logo

XXX Novembris AD

A Gracchusok és Marius, a földkérdés és a hadsereg reformja

A hódítások hatására, illetve az évtizedek, évszázadok múlásával megváltozott a római társadalom, ahogy a római állam is. Ez rengeteg gondot, feszültséget okozott. A birodalommá nőtt városállam belső bajai leghamarabb és a legszembetűnőbben egyrészt a hadseregben mutatkoznak meg, másrészt a földjüket elvesztő parasztok egyre növekvő tömegében. A két probléma összefügg.
A – például – Hispániában évek óta katonáskodó itáliai paraszt már nem olyan lelkes és fegyelmezett katona, mint a még Hannibál ellen harcoló nagyapja volt. De nemcsak a katonai fegyelem és egyes vezérek tehetetlensége, megvesztegethetősége okozott nehézségeket a Kr. e. 2. század második felében a különböző frontokon, hanem az utánpótlás kérdése is. A földdel rendelkező parasztok számának apadása egyúttal a besorozható római polgárok létszámának csökkenését is jelentette.

Ezek a bajok késztettek egy előkelő – a nobilitashoz tartozó – családból származó politikust, Tiberius Sempronius Gracchust Kr. e. 133-ban arra, hogy néptribunusként javasolja a 367-es földtörvény felújítását. Programja alapján a nincstelen polgárokat az ager publicusból juttatták volna földhöz. Ehhez érvényesíteni kellett a bérletek nagyságát maximáló törvényt, a gazdagok ugyanis jóval nagyobb területeket béreltek, mint 500 iugerum. Ez nagyon óvatos reformjavaslatnak tekinthető, hiszen nem érintette a gazdagok magántulajdonát, csak bérelt földjeik egy részéről kellett volna lemondaniuk, mégis óriási felzúdulást váltott ki az érintettek körében, mivel ők ezeket a földeket már sajátjukként kezelték, például komoly összegeket fordítottak arra, hogy virágzó nagybirtokokká tegyék.
Tiberius Gracchus a senatus ellenállása dacára komoly és nem is mindig törvényes politikai küzdelem során keresztülvitte programját: a népgyűlés megszavazta javaslatait. Háromtagú testületet hoztak létre, amely a földbérletek felülvizsgálását, illetve a főkiosztást végezte. Gracchus azonban – maga is a bizottság tagja – hivatali évének lejártakor nehéz helyzetbe került. Magánemberként nem élvezhette a néptribunusi sérthetetlenséget, ezért félt, hogy ki lesz szolgáltatva politikai ellenfeleinek. És azzal is szembe kellett néznie, hogy ha ő, a reformer már nem viseli a tekintélyes hivatalt, esetleg a reform végrehajtása is megfeneklik. Ezen a helyzeten úgy próbált úrrá lenni, hogy a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak, ami a római államot szabályozó egyik alapelvet sértő lépés volt. Ellenfeleinek válaszlépése pedig már végképp kívül esett a törvényesség határain: a senatorok egy csoportja rátámadt a népgyűlésen Tiberius Gracchusra, és agyonverte.

A reformpolitikus halála ellenére a földosztó bizottság munkája – ha vontatottan is – folytatódott, és tíz év múlva, Kr. e. 123-ban Gaius Gracchus, Tiberius öccse, bátyja nyomába lépve újabb reformokkal áll elő, ő is mint néptribunus. Politikai programja már sokkal szélesebb körű volt, mint Tiberiusé. Az alapot most is az elszegényedett polgárok földhöz juttatása jelentette, de ő nemcsak Itáliában adott volna földet az igénylőknek, hanem coloniát is alapított a lerombolt Karthágó területén. Emellett igyekezett kiszélesíteni reformjainak társadalmi bázisát – egyszersmind gyengíteni a konzervatív erőkét.
A lovagi rendet bevonta a politikába, és törvényt hozatott arról, hogy a provinciákban történt visszaélésekben ők bíráskodhatnak. Előállt azzal a javaslattal is, hogy a latin szövetségesek kapják meg a római polgárjogot, a többi szövetséges pedig a latin jogot. Ez utóbbi lépésével nemcsak reformjainak bázisát tudta volna egy csapásra megnövelni, de leszerelte volna az itáliai lakosság jogos és egyre erősödő elégedetlenségét is.

Ez volt az a pont, ahol az optimatáknak – magyarul: a legjobbak, azaz a senatori párt – sikerült szembefordítaniuk Gaius Gracchusszal a politikai előjogait féltő római népet: a népgyűlés nem szavazza meg a törvényjavaslatot. Ráadásul ügyesen rálicitálva legnépszerűbb intézkedéseire – Afrika helyett Itáliában ígérve több tízezer parcellát-, kifogták a szelet Gaius vitorlájából. A senatus és a reformokat szorgalmazó csoport küzdelmeinek a végére utcai harcok tettek pontot: Gaius Gracchus és több ezer híve Tiberiusék sorsára jutott.
Ezekben a politikai küzdelmekben már nyíltan megkérdőjeleződött a senatus vezető szerepe. Továbbá nyílttá váltak a nobilitason belüli hatalmi harcok, illetve elvi ellentétek. A Gracchusok régi senatori rendű családból származtak, de a problémákra olyan megoldást választottak, amelyik sértette a senatus hagyományos vezető szerepét, illetve veszélyeztette tagjainak gazdasági érdekeit.

