logo

III Junius AD

Sallustius stílusa.

A római próza aranykorában alkotó Sallustius mint prózaíró indulásakor két minta közül választhatott volna: Cicero áradó körmondatos vagy Caesar egyszerű és világos stílusa között. Ő azonban nem választott, hanem egy újabb harmadik stíluseszményt teremtett meg, amelynek már az antikvitásban heves ellenzői és odaadó hívei akadtak. E stílust szubjektív költői vagy intellektuális stílusnak mondhatnánk, amely sok szempontból eltér a normatív retorika előírásaitól, de sok szempontból követi is azokat. Már közvetlen utódai két olyan minta követésével kívánták megmagyarázni sajátos stílusát, amelyek igencsak távol estek egymástól: Thukydidés (Velleius Paterculus 2, 36, 2) és Cato követésével.

Az antik kritikusok egyértelműen hangsúlyozzák tömörségét (brevitas). Az idősebb Seneca szerint a gondolat sérelme nélkül semmit sem lehet elvenni belőle (Controversiae 9, 1, 13). Az ifjabb Seneca szaggatott, idő előtt befejeződő, „amputált" mondatai miatt marasztalja el: amputatae sententiae et verba ante ex-pectatum cadentia (Epistulae, 114, 17).
Quintilianus ugyanerre utal, amikor stílusát abruptum sermonis genusnak, „szaggatott beszédmódnak" nevezi (4, 2, 45). E megállapításokból egyértelmű, hogy utódai rövidségét és szaggatottságát emelik ki, ami annyit tesz, hogy Sallustius általában feldarabolta a körmondatot kisebb részekre. A mondatstruktúrában is változatosságra (varietas) törekedett, s e törekvése eredményeképpen jött létre az a mondatstruktúra, amely éppen az ellenkezője a cicerói periódusnak. Azt a concinnitas (összhang, szimmetria), ezt az in-concinnitas, a diszharmónia jellemzi, amelynek megteremtésében fontos szerepet kap az asyndeton, a parataxis, a hyperbaton és a chiasmus.

Suetonius Sallustius stílusának homályosságáról beszél (De grammaticis 10), s valóban sokat emlegetik homályos rövidségét (obscura brevitas), amelynek forrása egyrészt az ellipsis: kedveli a kihagyásos (ekleipsis) szerkezeteket, másrészt a kétértelmű grammatikai szerkesztési módot. Gyakran alkalmazza az ellentéten alapuló szerkesztést, amelynek egyik tagja olykor nincs kellőképpen kifejtve, s ez is növeli a homályt.
Sokat emlegetett sajátossága Sallustius stílusának az archaizmusok kedvelése. Suetonius közli azt az adatot, mely szerint Sallustius Ateius Philologusszal gyűjtetett régies szavakat és alakzatokat (antiqua verba et figuras), továbbá hogy Cato írásaiból „lopott" régies szavakat (De grammaticis 10; Augustus 86).
A Sallustius előtti történetírás gyakran eltért a normatív prózától, különösen a költői és archaikus szavak és szerkezetek használatában. E történetírók esetében érthető az archaikus formák használata, hiszen a múltról írtak, s velük a régiesség hangulatát kívánták megteremteni. Sallustius esetében azonban ez a szempont nem játszhat szerepet, hiszen történeti műveiben majdhogynem korabeli eseményeket tárgyal.

P. McGushin Sallustius archaizmusai közül az alábbiakat említi: a) olyan szavak, amelyeket Cicero és Caesar nem használt, vagy ha alkalmazták is, más jelentésben, például: tempestas (7, 1), necessitudo (17, 2), facundia (53, 3) stb.; b) közhasználatú szavak, de régies jelentésben, például dolus (26, 2), exitium (55, 6),facinus (2, 9) stb.; c) archaikus alliteráló szókapcsolatok, például asper — arduus (7, 5), modus — modestia (11, 4), animus amplior (40, 6); a gyakorító igék kedvelése, például agitare (2, 1) stb.

Ugyanakkor már az ókorban felfigyeltek arra, hogy Sallustius kedveli a neologizmusokat is, Probus ezért nevezte novator verborumnak (vö. Gellius 1, 15, 18). Például a Bellum Catilinaeben jelenik meg először az antecapere (13, 3), portatio (42, 2), in-cruentus (61, 7) stb. Bár napjaink szakirodalmában egyértelműen az archaizmust és a költőiséget tartják Sallustius egyik legfontosabb stíluseszközének (vö. M. v. Albrecht 1971, 98-99), lehetséges, hogy az általa használt, archaikusnak tartott szavak a korabeli beszélt nyelv szókészletéhez tartoztak.
Az ugyanis, hogy Cicero és Caesar nem használta őket, még nem jelenti azt, hogy ezek a szavak archaizmusok voltak. Fronto rendkívül nagyra értékeli Sallustius stílusát, s Fronto legfőbb törekvése éppen az volt, hogy a régi költők és írók által használt olyan köznyelvi szavakat, amelyeket az analógia képviselői kirekesztettek a Kr. e. 1. században az irodalmi nyelvből, visszahozzák az irodalmi nyelvbe, s általuk felfrissítsék azt. Elképzelhető tehát, hogy Sallustius archaizmusai ugyanolyanok, mint Catulluséi: azért tartották archaizmusoknak őket, mert a korabeli irodalmi nyelvben máshol nem fordultak elő.
Pedig valójában arról volt szó, hogy az élőnyelvben használták, csak az irodalmi nyelvben nem illett alkalmazni őket. Sallustius művei a késő császárkorban rendkívül olvasottak és népszerűek voltak, s ez is azt sejteti, hogy nem érezték őket régiesnek. E. Wölfflin a beszélt nyelv bizonyos nyomait is feltételezte Sallustiusnál.


Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az arany korban.
.