logo

XXX Novembris AD

A legenda és az arckép

Az idősebb Plinius (Természetrajz V. 148) azt mondja, nem messze attól a vidéktől, ahol Hannibál véget vetett életének, még az ő korában is — a Kr. u. 1. század közepén — látni lehetett azt a tumulust, azt az egyszerű halmot, amelyet földi maradványai nyughelyének tartanak. Egy bizánci tudós szerint pedig, aki Konstantinápolyban élt a Komné-nosok idejében, a. században (Tzetzés: Chiliades I. 803), még ennél is sokkal később történt, hogy Septimius Severus, az afrikai császár, akinek az ereiben némi pun vér is csörgedezett, kegyeleti gesztusként fehér márványburkolattal vette körül ezt a tumulust — ezt valóban meg is tehette, amikor 193-195-ben ostrom alá kellett vennie Bizáncot, hogy megszabaduljon vetélytársától, Pescennius Nigertől. Mint tudjuk, a nagy hadvezérek sírhelyei ott kísértenek a régészek lázálmaiban: a 20. század elején egyikük, úgy tűnik, megtalálta Hannibálét, ott, ahol egy kis folyó, a Libyssos (a mai Dil) a Márvány-tengerbe torkollik.10 De még mindig nem lelt rá senki a könnyű hamura, amely Iuvenalis ujjai kőzt pereg...

Vajon véletlen, hogy épp a Kr. u. 2. század elejének latin szatíraköltőjénél tisztul le és rögzül Hannibál képe, megszabadulva a madárijesztő-sallangoktól? luvenalisnál az átkozódás átadja helyét a maró iróniának; a nyughatatlan rémalak, aki minden irányban végigszáguldott Itálián, bemutatóbeszédek témája lett rétortanoncok számára. Ez a helyzet Traianus császár uralma alatt, aki olyan határokig terjesztette ki a birodalmat, amelyeken már nem léphet túl. Róma a világ középpontja, az egyetlen világé, amelyet ismer, és amely számít. Épphogy csak gyanítja, hogy létezik a legtávolibb Keleten a Han-dinasztia Kínája; nem tud róla, hogy Közép-Ázsia pusztáin hullámok torlódnak fel, és a dunai limesen túl nagy népmozgások vannak készülőben, jövőbeli beözönlések előfutáraiként, amelyeket ő el sem tud képzelni. Hogyan is láthatná előre, hogy háromszáz év múltán egy Marik vizigótjai élén sikert arat ott, ahol a pun vezér kudarcot vallott, bevonul Rómába, miközben a császár Ravenna falai mögé bújik? Mire Iuvenalis írni kezdi szatíráit egy magabiztos város szívében, amely évtizedek óta nem látott maga körül egy árva ellenséget sem, Hannibál alakja már sokat veszített véres kisugárzásából. Már alig emlékeztet arra a veszedelemre, amely halálosnak is bizonyulhatott volna.

Nem mindig volt ez így. Emlékszünk a „portréra", amelyet Livius helyezett harmadik decasának címlapjára. Es láttuk, hogy sztereotípiáit nem árt Polybios kevésbé részrehajló és kiegyensúlyozottabb véleménynyilvánításaival árnyalni. Főleg amikor a görőg történetíró igyekszik (IX. 23-25) relativizálni a kapzsiság és kegyetlenség Hannibál ellen felhozott vádjait, és ezeket a sérelmeket az őket megtermő helyzetek kontextusába illesztve megvilágítani. Ami a kapzsiságot illeti, azt mondja (IX. 25), Hannibálnak ez a híre karthágói honfitársainak körében keletkezett, ő, Polybios pedig maguktól a karthágóiaktól hallotta, sőt személyesen Massinissától is, akivel valóban alkalma nyílt találkozni, nem sokkal a numida király halála előtt, 148-ban. Úgy tűnik, Hannibál vetélkedett kapzsiságban egyik legrégibb fegyvertársával, a samnis Magónnal, akivel Hispániában töltött fiatalkoruk óta együtt harcolt, és aki 212 és 208 között a bruttiumi hadsereg élén állt.
Olyannyira így volt ez — véli hozzátenni Polybios —, hogy egy-egy város elfoglalásakor kerülték a találkozást egymással, nehogy összekapjanak a zsákmányon. A római historiográfia nem tűzte tollhegyére Hannibál kapzsiságát, amelyet bizonyára a pun vezér legapróbb hibájának látott; persze ott volt a történet a crotoni Iuno-templom tömörarany oszlopáról, amely Hannibál önfegyelmét erősen próbára tette; de 205-ben, Locriban nem Hamilkár, az erőd pun parancsnoka rabolta ki a város templomait, hanem bizony Scipio egyik alvezére, Pleminius (Livius XXIX. 8. 7-9).
Ami pedig a rómaiak másik vádját, a kegyetlenséget illeti — mondja Polybios —, azt az adott helyzetben betöltött funkciója szerint kell értékelni, különválasztva azt, ami esetleg szigornak vagy politikai megfélemlítésnek volt nevezhető, és figyelembe véve a körülményeket is; gondoljunk csak vissza a hírhedt Monomachos ötletére, mely szerint végszükség esetére jó volna a katonákat rászoktatni az emberhúsra. Hannibál, teszi hozzá Polybios, nem bírta rászánni magát, hogy elfogadja ezt a szélsőséges megoldási javaslatot; Liviusnál azonban Varro rövid beszéde a capuai követek előtt, Cannae másnapján, ezt a kannibalizmust már a karthágói tábori élet valós vonásaként ábrázolja.

