logo

XX September AD

Az Or. XII. tartalmi foglalata és szerkezete

Elfogadható Müller megállapítása, mely szerint a császár többi beszédének világos és áttekinthető szerkesztéséhez képest ebben a műben elég nehezen fedezhető fel az egységesség. A szerkesztés első olvasásra valóban zavarosnak hat, de sajátos momentumok alapján mégis többféle szerkesztési elvet lehet megállapítani.
A beszéd egészén mély szakadék húzódik. Ennek a szakadéknak az egyik oldalán Iulianus császár áll, a másik oldalán pedig a város. Hogy ezt az óriási különbséget az olvasó meg tudja ragadni, meg kell ismernie mind a két felet. Először Iulianus önmagát mutatja be, a beszéd végén pedig az antiochiaiakat. A köztes rész lényegében az ütközőterület: ebben a szakaszban a császár ellen szóló vádak szerepelnek.

Ahogyan halad az olvasó a beszéd vége felé, azt tapasztalja, hogy a látszólag önmarcangoló császár először megvédi jellemét, cáfolni igyekszik az őt ért vádakat, majd megsemmisíti a gőgös várost a szó átvitt értelmében. Véleményem szerint a beszéd során fontos szerepet játszanak az égtájak: Iulianus nyugatról érkezett a keleten fekvő Antiochiába. Mindezt erkölcsi tartalommal ruházza fel: a keleti és a nyugati birodalomrészek szemben állnak. Az antiochiaiak szemében Gallia, ahonnan Iulianus érkezett, a faragatlan és vidékies kelták tanyája, de ők testesítik meg a mérsékelt gondolkodást és a követendő szokásokat, ezért a császár jelleme a Nyugattal azonosítható. Azonban Antiochia polgárai hiába élnek a külsőségek vonatkozásában városiasabb, ha tetszik: fejlettebb környezetben, a császár szemében erkölcseik romlottsága nevetségessé és alávalóbbá teszi városukat.
A romlott és tobzódó Antiochia a Kelettel azonosítható. Ebben az éles szembeállításban kifejeződik a császár kiábrándultsága és csalódottsága. így a beszéd szerkesztése a következő: az erkölcs jog és rend felől indulunk (Iulianus és a kelták), majd eljutunk az erkölcstelen, fennhéjázó és kicsapongó Antiochiába. Lényegében e momentum antiklimaxnak fogható fel. E gondolat másik nézőpontjában pedig eljutunk a „falusias” környezetből a városba. A gondolatot tovább fűzve pedig áttételesen eljutunk a vallási kérdésekhez is: míg a „nyugati” kelták tisztelik az isteneket, addig a fellazult erkölcsű „keleti” városban vagy megvetik őket, vagy a „galileaiak” hite szerint élnek, vagyis keresztények. Iulianus szemében a város mindkét vallásos gyakorlata elvetendő.

A pontos szerkezet megállapítását az teszi nehézzé, hogy az egyes tartalmi momentumok és megragadható tételek a beszéd szinte valamennyi pontján feltűnnek. Ilyen szimbolika például a császár szakálla, az ősi hitvilág tisztelete, a színházi látványosságok megvetése. Valamint az antiochiaiak vádjai mindvégig visszhangoznak. Így ahol kumulálódik egy probléma-, vagy egy fogalomkör, ott tüntettem fel a szerkezetben. A fentebb kínált megközelítési módok alapján hozzávetőleg az alábbi szerkezetre illeszthető a beszéd tartalma.


I. Bevezetés (337 A 338 B)

II. A császár önjellemzése (~ „Nyugat”)
1. Külleme (338 B-339 C)
2. Belső tulajdonságai (339 C 340 C)
3. A császár szerint követendő minta: Lutekia (340 D 342 D)

III. Az „ütközőterület”.
A város főbb vádjainak és rágalmainak ismertetése (342 D-347 A)


IV. A város bemutatása (~ „Kelet”)
1. A város alapításáról (347 A 348 A)
2. Az erkölcsök és szokások átörökítéséről (348 A 349 B)
3. Iulianus és a város tanult szokásairól és erkölcseiről (349 C 354 D)
4. A város szabadosságáról, a bűnről és jogtalanságról általában (355 D 357 A)
5. A város istentelenségéről (357 A 363 D)
6. A városiak aljas rágalomhadjáratáról (364 A 364 D)
7. Közigazgatási és gazdasági természetű problémákról (365 A 369 D)

V. Befejezés
1. A császár mentegetőzése (370 A 371 A)
2. Visszatérés az önvádhoz. Fohász az istenekhez (371 BC)



Solymos Benedek