logo

XXX Novembris AD

Hannibal ifjúsága és a Rómával való konfliktus kezdetei

Nagy emberek életrajzírói előszeretettel foglalkoznak hősük fiatalkorával, megfigyelik személyiségük kibontakozását és azt a környezetet, amelyben felnövekedett. Történelmi nagyságok későbbi életének sok mozzanata csak a fiatal évek körülményeiből érthető meg, s ezek ismerete nélkül voltaképpen igen bajos biográfiát írni.
Hannibal ifjú éveiről azonban vajmi kevés adat maradt ránk, úgyhogy sok vonatkozásban a kombinálás módszerére vagyunk utalva. Születésének dátumát csak későbbi közlések alapján lehet kiszámítani; fivérei nevét ismerjük, mert ők utóbb szerepet játszottak mellette; csak véletlenül tudjuk, hogy két nővére volt; anyja nevét pedig a legsűrűbb homály fedi. Az antik szerzők nem tekintették lényegesnek a családot, a környezetet, az ifjúkort, őket csak a már teljesen kialakult személyiség érdekelte.

Hannibal gyermekéveiből egyetlen epizódot jegyeztek fel az ókorban; meg kell hagyni, hogy ez a történet igen figyelemre méltó. Hamilkar – a források szerint – Hispániába való elindulása előtt áldozatot mutatott be az isteneknek, és segítségükért fohászkodott, hogy útja sikeres legyen. Körülötte állt a sereg, tisztjeivel együtt, és közelében volt az akkor kilencesztendős Hannibal is. Az áldozati szertartások befejeztével az apa magához szólította kisfiát, és megkérdezte, volna-e kedve elmenni vele Hispániába.
A gyermek örömtől repesve mondott igent, és sóvárogva kérlelte apját, hogy vigye magával. Erre Hamilkar hátrább parancsolta a többieket, Hannibalt az oltárhoz vezette, és az istenek színe előtt megeskette, hogy mindig gyűlölni fogja a rómaiakat. Még a mai olvasót is megragadja e jelenet szuggesztív ereje.

A háttérben álló sereg néma megindultsággal nézi a vezért, aki a hagyományos formák szerint végzi az áldozati szertartásokat. Abban a pillanatban, amikor a ceremónia befejeződik, valami váratlan történik: az apa odafordul a fiához. Már-már úgy tűnik, hogy a gyermek elfogulatlan és szertelen lelkesedése szertefoszlatja az ünnepélyes komolyságot; de ennek itt most nincs helye.
Az apa nem a gyermeket látja a fiáiban, hanem az eljövendő örököst, aki egykor majd átveszi és befejezi, amit ő elkezdett. Nem maga mellé vonja, hanem felemeli magához. Mialatt a többiek oldalt állnak, Hannibal – és egyedül csak ő – megtudja apja legmélyebb titkát. És ha eddig a pillanatig gyermeki vágyakozással csábító kalandokról ábrándozott, most eltölti lelkét a felnőttek mélységes komolysága. Mostantól fogva a Róma elleni küzdelem árnyékolja be életét. Ebben a komor, szinte baljós jelenetben dől el tulajdonképpen Hannibal jövője. Más út nincs többé számára, meet apja mögött ott állnak az istenek, akik kérlelhetetlen szigornál ügyelnek arra, hogy esküjéhez mindig hű maradjon.

A régi írók így fogták fel az egészet, és ebben látták Hannibal megértésének kulcsát. Az esküből szinte játszi könnyedséggel lehetett levezetni mindazt, amit Hannibal később cselekedett. De vajon nem túlságosan egyszerű ez így? Már maga az elbeszélés is több talányos kérdést vet fel. A beszélgetés tartalmát csak az apa és a fiú ismerte. Melyikük árulta el ezt a titkot? Szükségszerűen ide kapcsolódik keret gyanánt egy második történet, amely 193-192 telén játszódott le.
Hannibal akkor már két és fél éve tartózkodott Antiokhosz szíriai uralkodó udvaránál. A király eleinte nagy tisztelettel bánt vele, és tanácskozásaiba is gyakran bevonta. De 193 nyarán elhidegült tőle. Akkor ugyanis Hannibal hosszabb beszélgetéseket folytatott azokkal a római követekkel, akik a királyhoz igyekezve útközben megálltak Epheszoszban.

A király bizalmatlanná vált, azt hitte, hogy Hannibal a háta mögött a rómaiakkal akar paktálni. Hannibal váltig bizonygatta, hogy erről szó sincs, a király gyanakvását nem tudta eloszlatni. Ekkor határozta el, hogy feltárja gyermekkora titkát, elmondta az eskü történetét, és hozzáfűzte: a jövőben is hű marad esküjéhez, mint ahogy addig sem szegte meg soha. Ezzel sikerük meggyőznie Antiokhoszt, és megtörtént a kibékülés. Csakhogy ez a beszélgetés is négyszemközt folyt le, tehát ismét felvetődik a kérdés: ki adhatta tovább? Mi csak Polübiosz elbeszélését ismerjük, amely körülbelül négy évtizeddel későbbi és nyilvánvalóan már sok benne a változtatás.

A római-szíriai háború sokrétű előzményei le vannak egyszerűsítve oly módon, hogy Rónia tűnik fel kedvező színben; Antiokhosz kezdettől fogva háborút akar Róma ellen; nem Róma a hibás, hanem a király. Aligha képzelhető el, hogy a szíriai uralkodó közvetlen környezetéhez tartozó valaki ilyen megvilágításban tálalja az eseményeket. Ez csak Antiokhosz ellenségeinek és Róma barátainak állhatott érdekében, hiszen itt egyértelműen lelepleződnek Hannibal és a király valódi szándékai.
Ha nem tekintjük is az elbeszélést történeti legendának – ami mellett számos érvet lehetne felhozni –, félreismerhetetlen tendenciája miatt a szó szigorú értelmében vett dokumentális értéket aligha tulajdoníthatunk neki. Következésképpen Hannibal benne foglalt önvallomása is veszít hiteléből. A gyűlölet komor atmoszféráját oly hatásosan kifejező esküjelenet alkalmas ugyan annak megerősítésére, amit már amúgy is tudunk, de azt már nem képes megmagyarázni, hogyan és miért történt, ami történt. Hannibal fejlődésében kétségkívül más momentumok játszottak fontosabb szerepet.

Az első, döntő benyomásokat Hispania adta neki, ahová kilencéves korában került. Mindenki a fővezér, Hamilkar legidősebb fiát, hatalmának eljövendő örökösét látta benne, s ez kiemelte őt a vele egykorúak csoportjából. Karthágóban, ahol az előkelő ifjakat a velük egyenrangúakkal együtt nevelték, már korán megismerték a szilárd államrendet, és az ősi tradíció fluiduma vette körül őket. Ezzel szemben Hannibal születése jogán úrnak érezte magát a gyarmati földön – nemcsak a hispaniaiak fölött, hanem az apja parancsnoksága alatt álló katonák fölött is. Mint a hatalom várományosa, gondos nevelésben és oktatásban részesült.

romaikor_kep



Lehetséges, hogy már akkor megtanulta a görög nyelvet is, de mindaz, amit karthágói vagy görög tanítómestereitől hallott, háttérbe szorult a hispaniai jelen mögött, amelynek uralkodó jegyei a háború és a hatalom voltak. A serdülő ifjúban a katonai tábor élményei keltették a legtartósabb benyomásokat. Már korán tisztában volt mindazzal, amit a későbbi tisztnek tudnia kellett, hamarosan megismerte a katonák gondjait-bajait is, és kifejlődött benne az apjától örökölt képesség: értett a katonák nyelvén, tudott hatni rájuk, képes volt magával ragadni őket. Megszilárdult benne az a meggyőződés, hogy parancsolásra és uralkodásra született.