Az óvatos elemzésnek ezzel vége is: a római historiográfia Liviustól kezdve, majd az ő nyomdokain a hagyomány is egyre hangsúlyozza ezt a vonást, és sűrűn ismételgetett szlogenjei már-már „háborús bűnösként" mutatják be a pun vezért. Először is ott a hírhedt perfidia plus quam Punica („a punoknál is szokatlan álnokság") . Hogy megragadjuk ennek a vádnak a tartalmát, észben kell tartanunk, mit jelentett a rómaiak számára a nemzetközi jogban — és erkölcsben — az, amit ők Fidesnek neveztek (nagy kezdőbetűvel, hiszen ez a fogalom a hagyomány szerint egyúttal istenség is volt Numa Pompilius, Róma második, csodatévő királya óta).
Fidesnek nevezték az eskü hitelét, és a ius gentium területén fidesnek nevezték azt a szent és sérthetetlen kapcsolatot is, amely egy egyezmény vagy szerződés két megkötője között létrejött; ezen belül és ennek következtében a győztes kötelességét is jelentette, hogy tiszteletben tartja a legyőzött jogait és személyét, aki az ő védelme, fidese alá helyezte magát. De a fides egy másik területen, különösen a hadviselésben, jelentette még a formák tiszteletét, a csatában tanúsított becsületességet, ami elvi síkon kizárta a csel alkalmazását. Egy római szemében Hannibál mindkét síkon perfidus volt. A szó első értelmében már az eredendő bűn folytán is az volt, ha szabad ezt mondani: pun lévén eléggé el nem ítélhető módon egy olyan néphez tartozott, amellyel Róma a Kr. e. 6. század vége óta különféle szerződéseket kötött, és egyfolytában azok megszegését hányta a szemére. Ezt a születési hibát Hannibál tovább súlyosbította, amikor beszállt a játékba, és megtámadta Saguntumot, majd amikor átkelt az Ibéren (Ebro) a hadseregével.

Így már vállalkozása kezdetén „szerződésszegővé" (foedifragus) vált; ez a jelző aztán összeforr a nevével, le sem moshatja magáról, ahogy a Saguntum-ügyet sem. De Hannibál ezen a terűleten is hagyott maga után „örökséget". Scipio utódai nem keltek versenyre elődjükkel nagyvonalúságban.
172-ben a legöregebb senatorok kereken megmondják a véleményüket a Makedóniába követként küldött egykori consul, Q. Marcius Philippus módszereiről, aki csőbe húzta Perseust: fegyverszünetet kötött vele és békével hitegette, miközben épp tetőfokára hágott a háborús készülődés — ez az újfajta, túlságosan is ügyes bölcsesség (nova sapientia) egyáltalán nem tetszett nekik (Livius XLII. 47. 4). De már 25 évvel korábban Flamininus is olyan reálpolitikát űzött Görögországban, amelynek mentségére egyedül azt hozhatta fel, hogy célja a közvetlen hasznosság volt.

Ami a perfidia másik formáját illeti, amellyel Hannibál szintén mély megdöbbenést keltett a régi rómaiakban — vagyis hadviselési módszereit, amelyekben a hadicselek, fortélyok, rajtaütések és lesvetések szinte teljes fegyvertárát felvonultatta —, ezzel szintén iskolát teremtett. Első tanítványa éppen leglovagiasabb ellenfele volt: emlékezzünk csak vissza, hogyan borította lángba Scipio 203 tavaszán Hasdrubal és Syphax táborát, cselfogáshoz és a meglepetés erejéhez folyamodva, hogy saját érdekében helyreállítsa az erőegyensúlyt.

Perfidus volt tehát Hannibál, méghozzá köztudottan, olyannyira, hogy egy Augustus-kori költőnek, például Ovidiusnak, elég ennyit mondani, vocativusban: perfide Poene, és már mindenki tudja is, kiről van szó, meg sem kell nevezni (Fasti III. 148, VI. 242) — de a római hagyományban a crudelitas mintapéldája is ő volt. Hogy a 3. században Itáliát dúló háborúk keretei kőzt maradjunk, közhelyes volt Pyrrhos becsületességének és emberiességének szembeállítása Hannibál kegyetlenségével, amelynek visszhangja például Cicerónál (Laelius28) is megtalálható.
Erre a vádra támaszkodva anekdoták és mondások egész tárházából meríthetünk, amelyek megalapozottságát senki nem próbálta igazolni. Így a maga korában még Seneca sem átallja idézni az egyik szállóigét, amely különösen sötét színben tünteti fel a pun vezért: egy csata estéjén egy emberi vérrel teli árok láttán Hannibál felkiáltott: „O! De szép látvány!" (O formosum spectaculum!— A haragról II.5. 4).

Ebből a karikatúrából, amely egy szadista tömeggyilkos vonásaival ruházza föl a karthágóit, megérthetjük, hogyan és miért válhatott a hannibáli háború emléke és a háború vezérének felidézése a kővetkezőkben elsőrendű vonatkoztatási ponttá azok szemében, akikben mély nyomokat hagytak a Kr. e. 1. század polgárháborús traumái. A Liviust ősszegző Florus számára (II. 6. 11) sem Hannibál, sem előtte Pyrrhos nem tett annyi kárt Itáliában, mint a „szövetséges háború", vagyis az a háború, amely Róma és itáliai szövetségesei kőzt tört ki Picenumból kiindulva Kr. e. 90-ben.
Később, amikor 49 elején Caesar átkel a Rubicón, és előrenyomul Itáliában, hogy Róma ellen vonuljon, Cicero (Ad Atticum VII. 11. 1) nem habozik ezt az előrenyomulást Hannibáléhoz hasonlítani; Lucanusnál pedig (Pharsalial. 303), némi epikus túlzással, a Rubicón való átkelés Hannibál alpesi átkelésének képét idézi. Philippicáiban Cicero (főleg V. 25-27 és XIV. 9) egy második Hannibált ismer fel Antoniusban, aki Itáliára még több pusztítást hoz, mint az első, és akinek parmai kegyetlenkedései még túl is tettek a pun vezér rémtettein. Kicsivel később az édes szavú Horatius, aki megszenvedte a polgárháborúkat, és nem remélte, hogy valaha is meglátja azok végét, egészen odáig elment, hogy leírja (Epódosok XVI. 8): „Hannibál, akin szülőnknek átka ül", végső soron nem jelentett akkora veszélyt Rómára, mint ezek a véres pártviszályok.

Hannibál alakja, amely elevenen és ugyancsak feketére festve élt a római képzeletben a köztársaság végvonaglásai és elsüllyedése idején, a principátus kezdetével egyszerre csak elmosódik és visszaszorul. Octavianus, még mielőtt Augustus lett volna belőle, egy Caesar által már meghozott döntést valóra váltva megadta Karthágónak a rómaivá lett Afrika fővárosának státusát, több mint százévi elhagyatottság után. És a régi város hamvaiból nemsokára új születik, amelyben minden nyoma felszívódik annak az egykorinak, amelyből kétszáz évvel azelőtt oly nagy veszedelem támadt Róma ellen. Itáliában az anyagi újjáépülés és az újra megtalált biztonság, a világban a Pax Romana kiterjedése miatt hinni lehetett az új aranykorban, amelyet a Vergilius negyedik eclogájában megénekelt gyermek születése ad hírül. Kelthetett-e még félelmet Hannibál? A sztereotípiák persze megmaradnak, ahogy jól láthattuk Seneca vérrel teli gődre esetében.
A híres mondások is tovább hagyományozódnak szájról szájra, mint például az, amelyet nagyjából ugyanabból a korból az idősebb Pli-nius jegyez fel (Természetrajz VIII. 18), és amely egyébként éppúgy kiemeli Hannibál éleslátását, mint „kegyetlenségét": a pun vezér állítólag arra kényszerítette foglyait, hogy vívjanak meg egymással, a túlélőt pedig egy elefánttal uszította össze, azt ígérve, hogyha legyőzi az állatot, megkíméli az életét. A római megölte az elefántot, Hannibál azonban sejtve, hogy ez a história nem fogja öregbíteni harci elefántjai hírnevét, kivégeztette az illetőt. Ennek ellenére ezek kőzőit a fennmaradó részletek között Hannibál alakja kezd eltűnni a mítosz és a folklór szórt fényében.

