logo

V December AD

Aemilius Paulus I rész

1. Az Életrajzok írásához mások kedvéért kezdtem hozzá, de most már saját gyönyörűségemre folytatom. A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az ábrázolt nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni. Olyan ez a munka, mintha napok hosszat együtt élnék velük, mintha írás közben sorra vendégül látnám őket, és házamba fogadva magam elé állítanám mindegyiket, hogy elnézzem, „mekkora, mily gyönyörű”. Tetteik közül kiválogatom a legszebbeket és a megismerésre legméltóbbakat.

Ó, ó, ennél fennköltebb üdvre hol lelünk,

ami hatásosabban javítaná jellemünket? Démokritosz szerint azért kell imádkoznunk, hogy kedvező képzetekkel vegyük körül magunkat, s a bennünket környező légkörből inkább a jót és megfelelőt engedjük magunkhoz közel, mint a rosszat és az ártalmasat; de ezzel bölcseletét olyan tévútra viszi, amely vég nélküli babonáskodásokhoz vezet. Mi azonban a történelem tanulmányozásával és a rendszeres írással arra szoktattuk magunkat, hogy a legkiválóbb és legnevesebb férfiak emlékét befogadjuk elménkbe, és ha környezetünk részéről - elkerülhetetlenül - valami hitványságot, erkölcstelenséget vagy méltatlanságot tapasztalunk, kiküszöböljük és eltávolítjuk, és lelkünket derűsen és megbékélve a dicső példaképek felé fordítjuk. Ezúttal a korinthoszi Timoleón és Aemilius Paulus életrajzát nyújtjuk át neked; ezeket a férfiakat ügyeik intézésében nemcsak hajlamaik, hanem jó sorsuk is úgy vezette, hogy nehéz eldönteni, életük legnagyobb alkotásait szerencséjüknek vagy bölcs értelmüknek köszönhették-e.

2. A legtöbb történetíró megegyezik benne, hogy az Aemiliusok Róma egyik legelőkelőbb és legrégibb családja volt. Azok viszont, akik Numa király neveltetését Püthagorasznak tulajdonítják, már csak elvétve állítják, hogy nemzetségük őse, Mamercus (akitől utónevüket kapták) a bölcs Püthagorasz fia volt, s beszédének és modorának elbájoló voltáról őt nevezték el Aemiliusnak. A családnak azok a tagjai, akiket erényük híressé tett, többnyire szerencsések voltak; Lucius Paulusnak Cannaenál beteljesült végzete azonban megmutatta bölcs belátását és vitézségét, mert bár nem sikerült visszatartania consultársát az ütközettől, akarata ellenére részt vett a csatában, de nem futott meg, hanem amikor a veszély előidézője elmenekült, kitartott helyén, és az ellenséggel vívott harc közben esett el.
Ennek leánya volt Aemilia, aki a nagy Scipióhoz ment feleségül, és azt az Aemilius Paulust szülte, akinek életrajzát most írom. Aemilius Paulus olyan időben érte el férfikorát, amikor nagy számmal voltak dicsőségben és erényekben kiváló, nagyszerű férfiak, de ő ezek között is kitűnt, pedig törekvései nem ugyanarra a célra irányultak, mint a vele egykorú előkelő ifjakéi, s pályája kezdettől fogva más úton haladt. Nem gyakorolta az ékesszólást peres ügyekben, elhanyagolta a tisztelgő látogatásokat, barátságokat és a kegyhajhászást, amellyel alázatosan és hízelegve sokan igyekeznek megnyerni maguknak a népet; nem mintha nem lett volna természet adta tehetsége bármelyikre is, de nemesebb dicsőségre vágyott, amely a bátorságon, az igazságosságon és a hűségen alapszik, s ezekben gyorsan felülmúlta kortársait.

