logo

III Junius AD

Sallustius Crispus élete.

Életéről keveset tudunk, bár Asconius Pedianus, a híres Cicero-értelmező (Kr. u. 3-88) írt róla egy életrajzot, s biztosra vehető, hogy Suetonius is szentelt neki egy fejezetet De viris illustribus (Hírneves férfiak) c. munkájában. Hieronymus Kr. e. 86-ra teszi születési évét, a következő megjegyzés formájában: „Sallustius Crispus történetíró a szabin Amiternumban születik." Családja nem volt senatori rendű, sőt az is elképzelhető, hogy gazdag plebejus réteghez tartozott, mert később néptribunusi tisztséget töltött be. Cassius Dio előkelőnek mondja családját (40, 63), s ezt megerősíteni látszik az a tény, hogy kiváló nevelésben részesült: alapos jártasságra tett szert nemcsak a latin, hanem a görög nyelvben és irodalomban is.
Korán Rómába került, ahol elmélyült tanulmányokat folytatott, s már ifjúként érdeklődött a történelem tanulmányozása iránt. E stúdiumoktól azonban a politikai ambíció eltérítette (Catilina 4, 2), de hogy mivel kezdte politikai pályáját, nem tudjuk. 54 körül elnyerte a quaesturát, majd 52-ben néptribunussá választották. Ez az év politikai szempontból igen mozgalmas volt. A popularis Clodius és az optimata Milo csapatai folytonosan összecsaptak egymással, s ennek során 52 januárjában Milo emberei megölték Clodiust, ami nagy politikai vihart kavart. Sallustius mint néptribunus heves beszédet mondhatott Milo ellen, akit elítéltek, bár Cicero védte.

50-ben erkölcsi okokra hivatkozva kizárták a senatusból, s ugyanebben az évben Marcus Bibulus legatusaként Syriában tartózkodott. 49-től Caesar bizalmas emberei közé tartozhatott, legalábbis Caesarhoz intézett leveléből erre következtethetünk. Kizárása a senatusból valószínűleg 52-es politikai tevékenységének számlájára írható: az optimaták bosszút álltak rajta néptribunusi tevékenységéért. Caesar támogatásával azonban elérte, hogy újra visszanyerje senatori rangját.
49-ben Caesar legióinak parancsnokaként Illyricumban tevékenykedett, de sikertelenül (vö. Orosius, 6, 15, 8). Legközelebb 47-ben hallunk róla, amikor is praetorrá választották a következő évre. E minőségében nem tudta megakadályozni Caesar csapatainak lázongását Campa-niában (Cassius Dio, 42, 52, 1-2). Praetorként 46-ban fontos szerepet kapott Caesar afrikai hadjáratában: elfoglalta Cercina szigetét, s az ott felhalmozott gabonát Caesarhoz szállította (Bellum Africum 34).
Caesar azzal jutalmazta tevékenységét, hogy miután Numidia nagyobbik felét elvette Iuba királytól, s azt római provinciává szervezte Africa Nova néven, Sallustiust nevezte ki az új provincia első kormányzójául proconsuli ranggal (Bellum Africum 97, 1).

Cassius Dio szerint (43, 9, 2) Sallustius oly mértékben kizsákmányolta provinciáját, hogy Rómába visszatérve zsarolásért be akarták vádolni, Caesar azonban jó pénzért elsimította az ügyet 45-ben (vö. Cassius Dio, 43, 47, 4). Bárhogyan történt is, Sallustiusnak sikerült elkerülnie azt a megaláztatást, amit a másodszori kizárás a senatusból okozott volna, s hatalmas vagyonát megtarthatta, amelyből Rómában előkelő palotát vásárolt nagy kiterjedésű kerttel, amelyet később Honi Sallustiani néven emlegettek (a mai Pincio területén). De ami még ennél is fontosabb, valamilyen módon oly nagy tekintélyre tett szert, hogy sértetlenül túlélte a második triumvirátust követő proscriptiót, s talán azért sem érte semmi bántódás, hogy nyílt szókimondással tárta fel saját, azaz az ifjú Octavianus korának hibáit, például:

„De e romlott időkben akad-e bárki, aki nem gazdagságban és költekezésben, hanem derekasságban, szorgalomban versenyezne őseivel? Még az újonnan felkerültek is, akik korábban erényeikkel előzték meg a nemességet, inkább alattomos és nyílt gaztettekkel, mint nemes eszközökkel törik magukat a hatalom és a tisztségek után; mintha a praetori és consuli hivatal s mind a többi önmagában is fényes és nagyszerű volna, s nem viselőik érdeméről kapnák ragyogásukat. Hanem szégyenkezve s utálkozva városunk romlottságán, túl szabadon s messzire elkalandoztam" (Iugurtha háborúja 4; fordította Kurcz Ágnes).

