt, ott a szökőnap nem jön számba; ellenben ahol szerződés állapít meg határidőt és pedig nem év vagy hó, hanem hetek vagy napok szerint számítandó!, ilyenkor minden egyes nap, tehát a szökőnap is számba veendő. A szerződési határidőbe, ha napokkal számították, minden nap számítandó p. o. 30 napi halasztás = 30-szor 24 órai halasztás. Ugyanez áll akkor is, ha a szerződő felek hetek szerint méretik ki a határidőt. Négy hét például 4-szer hét nap. Ellenben hónap vagy év szerinti számításnál a határidő a netalán közbejövő szökőnap által gyarapodik, akár szerződés akár törvény szabta ki a határidőt.


3) Dig. 8. 2. 10. Marcellus libro 4. Digestorum. Érdekes e töredék a szolgalmak tekintetéből.

Gaurus ezt Írja Marcellusuak: Két házam van. Egyiket neked hagyományozom. Örökösöm a másikat magasabbra építi s ez által elzárja házadtól a világosságot. Kérdés:
a) milyen kereset illet téged?
b) bír-e az nyomatékkal, hogy saját házát vagy a hagyatéki házat emelte magasabbra?
c) köteles-e az örökös megengedni, hogy az általa örökölt házon át meg legyen a bejárás a hagyományozott házba?
valamint, gondoskodni kell a neked használatra szánt telekhez való hozzáférhetésről.

Ha máskép nem lehet, az idegen telekre szerzendő közlekedési jogozat igénybevételével is. E kérdésekre Marcellus felelete következő. Az a) pontra: Ha valakinek két épülete van és e közül az egyiket elhadományozza, nem tiltható el az örökös a neki jutott háznak felebb emelésétől, még az esetre sem, ha a felebbeinelés korlátolná a hagyományi házat a világosság élvezetében. Tehát a hagyományi épületnek világossága kisebbíthető.

A b) pontra: Nem bír; sőt a fentebbi szabály áll akkor is, ha az egyiknek a házat, a másiknak pedig a háznak haszonélvezetét hagyományozta. A c pontra: A gyalogút nem szolgálhat mindig indokolásul. Mert a helynek haszonélvezete nem történhetik oda vezető út nélkül, és így, ha a vízmerítés joga van hagyományozva, a vízhez való hozzáférés meg nem tagadható. Nem egészen így aránylik a lakáshoz a világosság. Lakni lehet az elhomályosított épületben is, A hagyományozott épület azonban csak annyira homályosítható el és korlátozható a fénynek élvezetében, hogy ne vonassák el végképen minden világosság, sőt inkább maradjon annyi, a mennyi a lakóknak a nappali szükségletre elegendő. E töredékből következik, hogy szolgalmat hallgatagúl is lehet hagyományozni.

A szolgalom hallgatagul hagyományozottnak tekintendő azon esetben, a melyben a hagyományozott dolog épen nem használható szolgalom nélkül. Ily körülmények közt hallgatagul hagyományozottnak nemcsak személyes, hanem lelki szolgalom is tekinthető. A hagyományozott jószágnak szolgáló telek lehet a hagyatékhoz tartozó, az örökösé vagy harmadik személyé. Hogy az örökös tűrni tartozik a szolgalmat saját telkem ennek példáját beszéli Marcellus fentebb. Van két házam. Egyiket Caiusnak hagyományozom. Örökösöm, épületének magasabbra emelése által megfosztja a hagyomány! házat a világosságtól. Ad-e ez okot a hagyományosnak panaszra? Tesz-e különbséget, hogy a felebb emelt épület az örökösé vagy hagyatéki? Marcellus így dönti el a kérdést: a magasabbra felépítés nem tiltható meg az örökösnek, habár ennek következtében némileg elsötétülnek is a hagyomány háznak ablakai. Mert homályos házban is lehet lakni. Csak ne zárjon el az építkezés minden világosságot a hagyomány háztól, mert az vélelmezendő, hogy a hagyományost illeti a jog, hogy meg ne fosztassék minden világosságtól; hallgatagúl van ez neki hagyományozva, s ennek erejénél fogva követelheti, hogy a szükséges mennyiségű világosságot el ne zárják, a mennyi t. i. kell, hogy nappal láthassanak a házban. Itt nincs különbség téve a közt, hogy a szolgalom által korlátozott telek vagy is a szolgáló telek az örökösnek tulajdona-e vagy a hagyatékhoz tartozó?
Ha a hallgatagul hagyományozott szolgalom köteles az örökös saját költségén megszerezni a szolgalmat; ha ez semmi áron sem volna megszerezhető, kárpótlást igényelhet az örököstől a hagyományos. A szomszéd épület terhelhető a felebb építési jog korlátozásával. E szolgalom erejénél fogva megtilthatom szomszédomnak, hogy épületét felebb emelje, vagy hogy a szabályszerű magasságnál magasabbra emelje az új épületet. Marcellusnak e helye azt mutatja, hogy volt a rómaiaknál már Marcellus korában, sőt előbb is mértéke a felfelé építkezésnek. E mértéken belül az épület felebb emelése szabad, még ha elhomályosítjuk is a szomszéd épületeket. Azonban szolgalmilag kötelezhetjük magunkat, hogy épületünket nem emeljük magasabbra. Saját épületünk világosságát is lehetett szolgalmilag biztosítani a körülöttünk építkezők ellenében. Ha ily szolgalom nincs: szabad a szomszédnak épületét felebb emelni, még ha kisebbül is a szomszédnak világossága, legyen bár a szomszéd tulajdonosa vagy haszonélvezője a háznak.

