logo

XXVII Novembris AD

Iulianus (361-363).

romaikor_kep




Julianus (Flavius Claudius Julianus, közismert nevén Julianus Apostata) (361-363) Konstantinápolyban született 332-ben. Julius Constantius-nak, Nagy Constantinus féltestvérének és Basilinának, Egyiptom helytartója leányának volt a fia.

Anyja születése után nem sokkal meghalt, apja pedig elpusztult a rokonai körében rendezett,
Constantinus 337-ben bekövetkezett halálát követő mészárlásban.

Két évvel később II. Constantinus egy Mardonius nevű eunuch gondjaira bízta, aki lelkébe véste az irodalom és az ősi istenek iránti szenvedélyes szeretetet. Julianus Konstantinápolyban nevelkedett, nyelvészetet és retorikát tanult. 342 körül a császár Nikomédeiába küldte, hamarosan azonban őt és féltestvérét, Constantius Gallust a kappadókiai Macellum távoli, megerődített villájába küldték, ahol jámbor keresztény nevelésben részesültek, bár Julianus továbbra is mohón olvasta a pogány klasszikusokat.
Hat évi száműzetés után Julianus engedélyt kapott a Konstantinápolyba való visszatérésre. A gyanakvó uralkodó azonban gyorsan eltávolította a városból, és 351-ben ismét Nikomédeiába küldték. Onnan Pergamonba és Epheszoszba látogatott, és a vezető neoplatonista Maximusnálfolytatta tanulmányait, aki titokban áttérítette a pogányság egy, a miszticizmussal és mágikus praktikákkal kapcsolatban álló formájára.

Constantius Gallus(akit Caesarrá neveztek ki) bukását és halálát követően Julianust 354-ben a mediolanumi udvarba szólították; a császár első felesége, Eusebia közbenjárására hamarosan engedélyt kapott arra, hogy inkább Athénba menjen befejezni felsőbb tanulmányait. Ezután visszahívták Mediolanumba, Caesarrá tették, és Constantius nővérét, Helenát adták hozzá feleségül 355-ben. Nemsokára azt a parancsot kapta, induljon a nyugati határvidékre visszaverni a frankok és az ale-mannok veszélyes betörését.
356-ban felszabadította Colonia Agrippinensiumot és más központokat, a következő év folyamán pedig vereséget mért egy jóval nagyobb túlerőben levő alemann seregre Argentorate mellett. A sikert követően váratlanul átkelt a Rajnán, téli szálláshelyét Lutetiában (Parisii) ütötte fel, és 358/359-ben további ellentámadásokat indított a germánok ellen. Még ha dicsőítői egy kissé fel is nagyítják ezeket a győzelmeket, tekintélyt parancsoló teljesítmények voltak, különösen azért, mert ő sohasem kapott katonai képzést. Sőt, Julianus megbecsülést szerzett a katonái körében is, mert osztozott velük nélkülözésükben; a nagyarányú adócsökkentés pedig (a praefectus praetorio, Flavius Florentius tiltakozása ellenére) Gallia polgári lakosságának szolgált nagy örömére.

A növekvő népszerűség ilyetén jeleit nem látták szívesen II. Constantius udvarában. „Amikor... ezekről az eseményekről értesültek - a Caesar ugyanis, akárha valami állami hivatalnok lett volna, köteles volt minden cselekedetéről jelentést küldeni a császárnak -, a palotában lebzselő befolyásos személyek, a hízelkedés nagymesterei folytonosan gúnyolódtak a célszerűen kitervelt és eredményesen végrehajtott vállalkozásokon. Szüntelenül efféle ízetlen megjegyzéseket tettek rá:
»Bosszantó minduntalan hallani a híreket e kecskeképű ember győzelmeiről« - hosszú hajára és szakállára célozva. Fecsegő vakondnak, bíboros majomnak, görög betűfalónak csúfolták. Ilyen és ehhez hasonló ostobaságokkal traktálták a császárt, aki az ilyesmit fülét hegyezve hallgatta. Julianus érdemeit arcátlan beszédekkel iparkodtak kisebbíteni. Lomhának, nyúlszívűnek, alamuszinak nevezgették, aki hangzatos szavakkal tudja kiforgatni és elferdíteni a valóságot."

Constantius fellángoló féltékenységében úgy döntött, hogy Julianus legjobb csapatai közül kivon néhányat, és visszahívja őket a saját seregébe. Lutetiában a katonák azonban megtagadták a parancs végrehajtását, és 360 februárjában Julianust Augustusszá kiáltották ki. Miután hiába kísérelt meg tárgyalásokba bocsátkozni Constantius-szal, belátta, hogy a háború elkerülhetetlen, és 361-ben gyorsan Kelet felé nyomult. Röviddel ezután azonban értesült a császár haláláról. Julianus nem ütközött ellenállásba, és decemberben elérte Konstantinápolyt.

Constantius néhány támogatóját kivégezték, másokat száműzetésbe küldtek. Még útja során, Naissusbardulianus nyíltan kinyilvánította a pogányság iránti hűségét; most azonnal engedélyezte minden pogány számára a szabad vallásgyakorlatot, a kultuszokat jelentős anyagi támogatással segítette, és olyan szervezetbe foglalta őket, amelynek célja a keresztények hasonló intézményeivel való verseny felvétele volt.
Neveltetése és fiatalkori tapasztalatai vitték ebbe az irányba - a kereszténység, jegyezte meg, nem akadályozta meg Constantiust és számos társát abban, hogy bűnöket kövessenek el, különösen Julianus családja ellen. Ezért amikor ő került a trónra, türelmet hirdetett minden vallással szemben, de megvonta a keresztény egyháztól pénzügyi kiváltságait, és az elkerülhetetlenül bekövetkező zűrzavarban a keresztényeket szigorúbban sújtották, mint a pogány bűnözőket.

Egy különösen ellentmondásos intézkedés kizárta őket azoknak az állásoknak a betöltéséből, amelyekben taníthattak volna. Helyzetük további aláásása érdekében Julianus támogatást ajánlott a zsidóknak, még a jeruzsálemi Templom újjáépítését is tervbe vette. Ugyanakkor a zsidó hit kereszténység rovására történő felemelésének tervéből nem lett semmi. Valójában ugyanez mondható el egész heves keresztényellenes kampányáról. Julianus hitt abban, hogy isteni küldetése a beteg társadalom meggyógyítása.
Személyisége, az idealizmus, a kicsinyesség és a megalkuvás szokatlan keveréke, mindenfajta diplomáciai kompromisszumot elfogadhatatlannak ítélt; a klasszikus antik hagyomány iránti mély elkötelezettsége pedig nehézzé tette számára, hogy megértse kora egyszerű férfiait és asszonyait. Régimódi kísérlete a kereszténység térnyerésének visszaszorítására, amiért az utókor az Apostata (görögül aposztata, hitehagyott) névvel ruházta fel, kudarcra volt ítélve.

Mint szerző termékenyebb volt minden más római császárnál, és irodalmi kiválóság tekintetében fölötte állt valamennyinek (az egyedüli kivétel talán Marcus Aurelius). A pogány kultúra iránti elkötelezettsége erősen kitűnik fennmaradt beszédeiből, értekezéseiből és leveleiből, amelyben a korszak görög nyelvét magabiztosan és gyakorlottan használja.
Még II. Constantius életében Julianus két nem igazán őszinte, a császárról dicsőítő szónoklatot írt, azonkívül egy sokkalta inkább szívből jövő dicséretet Eusebia császárnéról. Napjainkra ugyan elveszett, de tudjuk, hogy írt egy kommentárt saját germán hadjárataihoz. Trónra kerülve írni kezdett, írásaiban saját eszméit népszerűsítette. Ezek között volt egy prózában írott himnusz a Napistenhez, amelyet Sallustiusnak, a legjelentősebb kortárs pogány teológusnak ajánlott - akinek tiszteletére egy búcsúztatót (propemptikosz) is írt abból az alkalomból, hogy Sallustius, legnagyobb sajnálatára, elhagyta galliai udvarát (358/359).

Egy további szerzeményt írt az Istenek Anyjához, másik kettőt pedig a kortárs künikosz (cinikus) filozófusok („a műveletlen kutyák") ellen irányzott, akik Julianus szerint nem voltak méltóak a filozófiai iskola alapítójához, Diogenészhez. „Szakállgyűlölő" (Miszopógón) című munkája szatirikus visszavágás Antiokheia főleg keresztény, de léha népének, akik kigúnyolták régimódi szakállát és egyszerű életvitelét. Egy másik fennmaradt szatíra a „Caesarok", amelyben valamennyi korábbi római császárt kaján áttekintésben veszi sorra: Marcus Aurelius nyeri a fődíjat, míg Constantinus kereszténységét kineveti a bűnök alól való könnyű feloldozás miatt, bár az emberek gyakran visszaesnek bűneikbe. Csak kivonatok maradtak ránk Julianusnak „A galilaeaiak ellen" című híres keresztényellenes munkájából. „Levelei” azonban (bár nehéz feladat megkülönböztetni a számos hamisítványtól) értékes történelmi anyagot és Julianus gondolatainak kinyilatkoztatását tartalmazzák. Egy töredékben azt javasolja a pogány papoknak, hogy igyekezzenek felülmúlni erkölcsi tanításaikban a keresztényeket.

