logo

VI December AD

Beszéd az Antiochiaiak ellen, avagy a szakállgyűlölő I. rész.

1. Anakreón, a költő sok jelentéktelen lírai költeményt szerzett, hiszen neki a végzettől kényelmes élet jutott osztályrészül. Viszont Alkaiosnak és a parosi Archilochosnak az istenség már nem adta meg, hogy költői tehetségükkel a vidámságnak és az élvezeteknek hódolhassanak. Mivel olykor-olykor szenvedniük kellett, a költészetet arra használták, hogy még jelentéktelenebb versikéket farigcsáljanak az isteni hatalom jóváhagyásával azoknak a szidalmazására, akik ártottak nekik. De nekem egyfelől törvény tiltja, hogy név szerint panaszt emeljek azok ellen, akik, noha semmilyen tekintetben sem szenvedtek el jogtalanságot, mégis próbálkoznak velem szemben rosszindulatúan fellépni. Másfelől a költészetben való jártasságtól meg van fosztva a művelődésnek a szabad emberek körében manapság felülkerekedő irányzata.
Minthogy olybá tűnik, mostanság gyalázatosabb dolog a múzsái tudományokkal foglalkozni, mint az, ha régebben valaki jogtalanul szerzett vagyont. De emiatt nem fogom megvonni magamtól a Múzsáktól hozzám érkező hatalmas támogatást. Mert bizony megfigyeltem, hogy még a Rajnán túl élő barbárok is énekelnek harsány dalokat a hangos madarak rikácsolására emlékeztető előadásmódban, és örömüket lelik azokban. Ezért úgy vélem, nemcsak hogy előfordul a múzsái tudomány a hitványak szegényes látványosságaiban is, hanem nekik egyenesen ezek okoznak örömet. Ezen töprengve szoktam mondogatni magamban, amit Isménias is mondott de meggyőződésem, hogy nem azért, mert azonos tehetséggel bírok, hanem azért, mert hozzá hasonlóan öntelt vagyok -, hogy bizony „a Múzsáknak és magamnak énekelek”.

2. Ez a dal prózában íródott, és számos súlyos szemrehányást tartalmaz, de Zeuszra mondom, nem másoknak hogy is lehetne így, amikor ezt törvény tiltja | hanem saját költőjének és szerzőjének szólnak. Tudniillik semmilyen rendelkezés sem korlátozza, hogy akár dicsérje, akár feddje önmagát. Hiába is akarnám, nincs miért méltatnom magamat, viszont számtalan dolgot kifogásolhatok. Kezdem is rögvest az arcommal, amire e sűrű szakállat növesztettem, mivel úgy vélem, hogy arcom egyáltalán nem szép és vonzó, és nem is tükrözi fiatal mivoltomat, mert rossz természetű és mogorva vagyok. Amint látszik, jogosan tettem ezt, mivel az arcom természetemből fakadóan nem szép, és nem más miatt. Ezért bizony elviselem a tetveket is, mik úgy mászkálnak benne, mint cserjésben a vadállatok. De arra is ügyelnem kell, nehogy mohón egyek vagy a kelleténél nagyobbra tátott szájjal igyák, mert úgy vélem figyelnem kell arra, nehogy a kenyérrel együtt óvatlanul a szőrszálakat is megegyem. Viszont a csók, akár kapom, akár adom, egyáltalán nem fáj.
Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a szakáll e tekintetben és minden másban is kellemetlen, hiszen nem teszi lehetővé, hogy teljesen sima s, gondolom, ezért édesebb ajkakat sima ajkakhoz lehessen tapasztani úgy, ahogyan említette valaki azok közül, akik Pán és Kalliopé társaságában Daphnishoz költeményeket szereztek. Ti még azt is mondjátok, hogy a szakállamból kötelet kellene fonni. Oda is nyújtanám készségesen, ha képesek lennétek meghúzni, és ha az érdessége nem tenne szörnyű kárt a gyenge, meg tunya kezeitekben. De nehogy azt gondolja bárki is, hogy neheztelek a tréfátok miatt. Hiszen magam adok rá okot: olyan szakállas az állam, mint a kecskék. Ámbár, gondolom, simává és szőrtelenné lehetne tenni: olyanra, mint a bájos gyermekeknek és minden nőnek, akikben ez természetükből fakadóan kedves. Ti viszont vén fejjel tulajdon fiaitokat és lányaitokat utánozzátok tunya életetekkel, s alighanem elpuhult életmódotok nyilvánul meg a gondos borotválkozásban: férfi mivoltotokat épp csak látszani engeditek, s csak homlokotokon mutatjátok, de az állkapcsotokon nem, mint ahogy mi tesszük.

3. Viszont nekem nem volt elég csupán a sűrű szakáll, de még piszok is éktelenkedik üstökömön, aztán ritkán nyiratkozom és vágom le a körmöm, meg az ujjaim az íróvesszőtől igencsak feketéllenek. Ha meg akartok még tudni valamit a testem nem látható részeiről, a mellkasom szőrös és bozontos, mint az oroszlánoknak, melyek az állatokon uralkodnak. De természetem nehézkessége és a kicsinyességem miatt mégsem szőrtelenítettem soha, s testem egyéb részeit sem tettem simává és elpuhulttá. Azt is megmondanám nektek, ha lenne bármiféle szemölcsöm, mint Kimónnak, de hát nincsen.
Ha elnézitek nekem, mondok én még mást is. Nemcsak hogy nem elég nekem, hogy így néz ki a testem, ezt még egy módfelett emberkerülő viselkedéssel is tetézem. Ostobaságom miatt távol tartom magam a színháztól, s érzéketlenségem miatt a palotámba thymelé sem engedek, kivéve újévkor, mint egy paraszt, aki kevéske vagyonával vámösszeget vagy juttatást törlesztve egyenlíti ki tartozását az elégedetlenkedő uraságnak. És mikor mégis színházba megyek, úgy nézek ki, mint aki engesztelő áldozatot mutat be a bűneiért. Császárként ez a hír járja rólam, valamint nincs is olyan megbízottam, aki szerte a birodalomban alparancsnokként vagy hadvezérként színészeket és kocsihajtókat fog kormányozni. Minthogy ezt nem sokkal ezelőtt tapasztaltátok meg, majd még megjegyzést tesztek az „ifjúi lelkületre és eszére is”.

4. Nos, talán ennyi is igazán súlyos és nyilvánvaló példa volt már elvetemült viselkedésemre, de hadd tetézzem még egy dologgal: utálom a kocsiversenyeket, mint adós a piacteret. Csak nagy ritkán látogatok el az efféle játékokra, és az istenek ünnepein sem szánok rájuk egy egész napot, mint ahogy az szokása volt az unokatestvéremnek, a nagybátyámnak és az apai féltestvéremnek is. Megnézem mind a hat futamot, de még azt sem úgy, mint aki szereti az ilyesmit, vagy, Zeuszra, nem is gyűlöli, és nem fordítja el tőle a fejét elborzadva, majd örömmel távozom.

5. Eddig csak a szembeötlő dolgokról volt szó s csak milyen kicsiny részét említettem még azoknak sérelmeknek, amiket károtokra követtem el! -, nem is beszélve a magánéletemről. A priccsen töltött álmatlan éjszakák és a táplálkozásom tette jellemem kiállhatatlanná és ellenségessé a dőzsölő város számára, ami egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy csömöröm legyen. De bizony nem a ti boldogításotokra folytatom ezt az életvitelt. Már gyermekkorom óta tart hatalmában egy szörnyű eltévelyedés, s arra ösztönöz, hogy hadat viseljek a gyomrom ellen, s ne hagyjam, hogy elteljen a sok étellel. Valóban ritkán esett meg velem, hogy hányjak. Úgy rémlik, egyszer történt velem ilyen, amióta Caesar lettem, és akkor is a rosszullét és nem a csömör miatt. Érdemes felidézni egy történetet, ami nem kimondottan kellemes, de éppen emiatt rám igen jellemző.

6. Egyszer a telet történetesen a szeretett Lutekia környékén töltöttem, a kelták így nevezik a Paris-fiak kisvárosát. A folyón van egy kis sziget, melyet teljes egészében fal vesz körül, és mindkét oldalról fahídon lehet megközelíteni. A folyó körülötte ritkán apad vagy árad, vízszintje általában télen-nyáron állandó, s igen kellemes és szemmel láthatólag igen tiszta vizet ad annak, aki a szomját akarja oltani. Tudniillik a szigeten élőknek leginkább onnan kell az ivóvizet meríteni. A tél is enyhébb ott akár az óceán melegsége miatt is, hiszen nem több mint kilencszáz stadionra van onnan, s talán a víztömeg felől áramlik oda az enyhe fuvallat. Úgy látszik, a tengervíz melegebb az édesvíznél. De akár emiatt, akár más, előttem nem ismert okból kifolyólag van ez így, tény, hogy azoknak, akik a vidéket lakják, enyhébb telük van, és finom szőlő terem náluk. Akadnak ott fügefák is, amiket a megfelelő ellátás után télire búzaszárakkal s más effélékkel takarnak be: ezek ruhaként óvják a törzseket a levegő káros hatásától. Az a tél viszont a megszokottnál keményebb volt, és a folyó márványszerű jégtömböket sodort magával.
Bizonyára láttatok már Phrygiából való fehér kőtömböt: ilyenekre hasonlítottak a nagy, egymásra torlódó jégtáblák, s nem sok kellett ahhoz, hogy összefüggő átkelőhelyet hozzanak létre, s eltorlaszolják a víz útját. Mivel ilyen körülmények közepette a szokottnál keményebb tél volt, a házikó, ahol aludtam, sehogy sem melegedett fel azon a módon, ahogy az ottani házak nagy részét kemencékkel fűtik fel: így alakították ki azokat a tűzből érkező hő befogadására.
Amit mesélni fogok, szerintem azért esett meg velem, mert már akkoriban is ostoba voltam, s embertelenül bántam szokásomhoz híven mindenekelőtt önmagámmal. Úgy akartam hozzászoktatni magamat az éghajlathoz, hogy nem voltam tekintettel a kényelmemre. A tél csak egyre hatalmasabb és keményebb lett, mégsem engedtem meg a szolgáimnak, hogy befűtsék a szobámat, mert tartottam tőle, hogy a nedvesség megindul a falakban. Így elrendeltem, hogy táplálják a meggyújtott tüzet, és egyenletesen rakják ki mindenfelé izzó parazsát bent a szobámban. E parázskupacok pedig, bár nem sűrűn és nem egy tömegben voltak, párát szabadítottak fel a falakból, amitől elszenderültem.
Miután a fejem teljesen teli lett vele, kis híja volt, hogy megfulladtam. Ekkor kivittek, s mivel az orvosok azt javasolták, hogy szabaduljak meg az aznap elfogyasztott ételtől, pedig Zeuszra mondom, nem volt valami sok, de felöklendeztem: tüstént jobban is lettem olyannyira, hogy az éjszakát is könnyebben viseltem, másnap pedig már azt csináltam, amit csak akartam.

7. így hát Menandros Dyskolosához méltóan a keltáknál is saját magamnak okoztam gondot. De életvitelemet a falusiasán élő kelták könnyebben viselik, boldog, jómódú és sűrűn lakott városuk viszont minden valószínűség szerint bosszankodna rajta, ha benne megannyi táncos, számtalan fuvolás és a polgároknál is több színész lenne, az elöljárókat pedig nem tisztelnék. Persze csak a puhányokhoz illik a pironkodás, mert az igazi férfiaknak, mint amilyenek ti is vagytok, a hajnalig tartó mulatozás, az éjjeli élvhajhászat való, mert ti nem holmi szájhősök vagytok, hanem tetteitekkel is megmutatjátok, hogy semmibe veszitek a törvényeket. Mert hát a törvények tekintélyét az elöljárók szavatolják olyannyira, hogy bárki, aki gazdagságában bízva pimaszkodik elöljárójával, magukat a törvényeket tiporja lábbal.
Hogy örömötöket lelitek mindebben, annak minduntalan tanújelét adjátok, különösen a piactereken és a színházakban. A nép köztudottan tapsol és ordibál, a tisztviselők viszont, akik ilyesféle ünnepekre költenek, ismertebbek: mindenki többet beszél róluk, mint akár az athéni Solónról, s a lyd királynál, Kroisosnál tett látogatásáról. Közületek mindenki előkelő és nagyhatalmú, szörtelen és szakáll nélküli, ifjú és agg egyaránt lelkesen majmolja a phaiákok boldogságát: szent kötelességeitek helyett szívesebben vesztek „váltásgöncöt, nászágyat, s melegvizü fürdőt”.

8. „Hát tényleg azt gondolod, hogy a te parasztos faragatlanságod, emberkerülő magatartásod és darabosságod valaha is összhangba kerül ezekkel a dolgokkal? Nincs nálad ostobább és gonoszabb! Értelmetlen és hasztalan a te úgynevezett lelkületed, amit a leghitványabbak mértéktartó jellemnek neveznek. Es te tényleg azt hiszed, hogy a lelket bölcs belátással kell felékesíteni és megszépíteni? Nem igaz, hogy a józan gondolkodás a legfontosabb, amit, bármi is legyen, nem ismerünk: a szót halljuk, csak nem látjuk, hogy megvalósulna.
Ha pedig ez annak az ismerete, amit te most művelsz, hogy rabszolga módjára alá kell vetni magunkat az isteneknek és a törvényeknek, s hogy az egyenlőség elve alapján kell bánni az azonos rangban lévőkkel, és hogy visszafogottan kell méltóságot viselni közöttük, meg törődni és gondoskodni kell arról, hogy a szegények a vagyonosoktól egyáltalán ne szenvedjenek el jogtalanságot, és ennek érdekében nehézségeket kell felvállalni, olyanokat, amelyek veled gyakran megesnek: viszálykodásokat, civódásokat és gyalázkodásokat; azután ezeket önuralommal kell viselni, és nem zúgolódni miattuk, és nem kell engedni az indulatokkal teli léleknek, hanem meg kell zabolázni azt, és, ahogy csak lehetséges, józanul kell viselkedni. És ha valaki úgy tartja, hogy ez a józan gondolkodás megvalósítása, akkor tartózkodnia kell minden gyönyörtől, még attól is, ami nyilvánvalóan nem igazán tűnik gyalázatosnak és szégyenletesnek, mivel meggyőződésed szerint nem lehetséges az, hogy az illető egyénileg, otthon és titokban önmérsékletet tanúsítson, ha a nép körében és nyilvánosan féktelenül akar viselkedni, és örömöt talál a színházi látványosságokban.

Ha tehát összességében valóban ilyen a józan gondolkodás, akkor önként rohansz a vesztedbe, és minket is tönkreteszei, akik már hallani sem akarunk sem az istenek, sem a törvények előtti rabszolgaság elsőszámú elnevezéséről. Hiszen valamennyi dolog között az a kedves, ami szabad. Micsoda álszerénység ez a részedről! Uralkodó létedre nem jelented ki, hogy az vagy, és nemcsak hogy nem tűröd, amikor hallod, hogy így hívnak, hanem még rossz néven is veszed olyannyira, hogy már számtalan embert meg is győztél arról, hogy nem kívánatos az „uralkodás” szó használata, akik már régóta hozzászoktak ahhoz, hogy korlátozod őket, de minket is kényszerítesz, hogy az elöljárók és az istenek rabszolgái legyünk. Pedig mennyivel jobb lenne, ha császárnak hívatnád magad, és hagynád, hogy valóban szabadon éljünk, te legszerényebb nevű, de legkegyetlenebb kezű!
Ezenkívül kellemetlenséget okozol nekünk azzal, hogy a bíróságokon a vagyonosokat mértékletességre inted, a szegényeket pedig hagyod rosszindulatúan vádaskodni. Azzal pedig, hogy ügyet sem vetettél a színpadra, a színészekre és a táncosokra, tönkretetted a városunkat, ezért nekünk semmi jó nem származik belőled, leszámítva nehéz természetedet, amitől hetedik hónapja már olyannyira szenvedünk, hogy megengedtük a sírok körül kószáló öregasszonyoknak, hogy imádkozzanak azért, hogy végre-valahára megszabadulhassunk e csapástól. Mi pedig szellemességünket vetettük latba: gúnyos vicceinket holmi nyílvesszőkként lődöztük rád. Ó, te szakállas, hogy fogod állni a perzsák nyilait," ha a mi tréfáink is megrémítenek?”

9. Most pedig hadd tegyek újra szemrehányást magamnak más megközelítésből. „Szent helyekre jársz, te kiállhatatlan, elviselhetetlen és végletekig elvetemült?! Temiattad sereglenek a tömegek az istenek szentélyeibe, és hát bizony, a végére egyre többen lettek. Járhatsz akár szentélyekben, akár a színházban, üdvrivalgással és tapssal fogadnak. Miért nem elégedsz meg ezzel, és miért nem adsz hálát érte? De te még megpróbálsz a pythói Apollónál is okosabb lenni az efféle szent kötelességekben: úgy beszélsz a tömegben, mint egy demagóg, majd ráripakodsz azokra, akik kiáltoznak, és azt mondod nekik, hogy az istenek miatt ritkán gyűltök össze a szentélyekben, de miattam összetódultok, és zavarogtok a szent helyeken.
A józanul gondolkodó és erkölcsös embereknek az illik, akik az istenektől áldásos dolgokat kérnek, hogy csendes imába merüljenek. Nem hallottatok Homérostól arról a szokásról, hogy «magatokban imádkozzatok», sem arról, hogy intette meg Odysseus Eurykleiát, akit megindított Odysseus sikerének nagyszerűsége: «csendesen örvendezz, öregasszony, hagyd a rivalgást»?
A trójai nőket sem úgy ábrázolta Homéros, hogy Priamoshoz, vagy az ö lányai és fiai közül bárkihez is imádkoztak volna, de még magához Hektárhoz sem, jóllehet hozzá fohászaikkal, mintha istenség lett volna, úgy fordultak a trójaiak, mégsem látunk eposzában hozzá esdeklő trójai nőket meg férfiakat. Athénéhez viszont, mint mondja, «jajveszékeléssel» emelték «mind fohászra a kezüket».
Noha barbár és nőies szokás ez, mégsem szentségtörő úgy tenni az istenekkel szemben, ahogyan ti viselkedtek. Hiszen az istenek helyett az embereket magasztaljátok, vagy jobban mondva hízelegni próbáltok nekünk, akik emberek vagyunk. Szerintem úgy a legerkölcsösebb, ha az elöljáróknak mértéktartó lelkülettel adják meg a tiszteletet, nem pedig hízelegnek nekik.«”

10. Tessék, már megint szokásos szófordulataimat forgatom, és nem hagyom magamnak, hogy szabadon és kötetlenül nyilatkozzam, hanem a megszokott ostobaságomból fakadóan magamat illetem rosszindulatú bírálattal. De azokkal, akik nemcsak előljáróikkal, hanem az istenekkel szemben is szabadok akarnak lenni, hogy jóságos apához hasonlóan jóindulatúvá váljon a szemükben, még akkor is, ha természeténél fogva gonosz, mint én, így valahogy beszélhet az ember.
„Ha már úgy véled, hogy akik egyöntetű buzgalommal magasztalnak a szentélyekben, hízelegnek, viseld el azokat is, akik gyűlölnek, és akár titokban, akár nyilvánosan ócsárolnak. Mert szerintem nem gondoltad komolyan, hogy az itteni emberek erkölcseihez, életviteléhez és szokásaihoz valaha is alkalmazkodni fogsz. De mindegy, legyen! Csakhogy ki hajlandó tűrni a következő szokásodat? Éjjelente általában egyedül alszol, és nincs semmi, ami lecsillapíthatná a vad és zabolátlan lelkedet: az odavezető ajtók minden irányból zárva vannak mindenféle jó szándéknak. Minden elvetemültséged közül a legsúlyosabb, hogy bár ilyen életet élsz, még örvendezel is és a gyönyört is kiátkozod az életedből. Ezek után még mérgelődsz, ha bárhol így beszélnek rólad? Hálásnak kellene lenned azoknak, akik merő jóindulatból szellemesen rád pirítanak anapesztusban írt versikéikben, hogy borotválkozz meg, majd először saját magadon mutass példát.

Kedveli a szórakozást, szervezz hát mindenféle látványosságot a népnek: vonultass fel színészeket, táncosokat, feslett erkölcsű asszonyokat, a nőkével vetekedő szépségű kisgyermekeket, s nemcsak az állukon, hanem egész testükön megborotvált férfiakat, hogy még a nőknél is szertelenebbeknek mutatkozzanak azoknak, akikkel csak találkoznak. Aztán rendezz ünnepeket és összejöveteleket, de Zeuszra, ne vallásos szertartásokat, ahol visszafogottan kell viselkedni: ilyen annyi van már, mint a tölgyfa, és torkig vagyunk velük.
Áldozott egyszer a császár Zeusz, aztán Tyché oltáránál, majd egymás után háromszor is meglátogatta Démétér szentélyét csaknem elfelejtettem, hányszor jártam a daphnéi szent ligetben, amit őrei magára hagytak, majd a vakmerő istentelenek tönkretettek.
„...Ha eljön az újhold Szíriában, a császár tüstént Zeus Philios oltárához járul, aztán eljön mindenki ünnepe, és a császár Tyché oltárához is ellátogat. A munkaszüneti napot meg sem tartva visszamegy Zeus Philioshoz és ősi szokás szerint fohászkodik hozzá. Ugyan ki tűr majd meg olyan császárt, aki ilyen sűrűn mutat be áldozatot, mikor bőven elég lenne háborgatni az isteneket egyszer vagy kétszer? Aztán lehetne olyan ünnepeket is tartani, amiken valamennyi lakos részt vehet, és nemcsak azok lehetnek ott, akik hisznek az istenekben, hanem a városban nyüzsgő egész tömeg. Mindenkinek egyfolytában megannyi élvezetben és gyönyörben lehet része, ha láthat táncot járó férfiakat, gyermekeket és sok nőcskét.”

11. Valahányszor elgondolkodom mindezen, irigyellek benneteket a jólétetek miatt, de nem bosszankodom magam miatt sem, hiszen ezek a tulajdonságaim talán valamelyik isten akaratából vannak így számomra megfelelők. Tudjátok meg, ezért nem haragszom azokra, akik ki nem állhatják az életvitelemet és gondolkodásmódomat. Meg aztán javarészt saját magam adok alapot a személyem ellen szóló tréfáknak, s hozom a fejemre amennyire csak tőlem telik e szidalmakat, mivel oktalanságomból fakadóan nem értettem meg, milyenek e város erkölcsei már kezdetétől fogva, pedig meggyőződésem, hogy e dologról egyik kortársamnál sem vagyok kevésbé tájékozottabb. Azt mondják, hajdan a királya kapta a nevét e városról, de inkább a város kapta a nevét őróla, miután ő egyesítette egy várossá. Hiszen bár a várost Seleukos alapította, a nevét mégis az ő fiáról kapta.
Róla beszélik azt, hogy mindig zabolátlanul tobzódva és buján hajtotta a szerelmet, és őt is így szerették, végül bűnös kéjvágyának engedve beleszeretett a saját mostohaanyjába.Hiába akarta, nem tudta leplezni szenvedélyét: teste lassanként elsorvadt, s észrevétlenül tönkrement, ereje elhagyta, és gyengébben lélegzett az egészségesnél. Szerintem szinte rejtélynek hatott, hogy mi történt vele. Betegségére nem találtak egyértelmű magyarázatot, még kevésbé volt nyilvánvaló, milyen kór gyötörte valójában, pedig fiatalsága világos magyarázattal szolgált állapotára. Végül egy samosi orvosra bízták a nagy feladatot, hogy állapítsa meg, milyen kórság is ez. Ő pedig Homéros soraiból kiindulva vélelmezte, mik lehetnek e bénító gondok: a test leépülését gyakran nem kifejezetten a test betegségei, hanem a lélek gyengeségei okozzák.
Mindemellett az orvos tisztában volt vele, hogy az ifjú életkorából és jelleméből adódóan sem lehet meg szerelem nélkül, így az alábbi módot választotta a betegség leküzdésére. Leült a kerevete mellé és szemügyre vette az ifjú arcát, hivatott szép fiúkat és hölgyeket, a királynéval kezdte. Amint belépett, hogy meglátogassa a beteget, az ifjún rögtön kiújultak a betegség tünetei: szinte fulladozva lihegett, bármennyire igyekezett, nem sikerült féken tartania zihálását, így légzése egyenetlen maradt, arca pedig rendkívül kivörösödött. Ennek láttán az orvos az ifjú mellkasára tette a kezét: a beteg szíve olyan szörnyen erősen vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Ilyen fájdalmak kínozták, amíg a nő a közelében volt. Miután távozott, bejöttek a többiek is, de az ifjú addigra megnyugodott, és olyan volt, mintha semmi baja sem lenne. Erasistratos felismerte a betegséget, és mindezt elmondta a királynak, aki, mivel szerette a fiát, kijelentette, hogy átengedi neki a feleségét. Antiochos ezt pillanatnyilag visszautasította, de nem sokkal később, miután apja meghalt, erősen ostromolta szerelmével az asszonyt, akinek kezét korábban szívességből megkaphatta volna, de azt nemes lelkülettel nem fogadta el.

12. Antiochos efféléket cselekedett. Azt pedig nem lehet rossz néven venni az őt követő nemzedékektől, hogy városuk alapítóját vagy névadóját utánozzák. Tudniillik a növényeknél is az a természetes, hogy hosszú időn keresztül örökítik tovább tulajdonságaikat, s a sarjak általában igen hasonlók azokhoz a növényekhez, amikről metszették őket. Ugyanígy az emberek között is igen hasonló erkölcsök szállnak az elődökről az utódokra.
Jómagam is az athéniakat ismertem meg a leginkább becsvágyó embereknek és a legbarátságosabbaknak a görögök közül. És valóban: legtöbbször valamennyi görög körében ezt tapasztaltam, és azt is elmondhatom róluk, hogy minden ember közül a leginkább ők tisztelik az isteneket, és igen barátságosan bánnak az idegenekkel. Ez általában valamennyi görögre igaz, de közülük is leginkább az athéniakról állíthatom mindezt. Ha pedig ők erkölcseikben a régi erényük képmását őrzik, akkor kétségkívül természetes, hogy ez mind a szírekre, mind az arabokra, mind a keltákra, mind a trákokra és a paiónokra is ugyanúgy igaz. Meg azokra is, akik a trák és a paión területek között élnek a Moesia vidékén folyó Duna partjainál, ahonnan az én nemzetségem származik, akik teljesen vidékiesek, ridegek, barátságtalanok, nélkülöznek minden bájt és kimozdíthatatlanul bezárkózottak az elszigeteltségbe. Éppen ezek a tulajdonságok jellemzik az én átkozottul vidékies jellememet is. így hát először is magam miatt kérek elnézést, másodszor pedig elfogadom, hogy utánozzátok az ősi hagyományotokat, és nem említem gyalázkodóan, hogy „...így a csalók, meg a táncosok, és nemesek mulatósban.. hanem éppen ellenkezőleg dicséret gyanánt mondom, hiszen meg van bennetek az ősi szokások iránti lelkes törekvés. Mivel Homéros is méltatja Autolykost, mondván, mindenki közül kiemelkedik „ármányban és eskütevésben", így örömmel fogadom az ilyesfajta szidalmakat, hogy bennem faragatlanság, tanulatlanság és kiáll hatatlanság lakozik, továbbá nem vagyok engedékeny, és nem engedek betekintést a magántermészetű dolgaimba sem azoknak, akik kérik, sem azoknak, akik rá akarnak szedni, s nem engedek az ordibálásnak.
Hogy a kettőnk helyzete közül melyik a könnyebb, az istenek számára talán nyilvánvaló, mert nem létezik olyan ember, aki vitás dolgaikban köztünk igazságot tudna tenni, hiszen önteltségből fakadóan egyáltalán nem bíznánk ítélete helyességében. Ugyanis az a természetes, hogy ki-ki a saját dolgait csodálja, és nem tiszteli azt, amikkel mások foglalkoznak. Aki pedig elnézi a másiknak azt, hogy vele ellenkező természetű dolgokban serénykedik, számomra igen barátságos ember.

13. Én pedig, ha belegondolok, találok más szörnyű dolgokat is, amiket elkövettem. Hiszen egy olyan szabad városba érkeztem, mely nem viseli el a szőrszálak szennyét; s mint akinek borbéllyal nem volt még dolga, berontottam oda csapzott és nagy szakállammal. Azt hihetted volna, hogy Smikrénést vagy Thrasuleónt látod, a mogorva öreget vagy az ostoba katonát, holott mutatkozhatott volna egy korának megfelelően felcicomázott ifjú, ha nem is az életkora szerint, akkor legalább a viselkedésével és arcának elpuhultságával.

14. „Nem tudsz te az emberekkel érintkezni, és Theognist sem tudod dicsérni azzal, hogy a polipot utánozod, mely a sziklákhoz válik hasonlatossá, hanem a közszájon forgó mykonosi müveletlenséget, tanulatlanságot és együgyűséget gyakorlód mindenkivel szemben. Hát megfeledkeztél arról, hogy mennyire távol állnak a mi szokásaink e dolgok tekintetében a keltáktól, a trákoktól és az illírektől? Nem látod, hogy mekkora kereskedelem folyik a városban?
Gyűlölnek téged a kereskedők, mert nem hagyod jóvá, hogy annyiért adják el árujukat a népnek és az idegeneknek, amennyiért akarják. A kereskedők pedig ezért a földbirtokosokat teszik felelőssé. De te egyúttal a földbirtokosokat is az ellenségeiddé teszed, mert arra kényszeríted őket, hogy ügyeikben jogszerűen járjanak el. Továbbá a városi elöljárók mostanában jogosan bosszankodnak amiatt, hogy mind a kereskedelemből, mind a földbirtokaikból származó haszontól elesnek, így kétszeres veszteséget könyvelnek el, holott korábban két forrásból származó nyereséget fölözhettek le.

A szír népség pedig amiatt zúgolódik, hogy nem részegedhet le, és nem tud kordaxot járni. Te meg úgy gondolod, ha bőségesen adsz a népnek gabonát, akkor kielégítően gondoskodsz róluk. Örömödre szolgál neked, ha ügyet sem vetsz arra, hogyan lehetne kőből épült halpiaca a városnak. Nem is beszélve arról, hogy tegnap is, amikor valaki kifogásolta, hogy kishalból, és kis szárnyasból keveset talál a piacon, te gúnyosan nevettél, mondván, a mértéktartó városnak csak kenyérre, borra és olajra van szüksége ha már húsételt fogyaszt, akkor dőzsöl, minthogy már az is dőzsölésnek számít, ha szóba hozzák a halakat és a szárnyasokat, és efféle arcátlanságra még az ithakai kérők sem vetemedtek.
Akinek pedig nincs ínyére disznóhúst vagy bárányhúst fogyasztani, az jól meglesz, ha hüvelyes zöldséget vesz magához. Jónak láttad, hogy efféle megszorításokat rendelj el a trákjaidnak, a földjeidnek, meg a durva galloknak,| akik vesztünkre téged keménynek és szívósnak neveltek, de bizony nem marathóni harcosnak, hanem csak felemás achamaibelinek: visszataszító férfinak és hálátlan embernek. Hát nem lenne jobb, hogy miközben sétálsz, a piac finom illatot áraszt, és bájos fiúgyerekek vonulnak fel, akikre a polgárok jó érzéssel vetnék pillantásukat, meg az asszonyok kartáncaira, amik mindennaposak nálunk?”
Ugye én is jobban tenném, ha puhány ember módjára bámulnám ezeket a vásári mulatságokat, pillantásomat hol ide, hol oda vetve, hogy a ti szemetekben jó embernek mutatkozzam, de nem a lelkemből fakadóan, hanem az arcommal? Hiszen véleményetek szerint a lélek igazi szépsége az ember életvitelének puhányságára vall.

15. De engem tanítómesterem arra oktatott, hogy a lábam elé nézzek, ha iskolába megyek. Színházba pedig addig nem látogattam el, amíg a szakállam a hajamhoz képest jobban meg nem nőtt. Ifjúkoromban is csak háromszor vagy négyszer voltam, de nem egyedül, és sohasem önszántamból. Mert a császárom rendelte el, aki mint jól tudjátok a családomhoz tartozott és vérségi kötelék fűzött össze vele, hogy Patroklos kedvébe járjon. De történetesen akkor még nem foglalkoztam közügyekkel. Bocsássatok hát meg nekem, mert most elárulom, ki az, akit helyettem még jogosabban gyűlölhettek. Ő az én rosszindulatú tanítómesterem, aki egykor meg is fenyített, amikor arra tanított, hogy egyetlen úton lehet járni, így ő a felelős azért, hogy veletek a viszonyom ellenségessé vált.
Mesterségét gyakorolva abban a hiszemben, hogy valami szépet alkot, szerfölött buzgón a lelkembe véste, mint egy kőfaragó amit akkor még nem akartam a helyes dolgok tiszteletét, vagyis a faragatlanságot, a józan gondolkodást, vagyis az ostobaságot, a férfiakhoz illő állhatatosságot, azaz nem engedni a vágyaknak és ily módon boldogtalanná válni. Tudjátok meg, Zeuszra és a múzsákra, gyakran mondta nekem, amikor kisgyerek voltam, pontosan ezekkel a szavakkal, „soha ne vezessen félre, hogy manapság az emberek, akik nagy lendülettel mennek a színházakba, tömegesen sóvárognak az efféle látványosságok után. Lóversenyre vágyakozol?
Homéros a legkitűnőbben énekelte meg azokat: rajta, vedd csak elő a tekercset! Figyelemre méltatod a pantomimikus táncosokat? Hagyjad őket! Férfiasabban jár táncot a phaiákoknál az ifjúság. Neked itt van Phémios, a lantjátékos és Démodokos, a dalnok. Homérostól még a növényekről is szívet melengetőbb hallani, mint nézni a színházi játékokat: »Mint nagy Apollón oltáránál Déloson egykor, láttam a frissen sarjadt ágát egy datolyának. «. Ugyanígy kellemesebb hallani Kalypsó fás szigetéről, Kirké barlangjairól, és Alkinoos kertjéről. Tudd meg, nincs olyan szemet gyönyörködtető látványosság, ami ezeknél kellemesebb lehet. ”

16. Hát kíváncsiak vagytok-e, és eláruljam-e nektek a mesterem nevét, aki mindezeket mondta, meg azt, honnan származik? Barbár, az istenek és istennők legyenek a tanúim, a szkíták közül származott és névrokona volt annak, aki rávette Xerxést, hogy Hellas ellen hadba vonuljon. A társadalmi állása közismert, húsz hónappal ezelőtt nagy tisztelet övezte ezeket, most pedig a gaztett és gyalázat megnevezése gyanánt emlegetik az ilyen embert, tudniillik eunuch volt.
Nagyapám azért fogadta udvarába, hogy édesanyámat Homéros és Hésiodos műveire tanítsa. Azonban néhány hónappal később, miután anyám első és egyetlen gyermekeként hozott világra engem, az anya nélkül született szűz elragadta őt az életből fiatalon, és ezzel számtalan nyomorúságtól kímélte meg, majd engem hét évvel később ennek az eunuchnak a gondjaira bíztak. Ő pedig ettől a pillanattól kezdve vezetett tévutakra, és csak egyetlen úton vitt az iskolába. Mivel nem akarta, hogy más ösvényeket is megismerjek, és nem is engedte, hogy más úton járjak, ő maga okozta, hogy mindnyájatoknak az ellenségévé váltam. De hajónak látszik, béküljünk ki vele mindnyájan, én is, meg ti is, és tegyük félre az ellenségeskedést! Hiszen arról a mesterem már nem is tudhatott, hogy egyszer betérek hozzátok, nem is beszélve arról, hogy immár császárként terveztem is, hogy éppen ide fogok jönni.

Már nem tudhatta azt sem, hogy az istenek rám bízták ezt a birodalmat, de higgyetek nekem, jól elbántak azzal, aki a kormánypálcát átadta, meg azzal is, aki átvette. Mert úgy látszik, közülünk egyikünknek sem állt szándékában megadni a tiszteletet, vagy akár szívességet tenni a másiknak, vagy nyújtani bármit is, amit ti baráti gesztusnak neveztek. És ha valaki részesülhetett is volna a másiktól efféle kegyekben, amint az istenek mind tudják, nyíltan visszautasította. Mégis valahogy az istenek rendelése szerint ez így van rendjén, és [mindig] így is lesz. [353] |A) Nos, ha mindezt a mesterem előre láthatta volna, sok bölcs tanácsot adott volna nekem, hogy előttetek a lehető legkedvesebbnek mutatkozzak.
„Hát nem lehetséges megszabadulni a modortalan szokásosainktól, amiket korábban belénk neveltek, és javítani azokon? A szokás mint a mesterem mondja „a második természetünk”. Azonban fáradságos dolog megküzdeni a természetünkkel, és igen nehéz a harminc esztendőm gyakorlatát sutba dobni, ami leginkább a nehéz természetemmel alakult ki. Meg aztán harminc évnél többet éltem már.

17. „Hát jó! De akkor ugyan minek próbálod figyelemmel követni a szerződéskötéseket, és miért próbálsz te magad igazságot szolgáltatni? Hiszen erre téged nem okított a nevelőd, aki nem tudhatta előre, hogy császár lesz belőled.”
Szörnyen félrevezetett engem az öreg, akit már ti is gyaláztok velem egyetemben, helyesen gondolván, hogy szokásaim miatt leginkább őt lehet felelőssé tenni. De tudjátok meg, őt meg mások szedték rá. Az ő nevükről a komédiákból hallotok, ahol gyakran teszik őket a nevetség tárgyává: Platón, Sókratés, Aristotelés és Theophrastos. Az öreg pedig bolondsága miatt ezekbe vetette a bizalmát, s miután ifjúként engem, a tudományok csodálóját magához vett, rászedett azzal, hogy ha minden tekintetben követem e férfiak példáját, talán senkinél sem leszek különb a többi ember közül ugyanis nem gondolnám, hogy ez verseny lenne bárkivel is de önmagamhoz képest mindenképpen jobb leszek. Én pedig mivel nem tudtam, mitévő legyek elhittem ezt neki, s emiatt sohasem tudtam megváltozni, bár gyakran szándékomban állt.
Mit több, ezért még szemrehányást is teszek magamnak, amiért nem biztosítok mindenkinek büntetlenséget, ha mindenféle igazságtalanságot követnek el. Eszembe jutnak Platón gondolatai, melyeket egyik művében az athéni vendégbarát fejtett ki. A tiszteletre méltó ember semmiféle jogtalanságot sem követ el, aki pedig nem hagyja a jogtalanságot elkövetőknek, hogy további jogtalanságokat kövessenek el, az előbbinél kétszeres tisztelet illeti meg. Hiszen az előbbi egy emberrel, a másik pedig sok másikkal ér föl, ha a mások által elkövetett bűnt jelenti az elöljáróknak. Aki pedig lehetőségeihez mérten segítséget nyújt a hivatalt viselőknek, az városában kiváló és nagy ember, s kiáltsák ki öt nyilvánosan az erény bajnokának. Bizony ugyanebben a dicséretben kell részesíteni a mértéktartása és bölcsessége miatt bárkit, aki más derék tulajdonságokkal is bír, melyeket lehetőség szerint nemcsak magának tart meg, hanem másokat is részesít belőlük.”

18. A mesterem efféle dolgokra tanított engem, mivel úgy gondolta, nem fogok közügyekkel foglalkozni, és nem láthatta előre, hogy Zeustól ez a sors jut nekem osztályrészül, amire engem választván az istenség rendelt. Szégyellem is magamat, hogy uralkodó létemre az átlagembernél is alávalóbb vagyok, és bár nem szándékosan és nem is kellett volna, de részesítettelek benneteket a faragatlanságomból.
Ha visszagondolok, akkor Platón Törvények című munkájának egy másik szakasza is gyűlöletessé tett engem a szemetekben, ami arról szól, hogy az elöljáróknak és az idősebbeknek szemérmet és önmérsékletet kell gyakorolniuk, |C| hogy a köznépet már azzal ráncba szedjék, ha felnéznek rájuk. Ez a kérdés pillanatnyilag a többi dologhoz képest egyedül csak engem, vagy jobban mondva rajtam kívül csak néhány embert foglalkoztat, és nem kell meglepődni azon, ha ez is a gyalázkodás céltáblájává vált. Mert csak heten vagyunk ilyenek. Vannak közöttünk olyanok, akik idegenek és nemrég érkeztek hozzátok, illetve van még itt egy magunkfajta férfiú, a város polgára, aki Hermésnek, meg nekem is kedves: az ékesszólás kiváló mestere.
Mi senkivel sem üzletelünk, és nem járunk más úton, csak azon, ami az istenek szentélyeibe vezet, s ritkán azokon, és nem is mindnyájan, amik a színházakba visznek. Életünk értelmének minden elfoglaltság közül a legdicstelenebbet és a leggyalázatosabbat tettük meg. Mindenesetre a görög bölcsek elnézik majd, ha megemlítek egyet a nálatok elhatalmasodó gondok közül. Mert nem tudom, hogyan bizonyíthattam volna jobban, hogy ez baj, felcsaptunk közvetítő bírónak közétek, mert annyira nagyra értékeljük, ha megsérthetünk titeket, és a szemetekben gyűlöletessé válunk, noha tetszeni és hízelegni kellene nektek.


..