Akinek házat hagyományoztak, annak a hozzájuthatás is biztosítva van. A kinek valamely terület haszonélvezete van hagyományozva, a hozzáférhetés is lehetővé teendő. Ha vízmerés joga van hagyományozva, a vízhez való közeledés meg nem tiltható. A szomszédnak nem szabad oly építkezést tenni, a mely szomszédjának a világosságból még annyit se hagy, a mennyi a lakóknak a nappali szükségletre elegendő. Ezek a Dig. 8. 2. 10. szerint Marcellus tanai.


4) Dig. 46. 3. 67. Marcellus libro 13. Digestorum. A fizetés.

ervitus altius non tollendi. - modus altitudinis usitatus. - servitus altius non tollendi. - servitus ne luminibus officiatur. - Dig. 46. 3. 67. Marcellus libro 13. Dig. Si quis duos homines promiserit, et Stichum solverit, poterit eiusdem Stichi dominium postea consecutus (rursus eum) dando liberari. In numis minor vel prope nulla dubitatio est; nam et apud Alfenum Servius eum, qui minus a debitore suo accipere et liberare eum vellet respondit, posse saepius aliquos nummos accipiendo ab eo, eique retro dando, ac rursus accipiendo id efficere, veluti si centum debitorem decem acceptis liberare creditor velit, ut quum decem acceperit, eadem ei retro reddat, mox ab eo accipiat, ac novissime retineat, et si in dubitationem a quibusdam hoc male deducatur, quod non possit videri is, qui ita accepit, ut ei, a quo accepit, retro reddat (solutum accepisse. Puto tamen debitorem ita dantem) solvisse potius, quam deceseisse.


Marcellusnak e töredékben érintett szavai sejteni engedik az ö közgazdasági nézetét a pénzek forgásáról. A munka és tőke termelőképességét a középkor soká nem ismerte. A tisztább nézetek megszilárdulása lépést tart a római jognak terjedésével. Igazolja ezt az, hogy a római jog befogadói, t. i. a városok kezdték a munka és tőke productivitását becsülni; továbbá, hogy a civilisták és a jogi facultások által a római jogból kivont közgazdasági tételek, a természet és a munka mellett sokat adnak a tőkére s a tőkejövedelem jogosultságának védelme biztos alapot talál a római jogban. A remekjog a kereskedelem és forgalom szabadságát biztosítja, a szerződő felek megegyezését tiszteletben tartja. Mily visszaesés ezzel szemben a középkornak árumegállítási, átrakodási, kiállítási stb. önkényes parancsai. A mai kornak szabad kereskedelmi iránya és pénzgazdasága meglepő összhangban áll a klasszikus római joggal.

Kevesebb pénz gyors forgás mellett sok fizetést közvetíthet. Ezt állítja Marcellus. Titius tartozik a vevőnek Júliusnak általában két rabszolgát adni. Titius ma egy hete átadta Júliusnak Stichust. De Julius már másnap oda ajándékozza Stichust Titiusnak. Es így Titius újra gazdája és ura Stichusnak azon időben, midőn a második rabszolgát köteles szállítani. Titius tehát ismét Stichust adja Júliusnak. Kérdés, eleget tett-e Titius tartozásának és így menekül-e tartozásának terhe alól? Marcellus azt feleli, hogy ha rabszolga helyett pénzt gondolunk, alig vagy épen nem kétséges, hogy a tartozás törlesztve van. Amint említi Alfenus, úgy vélekedett már Servius is, hogy a hitelező, a ki adósától követelésének csak egy részét kapta meg és mégis fel akarja szabadítani adósát a tartozástói, ezt az által teheti, hogy a kapott részt neki visszaadja ajándékképen, és tőle ismét átveszi fizetés fejében, p. o. tartozik Titius száz arannyal Júliusnak. De csak 10 aranyat bírt kicsinálni Titius. Ezt leolvassa Júliusnak. Julius visszaajandékozza Titiusnak és miután a 10 arany visszaajándékozása és fizetésül adása tízszer ismétlődött, végül a tíz aranyat megtartja a hitelező Julius.
Bízvást állíthatjuk, hogy Titius száz arany tartozását kifizette. Látjuk, hogy tíz arany, ha tízszer forog, épen annyi fizetést képes közvetíteni mint 100 arany, a mely csak egyszer fordul meg. A fentebbi tételt némelyek helytelenítik, és pedig azon alapból, hogy Titius a 10 aranyat a visszaadás kötelezettségével kapta Júliustól; Julius tehát nem úgy tekintendő mint adósának Titiusnak feloldozója, hanem inkább csak mint a követelési jogtól visszalépő; Titius pedig nem fizető, hanem elengedést nyerő. De ezen helytelenítést Marcellus indokolatlannak látja. Méltán.


5) Dig. 46. 3. 72. pr. A hitelező késedelme.

quam decessisse. - Dig. 46. 3. 72. pr. Marcellus libro 20. Digestorum. Qui decem debet, si ea obtulerit creditori, et ille sine justa causa accipere ea recusavit, deinde debitor ea sine sua culpa perdiderit, doli mali exceptione potest se tueri, quamquam aliquando interpellatus non solverit, etenim non est aequum teneri pecunia amissa, quia non teneretur, si creditor accipere voluisset. Quare pro soluto id, in quo creditor accipiendo moram fecit, oportet esse. Et sane si servus erat in dote, cumque obtulit maritus, et si servus decessit, aut nummos obtulit, eo.si|ue non accipiente muliere perdiderit, ipso iure desinet teneri. - in genere.

