logo

XXXI Martius AD

Lucius Licinius Lucullus I. rész

1. Lucullus nagyapja consulviselt férfi volt, anyai nagybátyja Metellus, melléknevén Numidicus. Apját sikkasztásért elítélték, anyja, Caecilia pedig nem állott józan életű nő hírében. Maga Lucullus egészen fiatal korában, mielőtt még hivatalra pályázott és közpályára lépett volna, első dolgának tartotta, hogy apja vádlója, Servilius augur ellen bírói eljárást indíttasson a közvagyon megkárosítása miatt. Tettét a rómaiak dicséretre méltónak tartották, és a pert mint bátor cselekedetet emlegették.
A más ügyében történt vádemelést egyébként sem tartották nemtelen dolognak, sőt nagyon is szívesen vették, ha fiatalemberek gonosztevők után vetették magukat, akár a nemes vadászkutyák a vadállatok után. A bírósági eljárás nagy harcokkal járt, több sebesülés és haláleset történt, Serviliust azonban felmentették.
Lucullus megtanult folyékonyan beszélni mindkét nyelven; Sulla ezért emlékiratait neki ajánlotta, mint olyan embernek, aki nála alkalmasabb rá, hogy írásait rendezze és történelmi művé feldolgozza. Az ékesszólásban Lucullus ugyanis nem kenyérkeresetre képezte magát. Beszéde nem is volt olyan megnyerő, mint más szónoké, aki a forumon

vad tonhalként viharzott át a tengeren,

de a forumon kívül „kiszáradt, lompos és halott”. Már egészen fiatalon rajongott a szépért, és az úgynevezett szabad tudományok művelésére adta magát. Később pedig, egészen idős korában, kifáradva a sok küzdelemben, a filozófiában talált felüdülést és nyugalmat; ez ébresztette fel természetének szemlélődő hajlamát, s még jókor visszatartotta és korlátozta Pompeiusszal támadt ellentétei miatt felébredt becsvágyát. A tudományok iránti vonzalmáról a már említetteken kívül még azt is mondják, hogy fiatalember korában Hortensiusszal, a szónokkal és Sisennával, a történetíróval előbb tréfás, majd komolyra forduló beszélgetésben megegyezett, hogy vagy görög, vagy latin nyelven - hogy melyiken, ezt sorshúzásra bízták - költeményt és történelmi művet ír, éspedig a marsusok elleni háborúról.
A sors, úgy látszik, a görög nyelvre esett, mert ma is megvan a marsus háborúról írt görög nyelvű történelmi műve.
Fivére, Marcus iránti szeretetének sok tanújelét adta, de ezek közül a rómaiak főként az elsőre emlékeznek. Bár ő volt az idősebb, nélküle nem akart közhivatalt vállalni; így aztán megvárta, míg Marcus is elérte a megfelelő korhatárt, s ezzel annyira megnyerte a nép rokonszenvét, hogy bár éppen távol volt Rómától, Marcusszal együtt aedilisszé választották.

