logo

XXX Novembris AD

A Gracchusok kora.

Úgy látszik, hogy a Kr. e. 2. században kialakult egy séma, miszerint a parasztkatonák Közép-Itáliában feladták földjüket és a közföldekre formált jogaikat, amitől hosszú, tengeren túli szolgálatuk idején úgyis elszakadtak, s a Pó-völgybe mentek letelepedni; fiaik szolgáltatták a következő katonanemzedéket. De a terület pacifikálósával a gyarmatosítás nagy napjai véget értek, s úgy látszik, hogy a Kr. e. 133. évet megelőző nemzedékben állandóan szaporodott azok száma, akiknek nem volt saját földjük, s nem is volt reményük rá, hogy földhöz jussanak. Ti. Gracchus éppen ezt a folyamatot kísérelte meg Közép-Itáliában megfordítani, s a nagy mezőgazdasági vállalkozások rovására növelni akarta a parasztok számát.

Mint Kr. e. 133-ra megválasztott tribunus, benyújtott egy földtörvényt, amely korlátozta a közföldekből származó birtokok nagyságát, s a többletet újra akarta osztani a nép között. A senatus azzal fizette vissza a kölcsönt, hogy felléptetett egy másik tribunust, M. Octaviust, hogy vétózza meg a javaslatot, s Tiberius végül arra kényszerült, hogy tribunustársát letétesse a néppel.
Tovább mélyítette ellentétét a senatussal, amikor megkísérelt beavatkozni a pergamoni királyság helyzetének szabályozásába, ami örökségül maradt a római népre: a külügyek vezetése a senatus hagyományos előjogai közé tartozott. Végül a zavargások alatt, amit az a kísérlete váltott ki, hogy újabb hivatali időszakra is biztosítsa tribunussá való újraválasztását, háromszáz támogatójával együtt meggyilkolták.

A korabeli reformkísérletek talán legfontosabb következménye az volt, hogy az itáliaiak kibogozhatatlanul belebonyolódtak a római politikába. Zajlott azonban egy másik folyamat is, amit szintén szemügyre kell vennünk, mielőtt e sajátos problémára fordítanánk figyelmünket, és ez Itália növekvő romanizálódása.
A római útépítések aranykora nagyjából a Ti. Gracchust megelőző nemzedék időszakára esik; eredményeképpen Itália egészét, ténylegesen és szimbolikusan egyaránt, sokkal erősebb kapcsok kötötték össze, mint korábban valaha is.

Itália a második pun háború utáni években pénzügyi és gazdasági egységgé vált. E háború végéig nagyszámú olyan érme volt forgalomban a különböző területeken, amelyeket más itáliai közösségek vertek, nem pedig Róma; a háború után kevés közösség érezte magát Rómától eléggé függetlennek ahhoz, hogy pénzt verjen, s a korábban kibocsátottak gyorsan eltűntek a forgalomból.
A római seregekben teljesített szolgálatból visszatérő katonák vitték el a római pénzeket az Apenninek távoli völgyeibe. S a Keletről beözönlő gazdagságra adott válaszként fejlődő itáliai mezőgazdaság emelte egy fokkal magasabbra Itália pénzügyi és gazdasági egységét. A római pénzek forgalmában egészen a Kr. e. 2. század közepéig mind a típusok, mind a mennyiség tekintetében némi egyenlőtlenség mutatkozott Itáliában. Ez az egyenlőtlenség akkor eltűnt, ami nyilvánvalóan annak a jele, hogy a javak pénzre való cseréjének folyamata előbbre haladt.

Róma seregei más szempontból is fontos szerepet játszottak, mint a nyelvi egység hatékony tényezői. A második pun háború alatt és után az emberek a korábbinál sokkal hosszabb ideig voltak távol otthonuktól, ráadásul egy alapvetően latinul beszélő környezetben. Az etruszk még fennmaradt, mint ahogy Samnium és Lucania nyelvei is, de a többi már fokozatosan eltűnőben volt a Ti. Gracchus előtti korszakban.
Ti. Gracchus törvényeinek tárgyalásakor azzal az alapvető problémával kell szembenéznünk, hogy egyszerűen nem tudjuk, vajon Közép-Itáliában az itáliai közösségekben is szándékában állt-e újjáéleszteni a parasztgazdálkodást, s nemcsak a rómaiakban - arról nem is szólva, hogy ha igen, akkor milyen mértékben -, bár bizonyosan úgy állt a helyzet, hogy az itáliaiak ugyanazoktól a fejleményektől szenvedtek.

Az azonban nyilvánvaló, hogy Ti. Gracchus kísérlete, hogy visszavegye a gazdagok kezében lévő közföldeket, s azokat szétosztassa a szegények között, az itáliai elit érdekeit ugyanolyan hátrányosan érintette, mint a római elitét. Nem telt el hosszú idő, mielőtt felmerült a gondolat, hogy adjanak római polgárjogot bizonyos számú itáliainak vagy mindannyiuknak - részben azért, hogy kárpótolják őket, mert csak korlátozott mértékben juthatnak hozzá a római közföldekhez, másrészt azért, hogy e téren nagyobb beleszólást biztosítsanak nekik a politikaformálásba. Miután egyszer felmerült, többé nem tűnt el, bár a római polgárjog megszerzésére irányuló itáliai követelés egészen Kr. e. 91-ig nem robbant ki nyílt háborúban.

Ezalatt Rómában Kr. e. 133 és 91 között olyan, Ti. Gracchuséhoz hasonló kísérletek jellemezték a politikát, amelyek azt célozták, hogy a római szegények számára nagyobb részesedést biztosítsanak a birodalom nyújtotta előnyökből, amit katonaként segítettek megszerezni; akár föld formáját öltse ez a jutalom, akár kedvezményes gabonáét. E kísérletek gyakran végződtek, Ti. Gracchuséhoz hasonlóan, kezdeményezőik erőszakos halálával.
Kettőt közülük külön meg kell említeni: azt a programot, amelyet Tiberius testvére, C. Gracchus alkotott meg Kr. e. 123-122-ben, s ami nem egyszerűen a római szegények anyagi helyzetének javítására törekedett, hanem a hatalmi egyensúlyt is módosítani akarta a római államban; s L. Appuleius Saturninus pályafutását, aki Kr. e. 103-ban és 100-ban, szövetségben a numidiai Jugurtha, valamint a cimberek és teutonok legyőzőjével, C. Mariusszal, nekilátott, hogy kielégítse a veteránok földigényét. A néptribunus és a tábornok között kötött szövetség vészterhes volt a jövőre nézve.



Michael Crawford