A Kr. u. 1. század közepén Petronius Trimalchiója, hogy vendégeit jókedvre derítse, történeteket kezd mesélni a maga módján, helyet-időt vígan keverve összevissza. Ezek egyike (Satyricon 50. 5) a korinthosi bronzok eredetére szándékozik magyarázatot adni: Hannibálnak kőszönhető a dolog, aki Trója (!) bevétele után egy hatalmas máglyára szóratott egy csomó bronz- és ezüstszobrot, és ebből lett a híres ötvözet. Érdekes, hogy Petronius groteszk hőse a pun vezért ez alkalommal ravasznak (vafer) és főleg „kaméleonnak" (stelio) ábrázolja: véleményünk szerint ezzel valószínűleg Hannibál rendkívüli alkalmazkodóképességére utal, amely fizikailag álöltözetekben és ruhacserékben nyilvánult meg, amint erre forrásaink legalább egy példát szolgáltatnak.
Iuvenalis pedig, még később, kétféle hozzáállás kőzött ingadozik. A szatíraköltő, akit nem hat meg a katonai dicsőség, nyíltan gúnyolódik ezen az antihősön, akinek viselt dolgait húszsornyi nagyszerű iróniában foglalja össze (X. 147-167), a legragyogóbb darabok egyikében, amit csak ránk hagyott ez a vitriolos tollú szerző. Es aztán, amikor a pun vezérből már leendő rétorok gyakorlattémája lett, már csak a szerencsétlen tanárokra jelent veszélyt, akiknek már a fülük is cseng bele, annyit hallgatták (VII. 160-164). Ugyanakkor ez a javíthatatlan múltba merülő mégsem állhatja meg, hogy vissza ne sírja azt az időt, amikor a falak alatt lovát táncoltató Hannibál fenyegetése megtartotta Rómát — és főleg a római nőket! — a kötelességtudás állapotában (VI. 287-291). Fordítás helyett idézzük ezt a szöveget Victor Hugo szép parafrázisában — a L année terrible-ben (1871. január):

Hisz Róma nőinek mi adta ékeit?
Szerény kis otthonuk, házi erényeik,
kezük, mit elcsúfít a durva gyapjúszál,
rövid álmuk s a csend, a falnál Hannibál,
s a Porta Collinát vigyázó férjeik.

(Kopeczky Rita fordítása.)

Hatalma csúcsán semmitől és senkitől nem reszkethetett többé Traianus Rómája, de ennek efénére három évszázad múltán még mindig elevenen élt az egyetlen ellenfél emléke, aki hajszál híján csírájában taposta el a politikai és területi uralom legnagyobb vállalkozását, amelyet világunk valaha is ismert. Suetonius beszámol arról, hogy néhány évvel azelőtt Domitianus császár kivégeztetett egy inkább hóbortos, mint veszedelmes összeesküvő senatort: Mettius Pompusianus — ez volt a neve — mindig magánál hordta az ismert világ térképét, akárcsak a királyok és hadvezérek Liviusból kiemelt beszédeit. Ezért természetesen kötelet érdemelt, annál is inkább, mert születési csillagzata a császári trón reményével kecsegtette.
Mindezt azonban még azzal is súlyosbította, teszi hozzá Suetonius, hogy két rabszolgájának Magón és Hannibál nevét adta: olyan neveket, amelyek ha szent borzadályt nem keltettek is, de olyan érzelmi töltet hordozói voltak, amely kizárt minden „újrafelhasználást", legyen az akár gúnyos, akár provokatív.


Forrás: Serge Lancel - Hannibál Osiris Kiadó 2005