A hitelező késedelme. Titius tízezer sestertiussal tartozik Júliusnak. Kellő helyen és időben megjelenve kínálja Titius a pénzt Júliusnak. De Julius rá se néz Titiusra és nem fogadja el a kínált pénzt, minden igaz ok nélkül. Titius eltávozik a pénzzel és ezt az úton elveszti a nélkül, hogy a hiba vagy vigyázatlanság terhelné Titiust. Ezután előáll Julius és követeli a tízezer sestertiust. Titius azt hozza fel kifogásul, hogy a pénz elveszett; miért nem fogadtad el múltkor, mikor kínáltam? A tartozás közvetlenül a polgári jog által eltörőltnek nem tekinthető, mert nem egyedileg meghatározott, hanem csak fajilag meghatározott 10.000 sestertius képezte a tartozást; úgy de genus perire non potest; továbbá azért se, mert a kölcsön szigorú jogi kötelem, a melyben a bíró csak azt a kifogást veheti tekintetbe, a mi a maga helyén felhozatott.
Ha a fentebb említett kifogás kellő időben megtétetik, azt figyelembe veendőnek tartja Marcellus, azaz Titius azt hozhatja fel, hogy Julius neki ártani akar, midőn most követeli azt, a mit annak idején elfogadni vonakodott. E kifogáson mit sem változtat az, hogy valaha interpellálni kellett Titiust. Nem tartja méltányosnak Marcellus, hogy Titius elmarasztaltassék ama pénzben, melyet Önhibája nélkül elvesztett, s a mely összeg tartozásban nem is maradt, ha Julius kötelességszerűleg elfogadta volna a neki felajánlott fizetést. Az elfogadásban való késlekedés eredményezi, hogy ha a tárgy az adós hibája nélkül elvész, ez a késlekedő rovására esik, az adós pedig menekül a tartozástól.
A szigorú jog szerinti ügylet terhe alól azonban csak úgy menti fel a hitelező késedelme az adóst, ha az adós nem mulasztja el a hitelező késlekedését kifogásul felhozni a maga helyén és idején; jóhiszemű, jogügyleteknél, minő p. o. a hozományi követelés, a hitelező késedelme ipso iure eszközli az adós felszabadulását. Erre például felhozza Marcellus, ha rabszolga képezi a hozománynak tárgyát, s a házasság felbomlása után a férj a hozományi rabszolgát visszaadni kész, a feleség ellenben indokolatlanul megtagadja az elfogadást és ezután meghal a rabszolga, menekül a férj a visszaadási kötelezettség alól. Ugyanez állna akkor is, ha rabszolga helyett pénzt képzelünk tárgyául a hozománynak. A késedelem jóvátétele (purgatio morae) nincs kizárva.

Titius köteles Stichus szolgát Júliusnak átadni. Titius késlekedik. Julius interpellálja őt. Titius ennek dacára sem fizet és így késedelembe esik. A késedelem után ígéri Titius ugyan a szolgát átadni Júliusnak ama feltétel alatt, ha a hajó Ázsiából megérkezik. Julius ezt elfogadja. Mialatt e feltétel függőben van, meghal Stichus. Kérdés, tartozik-e Titius a rabszolga értékét Júliusnak megfizetni?
Úgy látszik, hogy tartozik, mert az újítás megtörténtnek s az első kötelezettség elenyészettnek nem vehető; marad tehát az előbbi kötelem, melyet Titius késlekedése által állandósított. És annak alapján tartozik Titius. De e felfogás ellen Marcellus ama észrevételt teszi, hogy Titius, a ki a késedelem után ígérte Júliusnak Stichus szolgáltatását, ez ígéretének teljesítésével nem késlekedett, előbbi késedelmét pedig jóvá tette. Méltán tekintjük Titius részéről jóvátevésnek azt, hogy felajánlotta Júliusnak, ennek megegyezésével a Stichus szolgáltatását, és ennek utána már nem tekinthető ez újabban felajánlott rabszolga átadásával késlekedőnek, mert még függ a feltétel, melynek beállta előtt tőle a teljesítés nem követelhető. Ha már a feltétel bekövetkezése, t. i. a hajó megérkezése előtt meghal Stichus rabszolga, ennek szolgáltatása lehetetlenné válik s az egyedileg meghatározott dolog elenyészése az annak szolgáltatására vonatkozó kötelezettséget megszünteti.
A hitelező késedelmére nézve még a következőt említi Marcellus. Tegyük fel, hogy az adós Titius késedelembe esett Stichus adásával. Ugyanő Stichusnak adását Julius stipualja magának, nem az adóstól Titiustól, hanem más valakitől, Titius tudtán kívül. Jóvá teszi-e az Titius késedelmét?
Marcellus véleménye szerint jóvá teszi; tehát a kötelem megörökítése be nem következik és a veszély nem terheli Titiust, sőt ha hibája és gondatlansága nélkül elenyészik Stichus: menekül Titius a kötelezettség alól. Mert a harmadik személy, a ki stipulatióra lépett Stichus iránt Júliussal, úgy tekinthető mintha megbízás nélküli ügyviselője lett volna Titiusnak. Ha már a megbízás nélküli ügyvivővel kötött stipulatio jóvá tette Titius késedelmét, még inkább jóvá teszi az, ha valaki az adós nevében tényleg felajánlotta Stichus átadását, de Julius ezt el nem fogadta. Julius itt késedelembe esik.

