logo

XXIX Martius AD

Lucius Licinius Lucullus II. rész

14. Sokan azt tanácsolták Lucullusnak, hogy halassza el a háborút, de ő nem törődve velük, Bithünián és Galatián át betört a király országába. Eleinte szűkében volt az élelemnek, annyira, hogy táborát harmincezer galatiai követte, vállán mindegyikük egy-egy mérő gabonával; de mikor továbbnyomult, és mindent meghódított, táborában olyan bőség lett, hogy egy drakhmáért lehetett vásárolni egy ökröt, négy drakhmáért egy rabszolgát; más zsákmánynak pedig nem is volt ára, és vagy otthagyták, vagy elpusztították, mert a nagy bőségben semmire sem lehetett vevőt találni.
Midőn a lovasság támadásaival pusztítva, dúlva eljutottak Themiszküráig és a Thermódon menti lapályig, a katonák szemrehányást tettek Lucullusnak, hogy a városokat békés eszközökkel hódítja meg, egyet sem vesznek be rohammal, és így nem jutnak zsákmányhoz. „Lám most is - szóltak - itt hagyjuk Amiszoszt, ezt a virágzó, gazdag várost, amellyel gyerekjáték volna végeznünk, ha komolyan ostrom alá vennénk, de ő csak vezet tovább bennünket puszta vidékekre, a tibarénoszokhoz és a khaldaioszokhoz, hogy harcoljunk Mithridatész ellen.”
De Lucullus, aki álmában sem gondolt rá, hogy katonái olyan esztelenségre vetemedjenek, amilyen később megtörtént, semmibe se vette zúgolódásukat, és nem törődött vele. Csak azok előtt igazolta magát, akik lassúsággal vádolták, hogy már régóta falvak és jelentéktelen városok meghódításával tölti az idejét, s közben hagyja, hogy Mithridatész újra erőre kapjon. „Ezt én szántszándékkal teszem - szólt -, és számításból késlekedem, mert azt akarom, hogy ez az ember ismét hatalmas legyen, és olyan haderőt szedjen össze, amellyel érdemes lesz megütköznünk; hogy megvárjon bennünket, és ne fusson el előlünk, ha a közelébe érünk. Hát nem látjátok, hogy milyen nagy és mérhetetlen pusztaság van mögötte? Itt van közel a Kaukázus sok hegye és völgye, az aztán akár száz csatakerülő királyt is képes elrejteni és magába fogadni.
Kabeirából csak néhány napos út vezet Armeniába, és Armeniában ül trónján Tigranész, a királyok királya, aki hadseregével elvágja a parthusokat Ázsiától, görög városokat telepít át Médiába, hatalmában tartja Szíriát és Palesztinát, kiirtotta Szeleukosz király utódait, feleségüket és leányaikat pedig fogságba hurcolta. Ez a Tigranész rokona és veje Mithridatésznak, és nem fog megelégedni azzal, hogy befogadja mint oltalomkeresőt, hanem háborút indít ellenünk. Ha mi nagy sietve elűznénk Mithridatészt, annak a veszélynek tennők ki magunkat, hogy magunkra szabadítjuk Tigranészt, aki már régen keres ürügyet, hogy belénk kössön, s jobb alkalmat nem is találhatna annál, hogy kénytelen védelmébe venni egy rokonának ügyét, aki hozzá még király is. Miért segédkezzünk hát mi Tigranész terveinek megvalósításában? Miért kell nekünk megtanítanunk rá Mithridatészt - ha ő nem tudja -, hogy milyen szövetségessel folytassa ellenünk a háborút? Miért kergessük akarata ellenére Tigranész karjába, amit maga is szégyenletesnek tartana, ahelyett, hogy időt engedünk neki: álljon csak lábra, és kapjon bátorságot a maga erejéből? Mi inkább harcolunk a kolkhisziakkal és a tibarénoszokkal, akiket már sokszor legyőztünk, mint a médekkel és az armeniaiakkal.”

