logo

XXII Januarius AD

Akiktől Marcellus tanult

Celsus

P. Juventius Celsus classicus műveltségű férfi, a stoabölcsészet követője. Domitianus irányában ellenzéki. Nerva pártjának híve, Trajanusnak barátja, 101-ben praetor, 113-ban consul. Hadrianus alatt 129-ben ismét consul, a S. C. Juventianum alkotója. Tagja Hadrianus tanácsának. Méltán mondja róla Hoffmann, hogy kitűnő jogász, a legnagyobb jogtudományi irók egyike. Hihetőleg 140 körül halt meg. Munkájából Tribonianus 142 töredéket vett át. Gyakran idézik.
Különösen érdekes előttünk Celsus azért, mert Marcellus ha nem hallgatta is Celsus előadásait, de tanulmányozta Digestáit. Hogy Celsus tanított, erre egyenesen emlékeztet minket Marcianus, aki Celsust és Julianust tanitóinak nevezi, a hagyatékból el nem hagyományozható negyed beszámításának kérdésében. Nem vitatom, hogy Marcellus hallgatta Celsus előadásait, de azt határozottan állítom, hogy Celsus Digestáit tanulmányozta Marcellus és ennyiben Celsus tanítványa volt. Marcellus fő munkájának felosztását 39 könyvre Celsustól kölcsönzi, noha a belső berendezés annyira eltér, hogy pl. ami Celsusnál a hatodik könyvben fordái elő, azt Marcellus a huszadik könyvben tárgyalja. Celsusra mindig úgy hivatkozik Marcellus mint tekintélyre, a kit tiszteletes távolságból szemlél.

Az olvasó gyakran talál véleményegyezést Celsus és Marcellus közt. Például szolgáljanak a következők. Julianushoz irt észrevételeiben Marcellus helyesli Celsus nézetét arról, a ki magát a hagyaték birtoklójának rosszhiszeműleg adja ki. Ugyancsak Celsus nézetét helyesli Marcellus arra nézve, hogy micsoda javítások esnek a haszonélvező terhére. Ulpianus úgy említi Marcellust. mint a Celsus véleményének helyeslőjét a halálosan megsebesítő és az agyonütő bűnösnek felelősége iránti vitában. A tartozatlan fizetés visszakövetelése iránti kereset tárgyalásánál is azonos elvet vallanak Celsus és Marcellus. Ezt írta a végrendelkező: ha kétszer hagyományozok Caiusnak, egyszer szolgáltasson az örökös. Ennek utána két összeg vagy két telek hagyományozása fordul elő a végrendeletben. Mindkettő követelhető-e? Aristo csak egy legatumot lát itt. A mely hagyományt visszavon az örökhagyó, az Celsus szerint úgy tekintendő, mintha nem is fordult volna elő a végrendeletben. Ez a Marcellus véleménye is, mondja helyeslöleg Ulpianus, kiemelve Celsus és Marcellus véleményének találkozását. Ulpianus beszéli, hogy Celsus és Marcellus nézete szerint a birtoklást lehet megszüntetni vagy megváltoztatni pusztán az akarat elhatározása által.


Julianus

Erős meggyőződésem, hogy Marcellus behatóan foglalkozott Celsus irataival, és hogy hallgatta Julianus előadásait Celsus Digestáiról és Sabinus Jus civile-jéről. Julianus a legjelesebbek közé tartozik azok sorában, a kiket Pomponius mint a két jogi iskola tanárait felsorol. Nem valószínűtlen amaz állítás, hogy Pomponius a Labeo és Capito utódainak felemlítésével nem akarja a követők teljes névsorát adni, hisz ez sokkal nagyobb; nem is akarja csupán az iskola jeleseit föltüntetni, hiszen felsorolása igen hézagos, hanem azt emeli ki, hogy a tanításban nyolc-nyolc nagy tanár mily sorban következett.
Pomponius idézett elbeszéléséből világos, hogy a Proculianus iskola tanszékén az idősebb Celsust követte fia az ifjabb P. J. Celsus, a Sabinianus iskola tanszéke pedig Javolenusról Salvius Julianusra szállt át, a ki azonban oly nagysággá emelkedett, hogy végül megszűnt pártember lenni, és a pártokon felülálló magaslatról intézte a jognak fejlesztését. Salvius Julianus valamint S. Pomponius, L. V. Maecianus, Qui. C. Scaevola, Ae. Marcianus, C. Tryphoninus, D. Ulpianus, J. Paulus, Ae. Papinianus, H. Modestinus szóval annyi kitűnő jogász, nemcsak a gyakorlatnak élt, hanem legalább életének egy szakaszán át jogtanitással is foglalkozott.

