logo

XX September AD

Iulianus és Antiochia.

Antiochia a Dioecesis Orientis központja, amely a közel-keleti tartományokat magában foglaló nagyobb közigazgatási egység volt. A város az Orontes folyó partján fekszik, hegyvonulatokkal sűrűn határolt, az egyik legkiemelkedőbb magaslata a Kasios-hegy (1024 m). A város fekvése kereskedelmi szempontból is kiváló: könnyen megközelíthetők a Földközi-tenger partján fekvő nagyobb környékbeli kikötővárosok, például a ciliciai Alexandria és a syriai Seleucia, kelet felől pedig a sivatagon keresztül vezető karavánutak keresztezték egymást a városban. Ennek megfelelően a nagyváros igen nagy létszámú lakossággal rendelkezett, jelentőségét története során mindvégig megőrizte. A korszakban jelentős katonai erők is állomásoztak itt, mivel az Újperzsa Birodalom ellenében a keleti területek határvédelmét is a városból szervezték meg és irányították.
Iulianust megelőzően Gallus és Constantius is a város stratégiai jelentőségét kihasználva szervezett hadjáratot. Antiochiát kulturális szempontból sokszínűség jellemezte. Jelentős zsidó vallású közösségek éltek itt, de a hagyományos antik vallás hívei is szép számban jelen voltak, azonban a kereszténység is igen gyorsan gyökeret vert és terjedt városszerte, majd a Kr. u. 4. századra többségében az új vallás hívei határozták meg a város arculatát. Antiochia polgárai mindemellett igencsak kozmopolita szellemiségüek és élénk vérmérsékletűek voltak: a város egyfolytában a kocsiversenyektől és a színházi látványosságoktól, valamint a lakomáktól volt hangos. Ennek ellenére komoly gazdasági nehézségekkel is küszködött.

Ilyen körülmények között érkezett a császár a városba 362. július 18-án, miután márciusban elhagyta Konstantinápolyi. Antiochiát új székvárosának tette meg, választása nem volt indokolatlan, komoly politikai szándékai voltak a várossal. A legkézenfekvőbb magyarázatul szolgál, hogy elődeihez hasonlóan Iulianus is a városból kiindulva kívánt hadjáratot vezetni az Újperzsa Birodalom ellen. Roppant sereget mintegy 65 ezer fős alakulatot szervezett és állomásoztatott a városban.
Annak ellenére, hogy a városra a megelőző századokban tapasztalható vallási arculat a Kr. u. 4. század közepére változófélben volt, választásának második lehetséges magyarázata lehet, hogy a vallási restaurációs politikájának jobban megfelelt egy nagy múltú, pogány kultuszhelyekben gazdag városban kormányozni, mint a nagyapja által alapított Konstantinápolyban, mely a korszak egyik meghatározó keresztény központjává vált.
Harmadik indokként szokták említeni, hogy a vallási vonatkozásokon túl uralkodói tekintélyét kívánta növelni, illetve új arculatot kívánt teremteni magának, aminek a szimbólumául a város szolgált volna. Ebben a tekintetben feltehetőleg számított a város vagyonosabb zsidó közösségeire is, minthogy merész tervei között szerepelt a jeruzsálemi Salamon-templom helyreállítása is.

Iulianus érkezését megelőzően a város súlyos ellátási gondokkal küszködött, ami éhínségekhez vezetett. Constantius hadi előkészületei a perzsák, majd Magnentius ellen először élelmiszerhiányt okoztak, ami az árak rohamos emelkedését (inflációt) vonta maga után. Az itt állomásozó hadsereg és kereskedők között nem egy esetben történtek súrlódások.” Miután Iulianus 361 végén császár lett, a város az új uralkodó köszöntésére követeket küldött, akik egyben tájékoztatták őt a város súlyos helyzetéről.
A császár, noha a tervezett perzsaellenes hadjáratára nem nélkülözhette a helyi adókat, elengedte az éves adóból a hátralékokat, valamint megnövelte a városi tanács létszámát kétszáz fővel, feltehetőleg azért, hogy a gazdagabb polgárok osztozzanak a közterheken. Szándékával ellentétben ez az intézkedése a visszájára fordul a későbbiekben.

Az évenként megrendezett Adonis-ünnepség második napján érkező császár már első kézből is értesülhetett az ellátással kapcsolatos problémákról. Noha az ünnepségen résztvevők meleg szavakkal fogadták, rögtön fennhangon panaszkodni kezdtek az élelmiszerhiányról. Az ezzel kapcsolatos gondokhoz hozzájárult az is, hogy 361-362 telén az aszály miatt a vetésben nagy károk keletkeztek, mivel az éghajlati körülmények miatt novemberben és decemberben elvetett gabonának csapadékra lett volna szüksége, hogy a májusban és júniusban elegendő termést be lehessen takarítani. Mindemellett nem tudunk a városi tanács olyan intézkedéséről, amely a csökkenő gabonakészletek pótlásáról gondoskodott volna.
Az infláció így még nagyobb méreteket öltött, ugyanakkor a császár tanúsága szerint a gabona kivételével minden más áru (nem az alapvető élelmezéshez szükséges cikkek) nagy mennyiségben volt elérhető a városi piacokon. Iulianus a következő napokban ellátogatott a városi hippodromba, ahol a lakosság a következő szavakkal zúgolódott: „Minden rogyásig van áruval, de minden sokba kerül!”
A császár kötelességének érezte, hogy beavatkozzon, ezért összehívta másnap a vagyonos polgárokat, hogy szüntessék be a gabonaárakat magasan tartó spekulációkat és üzelmeket, valamint kérte őket, hogy ésszerű keretek között határozzák meg az árakat. A városi arisztokrácia előzetes ígérete ellenére nem tett eleget a császár kérésének.

Tekintettel arra, hogy a gabonahiány és a vagyonos kereskedők által fenntartott mesterséges infláció tovább súlyosbította a szegényebb lakosság helyzetét, a császár kénytelen volt erélyesebben fellépni. Valamennyi forgalomban lévő terméknek meghatározott árat szabott, természetesen mérsékelve azokat. Átmenetileg kedvező intézkedésnek tűnt ez a lakosság részére, azonban ezzel a lépésével nagy viszályt robbantott ki a tóként kereskedelemből élő városi arisztokrácia és önmaga között. Az előbbiek méltánytalannak tartották, hogy korlátozza a szabadpiacokat és az áruforgalmat.
Az ellátási gondok enyhítésére jelentős mennyiségű gabonát hozatott be a városba állami költségen, és igen kedvező áron árusította, mérőnként mintegy az aktuális piaci ellenérték egyötödét engedte el. A kereskedők azonban nem késlekedtek válasszal: a raktárakban megmaradt készleteiket tovább tartották bent, illetve a császár által teremtett kedvező feltételek mellett mind a városban, mind más területekről feltöltötték a készleteiket, de amíg a császári szállítmányok ereje kitartott, nem adtak túl rajtuk, Iulianus gyorssegélyei a nagy éhínség miatt rendre gyorsan elfogytak, ennek következtében ismét hiány lépett fel, így a spekuláló kereskedők a raktáron lévő gabonakészleteiket busás haszonnal értékesíthették ismét, természetesen a szegényebb lakosság kárára.

A császár ezen intézkedései kudarcba fulladtak: tartósan nem sikerült megoldani a gabonaellátást, azonban az aránytalan haszonnal működő kereskedők miatt szenvedő lakosság is a császár ellen kezdett fordulni. A császár intézkedését még Ammianus is kifogásolta mondván, csak további éhínségeket okoz. A nagy létszámú hadsereg is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a tartós élelmiszerhiány fennmaradjon. Továbbá az ellátással kapcsolatos problémát az sem oldotta meg, hogy a lakosság kérésére elrendelte, a város tulajdonában lévő mintegy háromezer parcellát, melyet kivontak a művelés alól, újra vessék be. Ez nem tűnt rossz elképzelésnek, de tartósan nem tudta megoldani a város ellátási gondjait.
A császár megjegyzése árulkodik az elképzelés sikertelenségéről, melyet egy bírálattal juttat kifejezésre: a város olyannyira tobzódik és lusta, hogy csupán saját maga szórakoztatására (1. pl. versenylovak tenyésztésére) használja a földeket, nem pedig a közjó érdekében. Véleményem szerint itt inkább arról van szó, hogy az aszályos időjárás miatt az előző évekhez hasonlóan nem sikerült a kiosztott földeken sem elegendő gabonát betakarítani, illetve az intézkedés végrehajtása az akadékoskodó városi tanács miatt válhatott nehézkessé, így látványos előrelépést nem is hozhatott. A probléma méreteihez képest nem sokat nyomott a latba, hogy a császár a városban való tartózkodása idején még egy ízben (20%-kal) csökkentette a helyi adókat.