15. Ilyen meggondolások vezették Lucullust, ezért töltött hosszabb időt Amiszosznál, és csak lanyhán folytatta az ostromot. Amikor vége volt a télnek, az ostromot Murenára bízta, maga pedig Mithridatész ellen indult, aki Kabeiránál állomásozott azzal az elhatározással, hogy szembeszáll a rómaiakkal. Ekkorra már negyvenezer gyalogosból és négyezer lovasból álló hadsereget gyűjtött össze, de leginkább lovasságában bízott. Átkelt tehát a Lükosz folyón, és a síkságon csatát ajánlott fel a rómaiaknak. Lovasütközet fejlődött ki, s a rómaiak megfutamodtak. Ekkor került fogságba sebesülten egy tekintélyes római, Pomponius. Bár sebétől nagyon szenvedett, Mithridatész elé vezették. Midőn a király megkérdezte tőle, hogy barátja lesz-e, ha életben hagyja, Pomponius így felelt: „Igen, ha kibékülsz a rómaiakkal, ha nem, ellenséged maradok.” Mithridatész elámult ezen a feleleten, és bántatlanul hagyta Pomponiust.
Lucullus félt a síkságtól, mert az ellenség lovassága fölényben volt, de vonakodott attól is, hogy előrenyomuljon a terjedelmes, erdőséggel borított és nehezen járható hegyvidéken. Véletlenül a kezére jutott néhány görög, akik valami barlangban kerestek menedéket, és ott fogták el őket. A legidősebb, Artemidórosz ajánlkozott Lucullusnak, hogy elvezeti olyan helyre, ahol biztonságban üthet tábort, és jó magasból szemmel tarthatja Kabeirát. Lucullus hitelt adott szavainak, és mihelyt besötétedett, meggyújtotta a tábortüzeket, ő pedig útra kelt, biztonságosan áthaladt a szűk szakadékokon, birtokába vette a helyet, és másnap reggel felbukkant a magasban az ellenség fölött. Hadseregével így olyan helyen sikerült tábort ütnie, ahonnan jól megközelíthette az ellenséget, ha támadni akart, de biztonságban érezhette magát minden támadás ellen, ha csendben akart maradni. Az ütközet kockázatát egyelőre egyik fél sem vállalta.
A király néhány katonája állítólag űzőbe vett egy szarvast, a rómaiak útjukat állták, és szembeszálltak velük. Erre harc kezdődött, amelybe mindkét részről mind többen és többen avatkoztak bele, végre is a király emberei győztek. A rómaiak a táborból meglátták az öveik futását, és türelmetlenül Lucullushoz szaladtak. Kérték, hogy álljon élükre, s azt is követelték, hogy kezdjen csatát. De ő meg akarta tanítani embereit, hogy az ellenséggel való küzdelemben és veszély idején milyen fontos a bölcs vezér személyes jelenléte; megparancsolta hát nekik, hogy maradjanak nyugton, ő maga pedig lement a síkságra. Mihelyt szembetalálkozott az első menekülőkkel, rájuk parancsolt, hogy álljanak meg, és vele együtt forduljanak vissza. Ezek engedelmeskedtek, a többi is abbahagyta a futást, s csatasorba állva kevés fáradsággal megfutamították és a táboráig üldözték az ellenséget. Lucullus visszatérése után a szokásos megszégyenítő fegyelmi büntetéssel sújtotta a megfutamodókat; megparancsolta nekik, hogy egy szál khitónban ássanak tizenkét láb hosszú árkot, mialatt a többi katona nézte és figyelte őket.

16. Mithridatész táborában volt egy dandariosz főember, Olthakosz (a dandarioszok barbár törzse a Maiótisz-tó környékén lakik), aki minden tekintetben kiváló férfiú volt, ügyes, ha valamit el kellett végezni, bátor a harcban, igen értelmes, a legnagyobb dolgokban is kikérték tanácsait, ezenfelül kellemes társalkodó és udvarias a magánérintkezésben. Ez az ember, aki törzse más főembereivel örökös versengésben volt hatalmi kérdésekben, felajánlotta Mithridatésznak egy igen nagy tett végrehajtását: Lucullus meggyilkolását. A király helyeselte a tervet, ezért látszatra megsértődött valamin, és haragot színlelt ellene. Olthakosz átlovagolt Lucullushoz, aki örömmel fogadta, mert már sok jót hallott róla a táborban. Hamarosan kitapasztalta jó tulajdonságait, mindinkább megbecsülte éles elméjét, gyors felfogását, úgyhogy asztaltársává és haditanácsa tagjává tette.
Amikor a dandariosz úgy érezte, hogy elérkezett az ideje, megparancsolta szolgáinak, hogy vezessék lovát a táboron kívülre. Dél volt, a katonák a földön heverésztek és pihentek, ő pedig a vezéri sátorhoz tartott abban bízva, hogy mint bizalmas embernek, senki nem állja útját, ha be akar menni, és azt mondja, hogy fontos ügyben akar a vezérrel tanácskozni. Be is jutott volna a sátorba, ha az alvás, amely oly sok vezér vesztét okozta, Lucullust meg nem menti; éppen aludt ugyanis, és egy szolgája, Menedémosz állt sátra ajtajában.
Alkalmatlan időben jött Olthakosz, mondotta Menedémosz, mert Lucullus sok fáradalom és hosszú ébrenlét után éppen most tért pihenőre. Midőn Olthakosz Menedémosz szavaira ügyet sem vetve kijelentette, hogy hiába akarja megakadályozni benne, bemegy a sátorba, mert fontos és sürgős ügyben kell Lucullusszal beszélnie, Menedémosz haragra gyúlva azt mondotta, semmi sem fontosabb Lucullus egészségénél, majd két kézzel megragadta Olthakoszt, és ellökdöste a sátor ajtajától. Erre az megijedt, kiment a táborból, lóra ült, és dolgavégezetlenül visszatért Mithridatész táborába. Mennyire igaz, hogy az életben, éppen úgy, mint a gyógyszeres kezelésnél, az alkalmas pillanat hozza a gyógyulást, de a pusztulást is.

17. Ezután Sornatiust tíz cohorsszal elküldték élelmet szerezni. Menandrosz, Mithridatész egyik vezére üldözőbe vette, de Sornatius szembefordult vele, és amikor összecsaptak, nagy vérengzéssel megfutamította ellenfelét. Amikor később Adrianust küldték ki egy csapattal, hogy a katonák bőségesen el legyenek látva élelemmel, Mithridatész ezt sem nézte tétlenül, hanem Menemakhoszt és Mürónt küldte ellene nagyszámú lovas és gyalogos sereggel. Ezeket, a két vezér kivételével, mind megölték a rómaiak. Mithridatész ezt a vereséget mint valami jelentéktelen veszteséget eltitkolta, mondván, hogy csak a vezérek tapasztalatlansága okozta; de midőn Adrianus nagy pompával, élelmiszerekkel és gazdag zsákmánnyal megrakott társzekerekkel elvonult tábora mellett, a katonákon nyugtalanság és leküzdhetetlen félelem vett erőt. Elhatározták, hogy nem maradnak ott tovább. A király hozzátartozói csendben előreküldték málhájukat, a többieket azonban megakadályozták a menekülésben, mire azok haragjukban a tábor kijáratához tódultak, kifosztották a málhát, és megölték a király rokonait. Ekkor vesztette életét Dorülaosz vezér is, akit bíborköpenye miatt öltek meg, és Hermaiosz áldozópap, akit a kapuknál halálra tapostak.
Mithridatész a tömeg közé vegyülve maga is futva távozott a táborból, és nem maradt mellette még egy szolgája vagy lovásza sem. A királyi istállókból nem tudott lovat szerezni, és csak jóval később pillantotta meg a futók tömegében Ptolemaiosz, az eunuch, aki azonnal átadta neki lovát. Római üldözői ekkor már szorosan a nyomában voltak, és nem a gyorsaságon múlott, hogy nem fogták el, mert már közvetlen közelébe érkeztek; a katonák kincsszomja és kicsinyes kapzsisága fosztotta meg a rómaiakat attól a nemes vadtól, amelyet annyi küzdelem és annyi veszély közben űztek-hajtottak; ez akadályozta meg Lucullust abban, hogy elnyerje győzelmének legdrágább gyümölcsét.
A király lova már szinte karnyújtásnyira volt az üldözőktől, amidőn a király kincsszállító öszvérei közül az egyik az üldözők közé keveredett, akár véletlenül, akár mert a király szándékosan kergette eléjük. A katonák nekiestek az öszvérnek, leszedték róla az aranyat, a kincsen összeverekedtek, és elkéstek az üldözéssel. De a kapzsiság mástól is megfosztotta Lucullust: megparancsolta, hogy vigyék eléje Kallisztratoszt, a király titkos iratainak gondozóját, a katonák azonban észrevették, hogy ötszáz aranypénz van az övében, s erre megölték. Lucullus ennek ellenére is megengedte embereinek, hogy a tábort kifosszák.

18. Kabeira és a többi vár elfoglalásakor Lucullus nagy kincstárakat és börtönöket talált: ezekbe jórészt görögök és a király rokonai voltak bezárva; mivel már régen holtaknak tartották őket, Lucullus kegyes bánásmódja nemcsak szabadulást, hanem mintegy feltámadást és második születést is hozott nekik. A foglyok között volt Nüssza, Mithridatész egyik nővére is, aki a fogságnak köszönhette az életben maradást. Annál siralmasabb halál várt a király más nővéreire és feleségeire, akikről pedig azt lehetett hinni, hogy minden veszélytől távol és biztonságban élnek Pharnakeiában. Mithridatész menekülés közben elküldte hozzájuk eunuchját, Bakkhidészt.
Többekkel együtt Pharnakeiában volt a király két, negyven év körüli hajadon nővére, Rhóxané és Sztateira, s két ión származású felesége, a khioszi Bereniké és a milétoszi Monimé, akiről sokféle hír terjengett a görögök között. Így az is, hogy Monimé kegyét a király mindenáron el akarta nyerni, de ő visszautasította a neki küldött tizenötezer aranyat, amíg aztán Mithridatész házassági szerződést ajánlott fel, diadémát küldött, és királynői címet adományozott neki. Monimé ettől kezdve örökös szomorúságban töltötte napjait, könnyek közt gyászolta szépségét, amely férj helyett zsarnokot, házasság és otthon helyett barbár börtönt szerzett neki. Görögországtól messzire számkivetve remélt boldogságáról csak álmodhatott, mert a sors megfosztotta tőle.
Most aztán megjelent Bakkhidész, és közölte velük a király parancsát: meg kell halniok, de azt a halálnemet választhatják, amelyet legkönnyebbnek és legkevésbé fájdalmasnak tartanak. Monimé letépte fejéről a diadémát, a nyakára tette és felakasztotta magát. De a korona azonnal kettétörött, mire az asszony így szólt: „Átkozott cifra szemét, hát még ennyi hasznodat sem láthatom?” Ezzel letépte magáról, ráköpött, és odanyújtotta nyakát Bakkhidésznek. Bereniké méregkelyhet készített, és amikor anyja, aki ott állt mellette, kért belőle, megosztotta vele a mérget. Mindketten ittak a kehelyből; a méreg a gyengébb testnek elég volt, de Berenikének már nem jutott elég, és az adag nem volt halálos. Vergődésének Bakkhidész vetett véget, és megfojtotta.
Mint mondják, a hajadon nővérek közül az egyik átkozódva, szitkok között itta meg a mérget, de Sztateira nem mondott egyetlen panaszos vagy hozzá méltatlan szót sem, sőt magasztalta fivérét, aki még akkor sem feledkezett meg róluk, amikor élete veszélyben forog, sőt gondja volt rá, hogy szabadon, gyalázattól megkímélve haljanak meg. Lucullust, aki természettől jóindulatú és emberszerető férfi volt, ezek az események nagyon elszomorították.

19. Lucullus Talauráig nyomult előre, innen azonban visszafordult, midőn értesült róla, hogy Mithridatész négy nappal megelőzte, és Armeniába menekült Tigranészhoz. Ezután leigázta a khaldaioszokat és a tibarénoszokat, meghódította Kis-Armeniát, miután várait és városait megostromolta, s elküldte Appiust Tigranészhoz, kérve Mithridatész kiadatását, ő maga pedig visszatért Amiszoszba, ahol az ostrom még mindig tartott: Kallimakhosz, a vezér ugyanis kitűnően értett mindenféle hadigéphez, s jól ismerte a várostrom minden fogását és fortélyát. Ezzel igen sok gondot okozott a rómaiaknak, de később meglakolt érte. Lucullus végül is túljárt az eszén, és abban a napszakban, amikor Kallimakhosz katonáinak pihenőt szokott engedélyezni, hirtelen támadásba kezdett, és a várfalak egy részét elfoglalta. Kallimakhosz erre elhagyta a várost, de előbb saját kezűleg felgyújtotta, vagy mert irigyelte a rómaiaktól a zsákmányt, vagy pedig cselből, hogy futását megkönnyítse.
Az elhajózó ellenséggel nem is törődött senki, mert a tűz gyorsan elharapózott a falak körül, és a katonák csak a rablásra gondoltak. Lucullus sajnálta a város pusztulását, és kívülről segítségére sietve parancsot adott a tűz oltására. Parancsának azonban senki nem engedelmeskedett; a katonák zsákmányt követeltek, kiabáltak és fegyvereiket verdestek, míg vezérük kénytelen-kelletlen engedett nekik, abban a reményben, hogy így esetleg megóvja a várost az elhamvadástól. De csalódnia kellett, mert a katonák fáklyával a kezükben sorra járták a házakat, mindenüvé széthordták a tüzet, és a házak legnagyobb részét ők maguk gyújtották fel. Így aztán másnap, amikor Lucullus bevonult a városba, könnyezve mondta barátainak, hogy Sullát mindig boldog embernek tartotta, de ezen a napon különösen csodálja jó szerencséjét, mert meg tudta őrizni Athént épségben. „Nekem pedig - mondotta -, aki annyira szerettem volna példáját követni, a sors Mummius dicsőségét juttatta.”
Amennyire a körülmények lehetővé tették, megkísérelte, hogy helyreállítsa a várost. Valami isteni rendelésből a város elfoglalásakor esni kezdett, és a zápor eloltotta a tüzet. A legtöbb elpusztult házat Lucullus még ottani tartózkodása alatt felépíttette; az amiszoszi menekülteket visszafogadta a városba; minden görögöt, aki vállalkozott, letelepített, és a város határát százhúsz sztadionnal kibővítette.
Amiszosz az athéniak gyarmata volt, amelyet még hatalmuk tetőpontján, tengeri uralmuk fénykorában alapítottak. Ezért sok athéni, aki Arisztión zsarnoksága idején el akart menekülni a városból, idehajózott és itt telepedett le, majd polgárjogot is szerzett. Ezek elmenekültek ugyan az otthoni nyomorúság elől, de kénytelenek voltak osztozkodni mások szerencsétlenségében. Lucullus a megmenekülteknek tisztességes ruházatot és fejenként kétszáz drakhmát adott, s visszaküldte őket hazájukba. Ekkor került fogságba Türannión grammatikus is; Murena azt kérte, hogy a tudós az ő foglya legyen, majd szabadon bocsátotta; ezzel a tettével szabad emberhez nem méltó módon használta fel, amit ajándékba kapott. Lucullus ugyanis nem tartotta méltányos eljárásnak, hogy ilyen nagy műveltségű férfiúval előbb rabszolgaként bánjanak, és csak azután adják vissza szabadságát. E szabadság megadása ugyanis azonos volt eredeti szabadsága megtagadásával. De Murena nemcsak ebben az esetben mutatta meg, hogy nemes gondolkodás tekintetében mennyire elmarad vezére mögött.

20. Lucullus figyelme ekkor az ázsiai városok felé fordult. Míg a háború szünetelése időt engedett neki, némiképpen részeltetni akarta őket a törvény és az igazságszolgáltatás hosszú ideje nélkülözött áldásaiban, ami miatt ez a tartomány kimondhatatlanul és hihetetlenül sokat szenvedett. Az adóbérlők és az uzsorások kifosztották, és rabszolgasorba döntötték a népet. Arra kényszerítették a családokat, hogy eladják derék fiaikat, ártatlan leányaikat, a városokat pedig, hogy áruba bocsássák a fogadalmi ajándékokat, a képeket és az istenek szobrait. Végül maguk is a hitelezők rabszolgáivá lettek, de előtte még súlyosabb szenvedést kellett kiállniuk: gúzsbakötést, hüvelykcsavart, derest, kiállítást a szabad ég alá - nyáron a tűző napon, télen hóban-fagyban -, úgyhogy ezek után még a rabszolgaságot is könnyebbségnek és békességnek érezték. Ilyen szörnyű állapotokat talált Lucullus a városokban, de ezektől rövid idő alatt mind megszabadította az elnyomottakat.
Először is elrendelte, hogy a kamat nem lehet több egy százaléknál; másodszor, eltörölte a tőkét meghaladó kamatokat; harmadszor - ez volt a legfontosabb -, elrendelte, hogy a hitelező az adós jövedelmének legfeljebb negyedrészét foglalhatja le, aki pedig a kamatot a tőkéhez csatolja, az egész követelését elveszíti. Ilyen módon négy évnél rövidebb idő alatt minden adósságot letörlesztetett, és a tulajdonosok visszakapták felszabadult birtokukat. A közös adósság abból a húszezer talentum hadisarcból eredt, amelyet Sulla vetett ki rájuk, s ennek az összegnek máris a kétszeresét fizették vissza a hitelezőknek, akik azt uzsorakamatokkal együtt százhúszezer talentumra növelték.
Az uzsorások, mintha rajtuk esett volna valami szörnyű sérelem, Rómába futottak panaszkodni Lucullus ellen, megvesztegettek és felbiztattak ellene néhány néptribunust, de különben is nagy befolyással rendelkeztek, mert sok politikus adósuk volt. Lucullust nemcsak azok a népek szerették meg, amelyek jóakaratát élvezték, hanem más provinciák is vágyódtak utána, és szerencsésnek mondták azokat, akik ilyen kormányzót kaptak.

21. Appius Clodiust, akit Lucullus Tigranészhoz küldött (Clodius fivére volt Lucullus akkori feleségének), a királytól elébe küldött vezetők több napon át kerülő utakon hurcolták az ország belső vidékein át; mikor aztán egy szír származású felszabadított rabszolga megmutatta neki az egyenes utat, letért a ravaszul ráerőltetett kacskaringós útról, hosszasan elbúcsúzott barbár útikalauzaitól, s néhány nappal később, átkelve az Eufratészen, megérkezett a Daphné melletti Antiokhiába. Ott megmondták neki, hogy várjon néhány napig (a király éppen Föniciában volt elfoglalva néhány város megszerzésével). Közben több főembert megnyert magának, akik csak látszatra engedelmeskedtek Armenia uralkodójának, köztük Zabrénioszt, Gordüéné királyát is; ezenkívül sok leigázott városnak, amelyek titokban követeket küldtek hozzá, megígérte Lucullus segítségét, bár meghagyta nekik, hogy egyelőre maradjanak nyugton.
Az armeniaiak uralma elviselhetetlenül nehezedett a görögökre; főként mert a király nagy szerencséjétől felfuvalkodva gőgösen viselkedett velük, abban a meggyőződésben, hogy a mások által megcsodált és irigyelt javak nemcsak az övéi, hanem valósággal őérette léteznek. Bár reménységei kezdetben szerények voltak, később több népet leigázott, a parthusok hatalmát jobban megtörte, mint előtte bárki, Mezopotámiát pedig olyan görögökkel rakta meg, akiket Kilikiából és Kappadokiából kényszerített áttelepülni. Kiverte sátraikból az arabokat, elűzte megszokott földjükről, és a közelben telepítette le őket, hogy kereskedőként szolgáljanak neki.
Több királyt személyes szolgálatára rendelt; négyen, mintha csak futárai és fegyverhordozói volnának, amikor kilovagolt, rövid khitónban futottak mellette, amikor pedig trónján ült és ügyeit intézte, közelében álltak, mellükön összefont karral, hogy ezzel is kifejezésre juttassák: valamennyien rabszolgák, akik lemondtak a szabadságról, és testüket uruk rendelkezésére bocsátják, nem cselekvésre, hanem szenvedésre készen.
Appiust ez a sok színészkedés nem ijesztette és nem zavarta meg, és mihelyt kihallgatást kapott a királytól, kertelés nélkül megmondta neki, azért jött, hogy magával vigye Mithridatészt, akire Lucullusnak szüksége van diadalmenetében, mert ha nem, hadat üzennek Tigranésznak. Tigranész e szavak hallatára igyekezett nyájas arcot vágni, még mosolygott is, de nem tudta eltitkolni elképedését a fiatal római merész szavain, mert ilyen szabad beszédet huszonöt éve alig hallott; ennyi ideje volt ugyanis király vagy inkább gőgös zsarnok. Azt válaszolta Appiusnak, hogy Mithridatészt nem adja ki, és ha a rómaiak háborút kezdenek ellene, védekezni fog. Lucullusra megharagudott, mert levelében csak királynak és nem királyok királyának szólította, s ezért válaszában ő sem szólította imperatornak. Appiusnak gazdag ajándékokat küldött, és amikor nem fogadta el, még többel tetézte. Mivel Appius nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy az ajándékok visszautasítása ellenséges indulatának a jele, elfogadott egy ivópoharat, de a többit visszaküldte, és gyorsan útra kelt az imperatorhoz.

22. Tigranész, bár rokonok voltak, mind ez ideig arra sem méltatta Mithridatészt, hogy találkozzék vagy beszéljen vele, hiszen elvesztette hatalmas királyságát. Becsmérlőleg és gőgösen, úgyszólván fogolyként kezelte, és fővárosától távol, mocsaras, egészségtelen vidéken tartotta. Most azonban kellő tisztelettel és szívélyesen érte küldetett, és meghívta királyi palotájába. Titkos tanácskozáson igyekeztek eloszlatni egymással szemben táplált gyanújukat, és a bajokért barátaikat okolták. Ezek közé tartozott a szképsziszi Métrodórosz is, egy ékes beszédű és nagy tudású férfiú, akit Mithridatész annyira kitüntetett barátságával, hogy a király atyjának neveztette.
Úgy látszik, őt küldte Mithridatész követségbe Tigranészhoz, amikor segítséget kért a rómaiak ellen. Tigranész ekkor ezt kérdezte tőle: „De te magad, Métrodórosz, mit tanácsolsz nekem?” Métrodórosz ekkor, akár mert Tigranész érdekeit tartotta szem előtt, akár mert nem akarta, hogy Mithridatész megmeneküljön, azt felelte, hogy mint követ javasolja, de mint tanácsadója lebeszéli róla. Tigranész elmondta ezt Mithridatésznak, nem gondolván vele, hogy milyen szomorú sorsra juttatja Métrodóroszt, mert a király nyomban kivégeztette; Tigranészt ez nagyon bántotta, bár nem ő volt Métrodórosz halálának okozója, inkább csak a koronát tette fel arra a gyűlöletre, amelyet Mithridatész érzett ellene: alattomban már régen haragudott Métrodóroszra, és amint később előkerült irataiból kiderült, már előbb utasítást adott a szerencsétlen kivégzésére. Métrodórosz holttestét Tigranész fényesen eltemettette. Semmi pompát nem sajnált attól az embertől, akit életében elárult.
Tigranész udvarában vesztette életét Amphikratész rhétor is, akiről, athéni lévén, szintén meg kell emlékeznünk. Mint mondják, a Tigris melletti Szeleukiában telepedett le száműzetésben. Amikor a helybeliek megkérték rá, hogy tartson nekik előadást, gőgösen visszautasította kérésüket azzal, hogy egy delfin nem fér el egy kádban. Később Kleopátrához, Mithridatész leányához és Tigranész feleségéhez költözött, de kegyvesztett lett, és amikor megtiltották neki, hogy a görögökkel érintkezzék, inkább az éhhalált választotta. Kleopátra illő végtisztességről gondoskodott, és egy Szapha nevű helyen temettette el.

23. Lucullus, mikor helyreállította Ázsiában a törvényes rendet és békét, nem feledkezett meg arról sem, hogy örömöt szerezzen a lakosságnak, és megkedveltesse magát velük. Ezért epheszoszi tartózkodása idején díszfelvonulást és győzelmi ünnepséget, atlétikai versenyeket és gladiátori játékokat rendezett, hogy kedveskedjék a városoknak. Ezek pedig viszonzásul az imperator tiszteletére egy Lukulleiának nevezett ünnepséget tartottak, s ami minden megtiszteltetésnél is kedvesebb, kimutatták iránta érzett őszinte szeretetüket.
Amikor Appius megérkezett, és nyilvánvalóvá lett, hogy a Tigranész elleni háború elkerülhetetlen, Lucullus visszatért Pontoszba, és miután átvette a csapatok főparancsnokságát, ostrom alá fogta Szinópét, vagy inkább a várost kezükben tartó királypárti kilikiaiakat. Ezek sok szinópéi lakost meggyilkoltak, felgyújtották a várost és az éjszaka folyamán elmenekültek. Lucullus észrevette, bevonult a városba, a még ott maradt kilikiaiak közül nyolcezret megölt, visszaadta a polgároknak elrablott vagyonukat, s egyebekben is gondoskodott a városról. Erre főként a következő álomlátás késztette: Álmában úgy látta, hogy valaki megáll mellette, és így szól hozzá: „Lépj egy kicsit előre, Lucullus, mert itt jön Autolükosz, és találkozni akar veled.” Amikor felébredt, nem tudta mire vélni az álmot, de még aznap bevette a várost, és a Szinópét elhagyó kilikiaiak üldözése közben meglátott a tengerparton egy szobrot, amelyet a kilikiaiak el akartak vinni magukkal, de már nem volt idejük, hogy hajóra tegyék. A szobor Szthénisz egyik mesteri alkotása volt, és valaki megmagyarázta, hogy Szinópé megalapítóját, Autolükoszt ábrázolja.
Mint mondják, Autolükosz, Déimakhosz fia Héraklész társa volt az amazónok elleni háborúban. Hazatérőben Démoleónnal és Phlogiosszal hajótörést szenvedett a Kherszonészosznál, hajójuk Pédalionnál sziklazátonyra futott, de ő fegyvereivel és társaival megmenekült, és Szinópéba ment, s a várost elvette a szírektől. A szírek, mint mondják, Apollón fiától, Szürosztól és Aszópisz leányától, Szinópétól származtak.
Mikor Lucullus meghallotta a legendát, visszaemlékezett Sulla figyelmeztetésére, aki arra intette emlékirataiban, hogy semmit ne tartson olyan hitelt érdemlőnek és biztosnak, mint amit álmai jeleznek neki.
Közben értesült róla, hogy Mithridatész és Tigranész Lükaonián és Kilikián készülnek átvonulni hadseregükkel, hogy mielőbb betörjenek Ázsiába. Csodálkozott az armeniain, hogy ha meg akarta támadni a rómaiakat, miért nem használta fel a háborúra Mithridatészt hatalma virágjában, és miért nem akkor egyesítette erőit az övével. Akkor hagyta, hogy hadserege odavesszen és megsemmisüljön, s most gyér reménységgel kezd háborúba. Mert el fog bukni ő is, ha olyan emberrel szövetkezik, aki képtelen lábra állni.

24. Mikor aztán Makharész, Mithridatész fia, aki a Boszporoszt tartotta kezében, ezer aranyat érő koszorút küldött neki, és kérte, vegyék fel a rómaiak barátainak és szövetségeseinek sorába, Lucullus úgy gondolta, hogy az első háború már véget is ért. Sornatiust hátrahagyta hatezer katonájával Pontosz őrizetére, ő pedig tizenkétezer gyalogossal és nem egészen háromezer lovassal útra kelt a második háborúra.
Merésznek látszó és minden józan meggondolással ellenkező lépés volt, hogy belevesse magát harcias népek közé, és szembeszálljon egy sok tízezernyi lovast számláló hadsereggel, ráadásul végtelen sík földön, amelyet mély folyók szelnek át, és hóborította hegyek vesznek körül, így aztán a katonák, akik egyébként sem voltak a legfegyelmezettebbek, kedvetlenül és vonakodva követték. Rómában pedig a néptribunusok hangosan szidalmazták, és azt bizonygatták, hogy bár a városnak semmi szüksége nincs rá, Lucullus egyik háborút a másik után viseli; mert bizonyosan nem is akarja letenni fővezéri tisztét és a fegyvereket, s nem hajlandó felhagyni vele, hogy a közösség érdekei ellenére viseljen háborút. A néptribunusok idővel el is érték kitűzött céljukat, Lucullus azonban egyelőre erőltetett meneteléssel haladt az Eufratész felé.
Amikor megérkezett, látta, hogy a téli viharoktól megáradt folyó haragosan örvénylik partjai között; bosszankodott, hogy mennyi időt kell elvesztegetnie, s mennyi munkába kerül majd a szállítóhajók összeszedése és tutajok ácsolása. De estefelé a víz apadni kezdett. Az apadás egész éjszaka tartott, reggelre pedig a folyó visszahúzódott megszokott medrébe. Mikor az ott lakók látták, hogy tűnnek elő az apró szigetek, és a folyó árja elcsendesedik, hódolattal borultak le Lucullus előtt, mert ilyesmi csak ritkán szokott megtörténni: mintha a folyó önként engedelmeskednék neki, és szelíden felkínálná magát, hogy könnyen és gyorsan átkelhessen rajta.
Lucullus felhasználta a kedvező alkalmat, és hadseregével átkelt a folyón. Az átkelésnél kedvező előjel mutatkozott. A közelben Artemisz Perszaiának szentelt tehenek legelésztek; az Eufratészen túl lakó barbárok ezt az istennőt tartják minden isten közül a legnagyobb tiszteletben. A teheneket csak áldozati célra fogják meg, különben szabadon kószálnak mindenütt, és az istennő fáklyát ábrázoló jelét viselik magukon. Ha szükség van rájuk, nem könnyű dolog, és nem kis vesződséggel jár megfogni őket.
Mikor a hadsereg átkelt az Eufratészen, az egyik tehén odament egy sziklához, melyet állítólag az istennőnek szenteltek, és megállt rajta; lehajtotta a fejét, akárcsak mikor kötéllel megkötözik, mintha felajánlaná magát Lucullusnak, hogy áldozzák fel. Lucullus aztán egy bikát áldozott az Eufratésznek a szerencsés átkelésért. Aznap pihenőt rendelt, majd másnap és a következő napon továbbnyomult előre Szóphénén át, de nem bántotta a vidék lakosait, akik meghódoltak neki, és hadseregét barátságosan fogadták. Amikor a katonák be akartak venni egy erődöt, amelyben sok kincset gyanítottak, a távoli Taurosz-hegységre mutatott, és így szólt: „Azt kell inkább elfoglalnunk, ez itt maradjon meg a győzteseknek.” Erőltetett menetben folytatta útját, átkelt a Tigrisen, és betört Armeniába.

25. Tigranész azt a hírnököt, aki először jelentette Lucullus közeledését, nem fogadta szívesen, hanem lefejeztette. Így aztán nem szóltak neki semmit, és teljes tudatlanságban vesztegelt, amikor pedig körülötte már lángolt a háború tüze. Ő csak azokra hallgatott, akik kedvében járva a fülébe duruzsolták, hogy Lucullus már akkor is nagy hadvezér lesz, ha Epheszosznál szembe mer szállni Tigranésszal, s nem távozik futva Ázsiából annyi sok ezer ember láttán. Ez csak azt bizonyítja, hogy amint az ember szervezete nem bír el sok színbort, túlságosan nagy szerencsében az elme sem képes megőrizni józanságát.
Barátai közül elsőnek Mithrobarzanész merészelte megmondani neki az igazat, de nem kapott valami nagy jutalmat őszinteségéért, mert azonnal Lucullus ellen küldte háromezer lovassal és nagy gyalogos hadsereggel; megparancsolta neki, hogy a római vezért vezesse eléje élve, a többieket pedig tapossa szét.
Lucullus hadseregének egy része már éppen készült tábort ütni, más része pedig továbbnyomult előre, mikor az előőrsök jelentették a barbár sereg közeledését. Lucullus attól tartott, hogy hirtelen támadással esetleg megzavarják szétszóródott és csatára fel nem készült hadseregét; ezért hozzákezdett táborhelye elkészítéséhez, s alvezérét, Sextiliust küldte az ellenség elé ezerhatszáz lovassal és nem sokkal több nehéz és könnyű fegyverzetű gyalogossal. Megparancsolta, hogy menjen az ellenség közelébe, és várjon, amíg értesítést nem kap, hogy ők elkészültek a tábor felállításával. De hiába akart Sextilius a parancs szerint cselekedni, Mithrobarzanész merész támadással rákényszerítette, hogy felvegye vele a harcot. Az ütközetben Mithrobarzanész elesett, hadserege megfutamodott, és katonái kevés híján mind odavesztek.
Ezt hallván, Tigranész elhagyta Tigranokertát, ezt a nagyvárost, amelyet ő alapított, s a Taurosz-hegység felé vonult, ahova összevonta mindenünnen ideözönlő hadseregét. De Lucullus nem engedett neki időt készülődésre, hanem elküldte Murenát, hogy nyugtalanítsa és vágja el Tigranész gyülekező csapatát, majd pedig Sextiliust, hogy akadályozza meg a felvonulóban levő nagy arab haderő csatlakozását Tigranészhoz. Egy és ugyanazon időben támadta meg Sextilius a táboruk felállításával elfoglalt arabokat, és legnagyobb részüket megölte, Murena pedig Tigranészt, akit nyomon követett, amint hosszú hadoszlopával egy szűk völgyből kijött, és ezzel jó alkalmat nyújtott a rómaiaknak, hogy felvonulóban levő hadseregét megtámadják. Tigranész maga megfutamodott, egész málháját sorsára hagyta, az armeniaiak közül pedig sokan odavesztek, s még többen fogságba estek.

26. Ezek után a sikerek után Lucullus elindult, és Tigranokerta ellen vonult; a város körül tábort ütött, s hozzáfogott az ostromhoz. Tigranokertában sok görög lakott, akiket Kilikiából telepítettek ide, és sok barbár is, akiknek osztozniuk kellett a görögök sorsában, valamint adiabénéiek, asszírok, gordüénéiek és kappadokiaiak; ezeknek városát lerombolták, és kényszerítették őket, hogy itt telepedjenek le. A város telve volt kincsekkel és fogadalmi ajándékokkal, mert egyszerű emberek és fejedelmek versenyeztek egymással, hogy gyarapítsák és szépítsék a várost. Ezért Lucullus teljes erővel hozzálátott az ostromhoz abban a hiszemben, hogy Tigranész ezt nem fogja hagyni, hanem haragjában elhatározása ellenére is leszáll a síkságra, és döntő ütközetet kezd. Így is történt. Mithridatész hírnökök és levelek útján ismételten óvta Tigranészt, hogy csatát kezdjen; azt tanácsolta, hogy inkább vágja el lovasságával Lucullus élelem-utánpótlását.
Taxilész, aki Mithridatésztól jött, és részt vett a hadjáratban, hasonlóképpen arra kérte a királyt, hogy vigyázzon és kerülje el az összecsapást a legyőzhetetlen római fegyverekkel. Ezeket a tanácsokat Tigranész eleinte ellenkezés nélkül hallgatta; de aztán egybegyűltek teljes haderejükkel az armeniaiak és a gordüénéiek, a médek és az adiabénéiek királyaik vezérletével, jöttek nagy számmal az arabok a babilóniai tenger mellékéről, jött sok albán és ibér - az albánok szomszédai, a Káspi-tenger mellékén -, és jöttek jelentős számban az Araxész mentén élő szabad és független népek, baráti szívességből vagy ajándékokkal megvesztegetve.
A király lakomáin és haditanácsaiban vége-hossza nem volt a reménykedésnek, a nekibuzdulásnak és a barbár fenyegetőzéseknek. Taxilész halálos veszélynek tette ki magát, mert ellene szegült a tervezett ütközetnek, és Mithridatész is olyan színben tűnt fel, mintha irigységből akarná eltéríteni a királyt a fényes sikertől. Tigranész ezért nem is várt rá, nehogy részt kelljen adnia a dicsőségből, hanem útnak indult egész hadseregével, és, mint mondják, egyre csak panaszkodott barátainak, hogy egyedül csak Lucullusszal kell megütköznie, és nem a rómaiak minden hadvezérével.
Elbizakodottsága nem volt teljesen őrült és esztelen, hiszen látta a tömérdek népet, a kíséretében levő királyokat, a nehéz fegyverzetű phalanxokat és a sokezernyi lovasságot. Vezérlete alatt volt húszezer íjász és parittyás, ötvenötezer lovas, közülük tizenhétezren vértesek - amint Lucullus felsorolta a senatushoz írt levelében. Nehéz fegyverzetű gyalogsága részben cohorsokba, részben phalanxokba sorolva ötvenezret tett ki; az utászok, hidászok, folyótisztogatók, favágók és más segédcsapatok száma elérte a harmincötezret. Ezek a harcosok mögött haladtak, és növelték a hadsereg látható erejét.



Folytatás: Lucius Licinius Lucullus 3. rész