Salvius Julianus kitűnt nem csak mint praetor, consul és praefectus urbi, és nemcsak mint tanácsos a Hadrianus Pius és Marcus-Verus udvaránál, hanem mint jogtanár is a kit Maecianus és Terentius Clemens egyenesen tanárának nevez. Hihetőleg Africanus és Scaevola is tőle tanultak. Még érdekesebb azonban a Salvius Julianus hallgató terme előttem, annak elgondolásával, hogy oda iratkozott be Marcellus is. Ez állításomat alapítom Marcellus oly nyilatkozataira, melyek a Julianustól hallott előadásokra emlékeztetnek, pl. Digestáinak 8. könyvében ez olvasható: „tagadd Julianus”, hogy a hagyatéki dolog képezhetné tárgyát a tolvajságnak, az el orzás által a hagyaték nem lesz meglopva, hanem megkárosítva.
Julianus úgy vélekedett az idézett helyen, hogy a hagyatéki dolog nem képezi tárgyát a tolvajságnak, tehát elorzás esetében nem követelhető vissza a tolvaj elleni keresettel. Ugyanő töredékben Marcellus két esetet említ, hol a szabálytól eltérőleg tolvaj elleni keresetet engedtek a hagyatéki dolog elorzója ellen, t. i. ha az örökhagyó a kérdéses hagyatéki tárgyat zálogul rendelte, vagy ha haszonkölcsönbe adta. Ez esetben ha ellopják a hagyatéki tárgyat, ez nem csupán kárba veszett hanem lopott dolognak tekintendő, s mint ilyen el nem birtokolható és az örökség megszerzése után az örökös a tolvaj elleni keresettel követelheti vissza. Az említett esetekben lehetségesnek gondolta Julianus, hogy a hagyatéki dolog a tolvajság tárgyának tekinthessék.
Ily dolog mint más lopott dolog nem birtokolható el a tolvaj által, s annak visszakövetelésére a tolvaj elleni keresettel élhet az örökös. E kitételek: Julianus tagadta. Julianus úgy vélte, egyenesen oda mutatnak, hogy ez állításokat Marcellus közvetlenül Julianus-tól hallotta ennek élőszóbeli előadásai közben. Nem a könyvben olvasott tételre célozott, hanem emlékezetből idézi azt, a mit egykor tanára szájából hallott. Egészen más az ilyen idézet, mint azon észrevételek, a melyeket Marcellus tett Julianusnak írott művére, a melyet Marcellus nem mint joghallgató tanult, hanem mint bíráló forgatott férfi korában.

Julianus Digestáinak befejezése nem korábbi, mint Marcus és Verus uralkodása. Fitting vélekedése szerint Julianus Digestáinak 27 első könyve még Hadrianus korában elkészült. A 42-ik könyv bizonyára 148 után; az utolsó könyvek nem készülhettek előbb, mint Marcus és Verus korában. Salvius Julianus consul suffectus volt 144-ben és 148-ban. Ezt igazolja B. Borgliesi. Érdekes ez adat, mert Digestái kiadásának idejét meghatározni segít. Így szól ugyanis S. Julianus Digestáinak 42. könyvében: Emlékszem, hogy tanárom Javolenus, a szabadon bocsátást végezte a tanácsosztogatás alkalmával is. Példáját követve, bocsátottam én is szabadon mind praetori mind consuli teendőim közben. Világos ebből, hogy Julianus Digestáinak 42-dik könyve, melyben consulatusa alatt tett eljárását említi, consulatusa után, tehát 148 után jelent meg, midőn Marcellus már nem tanuló, hanem képzett és tevékeny jogtudós.
Marcellus tanult a nagy mester Salvius Julianus beszédeiből és irataiból. Ezt nem vonhatja kétségbe, a ki Marcellus Digestáinak kilencedik könyvét összehasonlítja Julianus Digestáiuak huszonharmadik könyvével. Maga kiemeli Marcellus, hogy az emancipált fiú. a ki saját gyermekeivel együtt van meghívva, az atyja után maradt örökségre, azon szabály szerint osztozkodik, a melyet Julianus fogalmazott és csatolt az örök hirdetményhez. A fennebbi két töredék összehasonlításából nemcsak az derűi ki, hogy Marcellus tanult Julianustól, hanem az is, hogy szabatosabb az ö fogalmazása és részletesebb nála az eset alfajainak megfigyelése. Salvius Julianustól tanulta Marcellus azon szabályt, mely szerint eldönti e vitás kérdést: Aulus ezer sestercius követelését az adósnak Negidiusnak ajándékozni szándékozik, végrendeletileg érvénytelennek nyilvánítja a megfelelő kötelezvényt s a fizetési kötelezettség alól felmenti Negidiust. Azonban Aulus örökösei mégis beperlik Negidiust.
Marcellus felelete szerint Negidius alapos kifogással védekezhetik s felmentendő. Hasonló feleletet adott felmerült eset alkalmával Salvius Julianus. Julianus a Marcellus döntvényében saját tantételét látta megtestesülve. Mikor Julianus kiadta Digestáiuak utolsó füzeteit, hol a 60. könyv is megjelent, azon tantétel szerint fejtegeti Maevianak Septicius elleni ügyét, a melyre hallgatóit, köztük Marcellust is megtanítja, s melyet Marcellus egyik feleletében előbb olvasott a közönség, mint Julianus Digestáinak 60. könyve megjelent.

