logo

XXX Novembris AD

Parlagon maradó földek

A szigorúságáról híres cenzor, Cato 85 éves volt, amikor i. e. 149-ben - nem sokkal a harmadik pun háború kitörése előtt - meghalt. Egyetlen teljes egészében ránk maradt irodalmi műve a földművelésről szól. Úgy látszik, hosszabb időn keresztül, lassanként állt össze ez a könyv, úgy, ahogy a gondos gazda munka közben följegyezte hasznos tanácsait, amelyeket a gyakorlatból szűrt le. Azok számára írt, akiktől azt várta, hogy - ugyanúgy, mint neki magának - legfőbb gondjuk és örömük a földművelés lesz majd. Még azt is tudjuk, hol feküdt az a birtok, amelynek megművelését Cato e munka szerkesztése során szem előtt tartotta: valahol Latium és Samnium határán, Casinum és Venafrum között.
Érdemes erre gondolnunk, amikor más összefüggésben azt olvassuk, hogy alig 12 évvel Cato halála után egy fiatal római quaestor, Tiberius Sempronius Gracchus Hispania felé tartott; Etrurián át vitt az útja, és elborzadott azon, amit ott látott. Öccse, Gaius Gracchus írta meg ezt róla később. Mert Tiberius Gracchusnak azt kellett tapasztalnia, hogy az egykor virágzó táj városai puszták, vidéke néptelenné lett, földművelésnek alig van rajta nyoma; csak itt-ott találkozik az ember néha egy-egy rongyos rabszolgával, pásztorral, akinek a szavát sem érti, hiszen isten tudja, honnan idevetődött barbár még ez is.
Súlyosan megviselte az itáliai földművelést már a 3. század végén a hosszú hannibali háború, amelyet a rómaiaknak jórészt mégis csak magán a félszigeten kellett megvívniuk. Közben pedig bármelyik fél győzött átmenetileg, igyekezett tönkretenni azoknak a földjét, akik az „ellenséghez" pártoltak. Még jobban elmélyítették a szinte jóvátehetetlen károkat a második pun háborút követő évtizedek.

Mert csaknem szakadatlanul tovább folytak a háborús küzdelmek ekkor is, hol keleten Philipposz, Antiokhosz, Perszeusz ellen, hol meg Hispaniában, aztán ismét Afrikában Karthágóval. Igaz, Róma mindig belevonta ezekbe a háborús bonyodalmakba az új meg új szövetségeseket, barátokat is. Ezeknek is hozzá kellett járulniuk katonával, vérrel, pénzzel meg élelmezéssel az elnyomott népek - hol a görögök, hol meg az egyiptomiak - „fölszabadításához", más szóval: Róma szűnni nem akaró hódításaihoz. De a derékhad ezekben a küzdelmekben mégiscsak mindig Róma, illetőleg Itália földművelő parasztságból került ki. Ezeket szólították minduntalan fegyverbe, nemcsak akkor, amikor Hannibal zsoldosaival kellett megküzdeniük saját hazájukért, hanem akkor is, amikor messze Makedóniában akadt háború, vagy Szíria uralkodójával Kis-Ázsiában.
A föld pedig otthon ezek alatt a háborúk alatt többnyire megműveletlen maradt. A katonát eltartotta a háború maga; sőt a zsákmányból átmenetileg még meg is gazdagodhatott. De az így szerzett gazdagság nem volt tartós, legfeljebb csak egy elenyészően vékony, felső réteg számára. A kisbirtokos parasztság széles tömegei e küzdelmek során nem meggazdagodtak, hanem elszegényedtek. Előbb parlagon maradtak földjeik, majd el is veszítették ezeket. Itália területén pedig egyre kevesebb lett a kisparaszti birtok, hogy helyet adjon az óriási nagybirtoknak, az ún. latifundiumoknak. Ezeken pedig már nem földművelés folyt; inkább csak a nagybirtokosok állatainak legelői voltak ezek.

Azért mondhatta az a Tiberius Gracchus, aki Etruriában nemcsak észrevette ezt, hanem aki síkra is szállt azért, hogy ez ne legyen így tovább: baromnak. De azoknak, akik harcolnak érte, és akik az életüket adják Itáliáért, nincs hová lehajtani fejüket; hiszen ezeknek egyebük sincs a puszta légen és a napfényen kívül. Csak hányódnak-vetődnek szerteszét asszonyostul-gyermekestül, anélkül hogy állandó tanyára lelnének, vagy fődél kerülne a fejük fölé. Nem igaz az, amivel az ütközet előtt a vezérek buzdítják őket, mondván: védjék meg az ellenségtől őseik sírját, házi tűzhelyüket. Hiszen ennek a sok rómainak nincs már megszentelt házi tűzhelye, és nem övé már ősei temetője. Azért harcolnak és azért halnak hősi halált ezek, hogy mások legyenek gazdagok és mások dőzsöljenek. Azt mondják róluk, hogy ők a világ urai, holott ezek egy talpalatnyi földet sem mondhatnak magukénak."


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985