logo

XX September AD

A római stoikusok

A jogismeret a bölcsészeinek termékenyítő befolyása alatt fejlődik jogtudomány. A görög műveltség behatása folytán Róma azon eszmevilágban mozgott, a melyet a belien bölcsészek teremtettek. E bölcsészeinek köszönhető a remekjogtudomány. A kiválóbb romulidák közül néhányan Aristotelest követték, többen Plato eszményképéért lelkesedtek, legtöbben a Zeno által inaugurált stoa tanainak művelői. Olyan se hiányozott, a ki Epikurban gyönyörködött.
Plato követői közé tartozik a nemes Atticus, a szónok és bölcsész Appuleusés a tyrusi Maximus.
A jogászok közűi Callistratus idézi Platót, de sem ő, sem a többi tényleges munkása az igazságügynek nem kívánta felcserélni a római polgár szabadságkörének szabályait, Plato eszményi köztársaságának képzeleti törvényeivel.
A tudományos buvárlatokba mélyedő aristotelesi bölcsességet a Tiberis partjain a szónok Marcus Antonius, a triumvir Antoniusnak nagyapja, továbbá Qu. Lutatius Catulus, és Severus hirdette. Julianus is említi Aristotelest; ebből azonban nem következtethető, hogy az edictum rendezője, vagy más pandektista, fölesküdött a peripatetikus iskolához. Aristoteles nem a latin fajnak, hanem az arabnak köszönheti dicsőségét.
A minden erélyes cselekvésről lemondó s boldogságát a zavartalanságban kereső epikureismus a hódítások és belháborúk következtében kifáradt korszak alatt talál híveket a tanácsnokok, szónokok és költők közt. Legismertebb epikuri alak Maecenas, Ő és utánzói a borban, hangversenyben s a vízesés morajában keresték lankadt érzékeiknek üdítését. Az élvhajhászatnak, a közügyek iránti közönynek s a mindenben kételkedésnek áramlata ellenében a stoicismus állított föl szigorú alaptételeket, élénk kötelességérzetet és biztos vezérelveket.

Rómának jogtudósai sem az akadémikus, sem a peripatetikus felekezethez nem szegődtek. A férfias tetterő s nemes egyszerűség a gyakorlatias stoát leginkább szívelte. Ennek buzgó hívei, munkás követői közt látjuk Rómának legtöbb kitűnőségét, épp úgy mint az ige tant hirdető apostolokat. Oly férfiak a római stoikusok, a kik a tudást minden jóban tevéssel igazolták s a valódi erényt gyakorolták. Zenónak az athéniéi csarnokokban kifejtett a morált főtengelyűl tekintő tanai, főleg a törvényekről szóló közleményei Latium földén találtak igazi méltánylást.

A stoának Rómában való meghonosulását előkészíti M. Porcius Cato, a censor. Jogos, becsületes, munkás, egyszerű, takarékos ember. Szigorú önmaga iránt, fegyelemtartó háznépe felett, ostorozója a társadalmi kinövéseknek. A korrupció terjesztői remegtek a kíméletlen erkölcsbíró előtt. Encyklopaediájából kétségtelen, hogy a görög irodalmat felhasználta. Fia, a kit-154-ben elveszített, híres jogtudós volt. Tőle ered a Cato-féle szabály.
A stoa-bölcsészetet követte és térj észté Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus, a ki halhatatlan hírnevet vívott ki, mint erkölcsös, szilárd, önzetlen, becsületes, nagylelkű, bőkezű polgár. Vasfegyelem alatt tartja a légiókat és mint censor, nagy szigort fejtett ki a visszaélések ellen. Maga körül egész tudóstársaságot csoportosított. Környezetében működött idős barátja és tanácsosa, Gaius Laelius Sapiens, Lucius Furius Philus, Spurius Mummius, a durva Lucius Muinmiusnak, Korinthus lerombolójának műveit testvére; Publius Terentius Afer, görög minták után ügyesen, csinosan dolgozó színműíró; Caius Lucilius szellemes, csípős szatirikus; a Róma történetét görög nyelven, de helyes felfogással ismertető Polybius és a rliodusi származású Panaetius bölcsész.