Amikor 229-ben Hamilkar az oretanusok elleni harcban elesett, és a főparancsnokságot Haszdrubal vette át, Hannibal 18 éves volt. A Barkida-uralom dinasztikus elveiből magától értetődően következett, hogy Hannibal, mint Hamilkar legidősebb fia és jövendő örököse, Haszdrubal után a legfontosabb személyiség lett Hispániában. Eleinte sógora helyetteseként működött, aki a következő évek során egyre gyakrabban bízta meg önálló feladatokkal, főleg katonai téren. Haszdrubal halálakor Hannibal már nem volt ismeretlen a katonák előtt; a 221-220-as hadjáratok – az elsők, amelyekről pontosabb értesüléseink vannak – a fölényes tudású hadvezért mutatják. Tehát nyilván még sógora életében sajátította el az alapvető hadászati ismereteket, szerezte meg a szükséges tapasztalatokat.
Ebből a szempontból lényeges mozzanatnak kell tartanunk, hogy Hispániában a viszonyok több vonatkozásban mások voltak, mint Itáliában vagy Keleten. Hispániában a római-hellenisztikus klasszikus hadviselési módnak nem sok tere volt, amint azt a 2. század folyamán a rómaiaknak is tapasztalniuk kellett.

A hadműveletekben nagyobb szerepet játszottak a terepviszonyok; a rajtaütések és a bekerítések voltak a leggyakrabban végrehajtott manőverek. Ennek megfelelően az volt a legfontosabb követelmény, hogy a csapatok mozgékonyak legyenek, gyorsan tudjanak felfejlődni és csatarendbe állni. Ilyen körülmények között az egyes alakulatok parancsnokainak kezdeményező képessége jóval fontosabb tényező volt, mint a római-hellenisztikus seregekben, ahol a nehéz fegyverzetű phalanx döntötte el a csata kimenetelét.
A karthágói vezérek kerültek szembe azzal a kérdéssel: hogyan győzhetik le a túlerőben lévő ellenséget. Igaz ugyan, hogy az afrikai zsoldosok jobb kiképzésben részesültek, ennek során begyakorolták a pontosabb együttműködést, de azért az ellenség túlsúlyának leküzdéséhez egyéb fortélyokra is szükség volt.
Tekintettel a karthágói lovasság fölényére, célszerűnek látszott, hogy az e fegyvernemben rejlő lehetőségeket továbbfejlesszék, és a döntést ne a centrumban, hanem a szárnyakon érjék el. Ugyanakkor olyan harcmodort alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a saját, értékes egységeiket maximálisan kíméljék, és a harc fő terhét a könnyebben pótolható szövetséges csapatok viseljék. Hannibal gazdag tapasztalatokra tett szert azokban az években, és később Itáliában sok mindent felhasznált abból, amit Hispániában elsajátított.

Az a túlnyomórészt katonai környezet, amelyben felnőtt, politikai döntéseire is rányomta bélyegét. Ebben az országban egyébként sem lehetett éles határt vonni katonai és politikai döntések között. A hispaniai fejedelmek szemében a harci tudás és a személyes bátorság volt az értékelés fokmérője. Nem annyira megkötött szerződés, mint inkább az emberi nagyság nyerte meg a szíveket. A hispaniaiak nem ismertek könyörületet harcban, de csodálták a méltó ellenfelet. És Hannibal ahhoz is értett, hogy rokonszenvüket megnyerje. Feleségül vette a Castulo [Cazlona] vidék fejedelmének leányát, és így szorosabban magához fűzte az ottani törzseket. Bár önálló politikai döntéseket akkoriban ínég aligha hozhatott, gyakori tárgyalásai során modora hajlékonyabbá vált, és azt is megtanulta, hogyan lehet ígéretekkel megnyerni a korábbi ellenfeleket.
Ez a diplomácia azonban a hispaniai viszonyokhoz alkalmazkodott, s nemigen volt meg benne a római politikát jellemző józan tárgyilagosság és szigorú következetesség. Hannibalnak kevés alkalma nyílt arra, hogy a nagy politikai összefüggéseket áttekintse, s ha meg is próbálta, orientációja szükségképpen erősen egyoldalú volt. Ezek a kérdések ugyanis a periferikus Hispániában másként jelentkeztek, mint mondjuk Karthágóból nézve, amely helyzete és tradíciója folytán egészen más módon szokott reagálni a távolabbi környezetében végbemenő változásokra. És ebben a vonatkozásban Hannibal Hamilkartól is, Haszdrubaltól is különbözött. Ők ketten Karthágóban váltak naggyá, közvetlenül átélték hazájuk súlyos vereségeit, saját tapasztalatukból ismerték a nagy problémákat, és elkeseredett küzdelmek árán törtek utat maguknak a hatalomhoz.