A gazdasági krízisen túl az igazi ellenérzést a városból a császár merész valláspolitikája váltotta ki. Minthogy Iulianus a városban látta annak a lehetőségét, hogy mintát adjon a hagyományos vallásosság helyreállítására, frontális és radikális reformba kezdett, amit a város többségében keresztény lakossága aligha fogadott jó szívvel. Az ellátási nehézségek ellenére a császár nagy számban és számtalanszor áldozott pogány isteneinek, antiochiai tartózkodása alatt szinte valamennyi kultuszhelyet, templomot és szent ligetet meglátogatta. Az isteneknek bemutatott áldozatok számát még a kortárs pogány Ammianus is kifogásolta. A város és a császár amúgy sem kiegyensúlyozott kapcsolatát tovább mérgesítette, hogy Iulianus a korábban kiadott vallási restaurációs rendelete alapján, amely lehetővé tette még akár a keresztény templomok és zarándokhelyek lerombolásával az ősi szentélyek és kultuszok helyreállítását, szemet hunyt a városban és a környéken élő pogány lakosság túlkapásai felett, amelyek nem egy esetben vezettek sírrongálásokhoz és komolyabb atrocitásokhoz.
Megjegyzendő továbbá, hogy a császár eléggé arrogánsán viselkedett a keresztény lakossággal szemben, illetve nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a város többségében már az új hit szerint él. A botrány 362. október 22-én tetőzött, amikor rejtélyes és tisztázatlan körülmények között leégett a város külvárosában, Daphnéban helyreállított Apollón-szentély. A gyanú természetesen a keresztényekre terelődött. Az akkori pogány comes Orientis, a császár nagybátyja és egyik legfőbb bizalmasa, Iulius Iulianus rágalomhadjáratot indított a keresztények ellen, sokakat letartóztattatott és elítéltetett. Döntése révén az antiochiai keresztény Nagytemplomot bezárták, a gyülekezet vagyonát elkobozták.

A város és a császár kapcsolata tovább romlott. 363. január l-jén a császár consulságra lépett a korábbi galliai praefectus praetoriójával, Salustiusszal, aki szintén a legbizalmasabb emberei közé tartozott. Az újévi ünnepség keretében a lakosság nyíltan szidalmazni kezdte a császárt: gúnyversek és gyalázkodó röpiratok sokasága látott napvilágot. A Misopogón hangvételéből megállapítható, hogy az önérzetes császárt eléggé mélyen érintették ezek a szidalmak, és nagyon megsértődött. A lakosság viselkedése nem volt alaptalan, hiszen a császár a perzsa hadjáratra készülődött, ami csak tetézte a szegény népesség terheit: az ellátási gondok kiújultak és tovább mélyültek.
Nem egy esetben történtek a katonák részéről is túlkapások. Azonban a hadjárattal kapcsolatos derűlátása és ezzel párhuzamosan az ellátási nehézségei miatt a katonák körében is történtek botrányok. A császár elrendelte, hogy a csapatok jelvényeiről és fegyvereiről távolítsák el a keresztény szimbólumokat. Ezt két katona, Bonosus és Maximilianus megtagadta, mire Iulius Iulianus perbe fogta, majd lefejeztette őket. A császári testörgárdában is szervezkedni kezdett két tiszt, Romanus és Vincentius, őket száműzték. Továbbá 363 januárjának végén zendülést készített elő két praetorianus, luventinus és Maximinus, ami során a szóbeszéd szerint a császár ellen még merényletet is terveztek, Iulianus maga vizsgálta ki az esetet, az érintetteket titokban kivégeztette.

A császár várakozásai ellenére antiochiai tartózkodása és tevékenysége kudarcra volt ítélve. Feltehetőleg az sem nyerte el a város tetszését, hogy a közügyek helyett 362-363 telén gyakran vonult vissza és dolgozott művein. Mindemellett a császár kevésbé nyitott jelleme, a látványosságoktól való tudatos távolmaradása, valamint a keresztény szellemiségű város felé tanúsított hideg közönye és szánalma további céltáblaként szolgált a gúnyolódóknak. Az a kevés társaság is fogyatkozóban volt, akik támogatták Iulianust és helyeselték városbéli intézkedéseit, hiszen januárban súlyos szenvedések után ismeretlen kórban elhunyt nagybátyja és jó barátja, Felix, akihez gazdasági kérdésekben fordulhatott bizalommal.
A lakosság fokozódó sértegetésére elhatározta, hogy elhagyja a várost. Haragjában Antiochia élére Syria akkori kérlelhetetlen pogány kormányzóját nevezte ki, a héliopolisi Alexandrost, aki kegyetlenségéről és bosszúálló természetéről volt hírhedt. A hír hatására a városbéliek megijedtek, majd a helyi születésű művelt pogány rhétorxa, Libaniosszal az élen aki jó barátságot ápolt Iulianusszal a távozni készülő császár elé járultak, hogy bocsánatot kérjenek a város arcátlansága miatt, és meggyőzzék őt, hogy maradjon.

A vérig sértett uralkodó azonban 363. március 5-én örökre elhagyta a várost, székhelyét pedig a ciliciai Tarsosba helyezte át, majd útnak indult Ktésiphón felé, ahonnan már nem tért vissza.



Solymos Benedek