A stoa-bölcsészet tanítása által érdemeket szerzett Panaetius után, ennek tanítványa Posidonius is. A rliodusi Panaetiust hallgatta a nagylelkű s rendíthetetlen P. Rutilius Rufus, jeles consul és jogtudós praetor, aki a vagyoni végrehajtást a magánhitelezők javára kitérj észté. Szintén Panaetiustól tanult Paulus Virginius, a kiről Pomponius kiemeli, hogy stoikus. Cneius Pompeiusnak nagybátyját, a jog, stoa és mértan művelésében kitűnő Sextus Pompeiust, továbbá M. Brutust gyakran említi a bölcsészek közt Cicero. Ennek testvére Quintus is kitűnt a stoában annyira, hogy a legjelesebb görögök se múlták fölül.
Quintus Mucius Scaevola, a Publius fia, hires pontifex maximus, Kr. e. 95-ben consul, aztán proconsul Ázsiában. Példát adott, miképpen kell a tartományt jól kormányozni. Korának legkeresettebb jogtudósa és tanára, kitűnő szónoka és bölcsésze. Panaetius értekezéseit szorgalmasan hallgatta. Scaevola, az elődeitől eltéröleg tárgyalja a római jogot, t. i. nem egyes esetek eldöntését, hanem általános tételek fejtegetését találjuk 18 könyvre osztott művében.
A régebbi írók nem adtak mást, mint interpretatiót és casuistikát. Scaevola új irányt követ, kőrvonalazza a polgári jogot, ezt terjedelmesen kidolgozza, és kiemeli azon nagymérvű autonómiát, melyet a római jog enged a polgárnak, hogy ez szabadon rendelkezzék vagyona és családja felett, élők közt és halála esetére. A tételes polgári jognak ez első, rendszeres feldolgozása maradandó nyomokat hagyott, és Scaevolát a jogtudomány apjának ne nevezze az utókor. Pauaetiust hallgatta Quintus Aelius Tubero, a komoly, szigorú ember. A nagy tudós C. Trebatius Testa hű volt a stoához.

A stoa-bölcsészetnek önfeláldozó követője volt M. Porcius Cato, az utikai. Hajthatatlan akaratú, becsületes, tevékeny férfi. Komoly a tervekben, szívós ezek kivételében. Hazájának és a köztársaságnak rendíthetetlen híve. Az igazi polgárnak mintaképét akarta megvalósítani. Kortársait jóra inti szóval, tanítja példaadással. Hazájának sorsa felett kétségbeesve, Plato párbeszédét olvasta a lélek halhatatlanságáról és véget vetett életének.
Servius Sulpicius Rufus szónok, költő, bölcsész és jogtudós. A bölcsészetet Rhodosban tanulta Diodotus és Posidoniustól. S. Sulpicius kezdte meg a jognak tudományos vizsgálását. A jogot a régiek dogmakép hirdették s a XII tábla betűjén kívül egyébbel indokolni nem bírták. S. Sulpicius tudományos alapokra próbálta visszavezetni. Általános szempontok és egyetemes elvek alapján összefoglalta az apró szabályokat és kimért formulákat, melyekből eddig a jogismeret állott, és a tartalomnak, mely már Scaevolánál kész volt, kellő alakot adott. Ébresztő szelleméről tanúskodtak tanítványai: Alfenus Varus, Aulus Ofilius, főleg pedig barátja Cicero, a ki »de oratore« című művének eszményképét S. Sulpiciusban látja megtestesülve.

