logo

XXX Novembris AD

Aemilius Paulus III rész

30. Aemilius, miután ezt a szelíd és jóságos természetével annyira ellenkező tettét végrehajtotta, lement Órikonba. Innen hadseregével átkelt Itáliába, és felhajózott a Tiberisen a tizenhatevezősoros királyi gályán, amelyet gazdagon feldíszítettek a zsákmányolt fegyverekkel és bíborszőnyegekkel, úgyhogy a rómaiak összesereglettek a folyó partján, és mint valami ünnepséget vagy előzetes diadalmenetet élvezték a látványt, s a parton kísérték a lassan haladó hajót.
A katonák irigy szemmel néztek a királyi kincsekre, mint akik nem kaptak annyit, mint amennyit vártak; titokban haragudtak Aemiliusra, el voltak keseredve, és nyilvánosan azzal vádolták, hogy mint hadvezér kegyetlen és zsarnoki módon bánt velük, és legkevésbé sem buzgólkodtak, hogy diadalmenet elnyerésére irányuló törekvésében támogassák. Mikor ezt Servius Galba, Aemilius ellensége észrevette, annak ellenére, hogy mint katonai tribunus alatta szolgált, nem átallotta nyíltan hangoztatni, hogy nem kell megadni Aemiliusnak a diadalmenetet. Ezenkívül mindenféle rágalmat terjesztett a katonák között hadvezérük ellen, szította az úgyis meglevő elégedetlenséget, és arra kérte a néptribunusokat, hogy másik napot tűzzenek ki a vád emelésére, mivel a napból hátralevő négy óra erre már nem elég. A néptribunusok felszólították, hogy mondja el, amit akar; ekkor mindenféle vádaskodással teli, hosszú beszédbe fogott, s ezzel eltöltötte a hátralevő időt. Amikor besötétedett, a néptribunusok feloszlatták a népgyűlést. A katonák mind merészebbek lettek, Galba köré sereglettek, és napfelkelte előtt együttesen megszállták a Capitoliumot, mert a néptribunusok ott akarták tartani a népgyűlést.

31. A szavazás kora reggel kezdődött, az első tribunus a diadalmenet ellen szavazott, és ennek híre eljutott a nép többi részéhez és a senatushoz is. A tömeg felháborodott az Aemiliuson esett méltatlanság miatt, de hiába zúgolódott ellene; a legtekintélyesebb senatorok azonban a történteken felháborodva biztatták egymást, hogy vessenek véget a katonák féktelen szabadosságának, amely jogtalan és erőszakos cselekedetekre vezet, ha semmi nem állja útját annak, hogy Aemilius Paulust megfosszák győzelmi díjától. Keresztültörtek a tömegen, együtt felmentek a Capitoliumra, és szóltak a néptribunusoknak, hogy függesszék fel a szavazást, míg nem közlik a néppel, hogy mit akarnak. Erre abbahagyták a szavazást, és amikor csend lett, Marcus Servilius, egy consulviselt férfiú, aki huszonhárom ellenfelét ölte meg párviadalban, előlépett, s azt mondta, hogy most tudta csak meg, milyen nagy hadvezér Aemilius Paulus, amikor látja, hogy mennyire fegyelmezetlen és gonosz indulatú sereggel tudott olyan szép és nagy sikert elérni. De csodálkozik a népen is, amely annyira megbámulta az illürök és a ligurok legyőzésekor tartott diadalmenetet, és most mégis megfosztja saját magát attól a látványtól, hogy élve lássa a makedónok királyát, Alexandrosz és Philipposz dicsőségét, amint a római fegyverek foglyaként hurcolják.
„Vajon nem kell-e különös dolognak tartanunk - folytatta -, hogy ti korábban, mikor a győzelemről meg nem erősített hír érkezett a városba, áldozatokat mutattatok be az isteneknek, s azért könyörögtetek hozzájuk, hogy mielőbb lássátok e hír valóra válását, most pedig, amikor hadvezéretek megérkezett az igazi győzelemmel, nemcsak az isteneket fosztjátok meg a nekik kijáró tisztelettől, de önmagatokat is az örömtől, mintha bizony félnétek saját szemetekkel látni sikereitek nagyságát vagy kímélni akarnátok az ellenség királyát. Bár még mindig jobb volna, ha az iránta érzett kíméletből, mint imperatorotok elleni gyűlölségből fosztanátok meg diadalmenetétől. De talán - folytatta - elragadott benneteket a gonosz indulat, és kifogásoljátok, hogy olyan ember merészel hadvezetésről és diadalmenetről beszélni, aki egyetlenegy sebhelyet sem visel az elpuhultságtól és a jó élettől zsíros testén s éppen előttetek, akik annyi seb árán tanultátok megítélni vezéreitek vitézségét és gyávaságát.” Ezekkel a szavakkal széttárta köpenyét, és megmutatta, milyen hihetetlenül sok sebhely borítja mellét. Majd megfordult és felfedte testének olyan részét is, amelyeket nyilvánosság előtt nem éppen illedelmes dolog megmutatni, s aztán Galbához fordulva így szólt: „Te persze ezen csak nevetsz, de én büszkélkedem velük polgártársaim előtt, mert értük töltöttem éjt s napot szüntelen lóháton, s úgy kaptam ezeket a sebeket. De nosza, csak vezesd őket szavazásra, majd lemegyek innen én is, és megyek utánatok, hogy megismerjem azokat a gonoszokat és hálátlanokat, akik jobban szeretik, ha a háborúban hízelegnek, mint ha parancsolnak nekik.”