2. A marsus háborúban még fiatal ember volt, de merészségének és értelmességének már ekkor sok jelét mutatta, Sullát azonban főként állhatatosságával és szelídségével nyerte meg, aki ezért kezdettől fogva a legfontosabb ügyek intézését bízta rá, így többek közt a pénzverést is, Lucullus verette ugyanis a Peloponnészoszon a mithridatészi háború alatt a pénz legnagyobb részét, amelyet róla neveztek el Lukulleionnak; ez a pénz hosszú ideig forgalomban volt, és sűrűn cserélt gazdát a katonai szükségletek ellátására.
Később Sulla, amikor Athén környékét hatalmában tartotta, de a tengeren fölényben lévő ellenség elvágta élelmiszer-utánpótlásától, Lucullust küldte Libüába és Egyiptomba, hogy onnan hozzon hajókat. A tél közepén indult el három görög kalózhajóval és ugyanannyi rhodoszi kétevezősoros gályával. Így evezett ki a nyílt tengerre, nem törődve a körülötte cirkáló és fölényüket fitogtató ellenséges hajókkal. Előbb Krétára ment, és a szigetet sikerült ügyüknek megnyernie; utána Kürénében kötött ki, amelyet a szüntelen zsarnoki uralmak és háborúk miatt teljes zűrzavarban talált. Itt is rendet teremtett, s Platón szavait idézte a küréneiek emlékezetébe, amellyel sorsukat előre megjósolta. Mikor ugyanis a kürénéiek megkérték Platónt, hogy adjon nekik írott törvényeket, és készítsen bölcs alkotmányt a népnek, azt mondta, nehéz dolog törvényeket adni olyan boldog népnek, mint a kürénéiek; mert senki nem kormányozható nehezebben, mint aki azt hiszi, hogy boldog, és senki nem hajlítható jobban, mint akit a sors megalázott. Ez tette a kürénéieket olyan kezessé Lucullusszal szemben, akitől törvényeiket kapták.
Innen Egyiptomba hajózott, de kalózok támadták meg, és hajói legnagyobb részét elveszítette, ő maga azonban megmenekült, és teljes pompával evezett be Alexandriába. Az egész hajóhad teljes díszben fogadta, amit csak királyi vendégnek szoktak megadni. A fiatal Ptolemaiosz kitüntető vendégszeretettel fogadta, és mint vendégének a királyi palotában ajánlott fel neki lakosztályt, amit addig még soha nem tett meg idegen hadvezérrel. Költségeire nem akkora összeget engedélyezett, mint másoknak, hanem annak négyszeresét, de Lucullus csak a legszükségesebbeket fogadta el, és elhárította magától a király ajándékát is, bár az ajándék értéke nyolcvan talentum volt. Mint mondják, nem látogatott el Memphiszbe sem, és nem nézte meg Egyiptom világhíres csodáit, mert szerinte az ilyesmi csak gazdag és ráérő utazgatóknak való, nem pedig neki, akinek fővezére a szabad ég alatt táborozik az ellenség várfalainak tövében.

3. Bár Ptolemaiosz otthagyta a szövetséget, mert félt a háború kimenetelétől, Lucullust azért Küproszig kísértette hajóival; elindulásakor átölelte, és tisztelete jeléül megajándékozta egy aranyfoglalatú, értékes smaragdkővel, amelyet Lucullus először vonakodott elfogadni, de mikor a király megmutatta, hogy a kőbe saját arcképe van vésve, nem utasította vissza ajándékát, nehogy esküdt ellenségének tartsa, és a tengeren tőrbe csalja.
Útközben a tengerparti városoktól sok hajót gyűjtött össze, csupán azoktól nem, amelyek kalózkodást folytattak. Így érkezett meg Küproszba. Ott értesült róla, hogy az ellenség a hegyfokoknál horgonyoz hajóival és őrá vár; ekkor minden hajót partra vontatott, és írt a városoknak téli szállásért és élelemért, mintha tavaszig ott akarna maradni. Mihelyt kedvező szelet kapott, hirtelen felvonatta a vitorlákat, és kihajózott a nyílt tengerre; nappal félig bevont, éjszaka pedig teljes vitorlázattal haladva szerencsésen megérkezett Rhodoszba. A rhodosziaktól további hajókat kapott, a kósziakat és a knidosziakat pedig rábeszélte, hogy pártoljanak át hozzá a királytól, és támadják meg együttesen a szamosziakat. Egymaga a királyi csapatokat kiűzte Khioszból, a kolophóniakat pedig felszabadította zsarnokuk uralma alól, s a türannoszt, Epigonoszt foglyul ejtette.
Ugyanebben az időben történt, hogy Mithridatész elhagyta Pergamont, és bezárkózott Pitanéba. Itt a szárazföld felől Fimbria ostromzárral vette körül, s ezért a tengeren nézett menedék után: összegyűjtötte és magához rendelte hajóit, mert nem merte felvenni a harcot a merész és győzelmes Fimbriával. Észrevette ezt Fimbria is, de nem lévén tengeri hadereje, Lucullushoz küldött, és kérte, jöjjön oda hajóhadával, és segítsen kézre keríteni a legellenségesebb és legharciasabb királyt, hogy ez az annyi fáradságos küzdelemmel elnyert óriási pályabér ki ne hulljon a rómaiak kezéből; Mithridatész már a markukban van és hálójukba került, ha elfogják, a legnagyobb dicsőségben részesül, aki futásának útját állja, és megkeríti, amikor éppen szökni akar. Majd ő, Fimbria a szárazföld felől lesz a nyomában, Lucullus pedig a tenger felől vágja el menekülésének útját, és ők ketten akkora diadalt aratnak, hogy a rómaiak egyszeriben elfelejtik Sulla annyit magasztalt orkhomenoszi és khairóneiai dicsőségét.
Nem volt semmi képtelenség ebben az elgondolásban, sőt teljesen nyilvánvaló, hogy ha Lucullus hallgat Fimbriára, s elzárja a kikötőt - minthogy úgyis a közelben tartózkodott -, összevonja hajóit, a háború véget ér, és a világ rengeteg bajtól szabadult volna meg. De nem hallgatott Fimbriára - vagy mert Sulla alvezére lévén az iránta való hűséget fontosabbnak tartotta minden magán- vagy közérdeknél, vagy mert megvetette Fimbriát aljas jelleme miatt, és közönséges gyilkosnak tartotta, aki hatalomvágyában megölte barátját és felettesét, vagy mert az volt a sors különös rendelése, hogy megkímélje Mithridatészt, s megtartsa magának későbbi ellenfélnek -, hanem hagyta, hogy Mithridatész elhajózzon, és gúnyt űzzön Fimbria haderejéből. Lucullus ezután Lektonnál, a tróaszi hegyfok előtt vívott tengeri ütközetben megverte a király hajóit, majd Tenedosznál megpillantotta Neoptolemoszt, aki ott horgonyzott az övénél nagyobb hajóhaddal.
Lucullus erre felszállt egy rhodoszi ötevezősorosra, amelynek parancsnoka a Róma-barát s a tengeri harcokban tapasztalt Damagorasz volt, és hajói élén Neoptolemosz felé tartott. Neoptolemosz teljes erővel szembeszállt velük, Lucullus ekkor megparancsolta kormányosának, hogy rohanjon bele az ellenséges hajóba. Damagorasz félt a nagyobb súlyú királyi hajótól, a hajó orrának éles ércburkolatától, ezért nem mert elölről összecsapni vele, hanem gyorsan egész fordulatot vett, s a legénységet a hajó hátsó részébe parancsolta. Hajója így hátul mélyebbre merült, s kiállta a rárohanó ellenséges gálya lökését, mert az a vízszint alatti részeket érte. Közben megérkezett a többi hajó is, és Lucullus parancsot adott, hogy forduljanak szembe az ellenséggel. Sok kiváló tettet hajtott végre a csatában, majd megfutamította az ellenséges hajóhadat, és Neoptolemoszt üldözőbe vette.