Hannibal a második nemzedékhez tartozott. A Rómával vívott harcot csak hallomásból ismerte, azok az ő számára már történeti múltat jelentettek, Hispániában viszont a karthágói fegyverek fölényét látta, és az a meggyőződés alakult ki benne, hogy Hispániának is, Karthágónak is lehet még jövője. És mindenekelőtt már kész adottságként ott volt számára a családi hatalom, amelybe mintegy belenőtt, amelyet úgy tekintett, mint ami megilleti. Hamilkar és Haszdrubal polgári sorból törtek a hatalom felé; az ifjú Hannibal sohasem volt polgár, ő mindig is trónörökösnek érezte magát.

221 nyarán ezt a fiatal férfit kiáltotta ki a hadsereg Haszdrubal utódává. Viták aligha lehettek, mivel a Barkida-dinasztia már oly erős gyökereket vert, hogy csakis Hamilkar fia jöhetett szóba.

romaikor_kep



A szövetséges hispaniai fejedelmek túlnyomó többsége elfogadta a hadsereg határozatát. Csupán néhány helyütt voltak zavargások, mint például az olcadusok között, akik az oretanusoktól nem messze, a Guadiana [Anas] forrásvidékén laktak. Hannibal azonban még azon a nyáron leverte őket, és elpusztította fővárosukat, Althaiát [Cartala]. E győzelme után nem kellett tartania sem a szövetséges hispaniai törzsek, sem a hadsereg esetleges zendüléseitől. Hispania földjén tehát a hatalom átvétele viszonylag simán és gyorsan ment végbe, de Karthágóban más szemmel nézték a fejleményeket.
A konzervatív körök forradalmi aktusnak bélyegezték, hogy a hadsereg Hispania urává kiáltotta ki Hannibalt, mivel a főparancsnokot sohasem a sereg választotta, hanem mindenkor a kormányzat nevezte ki. Igaz ugyan, hogy annak idején Hamilkar halála után hasonló módon lett Haszdrubal a fővezér, de a két választás között igen lényeges a különbség.

Haszdrubal Karthágóban vált naggyá, személyesen ismerték, és bízhattak abban, hogy ő is megértéssel fog viseltetni az anyaváros különleges problémái iránt. Hannibal ellenben 25 esztendős mindössze, gyermekkorának első néhány évétől eltekintve Hispániában töltötte életét, nem tapasztalatból ismeri a karthágói viszonyokat, és semmi más nem legitimizálja, csak az, hogy Hamilkar fia. Érthető, hogy az Úgy nagy tiltakozást váltott ki Karthágóban.
Az arisztokraták a Barkidák hívei ellen fordultaik, és megpróbáltak valamit visszaszerezni régi befolyásukból. Kísérletük azonban kudarcba fulladt. Szavuknak már rég nem volt foganatja a hatalom hispaniai urainak akaratával szemben, és a démosz magatartása miatt nem merték a polgárháború kockázatát vállalni, így aztán mégiscsak elfogadták a Hispániában kialakult helyzetet. Mint évekkel korábban, inast is kitértek a tényleges döntés elől, és Karthágó sorsát ahhoz az emberhez kötötték, akinek szándékait és elhatározásait a legcsekélyebb mértékben sem tudták befolyásolni.

Hispania új ura hamarosan világos jelét adta annak, hogy a maga útját akarja járni. Az olcadusok ellen 221 késő nyarán viselt hadjárata még a megszokott keretek között zajlott le, de a következő év vállalkozásai már új, nagy horderejű elgondolások távlatai felé mutattak. Ha hihetünk az antik forrásoknak, Hannibal akkor Andalúziából nyomult előre hadaival, áthaladt a majdani Augusta Emerita [Mérida] helyén, a Guadiana középső szakasza mentén, a későbbi római úton északi irányban, nagyjából a mai spanyol-portugál határvonalat követve. Megtámadta a mai Salamanca [Salmantica] vidékén lakó vaccaeusokat, sőt valószínűleg még a Duerót [Durius] is elérte Zamora fölött. Visszafelé a kasztíliai felföldön, a carpetanusok területén haladt keresztül. Ezek a Tajó [Tagus] mellett, a mai Toledo közelében útját állták. Seregük, amelynek létszámát megnövelték a hozzájuk menekült olcadusok és vaccaeusok, állítólag százezer harcosból állott. Hannibal kitért a túlerő elől, és éjjel sikerült átkelnie a Tájon.
Amikor az ellenség másnap reggel utána akart nyomulni, átkelés közben Hannibal váratlanul rajtuk ütött, és az általános zűrzavart kihasználva addig üldözte, míg teljesen szét nem szórta őket. Ez Hannibal első olyan ütközete, amelynek egyes részleteit is ismerjük. A váratlanul adódó helyzet mesteri kiaknázásában, a visszavonulás és a támadás hathatós kombinálásában, a józan megfontolás és a merész elhatározás párosításában már felcsillan a későbbi hadvezér. De nemcsak egy ütközet méltó a csodálatra és elismerésre, hanem még inkább a nagy térségekben való gondolkodás képessége, az a mód, ahogyan az egész hadjáratot megtervezte és végrehajtotta, ahogyan meglátta és kihasználta a földrajzi adottságokat, és leküzdötte mindazokat a nehézségeket, amelyeket az addig ismeretlen területek és harcias lakóik okoztak a merész hódítónak.
E hadjárat speciális indítékait nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy Hannibal nem szorítkozott védekezésre, hanem átfogó módon messze északra terjesztette ki a karthágói befolyás határait. Polübiosz szerint akkoriban az Ebrótól délre lakó egyetlen jelentős törzs sem mert szembeszállni a karthágóiakkal. Ez talán túlzás. De nem volt már messze az az idő, amikor Hannibal az egész Pireneusi-félsziget meghódítását tűzte ki céljául.

Az első nagy sikerek nem maradtak hatás nélkül. Mindazokban a hispaniai törzsekben, amelyeknek Karthágóhoz való viszonyát addig csupán laza függés jellemezte, a Barkidák hívei nagyobb befolyáshoz jutottak, és megszilárdították pozíciójukat. Ez a mozgalom a Hispania keleti partvidékén fekvő Saguntum térségébe is átterjedt. Azok, akik néhány évvel ezelőtt kénytelenek voltak Saguntumból elmenekülni, úgy látták: itt az alkalom, hogy visszatérhessenek. Mellettük álltak a torboieták. De Hannibal támogatására is számíthattak, akit ez a város különösképpen érdekelt. Saguntum ugyanis a mai Valenciától északra, a tenger és Hispania belsejének hegyei között, meredek dombra épült; elzárta az Új-Karthágótól az Ebróhoz vezető parti útvonalat, és ezzel egy fontos szakaszon gátolta Hannibalt, hogy kikerekítse a fennhatósága alá vont hispaniai területet, amely befelé már egészen az Ebróig terjedt.
A Saguntumban uralkodó párt magatartása kiélezte a konfliktust, amely már 220 nyarán kezdett érlelődni. Ez a minden oldalról elszigetelt párt egyedül Rómában reménykedett, amely annak idején hatalomra segítette. Követei megjelentek a római senatus előtt, és segítséget kértek. A senatus a legutóbbi években nemigen ért rá hispaniai ügyekkel foglalkozni, és kevéssé ismerte a fejleményeket. Ezért követeket küldött Hispániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a helyzetről, és figyelmeztessék a karthágói hadvezért az Ebro-egyezményben megállapított határokra.

A római követek még 220-ban, a tél elején érkeztek meg Új-Karthágóba. Felszólították Hannibalt, hogy ő is ismerje el az Ebro-egyezményt, és tartsa tiszteletben Saguntum integritását. Úgy gondolták: ha egykor Haszdrubal, hatalma teljében, teljesítette Róma kívánságait, akkor egy fiatal, tapasztalatlan emberrel még könnyebb dolguk lesz. De tévedtek. Hannibal a legélesebb formában utasította vissza Róma beavatkozását. Kijelentette: a Saguntum miatti vitát nem ő idézte elő, hanem a rómaiak korábbi beavatkozása, és ő nem is gondol arra, hogy cserben hagyja a saguntumi emigránsokat.
Nyilatkozatában kétségkívül közrejátszott az ifjúi önérzet, a bizakodás saját erejében és a Rómával szemben táplált mélységes gyanakvás, amint azt Polübiosz írja. Mindamellett helytelen volna magatartásában csupán a zabolátlan szenvedélyesség kitörését látni. Hannibal pontosan tudta, mit tesz.

romaikor_kep



Világosan felismerte a római követelések horderejét, mert Rómának Saguntum tiszteletben tartására vonatkozó kívánsága jóval túlment az Ebro-szerződésben foglaltakon. Saguntum elszigeteltségébe még beletörődött volna, de azt nem tűrhette, hogy a város Róma előretolt állása legyen Hispániában, és oldalról fenyegesse az ő belföldi pozícióit. Mindenekelőtt azt a kérdést kellett feltennie, vajon ha most enged, máskor nem történik-e meg hasonló eset. Ha a hispaniai viszonyok labilisak, hol szabhat határt a jövőbeli római beavatkozásnak?

Hannibalnak alkalmasint eszébe jutott az első pun háború kezdete, amikor Róma a Messina [Messana] miatt kialakult konfliktus idején hasonló magatartást tanúsított. A karthágói érdekekkel mit sem törődve, védelme alá vette Messinát, amelyet akkor Szürakuszai megtámadott, és ezt a várost használta fel támaszpontnak Szicília meghódítására. Hannibal környezetében még sokan voltak, akik jól emlékeztek az akkori eseményekre, arra, hogyan játszotta ki Róma a karthágóiakat. És Hannibal levonta ebből azt a tanulságot, hogy hasonló lehetőséget nem ad Rómának. Mivel ilyen körülmények között a Hanniballal való további tárgyalások kilátástalanok voltak, a római követek követeléseikkel közvetlenül a karthágói kormányzathoz fordultak abban a reményben, hogy ott kedvezőbb légkört találnak.

Karthágóban kétségkívül sok tekintélyes politikus nem helyeselte Hannibal önhatalmú eljárását, és nyilván szép számmal akadtak köztük olyanok, akik még arra is hajlandók voltak, hogy a konok sztratégoszt dezavuálják. Csakhogy Hannibal is küldött jelentést Karthágóba, kifej tette magatartásának indokait, és nem rejtette véka alá szilárd elhatározását, hogy keresztülviszi akaratát. Szavait nem lehetett semmibe venni. Még ha a kormányzat hajlandó lett volna is engedményeket tenni Rómának, arra egyáltalán nem volt lehetősége, hogy Hannibalt engedékenységre kényszerítse.
A dolog odáig fajult, hogy minden energikus lépés kirobbantotta volna az anyaváros és fővezére között a nyílt konfliktust, és Karthágó puszta létezése is bizonytalanná vált volna. A római követek megnyugtató választ kaptak ugyan, de valójában már akkor Hannibal mellett döntöttek Karthágó urai. Kérésére a legteljesebb szabadságot biztosították neki Hispániában.

Hannibal hamarosan élt is ezzel a teljhatalommal. Mivel Róma beleavatkozott a hispaniai ügyekbe, a településeknek, törzseknek egyszer s mindenkorra meg kellett mutatni, ki az úr a Pireneusi-félszigeten. Saguntumnak bűnhődnie kell, amiért a rómaiakat merészelte segítségül hívni. Vakmerő játék volt, amit itt Hannibal elkezdett; jól tudta, hogy kirobbanthatja vele a Róma elleni háborút, de apai örökségéről, hispaniai uralmának biztosításáról, saját hatalmának fennmaradásáról volt szó.