32. Ez a beszéd olyan mély hatást és változást idézett elő a katonákban, hogy minden tribunus megszavazta a diadalmenetet Aemiliusnak. A diadalmenet a következőképpen ment végbe: A nép emelvényeket állított fel a lóversenytereken, amelyeket circusoknak neveznek, meg a forum körül és a városnak más részein is, ahonnan a menetet látni lehetett, és az emelvényeken fehér ruhába öltözködve foglaltak helyet. Nyitva állt minden templom is, telve koszorúkkal és füstölőedényekkel.
Lictorok és közszolgák szorították vissza az összezsúfolódott és összevissza futkosó sokaságot, hogy az utcákat szabadon és tisztán tartsák. A felvonulás három napon át folyt; az első nap alig volt elegendő a kétszázötven szekéren vitt, kisebb és nagyobb méretű zsákmányolt szobrok és festmények végignézésére. A második napon vitték több szekéren a legszebb és legdrágább makedón fegyvereket. A fegyverek frissen kifényesített vas- és bronzrészei pompásan csillogtak, és bár művészi gonddal voltak elrendezve, mégis úgy tűnt fel, mintha véletlenül dobálták volna fel őket: sisakokat pajzsokra, mellvérteket lábpáncélokra, krétai kerek és thrák négyszögletes pajzsokat, tegezeket, zablákat egybekeverve, s közülük élesre fent kardok és hosszú lándzsák nyúltak ki.
Mindezt a sok fegyvert lazán rakták egymásra, így menet közben egymáshoz ütődtek, és harcias, komor hangot adtak, s a legyőzött ellenség fegyvereinek megpillantása önmagában is félelmet keltő látvány volt. A fegyvereket vivő szekerek után háromezer férfi haladt, s kétszázötven edényben háromszáz talentum súlyú vert ezüstpénzt vittek; egy-egy edényt négy ember hordozott. Mások ezüstkelyheket, ivókürtöket, kupákat és csészéket vittek; ezek a nagyméretű és gazdagon vésett edények mind szép művészi látvánnyal gyönyörködtették a nézőket.

33. Harmadnap mindjárt kora reggel kürtösök vezették a menetet, de nem a menetelésnél vagy díszfelvonulásnál szokásos dallamokat fújták, hanem azt a dalt, amellyel a rómaiak a csatára lelkesítik magukat. Ezek után százhúsz aranyozott szarvú hízott ökröt vezettek, szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszítve. Az ökröket díszes hímzett kötényt viselő ifjak vezették áldozatra, utánuk gyermekek vitték az italáldozathoz szükséges ezüst- és aranyedényeket. Őket követték a vert aranypénzt vivők, ezek is, mint akik az ezüstpénzt vitték, három talentum súlyú pénzt vittek egy-egy edényben; az edények száma három híján nyolcvan volt. Azután jöttek, akik azt az áldozati aranyedényt hordozták, amelyet Aemilius drágakövekkel kirakva tíz talentum súlyú aranyból készíttetett, majd azok, akik az Antigonosz, Szeleukosz és Théraklész nevéről ismert aranyedényeket hozták, úgyszintén Perszeusz arany étkészletét. Ezeket követte egy szekér Perszeusz fegyvereivel, s rajtuk legfelül a koronája. Jöttek azután kis távolságra a király rabszolgasorra jutott gyermekei, s velük dajkáik, nevelőik és tanítóik könnyező csoportja; kitárták karjukat a nézők felé, s a gyermekeket is arra tanították, hogy kérjék és kérleljék a népet.
Két fiú volt és egy leány, de fiatal koruk miatt még nem tudták felfogni szerencsétlenségük nagyságát; így még szánalmasabb volt érzéketlenségük a balsorssal szemben, úgyhogy a nézők alig figyeltek a menetben haladó Perszeuszra. A rómaiak a részvét miatt szemüket csak a zsenge korú gyermekekre függesztették, többek szeméből könnyek hulltak, s e látvány miatt örömükbe szomorúság vegyült, míg a gyermekek el nem haladtak.

