logo

XXVII Novembris AD

Cornelia, a Gracchusok anyja - Róma (Kr. e. 120 körül)

Csak így és ennyi. Cornelia, Africani filia, (mater) Gracchorum. Ahogy Plutarkhosznál olvassuk: "Cornelia, a Gracchusok anyja" (C. Gracch., 4, 5). Ez róla minden korban elég. Akkor is, ha a "mater" szó elhagyása teljesen szokatlan.

Cornelia 190 körül született. Férje halála után (153) nem kötött újabb házasságot, idősebbik fia, Tiberius halálától pedig (133) Misenumban élt.

A bronz ülőszobor (id. Plinius szerint: "szíj nélküli papucsban", Nat. Hist. 34, 6, 14, 31), melynek márvány talapzatán volt ez a felirat, egykor a Metellus-féle oszlopcsarnokban (Porticus Metelli) állt (az oszlopcsarnok maradványait ma Porticus Octaviae néven ismerjük, a Marcellus-színház mögött, a teljesen eltűnt Circus Flaminius közelében). Pedig igazán nem volt divat, még a késői köztársaság korában sem, hogy római nőket Rómában emléktáblával, vagy éppenséggel nyilvánosan felállított szoborral tiszteljenek meg (a tartományokban ezt azonban még Cato is megengedte). Hiszen a törvények és a szokások még azt is megszabták, hogy a nagy tetteket végrehajtó férfiak közül ki kaphatott senatusi engedélyt szoborállításra. És az sem lehetett elegendő indok, hogy az illető Scipio Africanus (maior) lánya és a meglehetősen kétesen (egyszerre nagynak és ugyanakkor köztársaságellenesnek) értékelt Gracchus testvérek anyja.
Nagyon is ismerték az akkoriak Marcus Porcius Cato Censorius (234-149) törekvéseit, hogy a régi egyszerűséget kellene mindenben visszaállítani. Plutarkhosztól azonban azt is megtudjuk, hogy Corneliát az egyszerű nép - melynek elpártolása volt a Gracchusok bukásának egyik oka - nagyon szerette, az előkelőbbek pedig tisztelték. Az utókor a feddhetetlen jellemű, hazáját és családját egyaránt szerető római matróna mintájaként tartja számon.

Jellemző, hogy Cornelia az egyetlen római nő, akinek prózai írása fennmaradt: két hitelesnek tekinthető levéltöredék fiához, Caiushoz, Kr. e. 124-ből, abból az időből, amikor az meggyilkolt bátyja, Tiberius Gracchus nyomdokaiba lépve néptribunusságra pályázik. Nagyon keserű, nagyon komoly írás mindkettő. Cornelia szavának emberi mélysége páratlan a latin irodalomban. A hazaszeretet és az anyai szorongás himnusza. A sokat próbált anya (férjét és tíz gyermekét vesztette el addig!) könyörög.
A család őrültségének nevezi a múltat (Tiberius és Caius tevékenységét), az állam szégyenletes felforgatásának. A gyűlölet, a bosszú nem segít az államon. Azt kéri, hogy -- ha a fia mindenképpen kitart terve mellett, és nem törődik azzal, hogy egész további életében szégyellni fogja majd saját tetteit -- legalább addig várjon, amíg ő még él. Hiszen nincs már sok hátra. És legalább az anyja kedvéért legyen türelemmel: "per me facito!" Ha valaki, akkor ő igazán ismerhette fiai tetteinek hátterét és indítékait.

A szobor sorsát nem ismerjük. Az idősebb Plinius még látta, bár kérdéses, hogy az eredeti szobor volt-e az. A fenti felirat ugyanis nem készülhetett Augustus koránál előbb (a betűforma sokat elárul!). A fennmaradt hatalmas márvány talapzat tetején van egy másik felirat is: OPVS TISICRATIS, vagyis Tisicrates alkotása. De ez az írás sokkal későbbi, Kr. u. harmadik vagy negyedik századi.