3. Amikor az első magasabb állásra, az aedilisségre pályázott, tizenkét jelölt közül választották meg, akik később mind elnyerték a consulságot. Midőn az úgynevezett augurok papi testületének tagja lett, akikre a rómaiak a madárjóslást és az égi jelenségek vizsgálatát és gondos megfigyelését bízzák, olyan alaposan tanulmányozta a régiek istentiszteleti szokásait és úgy elmélyedt az ősi szertartásokban, hogy bár ezt a papi hivatalt csak tiszteletbeli állásnak tekintik, amelyre mindenki a dicsőség kedvéért törekszik, ő magasztos, szinte művészi tevékenységgé tette, és így tanúbizonyságot tett azoknak a filozófusoknak a felfogása mellett, akiknek meghatározása szerint a vallás az istenek imádásának tudománya. Mindent hozzáértéssel és gondosan végzett; amikor munkájával foglalkozott, minden mást félretett, hogy figyelmét egyedül csak arra korlátozza, semmit nem hanyagolt el, egyedül semmilyen új szertartást nem honosított meg, hanem a legkisebb részletet is megvitatta paptársaival, s azt magyarázta nekik, hogy ha az istenséget kegyesnek és elnézőnek szokták is tartani a hibákkal szemben, az államra súlyos következményekkel járhat a vallási dolgokban tanúsított legkisebb hanyagság és gondatlanság is, mert az államrend megdöntése soha nem kezdődik nyomban valami nagy törvénysértéssel, hanem akik a kis dolgok megtartásában hanyagok, azok okoznak kárt a nagyobb dolgokban is.
Hasonlóan gondosan és szigorúan vigyázott a katonák erkölcseire és szokásaira is; mint hadvezér soha nem törekedett népszerűségre, vezéri tevékenységét nem használta a következő vezérség megszerzésére, pedig a legtöbben úgy jártak el, nem kereste a katonák kegyét, nem volt engedékeny velük, hanem úgy értelmezte a katonai élet minden egyes szabályát, mint a papok a szertartások kegyetlen rendelkezéseit, kérlelhetetlenül szigorú volt az engedetlenkedőkkel és fegyelemsértőkkel szemben, és úgy szerzett sikereket hazájának, hogy majdnem mellékesnek tartotta az ellenségen aratott győzelmet, ahhoz képest, hogy polgártársait fegyelemre szoktassa.

4. A rómaiak hadat viseltek Nagy Antiokhosz ellen, és legtapasztaltabb hadvezéreiket ebbe a háborúba küldték, de közben nyugaton is támadt egy másik háborújuk Hispaniában, ahol nagy lázadás tört ki. Ide Aemiliust küldték praetori rangban, de nem hat lictorral, ahogyan általában a praetorokat szokták, hanem tizenkettővel, s így mintegy consuli ranggal ruházták fel. A barbárokat nyílt ütközetben kétszer is legyőzte, és körülbelül harmincezret megölt közülük. Sikerét láthatólag tehetséges hadvezetésének köszönhette, a jól választott tereppel s egy folyón való ügyes átkeléssel megkönnyítette a győzelmet katonáinak; ezenfelül hatalmába kerített kétszázötven várost is, amelyek önként hódoltak meg előtte. A tartományt lecsendesítette, hűségnyilatkozatokat vett a lakosoktól, majd visszatért Rómába, s ebből a hadjáratból egyetlen drakhmát sem szerzett magának. Aemilius nem adott semmit a vagyonszerzésre, de a maga vagyonából bőségesen költött; egyébként sem volt gazdag ember, és halála után maradt vagyona csak szűkösen volt elég felesége hozományának visszafizetésére.

