logo

XX September AD

A Misopogónról (Or. XII.)

Az Antiochiában eltöltött utolsó hónapokban a császár igen komolyan foglakozott az írással. Az utolsó nagyobb lélegzetű munkái ebben az időszakban keletkeztek. Ezek a művek a következők voltak: a töredékesen fennmaradt, keresztényeket támadó vitairata a „A galileaiak ellen" címmel hagyományozódott, a Lakoma, avagy Kronos ünnepén c. szatíra (Or. X.), illetve a Hélioshoz szóló himnusza (Or. XI.). 
Az utolsó nagy beszédét, a hírhedt Misopogónt (Szakállgyűlölőt) (Or. XII.) a városiak szidalmazásaira és gúnyverseinek hatására kezdte írni a legnagyobb valószínűség szerint 363 februárjában. A sértődött császár igen látványosan publikálta művét: távozása előtt jól olvasható formátumban kiszögeltette a királyi palota elefántmotívumokkal díszített Tetrapylonjára, így minden olvasni tudó hozzáférhetett és megismerhette még ha utólag is a császár véleményét és tapasztalatait.

A modem szakirodalom különböző módon értelmezi a beszédet. Wiemer szerint a beszéd keletkezési körülményei és tartalma tisztán magyarázható abból a feszült helyzetből, amely a 362-363 fordulóján meglévő ellátási nehézségekből és éhínségből következik. Azonban véleményem szerint ezzel önmagában még nem indokolható a beszéd mondanivalója. Gleason más megközelítést kínál: véleménye szerint ez a mű „Jestive satire”, azaz ünnepi szatíra.
A beszéd apropóját az újévi ünnepségek adták, eszerint Iulianus itt ragadta meg az alkalmat, hogy rendhagyó módon reagáljon az őt ért rágalmakra. A cikke azt sejteti, hogy a császár műve a szakirodalomban általánosan elfogadott nézethez képest (363. február) néhány hónappal korábban keletkezhetett. Ez a megközelítés a beszéd megírásának motivációját már társadalmi-kulturális alapra helyezi. A szerző értelmezése szerint a beszédet humorosan és könnyedén célszerű értelmezni, hiszen születésének körülményei nagyon hasonlítanak azokhoz a vitákhoz, amelyek nagyobb ünneplő társaságokban eshettek meg.

Véleményem szerint meggyőzőbb értelmezési lehetőséget kínál Van Hoof Van Nuffelen. A szerzők felhívják a figyelmet az eddigi kutatás számára háttérben maradt szempontra: Iulianus noha beszédének színleg önmarcangoló hangvétele van a konfliktushelyzetet teljes egészében a város hibáira elsősorban a romlott és zabolátlan erkölcseire vezeti vissza. A császár ezáltal elhárítja és határozottan elutasítja, hogy bármiféle politikai felelőssége lenne a kialakult helyzetben.
A szerzőpáros szerint a beszéd hangvételének megértéséhez közelebb visz, ha az írást egyrészről a császári hatalom és kormányzat eredményessége, másrészről a kormányzati kommunikáció és propaganda felől közelítjük meg. Így magyarázhatóvá válik az a szembeszökő ellentmondás, hogy miért alkalmaz ilyen szenvedélyektől sem mentes hangvételt egy alapvetően filozófus attitűdöt követő uralkodó. Véleményük szerint a beszéd politikai fogás: leplezni kívánja saját kudarcát, aminek a legjobb eszköze, ha a város becsületében kárt tesz. Másként fogalmazva a beszéd sajátos politikai önigazolás. A felsorolt legfőbb értelmezési lehetőségek közül ezzel értek egyet.



Solymos Benedek

.