Már most a veszély, mely Stichust megsemmisíti, a hitelező terhére esik, Titius ellen pedig nincs helye a keresetnek. De a felajánlás legyen valódi, ne pusztán szóbeli, vagyis legyen a felajánlott dolog jelen, ne pedig távol vagy épen csak a jövőben. Titius ellopta a Julius rabszolgáját Stichust. Julius stipuláltatja magának Titius által mindazt, amit Titius tolvajság következtében adni és szolgáltatni köteles. Noha szabály, hogy a tolvaj mindig késik, mindazonáltal, ha kínálja Stichus visszaadását, Julius pedig nem akarja elfogadni és minekutána meghal Stichus, felszabadul Titius és Marcellus szerint nincs helye ellene az érték iránti keresetnek. Természetes, hogy valódi, nem pedig szóbeli legyen a kínálás.
Marcellus amaz esetre véli az érték iránti kereset elmaradását, ha stipulatio által a vétség alapján állott kötelem újítva átalakul szóbeli kötelemmé. Arra nézve, hogy a stipulatio alapján se maradjon kötelezve, kell, hogy a valódi, ne pedig csak szóbeli legyen a felajánlás, hogy a hitelező illetéktelenül tagadta meg az elfogadást, hogy aztán Titius hibája és gondatlansága nélkül pusztult el Stichus. Ha a felajánlás nem lett volna valódi: nem ugyan az érték iránti kereset, hanem a stipulation nyugvó kereset indítható Titius ellen; például azt hozza fel Marcellus, hogy a rabszolga távol van, más tartományban tartózkodik, a midőn azt Titius átadni ajánlkozik és még az átadás előtt meghal: nem fog Titius menekülni a stipulation nyugvó kereset elől és nem mondhatja, hogy Júliust késedelem terheli. Nem tekintik valódi felajánlásnak a távollevő szolgának felajánlását; ez csak szóbeli felajánlás; emennek el nem fogadása késedelembe nem ejti a hitelezőt.

A Dig. 46. 3. 72. §. 4.1) alkalmat ad Marcellusnak megjegyzéseket tenni a vagylagos kötelemről. Titius stipulatio által kötelezte magát vagylagosan szolgáltatni Júliusnak Stichust, vagy Pamphilust, holott már akkor Pamphilus a Julius tulajdonát képezte. Ezzel tehát nem tartozhatik Júliusnak, mert lehetetlen Júliusnak szolgáltatni azt, a mi mái úgyis az övé s igy nem létesült vagylagos kötelem. Tehát Pamphilust szolgáltatni nem tartozik s ennek szolgáltatására nem kényszeríthető.
Tegyük fel már most, hogy a kötelem kötése után megszűnt Pamphilus a Julius tulajdonát képezni. Megszerzé Titius. Átadja Júliusnak. Kérdés, törlesztve vau-e a kötelem, fel van-e oldozva Titius? Marcellus szerint nincs. Nem jött létre vagylagos, hanem csak egyszerű kötelem, melynek tartalmát Stichus szolgáltatása képezi, e tartozás pedig Pamphilus szolgáltatása által nincs törlesztve Julius akarata ellenére; de Júliust nem lehet arra kényszeríteni, hogy a kötelembe nem vont Pamphilust elfogadja, akár a stipulatiókor volt az övé Pamphilus, akár a fizetéskor képezze az ő tulajdonát. Ha Stichus, aki mint egyedileg meghatározott tárgy (species) került a kötelembe, a késedelem ideje elüti meghalt: megszűnik a kötelein.
Ellenben ha Titius in genere ígért két rabszolgát Júliusnak s a teljesítés ideje előtt megszerez Titius egy rabszolgát Júliustól, a mely a stipulatiokor Júliusé volt, a teljesítés idejében ezt bízvást kínálhatja Júliusnak, és általa leróhatja tartozását; hiszen in genere igértetvén rabszolga: ez bármelyik lehet, a melyik a teljesítéskor nem tulajdona Júliusnak s a kellő felajánlás által mentesül a teher alól Titius ipso iure. Ez utóbbi esetben egyáltalában in genere volt ígérve a rabszolga, tehát nem egy bizonyos, a mely akkor a Júliusé vagy más valakié. Holott a fentebbi esetben Pamphilus épen az a szolga, a ki a Júliusé.