34. A gyermekek és szolgakíséretük után maga Perszeusz haladt a menetben sötét színű köntösben és magas szárú makedón cipőben; látszott rajta, hogy az őt ért szerencsétlenség teljesen megzavarta, s elvette az eszét. Barátainak és udvari embereinek serege követte a fájdalomtól elgyötört arccal; könnyes szemüket állandóan Perszeuszra függesztették, s a nézőkben azt az érzést keltették, hogy csak az ő balsorsát siratják, és önmagukkal legkevésbé sem törődnek. Perszeusz elküldött Aemiliushoz, s kérte, hogy ne kelljen részt vennie a felvonuláson, hagyják ki a diadalmenetből. Aemilius azonban, mintegy gúnyból célozva gyávaságára és ragaszkodására az élethez, így szólt: „De hiszen ez, mint már előbb is, csak rajta múlik.” Azt akarta ezzel kifejezni, hogy Perszeusz a szégyen helyett választhatja a halált is. Ő azonban ehhez gyáva volt; helyette holmi reményekben ringatta magát, s így az önmagától elvett zsákmány egyik részévé lett.
Sorrend szerint ezután négyszáz aranykoszorú következett, amelyeket a városok küldtek követeikkel Aemiliusnak győzelmi díj gyanánt. Utánuk Aemilius következett pompásan feldíszített diadalszekéren, az a férfiú, aki e nélkül a pompa nélkül is magára irányította volna a figyelmet; aranyszállal hímzett bíborköntöst viselt, és jobb kezében babérágat tartott.
A katonák is mindnyájan babérágat tartottak kezükben, s cohorsokba és szakaszokba osztva követték vezérük diadalszekerét. Közben római szokás szerint tréfás dalokat, majd győzelmi énekeket és Aemiliust dicsőítő költeményeket énekeltek; minden szem ráirányult, mindenki lelkesedett érte, de egyetlen jó szándékú ember sem irigykedett rá. Úgy látszik, a végzet rendeléséből van olyan isteni szellem, melynek az a dolga, hogy a nagy és mértéken felüli jó szerencsének határt szabjon, és úgy keverje az emberi életet, hogy soha ne maradjon elegyítetlenül és tisztán a bajoktól, mert mint Homérosz mondja, azok sora megy legjobban, akiknek jóra is meg rosszra is fordul a szerencséjük.

35. Aemiliusnak négy fia volt, akik közül kettőt, mint már említettem is, a Scipio és a Fabius család örökbe fogadott. Második feleségétől született két kiskorú fia az ő házában nevelkedett. Ezek közül az egyik Aemilius diadalmenete előtt öt nappal halt meg tizennégy éves, majd a másik három nappal utána tizenkét éves korában. Egyetlen római sem volt, aki ne lett volna részvéttel Aemilius iránt, és ne borzadt volna meg a sors kegyetlenségén, hogy kíméletlenül gyászba borította azt a házat, amelyet lelkesedés, öröm s áldozatok töltöttek meg, és amely sírást, könnyeket vegyített a győzelmi énekekbe és diadalünnepekbe.