4. A Kherszonészoszon csatlakozott az átkelésre készülő Sullához, biztosította útját, és segített a csapatok áthajózásában. A béke megkötése után Mithridatész hajóival elvonult a Fekete-tengerre, Sulla pedig húszezer talentum hadisarcot vetett ki Ázsiára; a behajtást s a pénzverést Lucullusra bízta. Lucullus megjelenése nagy megkönnyebbülést jelentett a városoknak Sulla szigorúsága után, mert nemcsak tiszta kezű és igazságos, hanem kíméletes is volt terhes és ellenszenves feladatának elvégzésében.
A mitülénéieket, akik nyíltan fellázadtak, igyekezett jobb belátásra bírni, és csak enyhe büntetést szabott ki rájuk, mert Marius pártjára álltak. De amikor látta, hogy nem hajlanak a jó szóra, hajóhadával partra szállt a szigeten, nyílt ütközetben megverte, és falaik közé zárta őket. Bele is fogott az ostromba, de aztán fényes nappal Elaiába hajózott. Később titokban visszatért, és a város közelében csendben lesben állt. Amikor a mitülénéiek rendetlenül és elbizakodottan elhagyták falaikat, és kivonultak, hogy az ellenség elhagyott táborát kifosszák, rájuk tört. Sok foglyot ejtett, s azok közül, akik szembeszálltak vele, ötszázat megölt. Hatezer mitülénéi lakost rabszolgának adott el, és igen nagy zsákmány került a kezére.
Abban a sok szörnyűségben, amit Sulla és Marius hozott akkortájt Itália lakosaira, Lucullusnak a sors jóvoltából nem volt semmi része, mert dolgai visszatartották Ázsiában. Sulla ennek ellenére nem kevésbé tüntette ki kegyeivel, mint más barátait, sőt, mint már említettük is, jóindulatának jeleképpen neki ajánlotta emlékiratait, végrendeletében pedig, Pompeiust mellőzve, őt jelölte ki fia gyámjául. Úgy látszik, emiatt kezdődtek el köztük a nézeteltérések és féltékenykedések, még fiatal korukban, amikor telve voltak égő dicsvággyal.

