logo

XXXI Martius AD

A hadjárat vége

A niszibiszi táborban egyre romlott a sereg morálja. Rómában elhíresztelték Lucullus riválisának, Pompeiusnak a hívei és a sértett lovagrendiek, hogy Lucullus csak a saját hasznát lesi, és semmi egyéb oka nincs a hadjárat meghosszabbítására. A hírek a Publius Clodius által tüzelt katonasághoz is eljutottak, akik viszont nehezményezték a nehéz hegyi viszonyokat és vezérük szigorúságát, amellyel megakadályozta korlátlan prédálásukat.
Kr. e. 67-ben a lázongó sereggel nem is tudott tovább indulni, mire Mithridatész visszatért Pontoszba, és Lucullus tisztjeit többször legyőzve megkezdte a tartomány visszahódítását. Lucullus erre katonái akaratának megfelelően sietősen nyugatnak indult, mire ellenfele visszavonult Arméniába – ide a légiók azonban nem voltak hajlandóak követni.

A hadvezér így kénytelen volt letáborozni, és tétlenül szemlélni, hogy Tigranész és Mithridatész lerohanja Pontoszt és Kappadókiát. Ilyen helyzetben érkeztek a Pontoszt római provinciává szervezni kinevezett legatusok Anatóliába. Jelentésüknek, miszerint a terület ellenséges kézen van, nagy hasznát vették Lucullus ellenfelei, akik az egyik consult, Acilius Glabriót Bithünia élére nevezték ki. Glabrio azonban nem vállalkozott új hadjárat indítására, ellenben tovább bomlasztott Lucullus légióiban.

Kr. e. 66-ban végül a senatus törvényben nevezte ki Pompeiust Glabrio és Lucullus utódává, aki felszólította a hadvezért a lemondásra. Lucullus ezt meg is tette, sőt személyesen is találkozott utódjával amelynek során vitákkal súlyosbították egymás iránti, amúgy sem felhőtlen viszonyukat.