Tegyük fel, hogy stipulatioval következőleg kötelezte magát Titius Júliusnak: a Sempronius által hagyományozott rabszolgák közül ígérsz-e egyet nekem? Sempronius után három rabszolga maradt. Ezek közül az egyik Stichus a stipulatio idejében már a Júliusé volt. A Sempronius hagyatékához tartozott másik két rabszolga Pamphilus és Erotás pedig már nem élt a stipulatio idejében. Kérdés, marad-e itt még tartalom a kötelem számára? Marcellus szerint itt nincs érvényes stipulatio. Mert a stipulatio a Sempronius után maradt rabszolgákról szól. Stichus a stipulatiokor már a Júliusé, és az maradt a teljesítéskor is. Stichus tehát nem jöhet a kötelembe.
Pamphilus és Erotas sincs a kötelemben, mert nem éltek a stipulatiokor, tehát egyátalában semmi sem jő a kötelembe. Ellenben ha a nevezett két rabszolgának t. i. Pamphilusés Erotasnak halála előtt, bár a stipulatio tétele után megszűnt Julius tulajdonát képezni Stichus: ekkor van ereje a fentebbi stipulatiónak. Ennek tartalmát Stichus képezi. Stichus bekerült a kötelembe. Mert in genere volt szó három rabszolgáról. In genere ígérésnél nem árt az, hogy a teljesítés tárgya az ígéret-tételkor a hitelezőé volt; ha később ö azt elidegeniti, az adós megszerezte, és fizetésül visszaszolgáltatta: ez érvényes fizetés.
A kötelem tartalmát képező rabszolgának minősége nem közönyös. Marcellus a következőkre figyelmeztet. Valaki rabszolgát tartozik szolgáltatni; e kötelezettsége nem törleszhetik oly rabszolga kínálása által, kinek minősége ellen alapos kifogás tehető, pl. hogy a) a kínált rabszolga Stichus olyan, a ki hitbizományilag felszabadítást követelhet; az ilyen rabszolga keveset ér, mert megszűnik rabszolga lenni; vagy hogy a rabszolga olyan, a kinek fejét kiséri az általa okozott károk ledolgozásának terhe, melynek folytán a rabszolga a kárvallottnak adandó a kárösszeg ledolgozása végett és csak ezután lehet majd a hitelezőé; c) kifogásolható minőségű az olyan rabszolga is, a melyik alacsony foglalkozású vagy gyalázatos jellemű; ezt ugyan nem veszik el se felszabadítás se ledolgozás végett, és így vispellio vagy turpis servus adása: érvényes adás; törleszti a kötelezettséget, ha ilyen rabszolgát kötött ki magának a hitelező, ellenkezőleg efféle selejtes rab-szolgának elfogadására nem kötelezhető. A ki rabszolgát tartozik szolgáltatni, adjon olyan rabszolgát, a kit a hitelező teljes joggal megtarthat tulajdonúi és ha tetszik, fel is szabadíthat. Rossz minőségű rabszolgával a hitelező megelégedni nem tartozik.


6) Dig. 28. 4. 3. Marcellus libro 29. Digestorum. Végrendelet visszavonása

Marcellus e töredékben a végrendelet szövegének kitörlése folytán fölmerült kétségeket oszlatja el. A jogesetet az képezé, hogy Valerius Nepos, végrendeletéből az örökösnevezést torié; e formaszerűtlen visszavonás alapján a fiscus a hagyatékot, melyre az örökös érdemeden, elfoglalni készült. A tényállás következő: Valerius Nepos végrendeletet csinált, melyben örököst nevezett ki és többeket megtisztelt hagyományokkal. A végrendelet elkészítése után megbánva az örököskinevezést, az örökös nevét kitörli.
A fiscus a hagyatékot, mint szállományt követeli. Kérdés: érvényesek-e a legatumok? Marcellus hódol ama igazságnak, hogy az a mit a végrendelkező ép elmével szándékosan kitörölt a végrendeletből, az nem érvényes. Ily nézetet vall Ulpianus is. Ha az egész végrendeletet kitörölte volna az örökhagyó, az egész elveszti erejét és így sem öröklés, sem hagyomány vagy hitbizomány nem támaszkodhatnék rá. Ellenben az akaratlanul, szándék nélkül esett törlés nem gyöngíti meg a végrendelkezést, épp oly kevéssé, mint az okiratnak véletlen elfenődése. Ha pedig a végrendeletnek egy részét törölte az örökhagyó, csupán csak a törlött rész tekintendő érvénytelennek. E magában egyszerű kérdést vitássá tette azon körülmény, hogy épen az örökösnevezést törölte a végrendelkező, az örökösnevezés vált érvénytelenné, a mi az egész végrendelet sorsát kockáztatja mert örökös nélkül nincs végrendelet. Végrendeletben pedig nem állhat meg a hagyomány érvényes örököskinevezós nélkül.
Ha a visszavonás az egész végrendeletre vonatkozik, ekkor a hagyományok is érvénytelenülnek. A hagyományok megmentése céljából vitatták némelyek, hogy a jelen esetben, midőn a fiscus a kitörölt örököst méltatlannak állítja, s a törvényes örökösök kizárásával a hagyatékot elfoglalni akarja, csak annyi tekintessék érvénytelennek, a mennyit kitörölt a végrendelkező, minden egyéb intézkedés maradjon érintetlenül, tehát a ki nem húzott hagyományok fizettessenek ki. Az örökös netaláni méltatlanságából nem következik a hagyományosok méltatlansága. Ez utóbbi nézetet vallja Marcellus és pedig méltányossági okokból. Egyedül az örökösnevezést törölte Valerius Nepos, a hagyományosok ellen nem nyilatkozik. E méltányos irányt különben Gaius is hirdeti.
Marcellus döntő nyilatkozatának az a magyarázata, hogy a végrendelet, mind a civil jog, mind a praetori jog szerint érvényes volt, és hogy az örökös nevének törlése után Valerius Nepos a végrendeletét ismét kellően bepecsételtette, halála után pedig annak idején kihirdették azt, s elfogadták alapul a hagyaték birtoklásának kéréséhez. A hagyaték birtoklására jogosított utódok rekeszték ki a fiscust és zárták ki az intestat öröklést.

A vélelem nem harcol a mellett, hogy az örökös nevének kitörlésével egyúttal a hagyományok visszavonását is szándékolta az örökhagyó. A végrendelet nélküli öröklést a jelen esetben nem tartja helyén lévőnek Marcellus, azért kérdé tagadólag: »de nem lehet-e néha azt fogadni el, hogy az örökös nevének kitörlése mást nem céloz, mint az Örökhagyónak végrendelet nélküli kimúlását?« Ennek a lehetőségét megengedi, de a jelen esetben ezt a Nepos akaratának nem tekinti. Hirdeti ő méltányos elvet Ulpianus. A szelídebb vélemény követésére utal Paulus is; különösen a büntető jogban kövessük a szelidebb felfogást. De a fentebbi méltányos elvet annál inkább ajánlhatta Marcellus, minthogy kétes esetben úgy is a fiscus ellen kell határozni. Marcellus véleménye nemcsak elvileg van indokolva, hanem Marcus Aurelius császár épen most tárgyalt constitutioja által külső érvényt is nyert.
Az ügy úgy került a császári elhatározás alá, hogy a fiscus Valerius Nepos hagyatékát a kitörőlt örököstől mint érdemetlentől elvett javakat követelte, azt vitatva, hogy az örökösnevezés kitörlése a kinevezett örökös érdemetlenné válásának tulajdonítható; máskülönben nem a fiscus, hanem a törvényes örökösök lettek volna hivatva az Öröklésre. E napokban a császári tanácsban, midőn valaki végrendeleti örököseinek nevét kitörlé s így hagyatékát a fiscus igénybe vette, sokat beszéltek a hagyományokról, főleg azokról, a melyek a kitörült nevű örökösöknek voltak szánva.
A többség állitja, hogy a hagyományok is elveszítik erejüket. Oly vélemény, melyet Marcellus ez esetben nem fogad el, mert nem az egész végrendelet, hanem csak az örökös neve van kitörülve. Itt aztán Marcellus előadja ama nézetet, a melyet a kérdéses ülésben kifejezett. Idézi Antoninus császárnak e tárgyban Pudens és Pollio consulsága alatt hozott ítéletét. Halljuk, mint utasítja Marcus Aurelius a törvény rendes útjára a fiscust. Halljuk, mint kéri Vivius Zeno, hihetőleg az egyik hagyományos, a császárt, hogy vegye kegyes tudomásul a vitás pontot, t. i. a hagyomány sorsát.

A császár pedig kérdés alakjában veti fel a tételt, melyet tagad. Természetes, hogy nem érvényes a végrendelet, melyben nem volt örökös nevezve, vagy ha volt: azt az örökhagyó kitörölte. Λ másik hagyományosnak Leónak ügyvédje ama nézetének ad kifejezést, hogy csak annyi érvénytelenül, a mennyit a végrendelkező kitörölt, a többi érvényben marad. Erre a fiscus ügyvédje Calpurnius Longinus azon észrevételt teszi, hogy végrendelet nincs örökös nélkül. Priscianus az által kívánt hatni a humánus császárra, hogy megérintő a végrendelet tartalmának legnemesebb intézkedését, a felszabadítást, mely meghiúsul, ha a végrendelet egészen semmisnek nyilváníttatnék.
Eddig a felek szóváltása, a közvetlen tárgyalás. Most a császár elbocsátja az érdekelt feleket. Kezdődik a döntő tanácskozás. Ebben a felek részt nem vehetnek. A fejedelmi jogászok véleményét meghallgatja Marcus Aurelius. Végül kész a határozat. Ismét előbocsátják a feleket s jelenlétükben hirdeti ki a császár ítéletét, mely szerint csupán annyi érvénytelen a végrendeletből, a mennyi töröltetett. Nem több, nem kevesebb. Ez emberséges, kegyes, méltányos magyarázat kedvez a végrendeletnek, kedvez a szabadságnak, nem kedvez a fiscusnak. A mai római jogban is érvényes. E rendeletben M. Aurelius apjának constitutiojára hivatkozik.

Érdekes e töredékben a felek rövid szóváltása a fejedelmi tanács színe előtt, a szóbeliség és közvetlenség alapján. Még érdekesebb azért, mert mutatja, hogy Marcellus jelen volt a tanácsban fejedelme oldalánál. Szinte szembetűnő a benyomás, melyet a tárgyalásnak közelsége gyakorol az előadásra. Halljuk, mint utasítja M. Aurelius a törvény rendes útjára a fiscust. Halljuk, mint kéri az egyik hagyományos a fejedelmet, hogy tekintse a hagyományosok jogi érdekeit. Hogy itt Marcellus e név alatt: » Antoninus Augustus, Antoninus Caesar, Antoninus,« nem értett mást, mint Marcus Aureliust, erre enged következtetnünk a rendeletnek szelleme.
Marcus Aurelius kiválóan humanus. Inkább néz a felebaráti szeretete, mint a fiscus nyereségére. Segélyeket osztott a szükölködöknek, elengedte az adót az Ínségeseknek. Ily lelkületű uralkodótól származhatott ama kegyes rendelet, melyet Marcellus említ, melyben a méltányosabb magyarázat segélyével a fiscus kezét visszatartja a foglalástól, és inkább kedvez a hagyományosnak, mint a fiscusnak.
M. Aureliusra vall a két consul neve. Servilius Pudens és T. Fufidius Pollio, a római főméltóságok élén Marcus Aurelius és Lucius Verus uralkodása alatt állottak, Kr. u. 166-ban. Marcellus ugyan nem említi Verust a társuralkodót, hihetőleg azért, mert nem birodalmi törvény, hanem döntvény hozatala van szóban; természetes, hogy a nagy jogász csak Marcus Aureliust említi, a ki a jogvitát magadönté el, a távol keleten táborzó Verus nélkül. Az idézett rendelet szerzőjéül M. Aureliust nevezi Papinianus.