Fő munkájának címét Celsustól kölcsönözte Marcellus, a rendszernek fővonásait Salvius Julianustól tanulta, mely rendszer nem más, mint az edictum perpetuumé. A Julianus által tankönyvül használt libri tresiuris civilis Sabinustól Marcellus művein felismerhető. Julianus megvitatta hallgatói előtt a bonyolult nehéz, kétes jogi kérdéseket; magyarázatainál alap gyanánt Sabinus nagy művét használta, éspedig oly alakban, amint Urseius Ferox és Minucius Natalis kiadásában közkézen forgott. És valóban meglátszik Marcellus művén, hogy Sabinust tanulmányozta.
Sabinus véleményét, az idegen vagyon jogellenes megkárosítója ellen Aquilius népvédő indítványára hozott törvény magyarázata tárgyában helyeslőleg idézi Marcellus. Azon kérdésre, hogyha a társak közül a közös telken az egyik építkezni akar, a másik társ pedig az ellen tiltakozik, melyiknek akarata győz? Marcellus azt feleli, hogy a társak közül kinek-kinek inkább jogában áll a tiltakozás, mint az építkezés. Mert a ki társai ellenére épít a közös területen, némileg a társak jogát is magához ragadja, a mennyiben a közössel úgy rendelkezik, mintha egyedüli tulajdonos ő volna. Ez a vélemény helyes, követendőnek mondja Papinianus is, még pedig Sabinusra való hivatkozással.
Sabinusra gondol Marcellus, midőn az örökhagyó a hagyományosoknak többet szánt, mint a mennyi az egészből kitelik pl. Titiusnak 30, Seiusnak 20, Maeviusnak 10 ezer sestertiust, holott az egész hagyaték csak 30 ezer sestertius. Marcellus itten a Massurius Sabinus nézete szerinti eljárást ajánlja, t. i. hogy mindeniknek része meghivatásuk arányában szállítandó le, tehát ha Maeviusnak jut Seiusnak 2 x, Titiusnak jár 3 x; és így az egész hagyatékot tevő 30 ezer sestertius 6 x részre osztandó. 30 = 6 x; x = 30 : 6, = 5; Maeviusnak jut 5, Seiusnak 10, Titiusnak 15 ezer sestertius, és ezen redukált összegekből számítandó a falcidiai negyed. Ennek levonása tekintetéből kérdezték Sabinust az örökhagyó síremlékének költségei iránt. A síremlék, ha felállítása elkerülhetetlen, úgy tekintendő, mint hagyatéki teher. Marcellus a temetkezési költséget veszi a hagyatéki tehernek, a síremlék felállításának költségeit más rovatba tartozónak mondja.

A fentebbi körülmények egy bevezetéséből következtetem, hogy Marcellus a Julianus auditóriumába járt, hallgatta Julianust s tanulta Sabinus említett művét: Libri tres iuris civilis, melyet azon időben Julianus kézikönyvül használt.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus