logo

VI December AD

Egyedül a hatalom csúcsán - A hitehagyott

361. december 11-én egyedüli imperatorként Konstantinápolyba érkezik, amit először a dinasztiának megfelelően székvárosának jelölt ki. Továbbá, hogy kimutassa az imperatori hatalom folytonosságát és jogát az abszolút uralomra, még ha ez látszólag ellentétes is volt a pogány meggyőződésével, keresztény rítus szerint megadta Constantiusnak a végtisztességet, és a néhai I. Constantinus mellé temettette el.
Iulianus gyökeresen szakított elődei kormányzási módszereivel. Nem tett kísérletet arra, hogy helyreállítsa a diocletianusi tetrarchiát, példaképeinek, Hadrianusnak és Marcus Aureliusnak az uralkodóideálja szerint igyekezett kormányozni: filozófus császárként. Gyakran tartott magasröptű beszédeket, műveltségét és tudását állandóan fejlesztette. E cél elérése érdekében teljesen új tanácsadókkal vette körbe magát, akik szintén művelték a tudományokat és a filozófiát. Emellett pedig részint a korábbi évek rossz tapasztalataiból, részint pedig azért, mert a constantiusi kormányzati rendszer valóban hemzsegett a hatalmaskodó felszabadítottak és az udvari eunuchok, valamint egyes magas beosztású egyházi személyek korrupciós ügyeitől, az új császár egy rendeletével száműzte a közéletből az eunuchokat, és valamennyi korábbi korrupciós ügyet és politikai túlkapást kivizsgáltatott. Ennek következtében számos magas rangú beosztottat perbe fogott, többek között elődjének kincstartóját, az eunuch Eusébiost, akit ki is végeztetett.
Iulianus nagy létszámban bocsátotta el a fölöslegessé vált, az adminisztrációban dolgozó többségében korrupt hivatalnokokat és besúgókat. Hadrianus mintájára a tartományokban és a városokban lévő állami bürokrácián jelentősen lazított, lehetővé tette az egyes városi tanácsok létszámának növelését, az egyes városokban a közigazgatás kezében lévő földterületeket visszajuttatta a városok polgárainak. Ezek a rendelkezések nagyon korán a visszájára fordultak, ennek jó példája éppen Antiochia volt. Számos esetben kedvezett a városoknak az adóhátralékok elengedésével. Jelentősen visszafogta az állami fényűzést, emellett eltörölte a senatori rendet rendkívüli mértékben terhelő földadót, az aurum oblaticumot.

Az új császárt már semmi sem akadályozta meg abban, hogy nyíltan felvállalja pogányságát. Szakállat növesztett, ami az antik filozófusok egyik attribútumának számított. Iulianus politikai elképzelése szerint a birodalom akkor és csakis akkor képes fennmaradni, ha a hagyományos, ősi istenségek tisztelete nem vész el. Ennek fényében a keresztény hit szétzilálja és bomlasztja az államigazgatást.
Nyílt vallási restaurációs politikába fogott. Ezért nyilvánosan áldozott a pogány isteneknek, majd törvényeiben a kereszténység háttérbe szorítása céljából rendelkezett a korábbi pogány szentélyek, templomok, kultuszhelyek helyreállításáról, elrendelte a papi testületek újbóli felállítását, az ősi ünnepek és áldozatok megtartását, az elkobzott javak és ingatlanok azonnali visszaszolgáltatását.

Iulianus következetesen betartotta nagyapja milánói edictumát (313). Ennek megfelelően a hitbéli meggyőződésért senkit nem lehetett üldözni, így sem az ariánusok, sem a donatisták, sem pedig más eretnekek és szekták hívei nem hurcoltattak meg uralma alatt, ami jelentősen növelhette a keresztény közösségek megosztottságát. Vallási intézkedéseinek részét képezte a keresztény közösségek privilégiumainak a megvonása. Megszüntette a papság adómentességét, a cursus publicus (állami futárés postaszolgálat) használati jogát, illetve a püspökök bíráskodási jogkörét.
A kortársak és a keresztény utókor szemében megbotránkozást keltett a tanítókról és nevelőkről szóló 362. június 17-én kiadott rendelete (Cod. Theod. 13, 3, 5.). A rendelkezés kimondja, hogy egy nevelő először is erkölcseiben mutasson jó példát, utána az ékesszólásban. A tömör megfogalmazás súlyos következményeket hordozott: ha egy tudományterület egy szerző vagy egy nevelő hitbéli meggyőződésébe ütközik, akkor úgy maradhat erkölcsileg hiteles, ha nem tanítja. Ennélfogva a keresztény szellemiségű nevelők nem taníthattak klasszikus irodalmat és nyelveket, csupán a Szentírást. Így nem jelentéktelen létszámú tanítványtól estek el a keresztény nevelők, mivel a két kultúrkör közötti közvetítő tudást nem adhatták át, természetesen a hitbéli meggyőződésükkel együtt. A keresztény utókor mindezek fényében ragasztotta a császárra az Ά ποστά της (apostatés) „hitehagyó” vagy Παραβά της (parabatés) „hitszegő” jelzőket. A császár azonban 362 májusában elhagyta a császárvárost, majd a syriai Antiochiába tette át a székhelyét.

Az Antiochiához kapcsolódó kudarc után a császár elérkezettnek látta az időt, hogy biztosítsa a keleti határokat is, amit elődeinek, Gallusnak és Constantiusnak nem sikerült megvalósítania. A hadjárattal kapcsolatban rendkívül sok a tisztázatlan kérdés, legvalószínűbb, hogy elődei sikertelen próbálkozásait kívánta sikerrel megkoronázni. Azonban a hadjárat előkészületeit nem kísérték jó előjelek.
A keresztény katonákkal számos konfliktusa támadt, valamint a hozzá egyik legközelebb álló ember, Felix is meghalt, földrengés volt Konstantinápolyban, végül pedig a Sibylla-könyvek útmutatásai is inkább azt sugallták, hogy maradjon. A császár hajthatatlan maradt barátai kérései és érvei ellenére is. Összesen mintegy 80-90 ezer főt sikerült mozgósítania, majd elindult a Beroea-sivatagon át Mezopotámia felé. Útja közben egyedül Armenia királyához, Arsakéshez tért be: szavát vette, hogy ha szükséges, segítséget nyújt. Egyes nézetek szerint öt kívánta megtenni a leigázott perzsa területek fölötti vazallus uralkodónak.
Áprilisban a császár elérte az Euphratést, bevette Pirisabora erődjét, immár ellenséges területen járt, de komolyabb ellenállásba egyelőre nem ütközött. Megnyúltak az ellátási vonalak, a katonák zúgolódtak: a perzsák a felperzselt föld taktikáját választották, hogy minél beljebb csalják az ellenséget. A császár átkelt a Tigris folyón, majd elérte Ktésiphónt, ahol a helyőrséget tudta csupán tizedelni, de a nem megfelelő ellátás és a felszerelés hiányában a város ostromára nem vállalkozhatott. Azonban a visszavonuló és elcsigázott ellenségnek már a nyomában voltak Sapur seregei: 363. június 26-án Iulianus kénytelen volt egy kisebb csatát vállalni Marangánál, ahol a csapatai élén lovagolva egy dárda eltalálta. Éjszaka filozófus barátainak a társaságában újra erősen vérezni kezdett, majd belehalt sebesülésébe.

Halálát számtalan kétséges momentum és legenda övezi. Libanios például azt gyanította, hogy nem ellenséges dárda találta el, hanem egy keresztény római katonáé. Bárhogyan is esett a dolog, az utolsó pogány császár halála jelentőséggel bíró korszakhatár: az ősi pogány vallás és a hagyományos antik világkép soha többé nem bírhatta az államhatalom támogatását. Holttestét a ciliciai Tarsosban helyezték örök nyugalomra.



Solymos Benedek

.