5. Papiriát, a consulviselt Maso leányát vette feleségül, s hosszabb ideig élt vele házasságban, de aztán elvált tőle, bár szép gyermekei születtek tőle. Papiria volt az anyja a leghíresebb Scipiónak és Fabius Maximusnak. Válásának okiratai nem maradtak ránk, de, úgy látszik, van némi igazság a közismert válási történetben: Amikor egy római férfi elküldte feleségét, barátai korholni kezdték, s ezt kérdezték tőle: „Talán nem okos? Nem csinos, és nem szült szép gyermekeket?” Mire a férfi megmutatta nekik cipőjét, amelyet a rómaiak calceusnak neveznek, s így szólt: „Nem szép ez a cipő? Nem új? Mégsem tudja megmondani egyikőtök sem, hol szorítja a lábamat.” És bár legtöbbször csak nagy és nyilvánvaló hibák vezetnek válásra, a férj és feleség jellemének eltéréséből és össze nem illőségéből eredő kicsi, de gyakori súrlódások, amelyeket mások talán észre sem vesznek, gyakran jóvátehetetlenül elidegenítik egymástól azokat, akik házasságban élnek együtt.
Így aztán Aemilius elvált Papiriától, és mást vett feleségül. Második feleségétől két fia született, ezeket odahaza tartotta, első házasságából származó fiait pedig örökbe adta a legnagyobb családokba és a legelőkelőbb házakba: az idősebbet Fabius Maximus, aki ötször volt consul, a fiatalabbat pedig unokatestvére, Scipio Africanus fogadta örökbe, és ráruházta a Scipio nevet is. Aemilius egyik leányát Cato fia vette el feleségül, a másikat Aelius Tubero, egy kiváló férfiú, aki minden más rómainál méltóságosabban viselte a szegénységet. Az Aelius családnak tizenhat tagja volt. Egyetlen csöppnyi házuk volt, és egy kis földbirtokkal kellett beérniök mindnyájuknak; ott éltek egy háztartásban a sok gyermekkel és feleséggel. Ezek között volt Aemilius leánya is. Apja kétszer viselt consulságot és kétszer tartott diadalmenetet, de az asszony nem szégyellte férje szegénységét, sőt csodálattal tekintett erényére, hiszen amiatt volt szegény. Manapság azonban a testvérek és a rokonok, hacsak világtájak, folyók vagy városfalak nem választják el közös vagyonukat, és nem fekszenek közben nagy távolságok, örökösen civódnak egymással. Ilyen megfontolásra érdemes példákkal szolgál a történelem azoknak, akik készek okulni belőle.

6. Aemilius consullá választása után hadjáratot vezetett az Alpok közelében lakó ligurok ellen, akiket némelyek ligustinoknak is neveznek. Harcias és bátor nép ez, amely a hadviselést jól megtanulta a szomszédos rómaiaktól. A ligurok Itália legszélső, az Alpokkal határos részén, s az Alpoknak a Türrhéni-tenger partjáig nyúló vidékén, Libüával szemben laknak, elvegyülve gallokkal és a parton lakó hispánokkal. Abban az időben tengerre kaptak, kalózhajóikkal fosztogatták a kereskedelmi kikötőket egészen Hercules oszlopaiig. Amikor Aemilius rájuk támadt, negyvenezer főnyi hadsereggel szálltak vele szembe, neki viszont csak nyolcezer katonája volt, mégis megütközött az ötszörös túlerőben levő ellenséggel, megverte és váraikba szorította őket, majd emberséges és méltányos feltételek mellett békét kötött velük. A rómaiaknak ugyanis nem volt szándékukban, hogy kiirtsák a ligurok népét, amely támaszul és védőpajzsul szolgált az Itáliát örökösen támadó gall mozgolódás ellen. A ligurok megbíztak Aemiliusban, s átadták neki hajóikat és városaikat.
A városokat sértetlenül visszaadta nekik, csak a városfalakat romboltatta le, hajóikat azonban mind elvette tőlük, és semmi olyan vízi járművet nem hagyott meg birtokukban, amelynek háromnál több evezője volt; ezenkívül kiszabadította mindazokat a rómaiakat és idegeneket, akiket a szárazföldön vagy a tengeren foglyul ejtettek. Ilyen kiváló tetteket hajtott végre első consulsága idején.
Később ismételten kinyilvánította, hogy másodízben is szeretné elnyerni a consulságot; midőn azonban egy alkalommal pályázott rá, de a választáson nem ért el sikert, többször nem próbálkozott vele. Vallási ügyekkel foglalkozott, fiait az ősi hazai szokásokban nevelte, amelyekben ő maga is nevelkedett, de a görög műveltséggel is igyekezett megismertetni őket. Mert az ifjak iskolamesterei között nemcsak a grammatikusok, filozófusok és szónokok, hanem a szobrászok, a festők, a lovászok, a kutyaidomítók és a vadászmesterek is mind görögök voltak. Apjuk pedig, ha valami közügy le nem foglalta idejét, jelen volt gyermekei leckéin és gyakorlatain, s őt tartották Rómában a gyermekeivel legtöbbet törődő apának.