Eddig a Digestákból vett mutatványok. Lássuk most a Digesták keletkezésének idejét. Marcus Aurelius egyedüli uralkodása közepe táján 170-175 közt bocsájtja közre Marcellus legterjedelmesebb művét: Digestáit. Nem korábban s nem későbben, hanem épen a mondott időben.

a) Nem korábban, vagyis nem 170 előtt. Marcellus Digestáiban az akkor érvényes római jogot tárgyalja. Ellentétben Gelliussal s a régibb írókkal azt állítja Digestáiban Marcellus, hogy a gyámgyermek örökbefogadható. Úgy de azt Antoninus Pius engedte meg 150 körül. Az örökbefogadott gyámgyermek érdekeinek biztosításáról Antoninus Pius kimerítően gondoskodott. Ezt is tárgyalja Marcellus a Digestáiban. Kétségtelen, hogy Digestáit nem készíti Antoninus Pius érintett intézkedései előtt. Nem írta Digestáit 161 előtt. Abból, a mit Marcianus Marcellus Digestáinak tizenkettedik könyvéből idéz, t. i. hogy az öröklésre méltatlanok felől a megboldogult, megdicsőült Pius« miképen intézkedett, világos, hogy Marcellus Digestáit Antoninus Pius halála vagy is 161 előtt nem fejezte be.
Marcellus Digestái úgy, a mint előttünk ismeretesek, nem jelentek meg 166 előtt, mert Marcellus Digestáiban és pedig a vége felé4) beható részletességgel tárgyalja Aureliusnak 166-ban kelt döntvényét, a végrendeletben előforduló törlésekről. Marcus és Verus rendeletéit még felhasználta Marcellus, tehát 169 előtt nem készült el Digestáival. Erre mutat Ulpianus azon szakasza, melyben a díjazás mellett kezeskedők vagy éppen az ítélet esélyeit pénzért elvállalók ügyét tárgyalja. Ez ügyben Marcus és Verus császárok leirata szerint nincs helye a kereset-indításnak; folytatólagosan közli Ulpianus Marcellusnak ide vonatkozó észrevételeit is.
A városnak hagyományozott közemlékek elkészítése tárgyában Marcus és Verus rendelkeztek. E rendelet magyarázata is előfordul Marcellusnál. Ebből következtethetjük, hogy a nevezett fejedelmek kora előtt nem jelentek meg Marcellus Digestái. Digestáit Marcellus nem fejezte be Marcus Aurelius egyedüli uralkodása legkezdetén, mert hivatkozik több oly döntvényre, a mellet M. Aurelius akkor adott ki, midőn társ nélkül uralkodott. Érdekes ama döntvény, mely vonatkozik az unokanőnek örökrészére, melyet ez követelhet anyai nagyapja hagyatékából.
Marcus Aureliustól mint egyeduralkodótól ered amaz intézkedés is, a melyet Marcellus a Digestáinak 15. könyvében érint, hogy t. i. 16 évesnek szánt hitbizomány nem a 16. év kezdete, hanem bevégezte után követelhető. Marcellusnak Marcus Aurelius közelében tartózkodását mutatja, hogy e fejedelem ítéletére, mint fültanú hivatkozik. Említi Marcellus, hogy a »fejedelem« rendeleté értelmében az örököst nem illeti a negyed levonásának kedvezménye azon hagyatéki dolog után, a melyet az örökös elsikkasztott. Itt csak »fejedelem« emlittetik. Ez nem más, mint M. Aurelius. És pedig mivel 161-től 169-ig Marcus és Verus, 176-tól 180-ig Marcus és Commodus együtt uralkodtak, maga Marcus társ nélkül 169-től 176 közt uralkodott, kétségkívül ez időből való a fentebb idézett rendelet, még pedig e hét évnek nem utolsó, hanem első feléből.

b) Marcellus Digestáit nem írta később mint 176. Azért merem állítani, hogy Digestáit 176 előtt adta ki Marcellus, mert Digestáiban nem közöl oly rendeleteket, a melyek Marcus és Commodus együttes uralkodásánakG) idejében keltek, például nem említi a S. C. Orphitianumot, pedig M. Aurelius és Commodus egyik legnevezetesebb alkotása, a mely igen nagy figyelmet ébresztett úgy, hogy még a távol keleten Beritusban működő Gaius is értekezett róla. Marcellus Digestáiban e tanács végzést nem csak nem találjuk, hanem ennek tárgyalása közben Ulpianus nem hivatkozik Marcellusra, a mi megerősíti azon föltevésemet, hogy Marcellus Digestái korábban jelentek meg, mint e tanácsvégzés. Ennek valószínűségét emeli az is, hogy Marcus és Commodus együttes uralkodása idejéből más rendeleteket se közöl Marcellus, mit természetesnek fogunk találni, meggondolva, hogy ez időtájt Brittaniában működött, mint consularis.
Marcus Aurelius alatt ama jegyzőket, a kik pontosan vezették a levéltárakat, hitelkönyveket, adólajstromokat, tabularii néven nevezik, holott őket előbb servi publici néven nevezték. Megbízhatóságuk következtében M. Aurelius uralkodásának vége felé rajok bízták az okiratok szerkesztését is. Ez időben válik átalánossá a tabularius kifejezés és kimegy alkalmazásból a servus publicus. Marcellus Digestáiban még a servus publicus elnevezést használja. Ez arra mutat, hogy Digestáit M. Aurelius uralkodásának utolsó évei előtt írta, tehát nem 176 után.
E föltevésemben megerősít az is, hogy a végrendeletben előforduló törlésnek kérdését, mely 166-ban dőlt el, oly közelről ismerteti, hogy ennek megtörténte és közlése közt nem lehet tíz évnél hosszabb időt föltételezni. Salvius Julianus Digestái 135-től 165-ig készültek. Scaevola 165 -170 közt előadásainál használta a Julianus Digestáit. Scaevola Digestái 176 után jelentek meg és ez időtől kezdve saját Digestáit magyarázta hallgatóinak. Időközben, t. i. 170 után, de 176 előtt Marcellus Digestáit fejtegette Scaevola hallgatói előtt, a kik közé amaz időben Domitius Ulpianus is tartozott, a ki épen akkor kedvelte meg és véste emlékébe feledhetlenül Marcellus Digestáit. E körülmény is oda mutat, hogy ama két nagy mű t. i. Julianus és Scaevola Digestáinak megjelenése közti időt 166-176 közé eső évtizedet metszi Marcellus Digestáinak megjelenése.

