logo

XXVII September AD

A beszéd stílusa és érveléstechnikája

A beszéd stílusával kapcsolatban érdemes megfontolni Gleason egyik megjegyzését. Noha a modern filológia különleges helyet biztosít a császár beszédének az antik rhétorikai munkák sorában, a kortársak körében mégis inkább a császár viselt dolgai, mintsem e beszéde keltett feltűnést.
Ammianus, bár véleménye szerint a tartalom megfogalmazása kissé erősre sikeredett, mégsem illeti kritikával a császárt, hogy esetleg ezzel jogtalanságot követett volna el. Libanios explicit módon nem is hivatkozik a császár beszédére, de burkoltan néhány tartalmi kifogással élt. Zósimos szerint a beszéd elegáns és jól csengő, de többször nem firtatja a kérdést. Még a keresztény szellemiségű szerzők is elismerik a beszéd találó mivoltát, de azt is megemlítik, hogy a városi embereknek ez hatalmas sértés volt. Úgy tűnik, a beszéd saját korában nem keltett nagy feltűnést.

Iulianus már művének a címével tüntetőleg sugallja világnézeti beállítottságát, hiszen e kettős címadással a platóni hagyományra utal, másfelől követi a Lukianos dialógusok címeinek mintáját. A cím interpretációja során látszólagos ellentmondás, feszültség érzékelhető: az első tagjában megfogalmazódik a szerző szándéka, hiszen a beszédében az antiochiaiak ellen emel szót, ugyanakkor a cím második tagja arra utal, hogy egyidejűleg önmagának is szemrehányást tesz.
Szakálla szimbólum, amely egyszerre jelenti személyiségét és azt, amiben ez gyökerezik: a hagyományos műveltséget és a „régi” vallásosságot az „új”, feltörekvő kereszténységgel szemben. Az ellentmondás feloldása maga a beszéde, ugyanis a császár már a címében rögzíti módszerét: úgy állítja pellengérre az antiochiai polgárokat, hogy látszólag lejáratja saját értékrendjét, de ezzel rámutat arra, hogy a város erkölcse még az övénél is rosszabb.

A császár apológiájában többszintű és igen mélyen ható érveléstechnikával él. Ennek rövid és tömör foglalata a következő: először mind a rang, mind az alapvető mentális-morális különbségek vázolásával elhatárolódik Antiochiától. Majd a második szinten részletezi és bővebben kifejti ezeket, nem fukarkodván a finoman megfogalmazott bírálatokkal, melyeket önostorozással palástol, amivel elveszi élüket, Iulianus módszere a dialektika: ellentétes fogalompárokat vezet be, általában azok első tagjával a várost jellemzi, a másodikkal pedig önmagát. A két állítás közötti különbséggel bírálja a várost, illetve igazolja mentalitásának, később intézkedéseinek helyességét.

A beszéd alapvető és meghatározó vonása az önmarcangoló attitűd, ami igen éles fegyver a császár kezében. Rendre először említi azokat a személyére vonatkozó rosszalló megjegyzéseket, amelyekkel az antiochiaiak illették: pl. σκαιότης (skaiotés) „kétbalkezesség”, „ügyetlenség”, „ostobaság”, illetve άπανθρωπία (apanthrópia) „embertelenség”, „emberkerülés”, „magának való természet”.
Az önmarcangoló attitűddel felemlegetett sértésekben feltárja azokat a momentumokat, melyeket a város elvetendőnek tart, majd ezeket visszavezeti azokra a tanult képességeire, illetve jellemvonásaira, amelyekben gyökereznek. Ez pedig nem más, mint a bölcs-filozófus uralkodóideálra való törekvés, ami nem engedi követni az antiochiaiak normáit. így ezek a szidalmak éppen a császár dicséretére és dicsőségére válnak.

Az érvelések mélyszerkezetében az antik reminiszcenciák (különösen Homéros, Platón és a komédiaszerzők) gazdag felhasználása mellett felfedezhető a korabeli keresztény apologétáknak (hitvédőknek) és mártíroknak az attitűdje is, akik szent ügyük helyességének tudatában vállalják a vitákat és elviselik a rájuk zúdított gyalázkodó megjegyzéseket, ahogyan azt a Szentírás sugallta. Ebből következően a császár iróniája finom, de annál szellemesebb: a korszakban éppen a keresztényekre leginkább jellemző magatartás alkalmazásával tart görbe tükröt a többségében keresztény város elé.
Az irónia és a szarkazmus árad ebből az írásból, ezért inkább elgondolkodtató, mintsem humoros szövegnek tekinthető. A császár a beszéd vége félé egyre nyíltabban ad hangot a véleményének, így műve szinte már az aristotelési felosztás szerint epideiktikus beszéddé, ezen belül is nyílt invektívává alakul.


Solymos Benedek