7. Ami az államügyeket illeti, ekkoriban a rómaiak a Perszeusz makedón király ellen küldött vezéreket azzal vádolták, hogy tapasztalatlanságukkal és gyávaságukkal szégyenletesen és nevetségesen vezetik a hadjáratot, s emiatt több vereséget szenvednek, mint amennyit okoznak az ellenségnek. A rómaiak nemrégiben kényszerítették a Nagy melléknévvel tisztelt Antiokhoszt ázsiai területeinek feladására, majd visszaszorították a Tauroszon túlra, bezárták Szíria határai közé, s boldog volt, hogy tizenötezer talentumért megvásárolhatta a békét; kevéssel előbb Thesszaliában Philipposzt verték le, és a görögöket felszabadították a makedón uralom alól, végül pedig leverték Hannibált is, akihez merészségben és hatalomban egy király sem volt hasonlítható. Éppen ezért elviselhetetlennek tartották, hogy Perszeusz velük egyenlő rangú ellenfélként folytassa a háborút ellenük apja szétvert hadseregének maradékaival. Azt persze nem tudták, hogy Philipposz veresége után megerősítette és harcképesebbé tette a makedón haderőt. Ezt a történetet fogom most elmesélni elejétől fogva.

8. Antigonosznak, aki az Alexandroszt követő és maguknak s utódaiknak királyi címet szerző hadvezérek közt a leghatalmasabb volt, volt egy Démétriosz nevű fia; ennek fia volt az az Antigonosz, aki a Gonatasz melléknevet viselte. Antigonosz fia, szintén Démétriosz, csak rövid ideig uralkodott, és halála után egy kiskorú gyermeket hagyott maga után: Philipposzt. A makedón vezetők az anarchiától féltükben a halott király unokafivérét, Antigonoszt hívták az országba, és összeházasították vele Philipposz anyját; eleinte gyámnak és vezérnek nevezték, majd pedig, amikor azt tapasztalták, hogy mérsékletesen és a köz javára vezeti az ország ügyeit, királyuknak szólították. De hívták Dószónnak is, amivel arra céloztak, hogy mindenkinek mindent megígért, szavát azonban nem tartotta meg. Utána Philipposz lett a király, és bár egészen fiatal volt, kitűnt a többi király közül, és olyan híre támadt, hogy visszaállítja Makedonia régi tekintélyét, s egyedül ő tudja majd korlátok közé szorítani a rómaiaknak az egész világot fenyegető hatalmát.
De midőn Titus Flamininus Szkotusszánál egy nagy csatában legyőzte, nagyon alázatos lett, mindenben kiszolgáltatta magát a rómaiaknak, és boldog volt, amikor büntetésképpen méltányos összeget kellett fizetnie. Később nehezen viselte sorsát, és belátta, hogy ha a rómaiak kegyéből uralkodik, legfeljebb egy evést-ivást kedvelő fogolyhoz lehet méltó, de nem önérzetes és bátor emberhez; ezért a háború foglalta le gondolatait, amire titokban és ravaszul készült fel. A főutak mentén és a tengerparton fekvő városokat elhanyagolta, hogy megvetést keltsenek, az ország belső részében azonban hadsereget gyűjtött, s az itt levő erődöket, őrhelyeket és városokat megrakta fegyverekkel, sok pénzzel és fegyverfogásra különösképpen alkalmas emberekkel; így készülődött a háborúra, és előkészületeit teljes titokban tartotta. Harmincezer főnyi hadseregnek elegendő felszerelést halmozott fel, várában nyolcmillió mérő gabonát és olyan sok pénzt raktározott el, amely elég volt tízezer főnyi zsoldoshadsereg tízévi ellátására.
De Philipposznak már nem maradt rá ideje, hogy terveit valóra váltsa, mert családi baja és bánata korai halálát okozta; rájött ugyanis, hogy egyik fiát, Démétrioszt másik, sokkal haszontalanabb fiának rágalmaira hallgatva ölette meg. Hátrahagyott fia, Perszeusz apja királyságával együtt örökölte a rómaiak elleni gyűlöletet is, de apai örökségének terhével nem tudott megbirkózni kicsinyes és rossz jelleme miatt, sok szenvedélye és fogyatkozása mellett ugyanis elsősorban kapzsi volt. Mondják, hogy Perszeusz nem is volt törvényes származású, Philipposz felesége úgy kapta a fiú anyjától, egy Gnathainion nevű argoliszi varrónőtől, és a királyné titkon csempészte be. Főként ezért félt Démétriosztól, és ölette meg, nehogy kitudódjék törvénytelen származása, hiszen a királyi családban volt törvényes örökös.