Marcellusnak Digestái később jelentek meg, mint feleleteinek gyűjteménye.

Marcellus feleleteinek gyűjteménye nézetem szerint 148 előtt jelent meg. Ezt sejteti velünk ama felelet, melyet adott Marcellus az oly végrendeletről, mely a katonai pályán elhunyt után maradt, de még a katonai szolgálatba lépés előtt készült. Ily végrendelet Marcellus szerint nem ítélendő meg a katonai jognak szabályai szerint, kivéve, ha valamiképen kifejezte a végrendelkező katona korában, hogy ama végrendeletét fenn akarja tartani. Még Salvius Julianus is, aki Digestáinak 27. könyvét 148 után adta ki, csak az esetben véli a katonáskodás előtt készült végrendeletet katonainak tekinteni, ha a vég-rendelkező katona korában átolvasta, helybenhagyta és lepecsételte.
Később keletkezett Antoninus Piusnak egy rescriptuma, melyet Ulpianus többször idéz, és a mely általánosítja ama nézetet, a melyet Marcellus még csak, mint kivételt és csak, mint jogmagyarázat utján levezetett kivételt emlit. Ebből következtethetjük, hogy Marcellus előbb respondált, mint Divus Pius érintett rescriptuma, mely 148-nál sőt Salvius Julianus Digestái 27. könyvének megjelenésénél semmi esetre nem korábbi. Tehát viszont Marcellus responsuma minden bizonnyal 148 előtti. Később Marcellus részt vesz Antoninus Pius tanácsában, az általa adott responsum eredményét fejedelmi rendelet alakjába juttatni igyekezett, a mi sikerült is neki, mint Ulpianus idézett soraiból következtethetjük.

Állítom, hogy a feleletek gyűjteménye korábbi, mint a Digesták 39 könyve. Erre enged következtetnem az, hogy Digestáinak 15. könyvében így szól Marcellus, úgy vélekedtem t. i. akkor, midőn feleleteimet összeírtam, hogy a hitbizomány, mely a végintézkedés szerint akkor adandó át, ha a hitbizományos tizenhatodik évét elérte, még nem követelhető akkor, midőn elhagyva a tizenötödik évet, átlép a tizenhatodikba. E hely mutatja, hogy Digestái szerkesztése közben korábbi művére, t. i. a feleletek gyűjteményére utal Marcellus.
A feleletek gyűjteményében foglalt jogeseteket s ezekre adott feleleteket feldolgozta s a szokásos digesta-rendszerbe beillesztő Marcellus. Digestáiban idézi szószerint Gaurusnak a szomszéd által épületének magasabbra emelése folytán a világosságtól megfosztott telektulajdonosnak kérdését és a reá adott választ. Responsumai szerepelnek a Digestáiban, p. o. a telek megvásárlása iránt kötött adás-vételi szerződésben hatvan hordót Ígért az eladó, mint a telek járulékát. A telken száz hordót találnak. Melyik lesz a vevőé? Az eladónak ítéli oda a választási jogot.

Responsumnak átdolgozása lehet Marcellusnak ama tétele, hogy a ki a sajátját fel nem ismerve valakinek megbízásából úgy adja el, mint procurator, nem élhet vindicatióval, ellenben a megbízó ellen érvényesítheti igényeit. A házastársak közti ajándékozás tilalmának kérdésében ama feleletére utal Marcellus, melyet Sulpiciusnak adott. A gyám felelősségét fejtegetve megemlékezik idevágó feleletéről. Ha a fele részre kinevezett örökös a nem neki szánt másik felerésznek egy kettedét és így az egésznek egy negyedét kéri hagyatéki birtoklásba, szabályul követendőnek mondja ide vonatkozó feleletét.
A hagyományos telkek közt keletkező útszolgalom tárgyában adott feleletét is általánosítja. Responsumokat tartalmaz ama töredék is, a melyben Marcellus a S. C. Trebellianum legbonyolultabb részleteit világosítja meg. Gyakorlati jogesetre adott feleletével állapitá meg, hogy csak az a kezes, a ki arra kötelezi magát, a mire a fő adós van kötelezve. Mindez mutatja, hogy a Digestáit később készíti, mint a responsumait. A két műve megjelenését 20-25 év választja el.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus