logo

XXIII September AD

Iulianus trónara lépése

Ezután az uralkodó az udvari személyzet ellen fordult, minden különbségtétel nélkül, hogy csakugyan odatartoztak-e, vagy csak odaszámíthatók voltak, de nem úgy járt el, mint a bölcselő, aki az igazság kikutatására törekszik. Dicséretet érdemelne ugyanis, ha néhányat, akiknek komoly gondolkodásmódja és erkölcsi felfogása közismert, megtartott volna, bár ilyen kevés akadt.
Természetesen be kell vallani, hogy javarészük csak a bűnök burjánzását növelte, oly mértékben, hogy gyalázatos szenvedélyeikkel az egész állami életet megfertőzték, és sokan többet ártottak példájukkal, mint féktelen bűnözésükkel. Egyesek ugyanis jól megszedték magukat templomrablásokkal, mindenütt és mindenkor csak a haszon után szimatoltak, a legnagyobb szegénységből egy ugrással a legnagyobb gazdagságra emelkedtek, nem tudtak mértéket tartani sem a bőkezűségben, sem a rablásban, sem a költekezésben, mert megszokták, hogy mindig a máséhoz nyúljanak. Ebből hajtottak ki az elpuhultabb élet csírái, az esküszegések, a becsület semmibevevése, s esztelen gőgjük gyalázatos haszonlesésükkel hitüket csak beszennyezte.

Közben falánkságuk egyre növekedett, és a lakmározás gyönyörei között betölthetetlen mélységűvé tágult. A harctéri diadalokat a dőzsölés diadalai váltották föl, általánossá lett a selyemruhák használata, fejlődött a szövőipar, s egyre nagyobb gondot fordítottak a konyhára. Pompásan épített és felszerelt házaik részére oly nagy területekre volt szükségük, hogy ha Quintius konzullal akkora szántóföldje lett volna, diktatúrája után is elvesztette volna Szegénysége hírnevét.
Ezekhez a gyalázatosságokhoz még hozzájárultak a katonai fegyelmet rontó visszaélések: a katonák harci dalok helyett pajzán dalocskákat énekeltek; nem kő volt a harcos fekvőhelye, mint azelőtt, hanem tollas tábori ágy; serlegük nehezebb volt kardjuknál, mert cserépedényből inni már szégyen volt; márványpalotákban kerestek szállást, holott a régi történelemben meg van írva, hogy a spártai katonát szigorúan megfenyítették, ha födél alatt merészelt tartózkodni hadba vonulás idején.

Azokban az időkben a katona saját honfitársaival szemben durva és fosztogató volt, az ellenséggel szemben azonban gyáva; s mivel csak arra törekedett, hogy mások bőkezűségéből és munka nélkül vagyont szerezzen, nagyon jól értett az aranynak és a drágaköveknek az értékeléséhez, ami merőben ellentmond a közelmúlt idők tapasztalatainak. Közismert ugyanis, hogy midőn Maximianus Caesar alatt a perzsa király táborát kifosztották, egy közkatona gyöngyökkel teli parthun zacskót talált, tudatlanságában a gyöngyöket kiszórta, s megelégedett a ragyogó bőrzacskóval.
Ugyanezekben a napokban történt, hogy midőn az uralkodó borbélyt hívatott, hogy megnyiratkozzék, bejött hozzá egy előkelően öltözött férfiú. Ennek láttára Julianus meghökkent: „Én nem számvevőt hívattam - mondta -, hanem borbélyt.” Azután mégis megkérdezte, mennyi a jövedelme a mesterségéből; ez azt felelte, hogy naponta húsz adag élelem, s ugyanannyi adag takarmány az állatok részére (amit közönségesen fejadagnak neveznek); hozzá zsíros évi fizetés, nem számítva a sokféle mellékjövedelmet. Ennek hatása alatt az uralkodó elbocsátotta minden ilyen alkalmazotti át - a szakácsokkal és más hasonlókkal együtt, akik hozzászoktak az efféle jövedelmekhez - mint akikre semmi szükség nincs, azzal, hogy mehetnek, ahová- kedvük tartja.

Ámbár Julianus gyermekéveitől kezdve különös hajlandósággal viseltetett az istenek tisztelete iránt, és amint fejlődött, egyre nagyobb lánggal hevítette ez a vágy, mégis sok mindentől félt és - már amennyire lehetséges volt - csak a legnagyobb titokban végezte a vallási szertartásokat.
Midőn azonban észrevette, hogy félelmének okai megszűntek, és elérkezett annak az ideje, hogy szabadon teheti, amit csak akar, színt vallott, s nyíltan és határozottan elrendelte, hogy meg kell nyitni a templomokat, és az istenek tiszteletére állatokat kell az oltárokon áldozni. És hogy rendelkezésének hatását erősítse, a marakodó keresztény elöljárókat, pártokra szakadt híveikkel együtt, palotájába hívatta, és barátságosan figyelmeztette, hogy vessenek véget a viszálykodásoknak, s mindenki teljesen szabadon és félelem nélkül gyakorolja vallását.
Ehhez azért ragaszkodott oly határozottan, mert tapasztalásból tudta, hogy a szabadság fokozza majd viszálykodásaikat, s így nem kell azután félnie az egységes néptől; tudta, hogy egy vadállat sem oly veszedelmes az emberekre, mint amilyen a legtöbb keresztény egymás elleni dühében.

Gyakran mondogatta: „Hallgassatok meg engem, akit meghallgattak az alemannok és a frankok.” Ezzel ugyanis a néhai Marcus császárt akarta utánozni. Azt azonban nem vette észre, hogy a két eset egymástól merőben különbözik. Amaz ugyanis, midőn útban Egyiptomba átment Palesztinán, a bűzös és gyakran lázongó zsidóktól megundorodva, állítólag ilyen fájdalmas felkiáltásban tört ki: „Ó markomannok, ó kvádok, ó szarmaták, végre találtam olyanokat, akik nálatok is összeférhetetlenebbek!”



(Amm. Marc. XXII 4-5.)


Ammianus Marcellinus: Julianus trónralépése.
Ford.: Földy József.

..