Marcus Tullius Cicero, 106-43 Kr. e. mesterei voltak az akadémikus Philo és a stoikus Diodotus. Mindkettőtől átvette, a mit jónak talált. Cicero rokonszenvez Plato bölcsészetével, szeret vele emelkedni az eszményi világba, de Aristoteles tapasztalati módszerét és a porticusnak tételes tanait sem hagyja tekintetén kívül. Látszik ez a kötelességekről, Brutusról s az istenek természetéről irt szép értekezéseiben. A törvényekről és köztársaságról szóló dolgozataiban nem elvont viszonyok, hanem saját hazája és kora lebegtek előtte.
Mindezeknek alapján a stoikusok közé sorozható. Cicero ugyan a Digestákban mint jogtudós nem foglal helyet, de jogtudományát a törvényekről irt tanulmánya fényesen igazolja. A jognak bölcsészeti megalapítására törekedett. A régi rideg jog. lelketlen kezelőit csípősen gúnyolja, a méltányosságot pártolja, s ezt, mint praetor, edictumának kiindulási pontjává téve.

Lucius Annaeus Senecának erkölcsi elvei magasztosak, iratai, kivált fiatal barátjához Luciliushoz intézett levelei nemes lelkekre mindig jótékony hatást fognak gyakorolni. Tanúink erre Tacitus, Marcellus és Marcus Aurelius. Seneca tanácsa, hogy éljünk a természet szerint. A természet törvényeinél fogva mindnyájan egy közös egésznek vagyunk tagjai, szeressük egymást. Legyünk igazságosak és méltányosak. Seneca figyelmeztet minket, hogy az ember társas-lény s hogy van természeti jog. Lelkére köti polgártársainak, hogy szeressék hazájukat, gyakorolják az önuralmat, jótékonyságot, felebaráti szeretetek Stílusa rövid, szakadozott, szellemes fordulatokban gazdag. A stoa-bölcsészettől nyert ihletet L. Annaeus Cornutus Kr. u. 20-68. továbbá C. Musonius Rufus és ennek barátja a satyrairó A. Persius Flaccus, Nérónak kortársa.
A stoa-bölcsészet terjesztésén sikeresen munkálkodott a görögül író Epiktetos, aki mint rabszolga került Rómába, de tudománya és bölcsessége megszerző számára a szabadságot, noha ezt nem igen kereste. Domitianus száműzte öt is, mint sok más okos embert. Epiktetos mindig következetes maradt elveihez. Az utókor benne látja a rendíthetetlen stoicimus egyik legérdemesebb képviselőjét. Széchenyi nagy embereket akarván felsorolni, például a Sokrates, Zcno, Epiktetos, Cato és Scipio nevét említi és megemlítendőnek találta Széchenyi, hogy saját édes apja Epiktetos elveivel megbarátkozott férfiú volt.

A stoa-bölcsészetet követte a nemes jellemű Gains Cornelius Tacitus. Forrástanulmányokon nyugvó adatait erkölcsi mély felfogással állítja össze. Évkönyvei, Történetkönyvei, Julius Agricola életrajza, a megbecsülhetetlen Germania, mind maradandó becsű alkotások. Meg van bennük, hogy gróf Szécseny szavaival éljek, az érzelmek nemessége és őszinte valódisága, a gondolatok magasztossága és jellemző helyessége s a külalak művészi tökéletessége. A régi jó idők dicsőítője, a polgári erények gyakorlója és követője. Ritkán mond dicséretet, gyakran emel vádat, sokszor mond szigorú Ítéletet. Az is jellemzi a fejedelmi korszak legjelesebb történet-íróját, hogy kevés szóval sokat fejez ki.
A stoikusok közé tartozik Lucius Junius Rusticus, a kitől Marcus Aurelius sok szépet tanult, többek közt azon nemes elvet is, hogy meg kell bocsátani a bűnösnek, mihelyest a valódi bűnbánatnak igazi jeleit észre vesszük rajta. Rusticus adta Epiktetos műveit M. Aurelius kezébe legelőször. Háladatos is volt barátja iránt mindvégig a pallos nélküli császár.
Méltó büszkesége a stoikus iskolának Marcus Aurelius császár, a kit Justinianus a legbolcsebb uralkodónak nevez. Marcus Aurelius maga beszéli, hogy a bölcsészet tette neki az udvart tűrhetővé s viszont a bölcsészet tette őt olyanná, hogy az udvarnak el lehetett őt tűrni. Szerette az egész emberiséget, nagy szíve boldogítani akarta az egész világot. Nekem mint Antoninusnak hazám: Róma, mint embernek: a világ; szokta mondani. A Garam mellett táborozva is önmagát bírálta s itt jegyzi fel legszebb gondolatait.