219 tavaszán seregével Saguntum ellen vonult. A magaslatra épült, jól megerősített várost rohammal nem lehetett bevenni, nyolc hónapig húzódott az ostrom, és csak késő ősszel, 219 október végén vagy november elején került Saguntum Hannibal kezére. A saguntumiak hosszú ellenállása ellenére végül mégiscsak siker koronázta Hannibal hadi vállalkozását, amit jórészt a rómaiak passzivitásának köszönhetett.
A rómaiak 219 nyarán háborút viseltek a pharoszi [Hvar] Démétriosz ellen, előkészítették a Pó-tól délre fekvő területek kolonizálását, de semmit sem tettek a szerencsétlen saguntumiak érdekében, pedig azok csak Róma segítségében bizakodva mertek Hannibalnak ellenállni. Róma még arra sem szánta rá magát, hogy legalább tiltakozzék Karthágóban. Sok minden homályos ebben az ügyben. Talán a római senatus nem számított Hannibal rendkívül gyors akciójára, s képtelen volt az új helyzetben azonnal megtenni a kellő lépéseket? Vagy meggondolta magát, és tanácsosabbnak vélte, ha mégsem vállal komoly kötelezettségeket a távoli Hispániában? Bárhogy áll is a dolog, Hannibal mindenesetre a gyengeség jelének ítélte Róma magatartását, és igazolva látta azt a véleményét, hogy egy merész elhatározás minden tárgyalásnál és alkudozásnál eredményesebb.

Így hát kedvezőnek tartotta a pillanatot a következő lépés megtételére. Tudta, hogy Saguntum bukásával a tulajdonképpeni probléma korántsem oldódott meg. Az Ebro-szerződés révén Rómának még megvolt az a lehetősége, hogy megvesse lábát az Ebro és a Pireneusok közötti területen, és várható volt, hogy ezt legalábbis most fokozottabb mértékben megkísérli. E területek birtokában Róma bármikor belenyúlhat a Barkidák hatalmi szférájába, és ezáltal olyan konfliktusokat idézhet elő, amelyekhez képest a saguntumi jelentéktelen nézeteltéréssé törpülne. Ezt csak egyetlen módon lehet megakadályozni, úgy, hogy Hannibal maga hódítja meg a szóban forgó területeket. Tudta, hogy ezzel megszegi az Ebro-szerződést, amit Róma nem fog tétlenül eltűrni.
Viszont azzal is tisztában volt, hogy akár így, akár úgy határoz, a háborús bonyodalom veszélye mindenképpen fennáll. Ha pedig háborúra kerül sor, legalább megteremti hozzá a számára legkedvezőbb feltételeket. Ha Észak-Hispania meghódításával elejét veheti egy újabb római intervenciónak, az egész félszigetet megóvja az ellenség támadásától, és újabb bonyodalmak esetén lehetősége nyílik, hogy Hispániából vagy Afrikából offenzívát indítson Itália ellen. Bár Hannibal elsősorban a Pireneusi-félszigetre és a saját hatalmára gondolt, koncepciója közvetlenül Karthágót is érintette.

A rómaiak már 220 őszén kijelentették, hogy hadvezére akcióiért végső soron a karthágói kormányzatot teszik felelőssé. És Karthágó uralkodó körei nem minden vonakodás nélkül engedtek akkor Hannibal követeléseinek. Vajon most hajlandó lesz-e a város követni fiatal hadvezérét ezen az új, fölöttébb bizonytalan úton? Hannibal a kérdést igen józanul mérlegelte. Apja és sógora révén sok követője volt Karthágóban, akikre bizton számíthatott. Nemcsak a nép körében voltak hívei, hanem azokban az előkelő családokban is, amelyeknek fiai tisztként szolgáltak a hadseregében.
A még tétovázó elemeket győzelmi jelentéseivel és a saguntumi hadizsákmányból származó aranyakkal igyekezett megnyerni. De még ennyivel sem érte be. Hadseregében 219-218 telén nagy átcsoportosításokat hajtott végre, és a Hispániába szállított afrikai egységek helyébe jelentős létszámú hispaniai csapatokat küldött. Ezek egy része Karthágó térségében állomásozott, négyezer líbiai zsoldossal együtt, akik Metagoniából származtak.

Egy római támadás visszaveréséhez ezek az erők nem lettek volna elegendők, de mint Hannibalhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó alakulatok nem megvetendő támaszt jelentettek karthágói párthíveinek. Ilyenformán tehát Hannibal mindent megtett annak érdekében, hogy még csírájában elfojtson a terveivel szemben megnyilvánuló bármilyen ellenállást. Időközben, még a tél folyamán, Hispániában előkészítette az új hadjáratot, sorozás útján kiegészítette és részben újjászervezte csapatait, s felvette az első kapcsolatokat az északon lakó ilergetek fejedelmével, Indibilisszel.
A hadjárat idejére Haszdrubal nevű öccsére bízta a Barkida-birodalom kormányzását. 218 kora tavaszán gyűlt össze a sereg Új-Karthágóban – a hagyomány szerint kb. 90000 gyalogos és 12000 lovas –, és április végén indult meg a parti útvonalon észak felé. Május végén átkelt az Ebrón, és ezzel megkezdődött az észak-hispaniai területek meghódítása.

Amíg Hannibal serege el nem indult Új-Karthágóból, Róma nyugton maradt. Semmi sem utal arra, hogy ott 218-ban nagyobb harci tevékenységekre számítottak volna. A választáson P. Cornelius Scipio és Tib. Sempronius Longus személyében olyan férfiakat állítottak az állam élére, akik eddig még egyáltalán nem tűntek ki hadvezéri képességeikkel.
Megkezdték a felső-itáliai Cremona és Placentia [Piacenza] betelepítését, amelyet már az előző évben tervbe vettek. Május végén, június elején azonban befutottak Hispániából az első hírek Hannibal új hadműveleteiről, így hát Róma kénytelen volt feladni tartózkodó magatartását.

A megelőző évben sorsára hagyta Saguntumot, de ami most történt, azt már nem tűrhette el. Nemcsak azért, mert Masszaliával szemben presztízse forgott kockán, és nem is csupán azért, mert Hannibal egyszerűen semmibe vette a római igényeket. Ezen túlmenően a hispaniai események alkalmasak voltak arra, hogy teljesen megváltoztassák a Nyugaton kialakult eddigi erőviszonyokat. Erre csak egyetlen válasz lehetett: a hadüzenet. Római követek utaztak sietve Karthágóba, az öregek tanácsa előtt békeszegéssel vádolták Hannibalt, és kiadatását követelték. Valóban bíztak-e még abban, hogy sikerül megfélemlíteniük a karthágói kormányzatot, és el tudják érni Hannibal kiadatását? Kérdéses.

A karthágói kormányzat most kevésbé fogadhatta el a római követeléseket, mint 220 őszén. Hiszen Hannibal még jobban megszilárdította pozícióit, serege feltétlenül engedelmeskedett akaratának, és hispaniai csapatok álltak Afrika földjén. A karthágóiak megpróbálták kétségbe vonni a római követelések jogosságát, és igyekeztek védelmezni saját álláspontjukat.

A rómaiak azonban nem tárgyaltak többé. Amikor a karthágóiak tovább akartak vitatkozni, a római követ a gyűlés elé lépett, tógájából öblöt formált, rámutatott, és így kiáltott: “íme itt a háború és a béke: Válasszatok!”

Szavai nagy vihart kavartak, a józan értelmet elsöpörte a harag és a szenvedély. “Válaszd te, amelyiket akarod!” – kiáltották Róma képviselőjének, mire az elengedte tógája összefogott redőit, és kijelentette:
“Úgy hát vegyétek azt, amit akartatok, a háborút!”

Mindenfelől helyeslő kiáltások harsogtak. A pillanat hevében mindenki megfeledkezett arról, hogy ez a háború nem Karthágó háborúja, hanem Hannibalé, aki elsősorban a saját hatalmi céljait követi. Senki sem gondolt arra, hogy Hannibal győzelme esetén Karthágó is a Barkidák uralma alá kerül, ha viszont vereséget szenved, a várost a 241. évi katasztrófánál is súlyosabb veszély fenyegeti.
Elementáris erővel robbant ki a sokáig visszafojtott gyűlölet a Tiberis-parti várossal szemben, amely nem akar maga mellett megtűrni más hatalmaikat. Hannibalban pedig már nem a hatalom bitorlóját látták, hanem azt a férfiút, aki majd megtorolja a múltban elszenvedett vereségeket, sérelmeket, és egy új virágkor ragyogó távlatai felé vezeti Karthágó városát.


Forrás:
Wilheim Hoffman - Hannibal
Gondolat Kiadó 1971
A német eredeti címe: Hannibal
A fordítás a Vandenhoeck und Ruprecht kiadóvállalat, Göttingen engedélyével készült
Fordította : Terényi István
Vandenboeck, und Ruprecht in Göttingen 1962