A vallás szféráján kívül tett erőfeszítései több eredményt hoztak, mivel keményen dolgozó és lelkiismeretes hivatalnok volt. Mindent megtett, ami hatalmában állt a keleti provinciák városállamai hajdani jólétének újbóli felvirágoztatása érdekében. Ezeknek a városoknak az elszegényedett, az udvar pazarlásával és a teológiai zűrzavarral elégedetlen vezetőrétegéből került ki Julianus politikai támogatóinak a többsége. Lépéseket tett az infláció megfékezésére, és mindenekfölött bátor kísérletet tett az örökké növekvő és mindenbe beleavatkozó birodalmi bürokrácia lefaragására. Kulturális érdeklődése megmutatkozott egy százhúszezer kötetet tartalmazó, hatalmas könyvtár megalapításában, amelyet a konstantinápolyi Bazilikában rendezett be. Bár egyéb vonatkozásokban meglehetősen szokatlan nézeteket vallott, Julianus is táplálta azt a hagyományos reményt, miszerint sikerül csatában legyőzni a perzsákat.
362-ben Antiokheiába vonult, hogy megtegye a felkészüléshez szükséges lépéseket.

Otttartózkodása során az Apollón-templom porig égett, és éhínség lépett fel, amelyben a város tanácsa akadályozta Julianus felmentő intézkedéseit. 363 márciusában hatvanötezer ember élén kelet felé vonult, és júniusra egy kezdeti győzelem után az ellenséges főváros, Ktésziphón előtt állt. Ahhoz azonban nem érezte elég erősnek magát, hogy megtámadja a várost, és inkább visszavonult, hogy egyesítse seregét a mögöttük haladó tartalék erőkkel.
Seregét folyamatosan támadásokkal zaklatták a perzsa király, II. Sáhpuhr csapatai, és hamarosan elfogytak a tartalékok. Június 26-án egy Maranga nevű vidéken csetepatéba keveredett a perzsák páncélos lovasságával és megsebesült - bár hamarosan lábra kelt a hír, hogy egyik saját keresztény katonája szúrta meg lándzsával. A seb nem gyógyult és Julianus meghalt. Testét - rendelkezésének megfelelően - Tarszosz városán kívül temették el, később azonban Konstantinápolyba vitték.

Ammianus Marcellinus mint szemtanú följegyezte Julianus figyelemre méltó képességeit, azonban hibáinak számbavételével folytatta a felsorolást: „Egy kissé könnyelmű volt, de ezt enyhítette egy ésszerű intézkedéssel; ugyanis megengedte, hogy figyelmeztessék, ha letér a helyes útról. Bőbeszédű volt, és csak ritkán tudta fékezni nyelvét.
Túlságosan sokat foglalkozott a jövendőmondás kutatásával, és ebben a tekintetben Hadrianus császár mellé állíthatjuk. Mivel inkább babonás volt, mintsem a vallási szertartások józan tisztelője, ezért kíméletlenül vágatott le nagy számmal barmokat. Az emberek úgy vélekedtek, hogy ha Perzsiából visszatér, elpusztul valamennyi bika.

Örült a nép tapsainak, a legcsekélyebb dologért is mohón szomjazta a dicséretet, a népszerűség vágyától vezettetve gyakran hajlandó volt szóba állni arra érdemtelen emberekkel is. Ámde némelykor mégis egyéni vélemény szerint járt el, és következetlenül ítélkezett. Egyébként az általa hozott törvények nem voltak terhesek, mert határozott parancsokat vagy tilalmakat tartalmaztak.
Akadt néhány kivétel, köztük az a kíméletlen rendelet, amely megtiltotta a keresztény rétoroknak és grammatikusoknak, hogy tanítsanak, ha nem hajlanak az istenek tiszteletére. Az is csaknem elfogadhatatlan volt, hogy a városi tanácsok testületébe jogtalanul megengedte olyan idegenek és olyan személyek felvételét is, akik kiváltságaiknál fogva el voltak különítve ezektől a közösségektől.

Külseje és testalkata a következő volt: termete közepes, haja gyapjas és lágy; hegyesen végződő, bozontos szakállt viselt. Éles észre valló szeme tüzesen villogott, szemöldöke szépen ívelt. Egyenes orra, kissé nagy szája volt, alsó ajka lelógott. Vastag nyaka előrehajlott; széles válla erőtől duzzadt. Tetőtől talpig arányos testalkatánál fogva kitűnő erőben volt, és jól futott."


Forrás: Michael Grant - Róma császárai - Fordította: Borhy László
..