Nem mint a stoa-bölcsészet rendszeres Íróit, hanem mint követőit, alkalmazóit és érvényesítőit említhetjük a remek jogászokat Labeotól Modestinusig és ezek közt Marcellust. A jogászok szövetsége a stoikus bölcsészettel három századon át tartott s igen meglátszik Róma jogászain a stoa-bölcsészet üdvös befolyása. A remekjog írói nem csináltak bölcsészeti új rendszert, hanem a tantételekből kiválasztották a legjobbat és saját műveikben és életük minden viszonyában ahhoz alkalmazkodtak. A pandcktistáknál nyilvánuló erkölcsi és bölcsészeti elem a stoa hatásának bizonyítéka.
Marcellus nyugodt kedélye és éles esze tán akkor is felkereste volna a stoát, ha kortársai és fejedelmei más philosophiát követtek volna. Mennyivel inkább ez időben, midőn népének jelesei odaadóan követték Epiktetost s mind az udvari tanácsban, mind a trónon stoikusok ültek. A bölcsészet a jogtudósok által vált gyakorlativá. Plinius a jogtudományt a bölcsészet legszebb részének nevezi, és Ulpianus a gyakorlati bölcsészetet a jogtudományban találja, ha a jogtudós úgy él, ahogy tanít. Marcellus művei mutatják, hogy ő a bölcsészettől ihletséget nyert s ezt követte nemcsak elméletben, hanem az életben is.

A római stoicizmus legkiválóbb képviselőinek: Senecának, Epiktetosnak és Marcus Aureliusnak bölcsészete nem változatlan befogadása azon rideg elméletnek, mely a görög csarnokokban készült, hanem annak tisztább és szebb, átdolgozott és javított kiadása. A remekjogászok mellőzték Zeno tanaiból mindazt, a mi cynikus, pl. nem recipiálták a nőközösséget; nem követelték a kedélytelenséget s lelki mozdulatlanságot. A holtak s örökhagyók iránti kegyelet, mely a görög stoikusokban egészen hiányzott, a remekjogászoknál kellő ápolásban részesült. A kosmopolitismust Zénótól a remekjogászok nem vették át. Szenvedélyesen szerették hazájukat, tisztelték s védték a haza érdekeit. Marcellus inkább tud megbocsátani más fogyatkozást, mint a honszeretet hiányát. Nem habozik kinyilatkoztatni, hogy a hazaárulót büntetlenül szabad megölni, de meggyászolni nem szabad. Ezt tanítja a római stoa és ezt kívánta a rómaiakkal született honfiérzelem.
Követelte Marcellus, hogy hazájának elszánt, bátor, lelkes védője legyen mindegyik katona és tudja meg, hogy az ellenség kezébe jutott fegyverre, habár ez a fegyver később a mieink hatalmába visszakerülne is, ki van zárva a postliminium és így nem éled fel az előbbi tulajdonjog, mert a fegyvernek elvesztése gyalázat, ezt pedig jogköltéssel nem enyésztetjük el. A hazaszeretet sugalmazta Marcellusnak a következő feleletet: a ki hazájának nyílt oszlopcsarnokot hagyományoz ezüst és márványképekkel, e hagyományok tulajdonosává tette hazáját, s Marcellus helyeslését kiérdemelte az, a ki szülővárosának szépítését tettel mozdítja elő. A katona, a ki hazájának védelmében van távol, el nem szalasztja az ez idő alatt neki megnyílt örökséget.

Róma stoikusai igazán nemes, fenséges erkölcstant hirdetnek. Az ember erkölcsi rendeltetését nyomozzák. A megengedett és meg nem engedett cselekvények közti határokat szembetünően kijelölték, a kötelességekre kiváló súlyt fektettek, mint hazai bölcsészeink közt Eötvös. A természettel megegyező életre, embertársaink iránti méltányosságra buzdítanak, az isteni gondviselés változhatatlan uralkodását hirdetik.
A stoicismus a világszellem minden nyilvánulását, a forrástól az óceánig, az anyaföldtől a csillagokig, elismerte istennek. Eszmékkel akarta betölteni a római állami vallást, politikai intézménnyé tette az augurnak megfigyelő működését. E szellemben a stoikus jogászok a vallást nemzeti eszköznek tartották. A míveltek elhagyták a nép hitét, a hitregék allegóriái értelmezésében keresték igazolását azon tiszteletnek, a melyben vallásukat állami szempontból tartani kénytelenek valának, mond Eötvös.
A jogászok tudták, hogy a római istenek imádása szilárdítja a quiritesek összetartás érzetét. A vallást, mint állami és politikai intézményt nem kicsinyelte, az általános nemzeti szokást, mely oltárok emelését és áldozatok bemutatását követelte, megtartja Marcellus; ezt vélem leolvashatónak a nemzeti múzeum oltáráról mely a Virtus és Honos imádásának, a kegyes fogadalom teljesítésének bizonyítéka. A győzelembe hivő hadvezér fogadalmat tett a hadjárat előtt Pannóniában, hogy isteneinek oltárt emeled, és ugyanezen hálaáldozatot fog nekik bemutatni, ha fegyvereit megáldják. Maga az emlékkő hirdeti, hogy az istenek megsegítették Marcellust s ő teljesítő fogadalmát, noha mint stoikus tudta, hogy az isten nem tekinti a külsőségeket, hanem csak a tiszta lelket.
A bátorságnak és becsületnek dicsőítésére meghozta a hála-áldozatot és tisztelte azon istenséget, melynek oltárán ma is áldozik lélekben minden valódi férfi. Említést érdemel Marcellusnak azon nyilatkozata is, hogy az esküvel befejezett ügyet úgy tekinti, mint a peregyezséget, mely oly erős, mint az ítélet. A stoicusok morális aggodalmait méltányolva, hibáztatja Marcellus azt, hogy az eskü felfüggesztő feltétel gyanánt tűzessék ki. A vallástalanok nem félnek a hamis esküvéstől, az istenfélő babonások vonakodnak az igaz eskütől is. Ott a gonosz nyerne, itt a jámbor veszítene.

Az igazság követése nemes öntudattal, az érzékiség felett kivívott uralom büszkeséggel, a munka és takarékosság függetlenség érzetével jutalmazták a porticusnak római híveit, a kik a görög stoának a tapasztalaton kívüliek kutatására hajló irányát mellőzve, tevékenységben, munkaszeretetben, közhasznú szolgálatban keresték hivatásukat. Ily módosításokkal megfelelt a stoa a római jogászvilág szükségleteinek. Ily értelemben követé Zénót annyi előkelő római. A stoa kimért arányú testet nyert a remekjogászok élete, működése és irodalmi tevékenysége által.
A forum legjobbjai felfogták és követték, sőt annak világítása mellett döntötték el az életben felmerült kérdéseket, mint ezt fényesen igazolja Marcellus, a ki életének javát akkor élte, midőn a stoa hatotta át az egész fejedelmi tanácsot, és Antonius Pius és Marcus Aurelius személyében uralkodott az emberiség felett. Kár, hogy a stoa csak a választottak foglalkozását és lelki gyönyörét képezte, és érintetlenül hagyta a tömeget. De a stoicismus áldásait tapasztalta a nagy tömeg is.
A porticus állítja Róma élére a második virágzás korában a nemes elvek követőit, a leghatározottabb körvonalú jellemeket. A stoa-bölcsészet követőinek köszönhette Róma történetének legszebb századát, az emberiség az ókor legnyugalmasabb évtizedeit, és az utókor a jogtudomány legszebb virágzását. A stoának érdeme, hogy követelte a közügyek szolgálatát, a bíráskodást, az igazság nyomozását, gyakorlását és terjesztését s a vallott szép elveknek megtestesítését. Ezért lett annyi stoikus államférfiúvá és annyi államférfiú stoikussá.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus