logo

XXVIII Maius AD

Caius Sallustius Crispus művei (I.)

A közélet teréről való visszavonulása után jelentek meg történeti művei, ú. m.:

1. Bellum Jugurthinum, 1 könyvben,
2. Bellum Catilinae, 1 könyvben,
3. Historiae, 5 könyvben.

A Jugurtha-háború története megírásának eszméje - úgy látszik numidiai kormányzósága alatt fogamzott meg benne s már ott gyűjtögette is hozzá az anyagot. Lefordíttatta ott magának a Hiempsal király tulajdonából való pún könyveket. Ezenkívül bizonyára ismerte és olvasta M. Aemilius Scaurus és P. Rutilius Rufus önéletrajzát, kivált pedig L. Cornelius Sulla Rerum gestarum libri című művét. E mű tárgya a rómaiak tartós, kemény és sokáig kétes ki-menetelű háborúja a numidák eszes, ravasz és vakmerő királya, Jugurtha ellen a Kr. e. 111-105. években.
Veszedelmes volt e háború Rómára nézve, mert Jugurtha nemcsak ésszel és fegyverrel dolgozott, hanem pénzzel és ravaszsággal is - még pedig sokáig sikeresen. A fővezérséggel felruházott nemesek megvesztegethetőknek bizonyultak; a római tanácsban is sok pártfogót szerzett Jugurtha pénzzel s ajándékkal így a győzelem ide-oda hajlott és sokáig elnyúlt a háború. A nemesség romlottsága már-már a végromlás szélére viszi Rómát, midőn végre kinyílt a közpolgárság szeme, összefogva perbe fogatta az áruló nemeseket (Mamilius-törvény, 112) s végre Mariust küldte ki fővezérnek a numidák ellen.

A gőgös, hatalmaskodó, kapzsi nemesség bukása s a józan gondolkozáséi, hazafias közpolgárság diadalmaskodása az elbeszélt események legnevezetesebb és legfontosabb ténye; ezt emeli ki Sallustius mintegy az egész mű vezéreszméjeként és nyomós okokat halmozva föl az események változatos, élénk és hatásos rajzában ennek szükségszerű elkövetkezését szinte drámai erővel igazolja.
Az arányos, de nem sajátos bevezetés (1 4f.) után rátér az író az események elbeszélésére s csak kicsinyég szakítja ezt meg ittott, ú. m. 17-19. f. Afrika hely és néprajzi ismertetésével, 41. és 42. f. az akkori pártviszonyok rajzával s 79. f. a Philamus-testvérek hazafias önfeláldozásának elmondásával.
Az elbeszélés menetét, miként Thukydides, közbeszőtt beszédekkel élénkíti, melyek részint az események hátterét és jelentőségét emelik ki, mint Micipsa beszéde fiaihoz (10. f.) s Adherbalé a lómai senatusban (14. f.); részint a viszonyok és személyek jellemzésére szolgálnak, mint Memmius (31. f.) és Marius (85. f.) beszéde a néphez.

A könyv bizonyosan nem jelent meg előbb a 43. év végénél. A bevezetésben, melyet a már kész mű elé írt Sallustius, bár leplezett, de kiérezhető keserűséggel hozakodik elő kora visszás viszonyaival, mikor nem érdemes emberek nyernek hivatalt s a kik elnyerik, azok sem örvendenek azzal nagyobb biztosságnak és becsülésnek. A hivatalos hatalom erőszakos gyakorlásával lehet ugyan talán - úgymond egyben-másban sikert mutatni föl, de általános felfordultság árán; már pedig merő ostobaság törnie magát az embernek, ha csak gyűlölséget ér el vele. Legtanácsosabb tehát félrevonulni, hacsak nem akarja az ember teljesen alárendelni magát néhány ember zsarnoki kényének (paucorum potentiae), a mi különben is tisztességtelen s a közszabadságra veszedelmes magatartás.
Nem tetszik neki az akkori szenátus elegy-belegy népsége; de különösen elitéli az újnemeseket, a kik szakítva hagyományaikkal, alattomos és erőszakos úton-módon törtetnek katonai és polgári méltóságokra. E megrovás leginkább azokra illik, a kik a Pedius-törvény végrehajtásában Octavianus, majd későbben a proscriptiók alkalmával a triumvirek kezére játszottak, hogy más érdemek híján legalább így juthassanak méltóságra. Ugyanaz a keserűség tör itt ki Sallustiusból, a minő kínozta Cicero lelkét, mikor proscribálása után való nap a triumvirek mellé szegődve kellett látnia az ő Atticusát. „Pazarolja rájuk” - mondja Boissier - szelleme minden varázsát, folytonosan látogatja őket, részt vesz minden ünneplésükön.

Bármennyire szokva vagyunk is látni, hogy ő minden győztes kormányt örömmel fogad, mégsem tudunk megbarátkozni azzal az eszmével, hogy Brutus barátja és Cicero híve oly hamar meghitt emberévé lett Antoniusés Octavianusnak. Még a legelnézőbb természetű emberek is úgy fognak vélekedni, hogy ama két nagyhírű férfi barátsága oly kötelezettségeket rótt Atlicusra, melyeket ő nem töltött be, és hogy ama férfiak emléke ellen, kik őt szeretetükkel tisztelték meg, árulást követett el, midőn épen azok hóhérait tette barátságuk örököseivé.

Úgy látszik, későbben csakugyan elkövetkezett az, a mit a Jugurtha-háború történetének írásakor előre látott, sőt csípős megjegyzések alakjában már akkor hallhatott is Sallustius, hogy tudniillik akadnak majd emberek, a kik kényelemszeretetre fogják magyarázni a közpályáról való visszavonulását s történetírói munkálkodását. Azért igyekszik már ott megokolni elhatározását azzal, hogy a közpályára lépte óta nagyon megváltoztak a viszonyok, mert érdemtelen, sőt egész jelentéktelen törtetőkkel telnek meg a hivatalok és a senatus. Még jobban igyekszik e fordulását igazolni második történeti művében, a Catilina-összeesküvésről szóló könyve bevezetésében.
Az embernek teljes erejével azon kell - úgymond - lennie, hogy rövid élte után neve fennmaradjon. Ezt pedig szellemi tevékenységgel érheti el legbiztosabban, ha valami kiválót tud alkotni. Mivel azonban az embereket más-más útra utalja hajlamuk és tehetségük, minden okos ember azon a természet kijelölte úton igyekszik érvényesülni. Ő fiatal korában kedvvel lépett a közpályára s egy ideig vitte is az ár a többiekkel együtt; de mikor kikerülvén a vergődés forgatagából érettebb ésszel tekintett vissza az átélt viszontagságokra és izgalmakra, lemondott erről a megutált életpályáról s elhatározta, hogy visszatér az irodalomra, arra a foglalkozásra, melyben azelőtt kedvét lelte, míg az ambitio mala el nem tántorította tőle. Feladatául a római történelem egy-egy nevezetes szakaszának megírását tűzte ki. E szándékához híven fog most mondja a Catilina-összeesküvés megírásába.

Sallustius e két történeti műve közül majdnem kivétel nélkül a Catilina-összeesküvésről szóló könyvet tekintik korábbi keletűnek. Teuffel azzal okadatolja e sorrendet, hogy a Jugurtha-háború története fejlettebb stílust mutat. Pedig ez az ítélet semmiképen sem igazolható; sőt - ellenkezőleg a Catilináról szóló mű stílusában már nem találjuk föl azt a nehézkességet és erőtetettséget, a mi a Jugurtha-háború történetének figyelmes olvasója előtt oly félreismerhetetlenül mutatja a görög olvasmányok, valamint Ateius Praetextatus hatását s egyszersmind azt a nehézséget, mellyel küzdenie kellett az új csapáson járó írónak, a mikor a latin történetírásnak még nem volt kifejlett s megállapodott nyelve.
Dietsch hozzáteszi még ehhez, hogy Sallustius nem kezdte volna ismét ugyanazon fejtegetésekkel a Catilináját, ha a Jugurtha volt volna az első történeti műve. De ezt az okoskodást fordítva is lehetne alkalmazni, úgy, hogy végtére azt süthetnék ki belőle, hogy a két bevezetés eszmei rokonságánál fogva egyik műnek nem Sallustius volt a szerzője, hanem más valaki, a ki a másik mű bevezetését utánozta. E két művet egymás mellett említi Quintilianus: „Crispus Sallustius in bello Jugurthino et Catilinario nihil ad historiam pertinentibus principiis usus est”.

Ez a megjegyzés kettőt bizonyít; először azt, hogy Sallustius a két bevezetést, bár tagadhatatlanul ügyesen illeszti előre, még sem históriái kedvéért írta, hanem, a mint láttuk, személyi okokból; másodszor pedig azt, hogy a Jugurthát csakugyan előbb írta meg mint a Catilinát. Quintilianus mármint rhetor is bizonyára szorgalmasan forgatta Sallustius műveit s tudnia kellett megjelenésük sorrendjét. Hiszen Granius Licinianusnál ezt olvassuk: „Sallustium non ut historicum scribunt, sed ut oratorem legendum”

Nem tulajdoníthatjuk tehát véletlennek, hogy e két műve fölemlítésekor a Jugurthát tette előre. Jacobs azért nem fogadja el irányadónak Quintilianus eme helyét, mert az író nevét is fordított rendben írja. De az ilyen névrend gyakori, mikor csak úgy könnyedén vagy bizalmasan neveznek meg valakit.

Teuffel a Cat. 4. egyik-másik pontjával is igyekszik megokolni azon ítéletét, hogy a Catilina előbb kelt, mint a Jugurtha. De tévedése nyilvánvaló. Sallustius ugyanis ezt mondja ott: „Mikor vissza-vonulásra tökéltem el magam, nem volt szándékom tétlenül élni, hanem elővettem egykori kedves foglalkozásomat, melytől eltérített a gonosz nagyravágyás s feladatomul tűztem ki megírni a római nép történetét egyes kiszakított szakaszaiban, a mint melyik látszott méltónak megörökítésre? - Stegmann a levélíró szempontjából próbálja megmagyarázni az ott előforduló igealakokat. Ámde ez is hiábavaló erőlködés. Videbantur ugyanis határozottan jelzi, hogy Sallustius egynél többször megvalósította már kitűzött feladatát; megvalósította nevezetesen előbb a Jugurthával, utána a Catilinával, melyhez épen úgy utólagosan, a mű befejezése után írta a bevezetést, mint a Jugurthához. Szándékolt cselekvés jelölésére csakis viderentur állhatna ottan; videbantur azonban kész valóságot jelöl, vagyis valóban ismétlődött eseményt, úgyszintén a következő „eo magis, quod mihi . . . animus liber erat” is.

A Jugurtha-háborúról szóló könyve bevezetésében (4. c.) még a történetírás kiváló fontosságát s hasznát emlegeti, ellenben a Catilina-összesküvés történetének bevezetésében (3, 2) már rendkívül nehéz voltát emeli ki a tapasztalat nyújtotta okok kíséretében. Amott még csak sejti, hogy akadnak majd, a kik kényelemszeretetre magyarázzák visszavonulását a közpályáról (4-, 3); itt már védekezni kénytelen az efféle gáncsolódó megjegyzések ellen (2, 7 - 4-, 2). Kétségtelen tehát, hogy a Jugurtha-báború története előbb kelt, mint a Catilina-összeesküvésé, s Quintilianus csakugyan keletkezésük sorrendjében idézi őket.

A Catilina-összeesküvés története különben alig is jelenhetett meg a nyilvánosság előtt korábban, mint a 40. évben a perusiai háború után. Vannak ugyanis benne olyan természetű személyi vonatkozások, melyek nyilvánosságra hozatala előbb nem volt volna tanácsos Sallustiusra nézve. D. Junius Brutus, a kit a 43. év őszén gyilkoltak meg, fia volt annak a Catilina cinkosai közé tartozó Semproniának, a kiről oly megbélyegző jellemzést nyújt Sallustius. M. Licinius Crassus hosszú ideig egyik legkedveltebb híve, P. Lentulus pedig, Catilina kivégzett cinkosa, mostoha apja volt Antoniusnak; Cicero consultársa, Antonius Hybrida pedig, a kit a szerző szintén az összeesküvés titkos támogatójaként tüntet föl, nagybátyja volt neki.
Az a Fulvia, a kinek Qu. Curiussal való leánykori viszonyáról oly leplezetlen nyíltsággal szól Sallustius, Sempronia leánya és Antonius triumvir felesége volt. Ez a szenvedelmes, férfias természetű nő már a proscriptiók alatt igen nagy s egy nőhöz legkevésbé sem illő szerepet játszott, mert a gyenge jellemű Antonius teljesen alárendelte magát akaratának. A triumvirek távolléte alatt, mivel a consulok - úgy látszik - nem voltak felhatalmazva semmi politikai hivatalos tevékenységre, korlátlanul uralkodott Rómán Fulvia. Mint az egyik triumvir neje, a másiknak, Octavianusnak, pedig anyósa, föltétlen engedelmességet követelt meg a néptől és a tanácstól s egész átadta magát szenvedelmei uralmának.

Hatalmaskodó befolyását végre Octavianus úgy rázta le magáról, hogy nejét, a 14 éves Clodiát hazaküldötte anyjához, Fulviához, a kit nemsokára a perusiai háború balkimenetele teljesen megfosztott hatalmaskodása erkölcsi alapjától. Antonius is elhidegült tőle, részint Cleopatra miatt, részint azért, mert Fulvia idézte elő a perusiai háborút, melynek elvesztésével letűnt - bár egyidőre Antonius hatalma is. így athéni találkozásukon volt mivel ellensúlyoznia Fulvia szemrehányásait (Kleopátráért. Heves összeszólalkozás után betegen, búcsúzás nélkül hagyta Sikyónban Fulviát, a ki ott is halt meg. Csak ezen időpont után jelenhetett meg a Catilina-összeesküvésről szóló könyve Sallustiusnak.
Antoniust eleinte nagyon leverte Fulvia halálának híre; maga elé képzelte őt jó lelki tulajdonaival s kínozta az a tudat, hogy hidegségével siettette halálát. Ily állapotában nem csekély lelki megnyugvást idézhetett elő benne Fulvia egykori viszonyának nyilvánosságra hozatala s nyugodtabb öntudattal kelt egybe Octaviával. A Catilina-összeesküvés történetének megjelenése tehát legnagyobb valószínűséggel a Perusia megvétele s a brundisiumi egyezség közötti időre tehető.

Az elbeszélés művészi. Forrásai lehettek a Catilina-összeesküvés történetéhez: az Acta, vagyis a senatusi jegyzőkönyvek, Cicero beszédei, consulságáról írt műve (de consulatu suo) s ugyan erről írt levele Cn. Pompeiushoz; Atticus görög nyelvű magasztaló irata Cicero consulságáról; az idősb Catóra vonatkozó iratok, nevezetesen Cicero magasztaló irata (laudatio Catonis).
Szerezhetett ezeken kívül értesülést kortársaitól s ő maga is emlékezett egyes eseményekre. De forrásait nem használta föl lelkiismeretesen, bizonyos eseményeket elhallgat s Ctesar magatartását mindenütt kifogástalannak igyekszik föltüntetni. Pedig nagy volt a gyanú, hogy Caesarnak tudomása volt Catilina terveiről. Szóvá is tette ezt Cato a 63. évi dec. 5-én tartott beszédében a senatusban, de Sallustius ezt az egész gyanúsítást egyetlen finom föltételes fordulatba burkolja (Cat. 52, 56).
Vannak benne chronologiai hibák is. így pl. a 64. évi consul-választó gyűlés idejére teszi az összeesküvés kezdetét, pedig a 63. évire teendő. Az összeesküvők találkozása M. Porcius Laeca házában s a Cicero élete elleni merénylet kitervelése a senatus consultum ultimum meghozatala után esett s ő mégis előbbre teszi.

Mindez sokat levon a mű történelmi értékéből s arra indít bennünket, hogy másban keressük a szerző célját, ne abban, a miben ő megjelöli. Teuffol egy dühös Catilina-párti embert lát a Cicero ellen intézett Invectiva szerzőjében. E szerző pedig, mint föntebb kimutattam, senki más, mint maga Sallustius, a kinek az adhatott okot ily heves támadásra, hogy a Milo-ügy tárgyalása alkalmával az ő nevét is összeköttetésbe hozta Cicero a Catilina-féle összeesküvéssel. Ha az ő és Caesar 63. szereplésének élő tanúi hallgattak is, míg Csesar életben volt, ennek halála után nem voltak vele többé kénytelenek. Ilyeneket megszólaltatni kapós fegyverül kínálkozott Octavianus elleneinek, nevezetesen Antoniusnak.
Az összeesküvésben való részvétel gyanúja, úgy látszik, Sallustiust is terhelte, a ki úgyszólván állandó híve volt Caesarnak, mint a hogyan terhelte P. Clodiust, a kinek meggyilkolása miatt oly dühös izgatást fejtett ki Milo s védője, Cicero ellen Sallustius. E nem alaptalan vád elhallgattatása vagy legalább hitelének leszállítása s Octavianus érdekében a gyanú átterelése Antoniusékra (Antonius Hybrida, Sempronia, Fulvia, P. Lentulus) volt valószínűleg a szerző titkolt célja az összeesküvés vázlatos történetének lehető leghívebb megírásával.
E célt szolgálta az összeesküvésnek s kivált Catilináék céljának és szereplésének elítélése; ezt szolgálta Caesar tisztázása (falso, ementiundo), a kit Cicero sem mert meggyanúsítani; ezért magyarázza oda a gyanúsításokat s a tekintélyes férfiak belekeverésére irányuló törekvést, hogy mindezzel magukat akarták egyesek menteni; ezért hallgat el bizonyos kellemetlen vonatkozásokat és részleteket. E valódi céljáról akarja a figyelmet elterelni, mikor a bevezetésben megokolja, miért adta magát épen a történetírásra, holott ez egyike a legnehezebb foglalkozásoknak, s hogy miért vette elő épen a Catilina-összeesküvés történetét; ezért hangoztatja pártatlanságát és teljes függetlenségét; ezért emeli ki első kellékképen az előadás hűségét.
A mű egyes helyeiből azt következteti Büdinger, hogy Sallustius is hihetőleg közéjük tartozott azoknak, a kik megfordultak Fulvia házánál, valamint azt, hogy Semproniával is ,alig ha nem volt érintkezése, oly nagy tájékozottságot árul el jellemzésében. Egyes visszapillantó megjegyzései sem illenek - mondja azokra a korábbi évekre: az élő jelen képe látszik bennük.

A triumviratus kegyetlen garázdálkodására vonatkozó mondanivalóit ügyesen adja Catilina vagy Caesar szájába. De míg Caesarnak a Catilinariusok halálbüntetése ellen megnyilvánuló álláspontját erős okfejtéssel igazolja s úgy állítja Caesart az olvasó elé, mint a nép igazi barátját: addig másrészt oda állítja szellemét követendő példának Octavianus elé, a kit akkor már mintegy Róma urának tekintettek, azét a Caesarét, a kinek nemcsak vagyoni és címbeli, hanem egyszersmind már úgyszólván politikai örökébe is lépett Octavianus.
A mű tárgyi és chronologiai fogyatkozásait azzal menthetjük, hogy Sallustius, szokása ellen, gyorsan dolgozott rajta. Caesar tisztázásával hasznos szolgálatot tett Octavianusnak, a kit a perusiai háború szerencsés befejezése után úgy tekintettek már, mint Róma urát. De egyúttal megmutatta neki azt az utat is, a melyen tovább haladnia illik és szükséges, ha örökét atyja szellemében kezelni s a közviszonyok orvoslását célzó intézményeivel a valódi közjót szolgálni akarja. Valószínűleg ugyanazon időtájt bocsátotta közzé ama két iratát is, melyeket a 48. év folyamán a halaszthatatlan reformok tárgyában intézett Caesarhoz. Legalább erre enged következtetni a levelek címfelirataiban a „senem” jelző. Octavianus a 43. évi aug. 19-én történt consullá választása után mindjárt törvényesítette adoptióját s azontúl viselte is a Caesar nevet és az imperator címet. Félreértés elhárítása végett tehát szükség volt a „senem” jelzőre.

Szinte általános az a felfogás, hogy Sallustius a Catalinaháború történetének megírásában nem adózott olyan elismeréssel Cicerónak, a minőt ez érdemelt volna. De ha végig tekintünk e mű ama helyein, a hol szó van Ciceróról, be kell látnunk, hogyha nem is áradozóan, de nem is kislelkűen nyilatkozik Cicero érdemeiről. Annyi bizonyos, hogy a közpályán különböző pártállásuknál fogva nem kerülhették ki az összeütközést; nevezetesen az 52. évi Milo-perben minden kímélet nélkül támadják egymást. Későbben, még e pör tárgyalása előtt, kibékült ugyan írónk Ciceróval, - legalább Asconius tudósítása szerint fennforgóit róluk e gyanú; de ez a kibékülés alig lehetett őszinte, mert Cicero a Milo védelmére irt beszédében elvetemült, gonosz embereknek nevezi Qu. Pompeiust és Sallustiust.
Azután sem lehetett Cicerónak valami jó véleménye Sallustius felől, legalább nem addig, míg a politikai téren találkoztak. Cicero ugyanis egy 47. évi aug. 17.én kelt levelében a megütközés hangján írja Atticusnak, hogy még Sallustiusnak is megbocsátott Caesar. Ez a gyűlölködés azonban későbben, mikor már sem hivatali sem pártállásuk nem állította őket oly kikerülhetetlenül szembe egymással, bizonyára megszűnt. A magánélet nyugalmába vonult Sallustiusnak nem lehetett hőbb óhajtása a békénél.

Cicero is, a kit a Caesar halála után következett zavarokban egyedül a közszabadság megóvása vezetett s Antonius ellenében a 44. év december hónapjában Octavianus támogatására határozta el magát: későbben, a 43. év augusztusában, mikor már belátta, hová fejlődnek a viszonyok, nem akart tovább menni a rabszolgaság útján. Cicero kegyetlen vége egész Rómát megdöbbentette. Nemes pártkülönbség nélkül mindenki úgy érezte és tekintette azt, mint általános veszteséget, mint a szabad köztársaság legnagyobb szerencsétlenségét. Sallustius a Jugurtha-háboni bevezetésében (3. fej) kiérezhető keserűséggel kárhoztatja a triumvirek erőszakos eljárását s a közszabadság veszedelmét látja egyesek meghunyászkodásában.
Nem lehet tehát kétségbe vonnunk, hogy ő is átérezte ama veszteség nagyságát, mely Cicero meggyilkolásával érte az államot. Ámbár nincs, a hagyományban semmi nyoma e két férfiú barátságos viszonyának: mindazáltal bizonyosnak vehető, hogy Caesar halála után a viszonyok alakulása legalább is kölcsönös rokonérzést támasztott bennük, mint a kik egyaránt Róma békéjét óhajtották s a köztársaság szabadságát féltették. De a Catilina-háború történetének kiadása idejében a viszonyok is óvatosságra intették Sallustiust Cicero magasztalásában.

Nem oly helyzetben volt ő, mint már jóval később Velleius Paterculus, a ki legalább e tekintetben nem volt kénytelen tartózkodni. A proscriptiók után bekövetkezett nyomasztó köz-hangulatban még a nevét sem merték hangoztatni Cicerónak (Ihne, R. G. V1U. 30); a meghunyászkodók és törtetők meg épen avval igyekeztek kedveskedni Octavianusnak, hogy rágalmazták áldozatait, így Asinius Pollio a Lamia védelmére mondott beszédében úgy nyilatkozik, hogy Cicero gyáván halt meg. Műveit a császári ház tagjai még jóval később is csak titokban merték olvasgatni (Plut. Cic. 49).
Legérettebb műve, a Historiae, 5 könyvben tizenkét év (78 67.) történetét foglalta magában, ú. m. a Sertorius-féle háború, a gladiator és rabszolga-háború, a kalóz-háború s Pompeius föllépéséig a Mithridates-féle háború történetét. Mintegy folytatása tehát ez Corn. Sisenna művének, mely Sulla haláláig terjedt. Ránk csak töredékekben maradt; de a beleékelt 4 beszédet és 2 levelet egészben fönntartotta számunkra ugyanaz a vatikáni kézirat, mely Sallustiusnak Caesarhoz intézett 2 levelét is magában foglalja. A könyv talán a Kr. e. 36. évben készült; az V. könyv befejezésében halála akadályozta meg.

Sallustius fóereje a formában és jellemzésben van. Ő az első művészi történetírója Rómának.
„Primus Romana Crispus in historia”, mondja már Martialis. A históriai előadásforma hosszas próbálgatások után Ő nála jelentkezik először a maga valódi fejlettségében. Éles szemmel fürkészi az események okait; behatóan jellemzi a viszonyokat, találóan a személyeket. Az ügyes okadatolás és jellemzés sokszor szinte kiismerhetetlenül eltakarja az író rejtett célját. Ilyenkor a történeti elem mellékes jelentőségre szorul le a lélektani mellett; a történet csak keret, melybe ügyesen illeszti bele fejtegetéseit. Különösen a beszédformát ritka ügyességgel tudja fölhasználni a viszonyok rajzolása mellett saját nézetei burkolt nyilvánítására.
A Jugurtha és a Catilina bevezetéseiben alig tudjuk megtalálni a maga mentegetésére szánt körmönfont fejtegetések vonatkozásait; pedig, hogy azok nem tartoznak a tárgyhoz, azt már Quintilianus észrevette. Ilyen művek alapos, fejtörő munkát kívántak; könnyen elhihetjük hát Quintilianusnak, hogy lassan dolgozott rajtuk. Különösen a közbe szőtt beszédek és levelek mind kidolgozás mind tartalom tekintetében valódi remekek.

A szónoklat kifejlődése meghozta a történetírásnak is a kellő előadásformát és előadásmódot. Stilus, vagyis előadásmód dolgában Sallustius már kiválik: az előző történetírók közül. De stílusa nem az ő kora nyelve, hanem vegyítve van ez archaismusokkal és grecismusokkal. Idősb Cato és Thukydides utánzásával sajátságos stílust teremtett, melyért dicséret és gáncs vegyest jutott ki részül neki. Quintilianussal együtt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a régiesség bizonyos nyomatéket és fenséget kölcsönöz az előadásnak. Stílusa szónoki ékességein kívül épen archaismusának köszönheti Sallustius, hogy oly felkapott volt Fronto korában. meg később a IV. és V. században.
Másik jellemző s inkább dicsérettel emlegetett sajátsága stílusának a tömöttség. Rövid s magvas mondatából - mondja találóan Seneca semmit sem lehetne elvenni az értelem kára nélkül. Kevés szóval sokat mond, úgy, hogy néha szinte váratlanul fejeződik be mondata: gondolatait szaggatottaknak érezzük, de figyelmes olvasó mindenkor megtalálja köztük az összekötő láncszemet. Ez az, a mit Quintilianus immortalis velocitas-nak nevez, melynél tökéletesebb valamit egy figyelmes olvasó nem is találhatna; ez az a virtus, a mivel Sallustius felülmúlta Thukydidest, s a miért „subtilissimus brevitatis artifex”-nek nevezi őt Gellius, bár szokatlan szavain s fordulatain meg képes kifejezésein kívül főkép ez a rövidség - a miben szintén idősb Cato és Thukydides volt mestere - okozza stílusa homályosságát.

Ami hitelességét illeti, a régiek kivétel nélkül elismerőleg említik igazságszeretetét. Mi az egyes művek tárgyalásakor kiemelt jelekből abban mondhatjuk ki ítéletünket, hogy amit elmond, azt jobbára igazság szerint mondja. A valóságnak meg nem felelő néhány adatát alig lehet okunk rosszhiszeműségnek tudni be, hanem tévedésnek vagy feledékenységnek. De igazságszeretete semmi esetre sem oly mintaszerű, mint a minőnek a Catilina bevezetésében (3, 2) olvasható nyilatkozata után joggal várhatnánk.
Ő maga hangoztatja ugyan igazságosságát, pártatlanságát, függetlenségét és tartózkodás nélkül való nyíltságát; mindazáltal lehetetlen elfogultságnak nem számítani, ha nem is az elbeszélés alkalmas, tetszőleges színezését - mert ez még, mint egyéni meggyőződés menthető -, de bizonyos események és részletek elhallgatását, valamint a néppárt javára az úri vagy nemesi pártnak majdnem kivétel nélkül való kisebbítését.
Csak azt mondhatjuk tehát róla mi is, a mit Vopiscus mond Aurelianus császár életrajzában: „Nemo scriptorum, quantum ad historiam pertinet, non est aliquid mentitus, in quo Livius, in quo Sallustius . . . manifestis erroribus convincerentur”

Cicero valami Sallustius Empedoclea című művét összehasonlítva Lucretius, De rerum natura (A természetről) című költeményével azt mondja: Lucretius költeményeiben - amint írod is - csakugyan sok szellem s mindamellett nagy művészet nyilvánul. Ha végig olvasod, ember lesz a talpadon; ha ellenben elolvasod Sallustius Empedoclea-ját, nem foglak emberi teremtésnek tekinteni.
Az az Empedoclea tehát rokontárgyú lehetett Lucretius tanító költeményével, csakhogy olvasni nem embernek való. Alighanem az új, „modernizáló” görög költői iskola termése - mondja Schöne, - a mely irányt Cicero többször lerántja. Ugyanő nagyon valószínűvé teszi egy pár Sallustius-töredékről, hogy nem a Históriáéból valók, hanem az Empedoclea-ból, és hogy Lucretius-utánzatok.

Schöne véleményének valószínűségét emeli a Cat 4, 2 föntebb már kifejtett emez adata: „a quo incepto studioque me ambitio mala detenuerat, eodem regressus statui . . . „ stb. Ebből ugyanis mást ki nem magyarázhatunk, mint azt, hogy Sallustius a közpályára lépte előtt is munkálkodott már az irodalom terén; erre tért azután vissza, mikor otthagyta a nyilvános pályát. A töredékek közül leghátul külön szakaszba foglaltam azokat, a melyek hexameter-töredékeknek látszanak. A Jugurthában és Catilinában is találunk némi nyomára költői próbálkozásainak; ú. m.:

Falso queritur de natura sua. Jug. 1, 1. (iambus-vers);
Bellum scripturus sum, quod populus Romanus. Jug. 5. 1.
Cnei Pompeii veteres fidosque clientes. Cat. 19, 5.


Közülük a két első azért érdemel különös figyelmet, mert külön, önálló részek kezdő verseinek látszanak.

Cicero ama levele 54-ben kelt. Ekkor tehát már kézen forgott az Empedoclea. Sallustius, mint fönt kimutattam, valószínűleg 55-ben viselte a qusestorságot. Ezen évadatok is vágnak a Catilina f. i. helye vonatkozásával. Ezzel is csak erősbödik tehát Schöne ama véleménye, hogy az Empedoclea a történetíró Sallustius fiatalabb kori műve.


Forrás: részletek Caius Sallustius Crispus összes munkái című műből. Fordította: Dr. Cserép József