logo

IV Junius AD

Sallustius életrajza

Caius Sallustius Crispus a Kr. e. 86. évben október elsején született plebeius-családból Amiternum sabinus városban, melynek helyén ma, a Terni-Solmona vasútvonal mentén, San Vittorino falu van Aquila degli Abbruzzi mellett. Hieronymus ugyan Eusebius Kánonjának a fordításában a 87. év rovatába írja Sallustius születését, de amaz a másik adat, melyre két forrásunk is van, valószínű s írónk közhivatalainak kezdete és időbeli rendje, amint látni fogjuk, szintén a mellett szól.
Amennyire részint műveiből, részint a rávonatkozó adatokból következtethetjük, atyja kellő gondot fordított a kiképeztetésére. De szilajságát megfékeznie nem sikerült. Az ifjúvá serdült pajkos gyermek, a kinek nagyobb öröme telt a fegyverben és lovaglásban, mint a tanulásban, úgy látszik, nem csekély gondot okozott atyjának, sőt halálát is siettette azzal, hogy a Házát még annak életében árúba bocsátotta s általában úgy viselte magát, mintha már örökébe lépett volna minden apai vagyonnak. Fiatal korában egyáltalán nagyon szilaj életet élt.
Alig, hogy elvégezte ifjúkori tanulmányait, valami Nigidianus-féle kortes-céhbe állt be; e miatt kétszer került bírói szék elé s egész maradék vagyona ráment, míg sikerült kieszközölnie fölmentését. Ezen adat a G4-58. évek közti időre vonatkozik, mert egy 64 évi tanácshatározat eltiltotta a kortescéheket (sodalicia) s csak az 58. évi Clodius-törvény engedte meg újra.
Későbben meg egyszer T. Milo házi szenthelye ellen rabszolgának öltözve követett el erkölcsbe ütköző merészséget. De rajta vesztett. Milo ugyanis ott érvén megkorbácsolta s váltságdíjért bocsátotta szabadon. Milo a Kr. e. 55. évi nov. 19-én, vagy csak kevéssel későbben, kelt össze Faustával s az 52. évi április közepe táján ment számkivetésbe Massiliába (Marseille), ahonnan Rómába nem is tért többé vissza. E két időpont közt kellett tehát történnie az említett botránynak. Ez az eset, úgy látszik, nem maradt meg az érdekeltek közt, hanem kiszivárgott a közönség közé is, mert Horatius és Vergilius példálódzik vele.

Sallustius már kora ifjúságától fogva a politikai pályára érzett magában kedvet. Testben gyengébb volt, mint lélekben; ezért, mikor a korral együtt esze is megért, alábbhagyott fiatalkori testedző gyakorlataival, a fegyverforgatással és lovaglással, s erősebbik felét, a szellemét fogta munkába. Sokat olvasott s elmélkedett. Legkedvesebb olvasmányai a történetírók lehettek, kivált M. Porcius Cato maior és Cornelius Sisenna. Maganyilvánította tudni vágyása is főleg a történelmi eseményekre vonatkozhatik - beleértve a politikai bölcselet gyakorlatiasabb kérdéseit is.

Politikai pályafutását a quaestor-sággal kezdte, még pedig valószínűleg a Kr. e. 55. évben. Ekkor volt 31 éves. A Cornelius-törvény a 37 éves korhoz kötötte ugyan a quaestorság elnyerését; de a kik kijelentették, hogy aedilisségre vagy néptribunusságra - esetleg mind a kettőre - is óhajtanak majd pályázni, azoknak megengedték a quaestorságra való pályázást már 30 éves korukban, úgy tehát, hogy hivatalos évük alatt már megvoltak 31 évesek. Praetorságra azonban nem juthattak előbb 40 éves koruknál, mintha tudniillik 37 éves korukban viselték volna a quaestorságot.

Három évvel később, a Kr. e. 52. évben néptribunusi hivatalt viselt s a Clodius meggyilkolása miatt perbe került Milo, valamint ügyének védője, Cicero ellen hevesen izgatott. Különösen a febr. 28. tanácsülésen igen heves összeszólalkozásra adott okot közte és Cicero közt Cn. Pompeius consul egyik törvényjavaslata, az erőszakról, mely alá foglalta név szerint Clodius meggyilkolását, a tanácsház (curia) felgyujtását és Lepidus interrex házának ostromlását. Milo hívei, különösen M. Caelius Rufus nép tribunus, valamint természetesen Milo védői, Cicero és Hortensius, is mindent elkövettek ama törvényjavaslat ellen.
Hortensius azzal az indítvánnyal állt elő, hogy rendkívüli bíróság (quaestio extraordinaria) Ítéljen a Milo-perben, még pedig a régi törvények alapján. Ezzel az eszes emberrel szemben nem az ész fegyverét vettük elő -mondja másnap T. Munatius Plancus néptribunus a nép előtt, midőn beszámolt az előtte való napi tanácsülés lefolyásáról. Az ész fegyvere helyett tehát fortélyhoz folyamodtak a Milo-ellenes néptribunusok; vagyis belementek ugyan Hortensius indítványának tárgyalásába, de annak két pontját Fufius által különválasztatták. Cselük sikerült.
Az első pont, vagyis a rendkívüli bíróság megszavazása után ugyanis Munatius Plancus és Sallustius óvást (intercessio) emelt Hortensius indítványának ama második pontja ellen, mely a régi törvények alapján akarta elbíráltatni a Milo-ügyet. így Cn. Pompeius javaslata törvényerőre emelkedett, még pedig a Milo-perben rendkívüli bírósággal.

Ezen az izgalmas tanácsülésen kelhetett ki Cicero hevesen Sallustius ellen s erre az ő - ránk nem maradt - támadására volt a felelet Sallustius ama beszéde, melyet ma legtöbben el akarnak tőle vitatni, és bár Quintilianus két helyen is úgy említi, mint Sallustius művét, mindazáltal némely részük szónokiskolai beszédgyakorlatot lát benne, mások meg a Sallustius neve alá rejtezett M. Piso művének tartják. Márpedig mind személyi, mind tárgyi, mind időbeli vonatkozásai tökéletesen megfelelnek a helyzetnek.
Leginkább azt emeli ki benne Sallustius, hogy Cicero jövevény létére oly fennen beszél, mintha őspolgára volna Rómának, s föl meri magát tolni a régi törvények védelmezőjéül, holott eddig semmibe sem vette azokat: a Poréinus-törvényt consulsága alatt önkényüleg mellőzte, mikor Catilina elfogott főcinkosait kivégeztette, a Plautiu s-törvényt pedig, melyre most a Milo-pert akarja alapitani, felesége tanácsára a tulajdon anyagi érdekei szempontjából alkalmazta.

Sulla egy törvénye azt rendelte, hogy a senatus választás, illetőleg kiszemelés (lectio) helyett a hivatalról távozó mindenkori 20 quaestorral egészüljön ki. Ennélfogva Sallustius talán már az 54. évtől fogva rendes tagja volt a senatusnak. Az 50. év egyik censora, Appius Claudius Pulcher, rendkívül szigorú volt hivatalában; a senatorok közül sokat kitörölt, a többi közt Sallustiust is.
A senatori lajstrom ily célból való átvizsgálásakor tartozott a censor a tiszttársával egyértelműleg állapítani meg a kitörlés okát s meghallgatni a vádlott mentségét. Ha nem sikerült tisztáznia magát, csak akkor törölhette ki nevét a lajstromból, odajegyezvén a kitörlés okát.
Sallustius ellen az volt a kifogás, hogy szabadosnők után jár, a mire csak annyit felelt, hogy nem tisztes szabadnők után jár; ezzel tehát mintegy beismerte hibáját. Ez a vád különben csak ürügy volt: kitörlése tulajdonképen politikai okból történt. Appius ugyanis Pompeius-párti volt, ellenben Sallustius s a kitörlöttek legnagyobb része Caesar-párti. A másik censor, L. Piso, apósa volt Caesarnak s könnyen segíthetett volna Sallustiuson, ha ez menteni tudta volna magát.

A kiutasítás után eltávozott Rómából. Minthogy a censorok első teendője a senator-lajstrom ilyen átvizsgálása volt, a kirekesztés az 50. év elején történhetett. Ezen év folyamán Syriában mint legatus pro quaestore működik egy Sallustius, a ki - úgy látszik - ki igyekezett bújni a hivatalos számadás alól. Ez alighanem a mi Sallustiusunk. A Cicerónak tulajdonított „Invectiva in Sallustium” ugyanis két quaestor-ságáról tesz említést, még pedig a másodikról a senatusból való kirekesztésének elbeszélése után, midőn ennek mintegy folytatásaként elmondja, hogy Caesar révén ismét visszajutott a senatusba per quaesturam, mely hivatalát úgy viselte, hogy mindenből pénzt csinált, a mire vevő akadt; eljárásában mindent méltányosnak és jogosnak tekintett, a mi ínye szerint való volt, s általában úgy viselte magát, mint a ki zsákmányul kapta hivatalát. Ez az ő második quaestor-ságáról szóló adat aligha mese.

Egy Sallustius nevű legátusa volt ugyanis Bibulusnak Syriában s mivel ilyen proconsuli legátusok rendesen csak senatorokból s volt quaestorokból lehettek, valószínű, hogy C. Sallustius Crispus volt az, a ki már 55-ben viselt quaestori hivatalt. Cassius Dió (42, 52) szerint Sallustius a 47. évben Julius Caesartól nyert praetorsága útján lett ugyan ismét senator, de az Invectiva in Sallustium szerzője egész világosan mondja, hogy Sallustius quaestorsága révén - per quaesturam - jutott vissza a senatusba, s élete vázolását is evvel kezdve folytatja tovább:

Peracta quaestura... Egy 51. évben hozott törvény értelmében a tartományi helytartóság július 31-étől a következő évi julius 3O-áig tartott; és épen az 51. év júliusa végétől az 50. évi július végéig volt proconsula Cicero Ciliciának, Bibulus pedig Syriának. Sallustius az 50. év elején Rómában volt még; a senatusból való kirekesztése után eltűnt Rómából; de, hogy hová ment, az Invectiva nem mondja meg.
Az 50. évi junius 27-én kap Cicero levelet Sallustiustól, Bibulus quaestorától, hogy küldjön nekik segítséget a zavargó Syriába. Nem sokkal később, julius 17-én, Tarsusban kézbesít neki Sallustius hivatalszolgája ismét két levelet, melyekre hamarosan válaszol Cicero. E válaszból kiérthető, hogy az a Sallustius Caesar-párti volt és hogy mi érdekelte őt különösen. „Utódomról mitsem hallottam” - írja neki Cicero - s nem is hiszem, hogy lesz ... A te utódod nem siethet annyira, hogy találkozhatnál velem Ázsiában (Cicero t. i. maga is alig várta, hogy haza indulhasson).
Ami a számadást illeti, nem volna baj, ha egyáltalán nem terjesztenél is be, a mire leveled szerint meg is nyerted Bibulus beleegyezését. De szerintem nem teheted ezt a Julius-törvénynél fogva, a melyet Bibulus bizonyos oknál fogva nem tart meg, neked azonban véleményem szerint ugyancsak meg kell tartanod (t. i. mint Caesar hívének) . . . írod, hogy ajánljalak Bibulusnak minél melegebben. Az akarat erre nem hiányzik bennem, de úgy gondolom, itt az alkalom, hogy veled számot vessek; mert Bibulus emberei közül csak te nem értesítsél soha, mennyire elfordult tőlem Bibulus ok nélkül . . . Hogy te ezt quaestori tisztednél fogva elhallgattad praetorodról, azt nem vettem rossz néven tőled, bár hallottam, miként bánik veled ...
Az ilyen emberek, ha kérik őket, még hitványabbak lesznek. De megteszem a kedvedéi; írok számára levelet; ha megkapod, tégy vele tetszésed szerint. Kitetszik ezekből, hogy Bibulus és Sallustius közt nem volt meg az a jó viszony, a minő szokott lenni a tartományi kormányzó és quaestora között, a kik a számadás tekintetéből nagyon egymásra voltak utalva. Mivel Bibulus, mint Caesar halálos ellensége, nem akarta magát alávetni a Caesar indítványára hozott Julius-törvénynek, könnyen belenyugodott volna, hogy Sallustius se adjon be számadást, bár neki meg, mint Caesar hívének, épen illő kötelessége volt Cicero nézete szerint megtartania ama Julius-törvény rendelkezését.

Bibulus e Sallustius nevű proquaestorának Canini előnevét olvassuk a három fő kéziratban. Mommsen szerint C. (= Caio) az tulajdonképen, amint a többi kézirat adja. Szóval, minden valószínűség szerint a mi Sallustiusunk volt az, a ki az 50. év elején távozván Rómából - úgy látszik - Syriába ment a sereghez valaki helyébe, a kit talán, ha meg nem halt vagy más okból nem hagyta üresen a tartományi quaestor-ságot, a nagyon megapadt senatus kiegészítése végett hívtak onnan haza. Így az ő proquaestor-sága az 50. év elejétől az ugyanazon évi július végéig tartott.
Azontúl, mikor már Pompeius a Ki·, e. 49. évi március 17-én átkelt hadával Epirusba, Caesarnak az volt a legfőbb gondja, hogy megakadályozza Pompeius hispániai és görögországi seregeinek egyesülését és az Adriai-tengert a maga és serege átkelése idejére biztosítsa. Ezért küldötte ki Corcyra (Nigra) szigetéhez. C. Antoniust, Blyricumhoz pedig egy kis hajóhaddal P. Dolabellát s egy-egy légióval L. Minucius Basilust meg C. Sallustius Crispust.
De akkor már nagyon erős sereggel állottak ott a tengeren az ellenpárt vezérei, Octavius és Libo, a kiktől Dolabella teljes vereséget szenvedvén Antoniushoz menekült Corcyrára. Itt kerítette őket be az ellenség, s miután Basilus és Sallustius fölmentő kísérlete meghiúsult, éhínség következtében megadták magukat Octaviusnak. Ez a kudarc a 4-9 év nyarán - a mi naptárunk szerint augusztusban. az akkori naptár szerint októberben - esett meg Caesar embereivel, mikor Caesar a hispániai ellenpárti, sereg legyőzése után visszatérőben volt Massilia felé. Ettől fogva majd két teljes évig semmi határozott adatunk sincs Sallustius felől.

Miután Caesar a 49. évi december hó közepe táján elhagyta Rómát s a következő évi januárius 4-én átkelt Epirusba Pompeius üldözésére, pártfelei nagyon nyomasztó viszonyok közé jutottak Rómában. E zavaros közállapotok hatása alatt intézte hozzá Sallustius a 48. év elején azt a levelét, melyet a kéziratok másodiknak sorozva tartottak fenn, hogy előadja az orvoslásra vonatkozó javaslatait s fölhívja figyelmét a rendezés sürgős voltára. De Caesarnak csakhamar rosszra fordult az ügye Dyrrhachiumnál.
A sok különböző, a naponkint, sőt nem ritkán egyazon órában változó hírek hatása alatt öröm és levertség, remény és félelem váltotta fel egymást híveiben. A kedvezőtlen hírek nem idéztek ugyan most elő bennük olyan ingadozást, mint az előbbi év nyarán az ilerdai rossz hírek, mert tartottak részint consultársától, részint a városban levő seregétől és titkos kémjeitől; de azért valamint a Pompeiushoz szítók másként beszéltek és cselekedtek maguk közt, mint nyíltan: úgy a Caesar-pártiak sem éreztek mind úgy, ahogy mutatták. Helyzetük ugyanis már szinte elviselhetetlenné vált a birtok elértéktelenedése, a pénzhiány, a hitelezők zaklatása s adóssági pereikben az esküdtszékek részrehajló eljárása következtében. Itt gyors orvoslásra volt volna szükség. Ezt sürgette is a levélben Sallustius. Mivel azonban Caesar késett intézkedésével, híveinek egy része a végső lépésre szánta el magát.

M. Caelius Rufus praetor, egy eladósodott nemes, a ki eddig a legbuzgóbb hívei közé tartozott, de a kit bántott, hogy nem a szokásos sorshúzás, hanem Caesar választása folytán Trebonius lett a városi praetor: tiszttársa ellen járt el minden dolgában. Előbb támogatást ígért az adósoknak a hitelezők ellen, a bérlőknek pedig egyévi házbér elengedését. Pártja így nagyon felszaporodván tiszttársát igyekezett eltenni láb alól; de mivel ez nem sikerült, kihirdette az összes adósságok és ház bérhátralékok törlését. Épen a pharsalusi ütközet előtt történt ez, mikor úgy látszott, a Pompeius-párt felé hajlik a szerencse.
Cielius Rufust erre letette a senatus hivataláról, mire az most külön forradalomra szövetkezett Milóval, a ki azon való elkeseredésében, hogy csak ő nem nyert kegyelmet Caesartól, már előbb elhagyván számkivetése helyét, Massiliát, sok szegény vagy törvény üldözte embert gyűjtött maga köré Itáliában, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja Capuát és forradalmat szít. Capua sikertelen ostroma után a Tifata-hegyen egyesült Caelius Butussal, a kinek serege eladósodott emberekből, lucaniai pásztorrabszolgákból és politikai üldözöttekből állott. Ezt a gyülevész-hadat akarta ez Milo megöletése után szaporítani rabszolgákkal s más népséggel Bruttiumban, de ott a Caesarhoz szító őrsereg meggyilkolta s ezzel véget ért a forradalom.

Ilyen elegy-belegy népség közé vezet bennünket a Cicerónak tulajdonított Invectiva Sallustius élete vázolásában mind járt a második quaestorsága után. Hogy Sallustius valamely politikai vétséggel magára vonta Caesar haragját, kétségtelenné teszi ez a rávonatkozó pár sora Cicero Atticushoz intézett egyik levelének (10, 20): Etiam Sallustio ignovit (Caesar) ... Quod ipsum est suspectum, notionem eius differri. . . M. Gallius mancipia Sallustio reddidit. A vétséget azonban nem ismerjük közelebbről.

Az Invectiva föntebb jelzett része mintha a Caelius Bufus-féle forradalomhoz vezetne ugyan; de az sem lehetetlen, hogy a föntebb ismertetett illyricumi események alkalmával követett el mulasztást vagy pedig e kudarc után elpártolt egyidőre Caesartól. Ekkori társa, Minucius Basilus. is akkor pártolt át Pompeiushoz. Megjegyzendő különben, hogy egyik vétsége nem zárná ki a másikat. Az illyricumi elpártolás után még közelebb juthatott ahhoz a kétségbeesett elhatározáshoz, a mely Caelius Rufust külön forradalomba vitte. P. Dolabella is Pompeius-párti volt egész addig, míg el nem hagyta Rómát Pompeius. Ekkor Caesarhoz pártolt, de azért a 47. évben ugyanolyan útra lépett, mint az előbbi évben Caelius Bufus.

A pharsalusi csata kimeneteléről hamar eljutott a hír Rómába Sallustius. Ennek ugyanis nem mond ellen dicere és disserere, mert előfordul a másik iratban is, pedig annak levélvolta kétségbe nem vonható. Mintegy elismeri ezzel, hogy impériuma van, a mely lejárt ugyan a 48. év márciusával, de Caesar le nem tette. Megillette tehát ez őt, mint fővezért, megillette továbbá a II. számú levélben a galliai, az I. számú levélben pedig a pharsalusi nagy diadaléit. Pénzein is imperator quartus, quintus, sextus olvasható. A pharsalusi diadala után nyert kitüntetéseit, így a dictaturát is, csak Egyiptomban vette már át.

A pharsalusi csata után általánosan azt hitték, hogy Caesar visszatér Rómába. Ide igyekeztek tehát a kegyelmei remélő Pompeius-párti tanácsosok, közöttük Cicero is. Mikor azonban hasztalan várták Caesart, sőt ellenkezőleg hallották, hogy mily veszedelmes háborúba keveredett, újra zavargás tört ki. P. Dolabella nép tribunus lépett most ugyanarra az útra, melyre az előbbi év elején Cselius Rufus adott példát.
M Antonius magister equitum ingatagsága miatt igen veszedelmessé kezdett már válni a zavargás, főképp mivel az a hír szárnyalt Caesarról. hogy odaveszett Egyiptomban. Egyidőre lecsöndesült ugyan, mikor hallották, hogy az egyiptomi háborút bevégezte s jön haza. De a Pharnaces ellen való hadjárata hírére újra kitört s meg sem szűnt, míg Caesar a 47. év szeptembere elején váratlanul Rómában nem termett.
A kegyelmet nagyon bőkezűen osztogatta. P. Dolabellának nemcsak megbocsátott, kitüntetéseket is adott. Etiam Sallustio ignovit - írja Cicero a csodálkozás és megütközés hangján Atticusnak ez év augusztusában, mikor Caesar épen visszatérőben volt Keletről. Visszaadatta neki a lefoglalt javait is M. Galliussal, a kit a végből küldött előre, hogy a pharsalusi csata óta Campaniában várakozó veteranus légiókat Siciliába vezesse. Ide szándékozott Caesar is menni Patraeból egyenesen; de a városi zavargások miatt kénytelen volt tervét megváltoztatva Rómába térni be előbb, hogy ott rendet csináljon.

Az ellenszegülő veteranusok megnyugtatására Rómából küldötte már ki Campaniába Sallustiust, a kit a senatustól akkor nyert felhatalmazása értelmében jelölt ki s választatott meg praetorrá. De ez majdnem életével fizette meg követségét; futva menekült Róma felé a felbőszült veteranusok előtt, a kik személyesen kívántak értekezni Caesarral. Hogy ez mily kurtán s könnyen bánt el velük, ismeretes.
A városi zavargások s a lázongó katonák lecsillapodása után Caesar a 4-7. év vége felé átkelt Afrikába. Magával vitte oda Sallustiust is, a ki praetori minőségében ügyes és hasznavehető tisztnek bizonyult; a hadjárat befejezése után pedig proconsuli minőségben az új Africa-provincia, Numidia, kormányzójául hagyta ott három veteranus légióval. Két évig tartó kormányzósága alatt nagy vagyont harácsolt össze Sallustius. Vádat is emeltek ellene a tartomány lakosai vesztegetés és zsarolás miatt; de Caesar pártfogásával sikerült kibújnia a bírói vizsgálat alól.

Gazdagsága most már kényelmes életet biztosított neki. Teljesen visszavonult a hivatalos élettől és irodalmi munkálkodásban keresett szórakozást, de a mellett semmi költséget sem kiméit attól, a miben kedve telt s a mi szórakozására szolgálhatott. Nagy darab területet vett a Quirinalison a Semita nevű városrészben, a mely tiszta levegőjével s a városra nyíló szép kilátással a legkellemesebb üdülőés sétahelye volt Rómának. E nagy területen, melynek híre, Horti, Sallustiani néven maradt fenn, volt a lakóháza más épületekkel. A vizet nagy költségen épített vízvezetékeken és csöveken vezettette kertjébe s a fürdőbe. Ott volt Venus Erycina (v. Sallustius) temploma és circusa.
A 181-ben emelt ovális alakú Venus-templom körül korinthosi oszlopcsarnok húzódott; négy oldalra, szolgáló négy ajtajához, melyektől kétoldalt két-két finom alabastrom-oszlop emelkedett, lépcsők vezettek föl, a falak burkolata görög márvány volt, a padozat mozaik. Belsejében állt Venus és Cupido szobra; ma a Belvederen láthatók e felirattal:

Veneri Felici Sacrum
Sallustia Helpidus DD.

Bár nem Sallustius építtette e templomot, mégis valószínű, hogy díszét növelte. Az ásatás közben előkerült templom csarnok-oszlopait Montepulciano bíboros, a ki megvásárolta, a Sun Pietro in Montorio kápolnában használta fel. Az alabastromoszlopokból csak egy van még meg egészben, a vatikáni könyvtár közepén. A többiek darabjaiból ugyanaz a bíboros asztalkákat csináltatott s a portugál királynak küldte ajándékba, de a hajóval együtt odavesztek.
A circus nyomait nem régen még lehetett látni a Quirinalis és Pincius közti völgyben. Sőt piac is volt azon a területen, ott, a hol ma a 8. Susanna-kápolna áll. Szintén a kertben emelt egy Remény-oltárt is bizonyos Pacurus, ugyanaz, a ki a Venus-templom padozatát készítette. Pazar értékű szobrok, festmények, vázák s bútorok voltak ott a két Sallustius és a császárok korában, a kik közül nem egy nagyon szeretett ott lakni (Vespasianus, Nerva, Aurelianus). Ezek közül való a Villa Borghese ,αΐυό hermaphrodita - a Villa Medici híres Faumis-a, a Museo Capitolini híres „haldokló gallus”- némelyek szerint a gr. Pembroke-féle gyűjtemény Niobe-csoportja stb. és három falfestmény, jelenleg a Barberini -palotában.

Valószínűleg visszavonulása után vette nőül Sallustius Terentiát, a kitől 46-ban vált el Cicero. Megvette Caesar tiburi villáját is. Hogy mily nagy lábon élt ezentúl, fogalmat szerezhetünk róla abból, hogy valami, tékozlásáról híres Nomentanásnák Dama nevű szakácsáért kb. 55,000 korona bért fizetett. Fogadott fia, Sallustia nevű nőtestvérének unokája, a ki örökbefogadó atyja nevét vette föl, szinte a pazarlásig kedvelte a fényt és pompát. Peignot számítása szerint mintegy 60 millió frank vagyont hagyott hátra Sallustius.
Már fiatal korában szeretett irogatni. De ettől a kedves foglalkozásától hosszú ideig elvonta őt a küzdelmes közélet, mióta „nagyravágyóba” a hivatalos pályára csábította. Ő a nagyravágyóit (ambitio) nyilvánítja ez elhatározása rugójának; de öröklött vagyona eltékozlása után bizonyára az életszükség volt mindennél főbb indítéka arra, hogy a közélet terén keressen boldogulást. A tartományi kormányzóság elnyerésével elérte célját.
Meggazdagodott. Most már visszatérhetett egykori kedves foglalkozásához, az irodalmi munkálkodáshoz. Ennek különböző ágai közül a történetírásra adta magát. Ismerte ugyan e faladata nehézségeit, de végre is kedve volt hozzá s ily irányú tevékenysége hasznos voltát nem vonhatták kétségbe.

Mikor a történetírásba fogott, Ateius Prsetextatus ellátta őt tetszésszerű fel használás céljából az egész római történelem vázlatával, azonkívül régi szókat s képes szólamokat gyűjtögetett számára. Ez a görög származású jogtudós, philologus és rhetor már előbb szoros barátságban volt vele; valószínűleg a rhetorikában is ő volt a mestere. A korábbi római történetírók közül idősebb kortársán, Sisennán, kívül - úgy látszik - különösen idő b Catót kedvelte régies, erővel teljes, lapidaris stílusáért. A görög történetírók közül pedig első sorban Thukydides volt a mestere, a kitől nemcsak gondolatokat kölcsönzött, hanem tőle leste el a történeti előadás formáit is.

Sallustius halálára vonatkozólag két adatunk van. Az egyiket a Chronicon Paschale szolgáltatja. E szerint 39-ben Censorinus és Sabinus consulsága évében halt meg május 13-án. Hieronymus a Kr. e. 36. év után ezt írja: Sallustius diem obiit quadriennio ante Actiacum bellum. Amint föntebb említettem, születése évének a 86. év a valószínű. E mellett szól az a körülmény, hogy a quaestorságot 55-ben viselte, vagyis 31 éves korában. Az egyes hivatalok közt rendszerint legalább 3 évi távolság volt s a quasstorság után csakugyan 3 évvel viseli a néptribunusi hivatalt. Valamint ott, úgy alkalmasint itt is kevesebbre veendő a Hieronymus adata eggyel; vagyis a 36. év helyett a 35. évre teendő Sallustius halála.

Megerősíti ezt két adat; ú. m. 1. az actiumi csata éve előtti quadrienniumnak a 35. év a kezdő éve; 2. Neumann historico-criticai alapon arra a következtetésre jutott, hogy Sallustius közvetlenül a 34. előtti években írta a Historiae öt könyvét s a harmadik könyv Licinius Macer beszédével a 36. évben kelt.


Forrás: részletek Caius Sallustius Crispus összes munkái című műből. Fordította: Dr. Cserép József