A konzervatív erőknek Kr. e. 133-ban, illetve 123-122-ben még sikerült a radikálisabb változtatások útját állni, de a küzdelmekben kialakult egy politikai csoportosulás: a populares, a néppárt. Ellenfeleik, az optimaták Róma problémáira a megoldást továbbra is a senatus vezető szerepének megőrzésében, valamint a társadalmi és politikai helyzet változatlanságában látták, a populares azonban reformokat sürgetett.
Változás először a hadsereg kérdésében történt. Ez volt Róma legégetőbb problémája, és különösen a század vége felé vált azzá, amikor egyrészt Afrikában, másrészt Itália északi határain kellett Rómának új ellenfelekkel szembenéznie. Afrikában a hajdani szövetséges Numídiával húzódott el egyre kínosabban a háború: Iugurtha, Numídia egyik társuralkodója az egész országra áhítozva, szembefordult a Numídia megosztottságát fenntartani akaró Rómával. (A szövetség felrúgása, a nyílt szembefordulás a Numídiában tartózkodó római kereskedők lemészárlásával kezdődött Kr. e. 112-ben – később is gyakorta ez volt a vazallus államok vagy provinciák lázadásának nyitó lépése.)

A Iugurtha elleni háborúban tűnt fel, és szerezte meg Rómának a végső győzelmet Marius, aki nem előkelő, vidéki családból származva homo novusként lett consul Kr. e. 107-ben. (Homo novusnak, vagyis új embernek az olyan személyt nevezték, akinek ősei korábban nem töltöttek be curulisi, azaz senatusi tagsággal járó, magasabb hivatalt.) Megválasztását és az afrikai haderő rábízását egyrészt a senatorait korrupcióval, hadvezéreit pedig pipogyasággal vádoló nép, illetve a kereskedelmi érdekeit féltő lovagi rend kényszerítette ki. Numídiai győzelmét követő diadalmenete (Kr. e. 104) után az újra consullá választott Mariusnak az északon Itáliára törő új és félelmetes ellenség, a germánok ellen kellett vonulnia. Az ellenük való végső győzelem évekig váratott magára, és ezalatt Mariust újra és újra consullá választották. Consuli éveit a hadsereg átszervezésére használta fel.
Már a Iugurtha elleni sereg sorozásakor alapvető újítást vezetett be: mivel nem volt elegendő – a megfelelő cenzussal rendelkező – hadköteles újonc, a légiókat a proletárokból, a vagyontalan polgárokból állította össze, amivel egy csapásra megoldotta a hadsereg helyzetét, és a római haderőt is ütőképesebbé tette. A földjüket vesztett, önként jelentkező polgároknak a zsoldot, a zsákmány reményét és a tizenhat évi szolgálat után járó földet jelentő katonáskodás lehetőséget adott a felemelkedésre. A hosszú szolgálati idő – a katonák nem tértek vissza a hadjárat után földjükre szántani-vetni – még komolyabb kiképzést, hivatásos sereg létrehozását tette lehetővé.

A hadsereg ütőképesebb lett, de távolabb került a társadalomtól. A katona most már nem az ekéjét a városa hívására ideiglenesen otthagyó paraszt volt, hanem zsoldért harcoló hivatásos, aki békében-háborúban egyaránt légiós táborokban lakott, elsősorban vezéréhez kötődött, és mint a következő évtizedek története megmutatta, hajlandó volt vezére céljainak érdekében honfitársai ellen is harcolni.
A Kr. e. 2. század végének politikai küzdelmei más, messzire mutató változásokat is hoztak: ekkor jelent meg – és lett azután egyre gyakoribb – a politikai küzdelmekben a nyílt erőszak. Kiderült az is, hogy a magisztrátusok évenkénti váltakozása nehézkessé teszi az állam működését: egy-egy komoly politikai vagy katonai feladathoz, mint például Mariusé, már nem volt elegendő az egyéves megbízatás.

A Gracchusok példája is azt mutatta, hogy a szükségesnek ítélt reformok elérése óhatatlanul a törvényes keretek szétfeszítésével, valamint a hatalmi viszonyok felborulásával jár. Az előbbiekhez kapcsolódó másik tanulság – amivel a bátyja nyomdokain haladó Gaius Gracchus is szembesült –, hogy nehezen lehet az állam, illetve a társadalom egyes problémáit önmagukban, elszigetelten orvosolni. A következő század sikeres politikusai már egyre szélesebb és összetettebb, a birodalom külső és belső problémáira kiterjedő programmal léptek fel.


Forrás:
Világtörténet
Akadémiai kézikönyvek
ISBN 963 05 8412 3
ISBN 978 963 05 8412 8
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja.
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akkrt.hu
.