36. De Aemilius abban a helyes meggyőződésben, hogy az embereknek vitézségre és bátorságra nemcsak a fegyverek és a lándzsák ellen van szüksége, hanem a sors minden csapása ellen is, pillanatnyi helyzetének szomorú alakulását olyan bölcsen rendezte el és hozta egyensúlyba, hogy egyéni gyásza feloldódott a közösség jó szerencséjében, s a baj győzelmének sem nagyságát nem kisebbítette, sem fényét nem homályosította el. Így aztán, amint már említettük, alighogy eltemette idősebbik fiát, nyomban utána megtartotta diadalmenetét; majd amikor a diadalmenet után másik fia is meghalt, gyűlésbe hívta a római népet, és olyan emberként intézett hozzá beszédet, mint aki nem szorul vigasztalásra, sőt ő vigasztalja meg a gyásza miatt megszomorodott polgárokat. Azt mondotta, hogy ő emberi dolgoktól soha nem félt, de az isteni adományok közül mindig remegve gondolt a sors állhatatlanságára és változandóságára, különösen a háborúban, amikor a szerencse mint kedvező szél vitte előre vállalkozásait, szüntelenül várt valami változást és ügyei rosszra fordulását.
„Egyetlen nap alatt keltem át az Ión-tengeren Brundisiumból Kerkürába - mondotta -, innen ötödik nap már Delphoiba érkeztem, áldozatot mutattam be az istennek, majd újabb öt nappal később átvettem a hadsereget Makedoniában, elvégeztem a szokásos tisztító szertartásokat, és további tizenöt nap alatt dicsőségesen be is fejeztem a háborút. De hiába folytak dolgaim szerencsésen, mégsem bíztam a sorsban, bár teljes biztonságban voltam, és az ellenség részéről semmi veszély nem fenyegetett; főként a tengeri átkelésnél féltem a sors változandóságától, mert oly sok siker után nagy és győztes hadsereget, zsákmányt és foglyul ejtett királyokat hoztam magammal. De jó szerencsével hazaérkeztem hozzátok, és a várost örvendezve, lelkesen és áldozatok bemutatása közben találtam. Gyanakvásom a szerencsével szemben ekkor sem szűnt meg, mert tudtam, hogy a sors az embereknek semmi nagy kegyet nem ad őszintén, bosszúállás nélkül. Lelkem, amely ettől a félelemtől szorongott és aggódott a város jövőjéért, mindaddig meg nem nyugodott, míg le nem zúdult családomra az a borzasztó szerencsétlenség, hogy éppen ezekben az örvendezésnek szentelt napokban kellett két derék fiamat, akik egyedüli örököseim voltak, egymás után sírjukba helyeznem. Most, hogy már nem fenyegetnek veszélyek, bízom és hiszek benne, hogy szerencsétek zavartalan és állandó marad, mert a sors rám éppen eléggé kegyetlenül lesújtott azzal a veszteséggel, amellyel megbosszulta sikereimet. Az emberi esendőség példájaként láthatjátok a diadalmenetben bevonuló győztest csakúgy, mint a legyőzöttet, azzal a különbséggel, hogy a legyőzött Perszeusznak életben maradtak gyermekei, a győztes Aemilius viszont elveszítette az övéit.”

37. Mondják, hogy Aemilius a néphez ilyen magasztos és fennkölt beszédet intézett, amely csalárdságot nem ismerő, őszinte szelleméből fakadt. Aemilius szíve megesett Perszeusz sorsának forgandóságán, és mindenképpen segíteni kívánt rajta, de mást nem tehetett, mint hogy elszállíttatta börtönéből, amelyet a rómaiak carcer-nak neveztek, tiszta szállásra, ahol emberséges bánásmódban részesítették, és őrizet alatt tartották. A legtöbb történetíró tudomása szerint itt vetett véget éhhalállal életének; egyesek azonban úgy tudják, hogy életét egészen szokatlan és különös módon fejezte be.
Az őrizetére rendelt katonákat valamivel megsértette, amiért ezek megharagudtak rá, s mivel másként nem bánthatták, és kárt nem tehettek benne, nem hagyták aludni; állandóan szemmel tartották, és mihelyt álom jött a szemére, azonnal felébresztették, és minden módon ébren tartották, míg aztán ezzel annyira kimerítették, hogy belehalt. Gyermekei közül is meghalt kettő; a harmadik, Alexandrosz jól értett a fafaragáshoz és az ötvösséghez, azonkívül jól megtanult latinul írni és olvasni is, írnoki munkát vállalt, és ezt a hivatását kedvvel és hozzáértéssel végezte.

38. Aemiliust sikeres makedoniai hadjárataiért határtalan hálával vette körül a nép, mivel olyan nagy összegeket adott át az államkincstárnak, hogy a népnek nem kellett adót fizetnie Hirtius és Pansa idejéig, akik Antonius és Caesar első háborúja idején voltak consulok.
Aemilius esetében különös és figyelemre méltó körülménynek kell tekintenünk azt is, hogy bár a nép igen csodálta és tisztelte, megmaradt az arisztokrácia pártján, és soha semmit nem tett vagy mondott olyan céllal, hogy a tömegek kegyét megnyerje. Politikai ügyekben mindig a legbefolyásosabb, vezető helyet betöltő polgárok oldalára állt. A későbbi időben Appius ezt vetette Scipio Africanus szemére. Ők ketten voltak akkor a legnagyobb emberek a városban, és egyszerre pályáztak a censori tisztségre.
Appius jelöltségét a senatus és az arisztokraták támogatták, mert az Appiusok hagyományosan mindig az ő pártjukhoz tartoztak, Scipio pedig, bár nagy ember volt, mindig felhasználta a nép kegyét és megbecsülését. Appius egy alkalommal látta Scipiót, amint oldalán olyan alacsony származású emberekkel és felszabadított rabszolgákkal ment le a forumra, akik folyton a forumon voltak és jól értettek hozzá, hogy felizgassák a tömeget, s erőszakos, hangos korteskedésükkel mindent keresztülvittek; Appius ekkor így kiáltott fel: „Ó, Aemilius Paulus, sírhatsz a föld alatt, ha megtudod, hogy fiadat, Aemilius, a vásári kikiáltó és Licinius Philonicus kíséri a censorságra.” De Scipio azért élvezte a nép jóakaratát, mert a legtöbb dologban növelte a hatalmát; Aemiliust, noha az arisztokrácia pártjához tartozott, a tömegek nem kevésbé kedvelték, mint azt, aki hízelgett nekik és a kegyüket kereste, és ezt azzal is nyilvánvalóvá tették, hogy egyéb tisztségeken kívül ráruházták a censorságot is, amely minden tisztség közt a legnagyobb megtiszteltetéssel és befolyással jár, különösen mert a censorok hivatali kötelessége az emberek életének és magaviseletének nyilvános megbírálása is.
A censoroknak ugyanis hatásköréhez tartozott, hogy közbotránkozást okozó viselkedésért a senatusból bármelyik senatort kizárják, viszont a senatus vezetőjévé nevezzék ki a legkiválóbb senatort; ezenkívül a censorok a lovagrend bármelyik fiatal tagját megszégyeníthették erkölcstelen életmódja miatt azzal, hogy megfosztották lovuktól. Végül ők végezték a vagyonbecslést és állították össze a polgárok névsorát. Aemilius censorsága idején a névsoron 337 452 polgár neve szerepelt; a senatus vezetőjévé Marcus Aemilius Lepidust nevezte ki, aki ezt a tisztséget már negyedízben töltötte be; a senatusnak három, egyébként ismeretlen nevű tagját zárta ki, s a lovagrend felülvizsgálatánál ő is és censortársa, Marcus Philippus is hasonló mérséklettel járt el.

39. Miután hivatalának legtöbb fontos ügyét elvégezte, súlyosan megbetegedett; idővel túljutott az életveszélyen, de állapota lassan és nehezen javult. Orvosai tanácsára hajóra ült, és elutazott a dél-itáliai Eleába; hosszabb időt töltött tengerparti villákban, és élvezte a teljes nyugalmat. Idővel a rómaiak nem tudtak meglenni nélküle, s a színházakban gyakran kifejezték óhajukat, hogy minél előbb láthassák. Mivel valami áldozati szertartáson jelen kellett lennie, és úgy látszott, hogy egészségi állapota is kellőképpen megjavult, felutazott Rómába.
Az áldozati szertartást más papokkal együtt elvégezte, s közben a nép örvendezve sereglett össze körülötte, majd másnap ismét áldozott az isteneknek felgyógyulásáért. Mikor, amint már említettem, az áldozati szertartást gondosan elvégezte, hazament, lefeküdt, s mielőtt bármi változást észrevett volna, elvesztette eszméletét, és harmadnap meghalt, miután kiélvezte az életnek mindazokat a javait, amelyek az emberi boldogsághoz szükségesek. Temetési szertartását csodálatra méltó pompával végezték el, s erényét a legszebb és legdicsőbb végtisztességadással becsülték meg, de ezt nem arany és elefántcsont s nem is más drága és fényűző gyászpompa tette, hanem az iránta érzett jóakarat és tisztelet, s a hála, nemcsak polgártársai, hanem még egykori ellenségei részéről is. Mert a Rómában tartózkodó hispaniaiak, ligurok és makedónok közül az izmosabb fiatalemberek felváltva vállukra emelték és úgy vitték a koporsóba tett holttestét, az idősebbek pedig a koporsó után mentek, Aemiliust hazájuk jótevőjének és megmentőjének nevezték, mert nemcsak országuk meghódításakor bánt mindnyájukkal szelíden és emberségesen, hanem életük későbbi folyása alatt is mindig jót tett velük, és úgy törődött velük, mint barátaival és rokonaival.
Hátrahagyott vagyona alig érte el a háromszázhetvenezer drakhmát. Örököseinek két fiát tette meg, de az ifjabb Scipio, aki örökbefogadás útján a sokkal gazdagabb Scipio Africanus családjába került, az egész örökséget átengedte fivérének. Tudomásom szerint ilyen volt Aemilius Paulus élete.


Forrás:
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
Fordította: Máté Elek