Adatok hiányában nehéz megmondani, milyen hatással lehetett rá Caesar meggyilkolása, de feltételezhető, hogy megerősítette azon elhatározásában, hogy visszavonul a politikai élettől, és a történetírásnak szenteli magát. Később így vall erről Catilina összeesküvése c. művében: „Így tehát, mikor lelkem sok meghurcoltatás és megpróbáltatás után megpihent, és elhatároztam, hogy hátralévő éveimben távol maradok a közélettől, nem az volt a szándékom, hogy tunyán és közönyösen fecséreljem el a drága szabad időt, de az sem, hogy földművelésnek vagy vadászatnak, e szolgákhoz illő munkáknak szenteljem az életemet, hanem újra visszatértem megkezdett tanulmányaimhoz, amelyektől eltérített a gyarló becsvágy" (4; fordította Kurcz Ágnes).
Későbbi életéről — írásain kívül — nem rendelkezünk biztos adatokkal. Hieronymus azt állítja, hogy feleségül vette Cicero elvált feleségét, Terentiát (In lovianum, 1, 49), de más források ezt az adatot nem erősítik meg. Ugyancsak Hieronymus halálával kapcsolatban a 35. (vagy más kiadások szerint a 36.) évhez a következő megjegyzést fűzi: „Sallustius meghalt az ac-tiumi csata előtt négy évvel."

Fentebb idézett szavai „meghurcoltatásáról és megpróbáltatásáról" azt sejtetik, hogy korábbi életében voltak viharos események. Közülük a senatusból való kizárást biztosra vehetjük. Bár e tényt minden bizonnyal politikai okokkal magyarázhatjuk, az antik források erkölcsi problémákról szólnak. Horatius egyik szatírájában leírja, hogy mennyi veszélyt rejt magában a tiltott szerelem:

„Volt, kit holttá vertek; amaz lezuhant a tetőről;
ez, hogy a bajból megmenekült már, vadszivü rablók
bandájába botolt; pénzért váltotta ki bőrét,
vagy levizelte a szolgák népe a másikat; és még
volt olyan is, kit késsel fosztottak meg a vétkes tagjától"
(1, 2, 41-46; fordította Horváth I. K.)

Pseudo-Acro kommentárjában a holttá vertek kijelentéshez a következőt jegyzi meg: „Ezt, úgy tűnik, Sallustiusról mondja: Sallustius Crispust ugyanis rajtaérték Sulla lányával, Fauntával; Annius Milo elfogta és megkorbácsolta, amit Q. Asconius Pedianus is megemlít életrajzában."

A Cicerónak tulajdonított, Sallustius ellen irányuló invektíva pedig több „bűnének" felsorolása után kijelenti, hogy Sallustius tagja egy pythagoreus szektának (Invectiva in Sallustium 14). Ha figyelembe vesszük, hogy a rómaiak az efféle titkos társaságokat összeesküvésnek (coniu-ratio) tekintették, s a legsúlyosabb bűnöket emlegették velük kapcsolatban, például gyermekek feláldozását (vö. Cicero, In Vatinium 14), akkor e vád súlyosságához nem fér kétség. A megkorbácsolás esetét Gellius is említi, mégpedig azzal a kitétellel, hogy M. Varro Pius (A kegyes) c. munkájában állítja ezt arról a Sallustiusról, akinek történeti művében censorhoz illő szigorú megállapításokat találunk (17, 18).

Valóban, Sallustius műveiben a legmagasabb rendű erkölcsiséget hirdeti, s feltételezhető, hogy szigorú erkölcsi nézeteit szülőföldjéről, a szabin Amiternumból hozta. A szabinok híresek voltak puritán erkölcseikről. Amiternum már a szövetséges háború előtt romanizálva volt, s a helyi előkelőségek, akik közé a Sallustiusok is tartoztak, a régi hagyományokat modern római műveltséggel ötvözték.
Caesar politikai céljainak elérése érdekében szívesen töltötte fel a senatust a vidéki „új emberekkel". Közéjük tartozott a történetíró Sallustius ugyanúgy, mint az a Cn. Sallustius, akit Cicero leveleiben többször emleget (Ad Atticum 1, 3, 3; 1, 11, 1; 11, 11, 2; 11, 17a, 1 stb.).

Elképzelhető tehát, hogy a Caesar által senatusba emelt „új embereket" a régi arisztokrácia tagjai, az optimaták ellenszenvvel fogadták, s ez az ellenérzés is közrejátszott a Sallustius ellen felhozott vádak kialakulásában. Az efféle vádak ugyanis közhelyek voltak a politikai invektívában, s maga Sallustius is gyakran alkalmaz ilyeneket másokkal szemben (vö. Syme, 1964, 278. skk.).

Az ifjú Sallustius erkölcsi nézeteinek alakulásában jelentős szerepet játszhatott Sulla diktatúrája, amelyet erkölcsi szempontból a római történelem mélypontjának tekintett. Biztosra vehető, hogy a műveiből áradó szigorú erkölcsiség meghökkentette olvasóit, akik az invektíva módszereivel felnagyították az ifjúkorának ballépéseiről keringő szóbeszédet, hogy így még nagyobb legyen a szakadék magánélete és műveinek szigorú erkölcsisége között. De ez már a nagyság velejárója volt.

Forrás: Adamik Tamás - Római irodalom az arany korban.