9. De alacsony származása és rossz jelleme ellenére is, erős katonai felkészültségében bízva, háborúba kezdett és hosszú ideig sikereket aratott, megverte a consuli rangot viselő római vezéreket, seregeket és nagy hajóhadakat, sőt voltak, amelyeket el is fogott. Így Publius Liciniust, aki először tört be Makedoniába, lovascsatában megfutamította, megölte kétezer-ötszáz derék katonáját, s foglyul ejtett hatszázat; majd váratlanul támadást intézett az óreoszi kikötőben horgonyzó római hajóhad ellen, húsz teherhajót elfogott, a többit pedig, amely színültig telve volt gabonával, elsüllyesztette, ezenkívül kezére került négy ötevezősoros gálya is. Egy második ütközetben visszaszorította Hostilius consult, amikor az észrevétlenül be akart nyomulni Thesszaliába, és ki akarta erőszakolni az átkelést az elimiai hegyszoroson, majd csatára hívta ki, de Hostilius félt elfogadni a kihívást. Később mintegy mellékesen, mint aki lebecsüli a rómaiakat, és ilyesmire is van ideje, hadat viselt a dardanoszok ellen; a barbárok közül tízezret megölt, és gazdag zsákmánnyal tért vissza.
Az Isztrosz közelében lakó baszternákokat, akik jó lovas és harcos gall nép voltak, fellázította; az illüröket pedig királyuk, Genthius útján felszólította, hogy csatlakozzanak a háborúhoz. Híre járt, hogy ezeket a barbárokat felbérelte, törjenek be Itáliába Gallia déli vidékein át az Adriai-tenger mentén.