5. Lucullust kevéssel Sulla halála után, a 176. olümpiasz körüli években, Marcus Cottával consullá választották. Ekkor sokan újra fel akarták szítani a Mithridatész elleni háborút, s Marcus is azt mondta, hogy a háború csak szünetel, de nem szűnt meg. Bosszankodott hát Lucullus, amikor a sorshúzás az Alpokon inneni Galliát juttatta neki tartományul, mert ott nem nyílhatott alkalma semmilyen nagyobb tett elkövetésére. De becsvágyát különösen Pompeius hispaniai sikerei keltették fel. Úgy gondolta, hogy Pompeius, mihelyt befejezi Hispaniában a hadműveleteket, nyomban elnyeri a Mithridatész elleni háború vezérségét. Ezért, midőn Pompeius pénzt kért, és azt írta, hogy ha nem küldenek neki, otthagyja Hispaniát és Sertoriust, s Itáliába vezeti hadseregét, Lucullus minden tőle telhetőt megtett, hogy elküldjék a pénzt.
Nem akarta, hogy Pompeius bármilyen ürüggyel visszatérjen az ő consulsága alatt, mert azt gondolta, hogy feltétlenül hatalmába keríti a várost, ha ilyen nagy hadsereggel megjelenik. Cethegus, aki akkor a politikai helyzet ura volt, és aki minden tettével és szavával a nép kegyét kereste, haragosa volt Lucullusnak, mert Lucullus megvetette életmódját, becstelen szeretkezéseit és féktelen gőgjét, s ezért nyílt ellenségeskedésben álltak egymással. De a másik népvezért, Lucius Quintust, aki támadta Sulla intézkedéseit, és megkísérelte felforgatni a dolgok fennálló rendjét, Lucullus magánbeszélgetéseken is sokszor kérlelte, és nyilvánosan is figyelmeztette, így sikerült eltérítenie szándékától és lelohasztania becsvágyát; ezzel bölcsen és üdvösen elejét vette egy súlyos bonyodalmakkal fenyegető politikai válságnak.

6. Ekkor érkezett híre, hogy Octavius, Kilikia kormányzója meghalt. Ezt a tartományt sokan szerették volna megkapni, és körüludvarolták Cethegust, mert neki volt a legnagyobb befolyása a provincia odaítélésében. Lucullus magával Kilikiával nem sokat törődött, de mivel Kilikia szomszédos Kappadokiával, ha azt megszerzi - gondolta -, senki mást nem küldenek ki a mithridatészi háború vezetésére. Így aztán minden követ megmozgatott, hogy Kilikia más kezére ne jusson, végül kényszerűségből és egész gondolkodásmódja ellenére olyan dologra vállalkozott, amely nem volt sem tisztességes, sem dicséretre méltó, mégis hozzásegítette célja eléréséhez.
Élt akkor a városban egy szép, bájos és körülrajongott fiatal nő, név szerint Praecia. Egyébként semmivel sem volt különb bármely hetairánál, de mert látogatóit és tisztelőit felhasználta barátai politikai céljainak támogatására, más vonzó tulajdonságaihoz hozzájárult az a híre is, hogy jó pajtás tud lenni, és nagy befolyásával mindent elintéz. Mivel pedig Cethegus akkor volt hatalma tetőpontján, s ő intézte a város ügyeit, Praecia őt is behálózta és a szeretőjévé tette.
A városban így minden hatalom ennek az asszonynak a birtokában volt. A politikai életben semmi nem történt Cethegus nélkül, de anélkül sem, hogy Praecia ne szorgalmazta volna nála. Lucullus tehát megnyerte magának Praeciát ajándékokkal és kedveskedésekkel. Ennek a sikereire hiú és kérkedő asszonynak hízelgett, és nagy elégtételt jelentett, hogy Lucullust is hódolói közé számíthatta. Kisvártatva Cethegus is dicsérőleg beszélt Lucullusról, és igyekezett megszerezni neki Kilikiát. Mihelyt aztán megkapta, már nem kellett neki sem Praecia, sem Cethegus kegyét keresnie, mert mindenki egyetértett benne, hogy rá kell bízni a Mithridatész elleni háborút, hisz ő mindenki másnál sikeresebben be tudja fejezni ezt a hadjáratot. Pompeius még mindig Sertorius ellen harcolt, Metellus kiöregedett és visszavonult, a hadjárat vezetésében pedig csak kettőjüket lehetett Lucullus versenytársainak tekinteni. Ugyanekkor consultársa, Cotta hosszas utánjárással elérte, hogy a senatus egy hajóhaddal őt küldte ki: tartsa szemmel a Propontiszt, és védje meg Bithüniát.

7. Lucullus egy maga toborozta legióval átkelt Ázsiába, és ott átvette a többi csapatot, amelyeket már régen megrontott az elpuhultság és kapzsiság; az úgynevezett fimbrianusok ráadásul megszokták a teljes fejetlenséget, és senkire nem hallgattak. Ezek gyilkolták meg Flaccust, a consult és hadvezért Fimbriával egyetértésben, és később őt magát is Sulla kezére adták. Valamennyien vakmerő, törvényt nem ismerő emberek voltak, de bátrak, harciasak s jó katonák. Lucullus rövid idő alatt megtörte makacs ellenállásukat, s mint a többieket, őket is megfegyelmezte. Szemmel láthatóan ekkor jöttek rá, milyen a parancsoláshoz szokott igazi hadvezér; eddig ugyanis csak kényükre-kedvükre harcoltak, mintha korteshadjáraton volnának.
Az ellenség oldalán a következő volt a helyzet: Mithridatész eleinte fennhéjázva és dicsekedve szállt szembe a rómaiakkal, mint valami szofista, látszatra fényes és szemkápráztató, de valójában semmit nem érő haderejével. Mikor aztán nevetséges kudarcot vallott, okult belőle, és második hadba szállásakor komolyan és gyakorlatiasan szerelte fel hadseregét. Nem kellett neki a szedett-vedett népség, nem kellettek a barbárok minden nyelven elmondott, fenyegető kiáltozásai, az aranyveretű és drágakövekkel berakott fegyverek, amelyek értékes zsákmányul szolgáltak az ellenségnek, de a harcban kevés hasznukat venni; ehelyett római kardokat kovácsoltatott, súlyos pajzsokat készíttetett, nem díszesen felszerszámozott, hanem harcra betanított lovakat szerzett. Hadseregében volt százhúszezer gyalogos, akiket a római phalanx módjára képeztek ki, tizenhatezer lovas, nem számítva száz négylovas kaszás harci szekerét. Hajóit sem díszítette fel aranyhímzésű sátrakkal, női fürdőkkel és fényűzően berendezett női lakosztályokkal, hanem bőven megrakta őket fegyverrel, dárdával és lőszerrel. Ezután betört Bithüniába.
A városokban, de másutt is Ázsiában, ahol feszült hangulat uralkodott, mert elviselhetetlen volt a római uzsorások és adószedők sanyargatása, eleinte örömrivalgással fogadták. Lucullus később kiűzte az adószedőket mint a lakosságot élelmükből kifosztó Harpiákat, de akkor még csak megintette és így próbálta mérsékletre bírni őket; és mindenáron arra törekedett, hogy megszüntesse a különböző népek körében kitört zendülést, mert nyugalom úgyszólván sehol sem volt.

8. Mialatt Lucullus ilyesmivel volt elfoglalva, Cotta fel akarta használni a kedvező időpontot, és felkészült rá, hogy megütközzék Mithridatésszal. Híre járta ugyanis, hogy Lucullus útban észak felé már Phrügiában táborozik, Cotta tehát - mert azt hitte, hogy a diadalt már a kezében tartja, s nem akart Lucullusszal osztozni - sietve összecsapott az ellenséggel. De súlyos vereséget szenvedett mind a szárazföldön, mind a tengeren; elveszítette hatvan hajóját legénységestül, azonkívül négyezer gyalogos katonáját. Őt magát Khalkédónban ostromzárral vette körül az ellenség, s Lucullus fegyvereitől várta felmentését.
Többen arra biztatták Lucullust, hogy ne törődjék Cottával, hanem nyomuljon előre, és foglalja el Mithridatész védtelenül hagyott királyságát. Főként a katonák beszéltek így, akik bosszankodtak, hogy Cotta a rossz haditervvel nemcsak saját vesztét okozta, hanem őket is elütötte a harc nélküli győzelemtől. Lucullus azonban beszédet intézett hozzájuk, és azt mondta, hogy inkább szabadít meg egyetlen rómait az ellenségtől, mint hogy elfoglalja az ellenség egész vagyonát.
Amikor pedig Arkhelaosz - aki Boiótiában Mithridatész oldalán harcolt, de aztán cserbenhagyta, és a rómaiakhoz pártolt - egyre csak azt hajtogatta, hogy ha Lucullus megjelenik Pontoszban, birtokába veheti az egész országot, Lucullus azt felelte, hogy ő sem gyávább a vadászoknál, nem kerüli el a vadállatokat, és nem tör be üres vackukba. Ezzel Mithridatész ellen indult harmincezer gyalogossal és kétezer-ötszáz lovassal. Amikor látótávolságra megközelítette az ellenséget, elbámulva látta, milyen sokan vannak; ezért elhatározta, hogy nem ütközik meg velük, hanem húzza az időt. De Marius, akit egy hadsereg élén Sertorius küldött Hispaniából Mithridatészhoz, szembeszállt vele és harcra hívta ki. Lucullus erre csatasorba állította seregét, hogy megütközzék. Már éppen egymásra rohantak volna, midőn, minden szemmel látható előzmény nélkül, hirtelen szétnyílt az ég, és egy lángoló, alakjára leginkább boroskorsóhoz hasonló, ezüstszínű tárgy esett le a két tábor közé. A látvány úgy megijesztette a szemben álló feleket, hogy szétváltak. Ez a csodálatos jelenség, mint mondják, Phrügiában, az úgynevezett Otrüai közelében történt.
Lucullus meg volt róla győződve, hogy nincs akkora emberi gondosság vagy gazdagság, amely annyi ezer embert táplálni képes, mint amekkora Mithridatész hadserege, ezért a színe elé parancsolt egy foglyot, és arról kezdte kérdezgetni, hogy hányadmagával osztotta meg sátrát, és mennyi élelmet hagyott a sátorban.
Amikor kikérdezte a foglyot, hozatott egy másodikat és egy harmadikat is, és azokhoz is hasonló kérdéseket intézett. Aztán egybevetette az élelmiszerkészletek mennyiségét az ellátásra szorulók számával, s arra a következtetésre jutott, hogy az ellenség élelmiszerkészlete három vagy négy nap alatt kimerül. Így még inkább bízott az időben; táborában összehordott annyi élelmet, amennyit csak tudott, hogy bőségben várhassa ki, amikor az ellenség helyzete válságosra fordul.

9. Közben Mithridatész meg akarta lepni a küzikosziakat, akik már Khalkédónnál is súlyos vereséget szenvedtek, amikor háromezer embert és tíz hajót vesztettek. Hogy elkerülje Lucullus figyelmét, vacsora után indult, egy sötét, esős éjszakán. Kora reggel érkezett meg a városhoz, és táborát az Adraszteia nevű hegy lábánál ütötte fel. Lucullus azonban észrevette és üldözésére indult, de azért annak örült, hogy addig nem ütközött bele az ellenségbe, amíg csapatai rendezetlenek voltak. Hadseregével a Thrakia nevű falu közelében foglalt állást, olyan helyen, ahonnan a legjobban szemmel tarthatta az utakat és azt a vidéket, ahonnan Mithridatész seregének utánpótlását szerezte. Tisztában volt vele, hogy minek kell történnie, és katonái előtt sem csinált belőle titkot, hanem mihelyt végeztek a tábor megerősítésének munkájával, gyűlésbe hívta őket, és ígéretet tett nekik, hogy néhány napon belül minden vérontás nélkül győzelemre segíti őket.
Mithridatész a szárazföld felől tíz táborral vette körül Küzikoszt, a tenger felől pedig hajóival elzárta azt a keskeny tengerszorost, amely a várost a szárazföldtől elválasztotta, és így mindkét oldalról ostrom alá fogta. A város lakosai bátran szembenéztek a veszéllyel, és el voltak szánva, hogy minden csapást elviselnek a rómaiakért, de azért nyugtalankodtak, mert nem tudták, hol van Lucullus. Nem hallottak felőle semmi hírt, pedig a tábor ott volt a szemük előtt, jól látható közelségben, de Mithridatész emberei rászedték őket. Rámutattak ugyanis a magaslatokat megszállva tartó rómaiakra, mondván: „Látjátok azokat ott? Azok az armeniaiak és a médek csapatai, amelyeket Tigranész küldött Mithridatész segítségére.” A tömérdek ellenség láttára szörnyen megrémültek a küzikosziak, és most már Lucullus megérkezésétől sem vártak szabadulást.
Arkhelaosz ezután elküldte hozzájuk Démónaxot, aki tudomásukra hozta Lucullus jelenlétét, de nem hittek neki, és azt gondolták, hogy csak vigasztalni akarja őket nehéz helyzetükben. Akkor azonban átszökött hozzájuk az ellenségtől egy fiatal hadifogoly. Megkérdezték tőle, hol van Lucullus, mire az felnevetett, mert az hitte, hogy tréfát űznek belőle, de látván, hogy komolyan kérdezik tőle, rámutatott a rómaiak táborára, s erre a küzikosziak felbátorodtak. A nagy és mély Daszkülitisz-tóra, amelyen nagyobb csónakok is járhatnak, Lucullus szekéren leszállíttatta a legnagyobb csónakját, és annyi katonát szállított be, amennyi csak belefért; ezek éjjel észrevétlenül átkeltek a szoroson, és bejutottak a városba.

10. Láthatólag az istenség is megcsodálta bátorságukat, és különféle, félreérthetetlen csodajelekkel fellelkesítette a küzikosziakat. Közeledett Perszephoné ünnepe, de nem volt fekete üszőjük az áldozáshoz, ezért kovászból gyúrtak egyet, és azt vitték az oltárra, mert a szent tehenet, amelyet az istennőnek neveltek, más jószágaikkal együtt a túlsó parton legeltették. De az ünnepnapon a tehén kivált a csordából, és egymaga átúszott a városba, mintegy önként vállalva feláldoztatását.
Arisztagorasznak, a városi írnoknak pedig megjelent álmában az istennő, és így szólt hozzá: „Látod, magam jöttem, hogy a libüai fuvolást a pontoszi kürtös ellen vezessem. Mondd meg a polgároknak, legyenek jó reménységgel.” A küzikosziak nem tudták mire vélni e szavakat, másnap kora reggel azonban a viharos széltől felkorbácsolt tenger bőszen hullámzott, és a királynak a falak mellett felállított ostromgépei, a thesszaliai Nikónidész csodálatos alkotásai, recsegésükkel-ropogásukkal máris jelezték, hogy mi fog bekövetkezni. Később feltámadt a déli szél, s az ostromgépeket hihetetlen dühvel és erővel, bámulatosan rövid idő alatt összezúzta, még a száz könyök magas, fából készült ostromtornyot is kimozdította helyéből és ledöntötte.
Állítólag Ilionban többeknek megjelent álmában Athéné, izzadságtól borítva; megmutatta tépett köntösét, és azt mondta, most érkezik a küzikosziaktól, akiknek segítségére ment. Az ilioniak szoktak mutogatni egy emlékoszlopot, amelyen az üggyel kapcsolatos határozatok és felírások olvashatók.

11. Mithridatész mindaddig, amíg saját hadvezérei félrevezették, és nem tudott a táborban pusztító éhínségről, bosszankodott, hogy a küzikosziak sikeresen visszaverték az ostromot, de gyorsan semmivé vált makacs becsvágya, midőn észrevette katonái ínségét, amely oda fajult, hogy már emberevés is előfordult közöttük. Mert az bizonyos, hogy Lucullus nem színpadiasan, nem is a külső látszat kedvéért viselte a háborút, hanem, mint mondani szokták, gyomron rúgta az ellenséget, és azt tartotta legfontosabbnak, hogy teljesen elvágja minden élelem-utánpótlástól. Ezért, midőn Lucullus vett ostrom alá valami erődöt, Mithridatész azonnal felhasználta az alkalmat, és Bithüniába küldte csaknem egész lovasságát az igavonókkal és a szolgálatot nem teljesítő gyalogsággal együtt.
Mikor Lucullus ezt megtudta, még aznap éjjel visszatért táborába, és a zivataros idő ellenére jókor reggel tíz cohorsszal és lovasságával üldözésükre indult. A katonák nagyon szenvedtek a hóeséstől és a kegyetlen hidegtől, és sokan elmaradoztak közülük, a többiek azonban a Rhündakosz folyónál utolérték az ellenséget, és úgy tönkreverték, hogy Apollóniából még az asszonyok is odamentek málhát fosztogatni és kirabolni az elesetteket. Természetesen sokan elestek, és hatezer ló, tömérdek igavonó állat s tizenötezer hadifogoly került a rómaiak kezére, akik ezzel a tömérdek zsákmánnyal elvonultak az ellenség tábora mellett. Csodálkozom Sallustiuson, aki azt írja, hogy a rómaiak ekkor láttak először tevét, pedig tudhatta volna, hogy akik Scipio alatt korábban legyőzték Antiokhoszt, vagy akik nem sokkal előbb Orkhomenoszban és Khairóneiánál harcoltak, már ismerték a tevét.
Mithridatész ekkor sebes futásra szánta el magát, de közben, hogy Lucullust visszatartsa és másutt kösse le, hajóhadának parancsnokát, Arisztonikoszt elküldte a görög vizekre. Arisztonikosz már éppen hajóra akart szállni, mikor árulás folytán Lucullus kezére került, vele volt tízezer arany is, amellyel valamelyik római hadsereget kellett volna megvesztegetnie. Ezután Mithridatész elmenekült a tengeren, hadseregét pedig a szárazföldön vezették el, de Lucullus a Granikosz folyónál rájuk támadt, igen sok foglyot ejtett, és húszezret megölt közülük. Mint mondják, ezen a hadjáraton a katonák és a táborkísérők közül majd háromszázezren vesztek oda.

12. Lucullus először Küzikoszba ment, ahol a város örömét és a szíves fogadtatást élvezte, ami valóban kijárt neki; majd a Hellészpontoszba ment, ahol hajóhadat szerelt fel. Utána kikötött Tróaszban, és sátrát Aphrodité templomának ligetében ütötte fel. Éjszaka álmában úgy látta, hogy az istennő megáll mellette, és így szól hozzá:

Büszke oroszlán, mit szunnyadsz? Közeledben az őzek.

Erre felkelt, hívatta barátait, és még az éjszaka elmesélte nekik, milyen álmot látott. Közben Ilionból emberek jöttek, és jelentették, hogy az akhájok kikötője közelében a király Lémnosz felé tartó tizenhárom ötevezősorosát látták. Lucullus késedelem nélkül hajóra szállt, utolérte őket, a hajókat elfogta, és vezérüket, Iszidóroszt megölte. Azután továbbment, kereste a többi hajót, amelyekhez ezek akartak csatlakozni. A keresett hajók már kikötöttek és a partra húzták őket, de katonáik a fedélzeten harcolni kezdtek, és Lucullus sok emberét megsebesítették.
A római hajók nem tudták megkerülni ellenfeleiket, de a hullámokon imbolygó hajókról amúgy sem tudtak sikeres támadást intézni a parton biztosan álló ellenséges gályák ellen. Lucullusnak végre sikerült a sziget egy földnyelvszerűen előreugró részén partra tennie legjobb harcosait, akik hátulról támadták meg az ellenséget; egy részüket megölték, másokat viszont arra kényszerítettek, hogy a hajók tatkötelét elvágva meneküljenek a szárazföldről; menekülés közben azonban a gályák egymásba ütköztek, majd Lucullus hajói támadtak rájuk. Sokan elestek; a foglyok közt volt Marius, a Sertorius által küldött félszemű vezér is. Lucullus megparancsolta a katonáknak, hogy ha félszemű embert látnak, meg ne öljék, hadd várja ki, hogy minél szégyenletesebb és gyalázatosabb halállal haljon meg.

13. Ezután Lucullus Mithridatész üldözésére sietett. Azt remélte ugyanis, hogy még Bithüniában találja, és Voconius szemmel tartja. Voconiust egy hajóhad élén Nikomédeiába küldte, hogy megakadályozza a király futását, de az Szamothrakéban töltötte az időt a misztériumokba való beavatással és ünnepléssel, és elkésett. Mithridatész hajóhadával gyorsan Pontoszba evezett, mielőtt Lucullus ellene fordulhatott, de utolérte egy nagy vihar, amelyben hajóinak egy része odaveszett, más része léket kapott. Az egész tengerpartot napokon át hullámoktól partra sodort hajóroncsok borították.
Az a teherhajó, amelyen a király tartózkodott, oly nagy volt, hogy az erős hullámverésben nem lehetett a partra irányítani, mert kormánya elromlott, léket is kapott, és szinte már elmerült; ezért átszállt egy könnyű kalózhajóra, kitéve magát a tengeri rablóknak, de várakozása ellenére, csodálatos módon épségben eljutott a pontoszi Hérakleiába. Így aztán Lucullus nyilatkozatából, amelyet elbizakodottan és dicsekvően tett a senatusnak, nem lett semmi.
Midőn ugyanis a senatus háromezer talentumot szavazott meg a hajóhad felszerelésére, Lucullus ezt Rómába küldött levelében visszautasította, és nagy hangon kijelentette, hogy Mithridatészt minden ilyen költséges előkészület nélkül is, egyedül a szövetségesek segítségével elűzi a tengerről. Ezt a sikert azonban az istenek adták meg neki, a vihart ugyanis - mondják - a priaposzi Artemisz haragja küldte a pontosziakra, mert templomát kifosztották, és szobrát elrabolták.



Folytatás: Lucius Licinius Lucullus 2. rész