logo

XXX Novembris AD

Gazdasági válság.

Róma itáliai hódításai kezdetben a birtokos paraszti réteg megerősödéséhez vezettek. A legyőzött itáliai népektől elvett területeken csoportosan (coloniákban) vagy egyénileg (viritim) juttatott földeken jelentős földműves népességet telepítettek le. A nagy területnövekedést eredményező pun háborúk azonban már súlyos következményekkel jártak a római társadalomra.
A háborúk főterhét viselő birtokos parasztságot a háborús véráldozatokon felül a hosszúra nyúlt katonai szolgálat miatti távollét, a hannibáli hadjárat itáliai pusztításai, és az uzsorakölcsönök okozta eladósodás különösen sújtotta, egy részüket pedig tönkre is tette.

Amennyiben a földjüket, s vele önálló egzisztenciájukat vesztett földműveléssel foglalkozó szabad római polgárok nem tudtak a nagybirtokokon kishaszonbérlőként (colonus) vagy bérmunkásként (mercennarius) megélhetést találni, a nagyvárosokba, így elsősorban Rómába özönlöttek, ahol a nincstelenek sorait gyarapították. Ezek gabonával való ellátása (cura annonae) ettől fogva kiemelt állami feladat volt, a rendszeressé váló in-gyenes gabona- és pénzsegély-osztogatás (largitiones, congiaria) pedig a választó rétegek megnyerésének eszközévé lett.

A hódítások közvetlen haszonélvezője az államvezetést kézben tartó és a terjeszkedési politikát irányító patriciusi-plebeiusi hivatali nemesség, az ordo senatorius lett. Tagjai mint hadvezérek, katonai parancsnokok hadizsákmány-részesedésként, mint tartományi helytartók a lakosság kizsákmányolásával jelentős vagyonra tettek szert, amit földbirtokokba fektettek.

A tönkrement kisbirtokok felvásárlása mellett erre a hadizsákmányként állami tulajdonba került ager publicusból maradt olyan földek elfoglalása nyújtott lehetőséget, amelyek kereslet híján nem voltak eladhatóak vagy a cenzorok által bérbe adhatóak. A művelésre alkalmassá tett agri occupatorii után elvben földbért kellett ugyan fizetni a tulajdonos államkincstárnak, de idővel a földfoglalók ezeket az ingatlanokat magántulajdonukként ismertették el.

A kialakult latifundiumokon egyrészt monokultúrás (oliva-, szőlőtermelő) üzemek jöttek létre, más-részt ezeket a földterületeket legelőként hasznosították, míg a nagyvárosok gabonaigényét – kihasználva a tengeri szállítás előnyeit – szicíliai és afrikai importból fedezték. A nagybirtok munkaerőigényét az inkább idénymunkáknál alkalmazott bérmunkások mellett túlnyomórészt a rabszolgává tett hadifogoly tömegek beáramlása és a rabszolga-kereskedelem biztosították. Számítások szerint a köztársaság utolsó századában hárommillió rabszolga dolgozott az itáliai gazdaság különböző ágazataiban.

A Mediterraneum kereskedelmének irányítása római kézbe került, ami maga után vonta egy a tengerhajózásban, a kereskedelemben és a pénzforgalomban tevékenykedő vállalkozói réteg kialakulását. A nagy kereskedőházak (negotiatores) telephelyei behálózták a Földközi-tenger mellékét, s megjelentek az olcsó rabszolgamunkára alapozó ipari üzemek is.
A piacgazdaság pénzforgalmának lebonyolítására és hiteligényének biztosítására fejlett bankrendszer (argentarii, feneratores) alakult ki. A pénzgazdaság fejlődéséhez jelentősen hozzájárult az a római gyakorlat, hogy fontos állami feladatok megvalósítását licitatio révén magánvállalkozók (publicani) részére adták ki, akiket az állam arra kötelezett, hogy társaságokba tömörüljenek (ilyen volt pl. az adóbérlőké).

Külön csoportjukat alkották a redemptores, akik a középítkezések kivitelezését vagy a főváros részére történő gabonaszállításokat vállalták fel.



Pókecz Kovács Attila tanszékvezető egyetemi docens


Forrás: Pókecz Kovács Attila - A római köztársaság válsága I. (i. e. 133–44)