10. A rómaiak, értesülvén az eseményekről, belátták, hogy nem szabad tekintettel lenniök azok kegyeire és ígéreteire, akik a hadvezérségre áhítoznak, hanem olyan embert kell kiküldeniök a háború vezetésére, akiben megvan a kellő bölcsesség, és ért nagy hadi vállalkozások vezetéséhez. Ilyen ember volt Aemilius Paulus, aki előrehaladott kora ellenére is - közel járt a hatvanadik esztendejéhez - még mindig férfierejének teljességében volt. Körülvették felnőtt fiai és vejei, sok barátja és rokona, s mind biztatták, hogy engedjen a nép kívánságának, és fogadja el a consulságot.
Aemilius eleinte visszautasította a nép óhaját, kitért a sok ember hangos megtisztelése és akarata elől, s kijelentette, hogy nem vállal hivatalt; de az emberek naponta összegyülekeztek házának ajtaja előtt, hangos kiáltozással hívták, hogy menjen le velük a forumra, és végre hajlott a szavukra. Amikor megjelent a consulságra pályázók között, nyomban úgy tűnt fel, mintha nem a vezérséget fogadná el, hanem már hozná is a háborús győzelmet és a sikert, s mintha a Campus Martinus felé tartva azt nyújtaná át polgártársainak. Örömrivalgással és nagy reménykedéssel választották meg másodízben consullá, s nem engedték, hogy a szokásos sorshúzással jelöljék ki tartományát, hanem azon nyomban megszavazták számára a makedoniai háború fővezérségét. Mondják, hogy amikor a nép egyhangúlag megválasztotta vezérré Perszeusz ellen és nagy pompával hazakísérte, kisleányát, Tertiát sírva találta. Karjába vette, és megkérdezte tőle, mi bántja. A kisleány átölelte édesapját, összecsókolta, és ezt mondta neki: „Hát te nem tudod, apám, hogy Perszeusz meghalt?” Így hívták ugyanis kedvelt kutyáját, amelyet ő nevelt fel. Aemilius erre így felelt: „Ez nagy szerencse, kislányom, és jó jelnek tekintem.” Ezt a történetet Cicero beszéli el a Jóslásról szóló művében.

11. Szokásban volt, hogy akik elnyerték a consulságot, hálájuk kifejezésére a szószékről köszönetet mondanak a népnek; de Aemilius gyűlésbe hívta a polgárokat, s kijelentette, hogy amidőn első ízben pályázott a consulságra, ő kívánta elnyerni a hivatalt, most másodízben azonban nekik van hadvezérre szükségük. Így tehát semmi hálával nem tartozik nekik, és ha azt gondolják, hogy más jobban viseli majd a háborút, ő lemond a hatalomról, de ha megbíznak benne, ne szegődjenek társául a vezérségben, és ne fecsegjenek, hanem szó nélkül lássák el mindennel, amire a háborúban szüksége lesz, mert ha parancsolgatni akarnak a parancsnokuknak, még nevetségesebbé teszik magukat a hadjáratban, mint eddig. Szavaival mély tiszteletet keltett a polgárokban, és nagy várakozással néztek a jövőbe. Mindnyájan örültek, hogy nem hallgattak a hízelgőkre, és olyan férfiút választottak vezérré, akiben van nyíltszívűség és belátás, így lett a római nép naggyá és a világ urává azáltal, hogy szolgálta az erényt és a becsületet.

12. Aemilius Paulus elindult hadjáratára. Azt az istenek kegyének tulajdonítom, hogy hajóútja szerencsés és kedvező volt, s gyorsan, biztonságosan eljutott a római táborba; de amikor azt látom, hogy a rábízott háborút gyorsan és merészen, ragyogó haditervvel, barátai odaadó támogatásával, a veszélyek közt tanúsított rendíthetetlen bátorsággal és okos meggondolások alapján fejezte be, fényes sikerét és dicső haditetteit nem tudom sokat emlegetett szerencséjének javára írni, mint más hadvezérek esetében szokták. Legfeljebb azt állíthatnánk, hogy Perszeusz pénzszeretete volt Aemilius jó szerencséje ügyeinek alakulásában, s ez fordította fonákjára és semmisítette meg a makedónoknak a háborúba vetett fényes és nagy reményeit, mert pénz dolgában Perszeusz gyáván viselkedett. Kérésére ugyanis zsoldosnak szegődtek hozzá a baszternákok, tízezer lovas és tízezer gyalogos, akik nem értettek sem a földműveléshez, sem a hajózáshoz, a pásztorélethez sem szoktak hozzá, csak azt az egyetlen mesterséget tanulták meg, hogy örökké harcoljanak és legyőzzék ellenfeleiket.
Midőn ezek Maidikében táboroztak és elvegyültek a király katonái között - mind hatalmas termetű férfi volt, bámulatos fegyelmezettséggel viselkedtek, nagy hangon dicsekedtek, és büszkén fenyegették meg ellenségeiket -, megerősítették a makedónok bátorságát, és azt a hitet keltették bennük, hogy a rómaiak nem állják meg helyüket velük szemben, s már különös és félelmetes mozdulataik megpillantása is rémületbe ejti őket.
Perszeusz így fellelkesítette és reményekkel töltötte el embereit, de mikor a zsoldosok vezérei fejenként ezer aranyat követeltek, ez a nagy összegű arany szinte eszét vette, és annyira felháborodott miatta, hogy fösvénységből visszakozott és lemondott a szövetség megkötéséről, mintha csak vagyonával kellene takarékoskodnia és nem a rómaiakkal háborúskodnia, s pontos számvetést kellene adnia háborús kiadásairól az ellenségnek; pedig tanulhatott volna a rómaiaktól, akik egyéb hadikészületeiktől eltekintve, százezer főnyi hadsereget gyűjtöttek össze, és gondoskodtak annak szükségleteiről. De Perszeusz ilyen óriási haderővel szemben és ilyen nagy háború előtt, amelyre az ellenség annyira felkészült, aranyát méregette és rejtegette, s félt hozzányúlni, mintha másé volna. Így járt el, pedig nem volt sem lüdiai, sem föniciai, hanem mint Alexandrosz és Philipposz leszármazottja részesült az ő erényükből is. Ők pedig azért lettek a világ urai, mert azt tartották, hogy az uralmat pénzzel kell megszerezni és nem a pénzt az uralommal.
Közszájon forgó mondás volt, hogy a görög városokat nem Philipposz, hanem Philipposz aranya hódította meg. Mikor Alexandrosz hadjáratán eljutott az Indusig, és látta, hogy a makedónok a perzsa kincsek súlyos terhét milyen nehezen hurcolják magukkal, először a királyi málhás szekereket gyújtatta fel, azután rábírta a többieket is, tegyék ugyanezt, s mintegy láncaiktól megszabadulva könnyebben induljanak a háborúba. Perszeusz nem tudott belenyugodni, hogy saját személyére, gyermekeire és királyságára költse aranyát, pedig egy kis költséggel megvásárolhatta volna megmenekülését, hanem sok aranyával együtt hurcoltatta el magát mint gazdag hadifoglyot, hogy megmutassa a rómaiaknak, milyen sokat takarított meg nekik fukarságával.

13. De nemcsak a gallokat küldte el csalárd módon, hanem Genthius illür királyt is rávette háromszáz talentummal, hogy vegyen részt a háborúban; a pénzt megszámlálva megmutatta a király küldötteinek, és a zsákokat ők maguk pecsételték le. Mikor Genthius biztos volt benne, hogy megkapja, amit kért, galád és gonosz módon járt el, a rómaiak hozzá küldött követeit ugyanis elfogatta és bilincsekbe verette. Perszeusz ekkor abban a hiszemben, hogy nincs már szükség pénzre, hogy Genthiust a háborúra biztassa, mert úgyis elkötelezte magát engesztelhetetlen gyűlöletre, és jogsértésével máris belevetette magát a háborúba, megcsalta a szerencsétlent a háromszáz talentummal, s nem sokkal később nyugodtan nézte, hogy Lucius Anicius praetor, akit a rómaiak hadsereggel küldtek ellene, mint valami fészekből kiragadja a királyságából gyermekeivel és feleségével együtt.
Ilyen ellenféllel állt szemben Aemilius, akit bár megvetett, de csodálta előkészületeit és haderejét, mert Perszeusznak négyezer lovasa és nem sokkal kevesebb, mint negyvenezer nehéz fegyverzetű gyalogosa volt. Perszeusz a tengerparton az Olümposz lábánál foglalt állást olyan helyen, amelyet sehonnan sem lehetett megközelíteni; körös-körül sáncokat emeltetett és táborát palánkfallal erősítette meg. Így teljes biztonságban érezte magát, és meg volt győződve róla, hogy az idő halogatásával és készleteinek felélésével kimerítheti Aemiliust, de ő szilárdan kitartott célja mellett, és minden tervet és minden lehetőséget megfontolt. Midőn látta, hogy hadserege kezd visszaesni a régebbi fegyelmezetlenségbe, katonái békétlenkednek a késedelem miatt, megpróbálnak beleszólni a hadvezetésbe és keresztülvihetetlen intézkedéseket követelnek, szigorúan megfeddte őket, hogy más dolgába ne ártsák magukat; másra ne legyen gondjuk, csak arra, hogy testüket eddzék, fegyverzetüket készen tartsák, és ők maguk is készen álljanak, s római katonákhoz méltóan használják kardjukat, mihelyt vezérük erre alkalmat ad nekik. Az éjszakai őrségre kiállított katonáktól elvette a lándzsát, hogy még éberebbek legyenek, és elűzzék az álmot szemükről, mivel tudják, hogy a feléjük közelítő ellenséggel szemben nem tudnak védekezni.

14. Emberei sokat szenvedtek az ivóvízhiány miatt, mert csak kevés és alig iható víz szivárgott a talajból és gyűlt össze apró tavacskákban a tengerpart közelében. Mikor Aemilius látta, hogy a közelben emelkedő Olümposzt milyen sűrű erdő borítja, s a fák üdén zöld levélzetéből arra következtetett, hogy a föld mélyében bővizű forrásoknak kell lenniök, a hegy lábánál több gödröt és kutat ásatott, s ezek nyomban megteltek tiszta vízzel, mert a hegy súlyának nyomása a vizet a szabaddá lett nyílások felé szorította.
Egyesek tagadják, hogy a víz tartályszerűen gyűlik össze azokon a helyeken, ahol források fakadnak a földből, s úgy hiszik, hogy a forrás kitörését nem ezek feltárása idézi elő, hanem a nedves anyagok átalakulása és sűrűsödése. A nedves anyagok a pára összetömörüléséből és lehűléséből jönnek létre, s minthogy a mélységben nyomás nehezedik rájuk, cseppfolyóssá válnak. Miként a nők emlői sincsenek tele kifolyásra kész tejjel - mint afféle tömlők -, hanem a táplálékot átalakítva és átszűrve hozzák létre az anyatejet, hasonlóképpen a hűvös és forrásokban bővelkedő helyek sem rendelkeznek a földben rejtett vízzel, sem víztároló medencékkel, s a patakok és mély vizű folyók nem a meglevő vízkészletből törnek elő, mert a víz a nyomás alá kerülő és összesűrűsödő levegőből és vízpárából jön létre. Így aztán azok a helyek, amelyeket felásnak, a talaj megmozgatása következtében több vizet adnak és szivárogtatnak ki magukból, ugyanúgy, mint a női emlők szopás alkalmával, mert a pára vízzé és cseppfolyóssá válik; azok a helyek viszont, amelyek parlagon hevernek és nem nyitják fel őket, víz szerzésére nem alkalmasak, mert hiányzik a mozgás, amely a nedvességet létrehozza. De akik ezt állítják, maguk szolgáltatnak okot a kételkedőknek, mert hiszen akkor az élő szervezetben sem volna vér, s csak a sebek következtében keletkezne valamilyen pára vagy hús átváltozása révén, amely nedvessé és cseppfolyóssá teszi.
De ezt az állítást megcáfolja az a tény is, hogy akik aknákat ásnak akár várostromnál, akár bányában, folyamokra bukkannak a mélyben, amelyek nem lassanként keletkeznek, ahogyan lennie kellene, ha a föld megmozgatása hozná őket létre, hanem hatalmas áramlással törnek elő. Az is megtörtént már, hogy hegyekből és széthasadt sziklákból nagy erejű vízsugár tört elő, amely később elapadt. De ebből ennyi is elég.



Folytatás: Aemilius Paulus 2. rész