logo

III Junius AD

A Iugurtha-háború I.

1. Igaztalan az emberek panasza, hogy természetüknél fogva gyengék és rövid életűek s így nem annyira a derékség, mint inkább a véletlen játssza a főszerepet sorsuk intézésében. Mert ellenkezőleg, ha jól meggondoljuk, nem találhatunk annál tökéletesebb és különb valamit, s azon eredményre jutunk, hogy inkább munkásságnak, mintsem erőnek és időnek van híján természetünk. Hanem úgy áll a dolog, hogy az emberi élet vezetője és korlátlan ura a szellem. S míg ez a derékség útján halad a dicsőség felé, addig bőven van erőnek, képességnek, feltűnésnek, s nincs szüksége szerencsére, mint a mi úgy sem képes becsületességet, munkásságot s egyéb jó tulajdonságokat sem adni, sem elvenni.
Ha ellenben rossz szenvedelmek rabjává lesz s tétlenségbe és testi gyönyörök élvezetébe süllyed, egy ideig csak űzheti veszedelmes kedvtelését, de ha azután könnyelműsége következtében elvesztegette testi erejét, idejét és szellemi képességét, akkor természeti gyengeségét okolja; a maga hibáját mindegyikük a körülményekre igyekszik hárítani, bár maguk okozták. Pedig ha az emberek annyit törődnének valódi javaikkal, mint a mekkora buzgalommal hajhásznak érdekükben nem álló, mi hasznot sem ígérő, sőt sokszor épen veszélyes dolgokat, akkor nem kerülnének a véletlen befolyása alá, hanem inkább ők intézhetnék sorsukat s a kiválóság oly magas fokára emelkedhetnének, a hol halandó létükre dicsőségük révén halhatatlanokká válnának.

2. Az ember ugyanis testből és lélekből áll; ennélfogva összes viszonyaink s hajlamaink részint testi, részint lelki természetünktől függenek. E szerint külső szépség, nagy gazdagság, azonkívül testi erő s minden más efféle javunk rövid időn elenyészik, ellenben a szellemi művek halhatatlanok, mint maga a lélek. Szóval a testi és szerencse javaknak ép úgy van végük, mint kezdetük; mindaz, a mi keletkezett, múlik s a mi gyarapodott, fogy; csak a szellem romlatlan, örök; ez az emberiség kormányzója, mindent ez intéz s befolyása alatt van minden, de ő maga független. S épen ezért nagyon bámulatos egyesek fonáksága, a kik érzéki örömökbe merülve dőzsölésben s tétlenségben töltik életüket, szellemüket ellenben, a melynél nincs nemesebb és kiválóbb része az emberi természetnek, zsibbadásnak engedik át az által, hogy se nem művelik, se nem foglalkoztatják; pedig oly sok különféle szellemi foglalkozás van, a melyekkel a legnagyobb hírnévre lehetne szert tenni.

3. De ezek közül a polgári és katonai hivatalokat, egyszóval a közügyekkel való foglalkozást egyáltalában nem látom manapság kívánatosnak, mivel sem nem érdemnek adják az elismerést, sem azok, á kik csalárd utón jutottak hatalomhoz, nincsenek okvetlen biztosságban vagy annálfogva nagyobb tiszteletben. Mert erőszakkal lehetsz ugyan ura hazádnak vagy a meghódolóknak s talán javít-hatsz is a rendetlen viszonyokon; de ez az eljárás kíméletlen, mert minden forradalom öldökléssel s egyéb ellenséges kegyetlenkedéssel jár. Már pedig az esztelenség netovábbja hiába s csupán azért törni magát az embernek, hogy gyűlölséget vonjon magára. Ilyesmit csak olyan helyeselhet, aki megvetésre méltó s veszedelmes kedvtelésből néhány ember törvénytelen hatalmának föláldozza tisztességét és függetlenségét.

4. Hanem egyéb szellemi foglalkozások közül igen nagy haszonnal jár a történetírás. Kiváló fontosságáról sokan szóltak már, minélfogva én jónak látom hallgatni róla már csak azért is, nehogy azt higgye valaki, hogy túlságosan ki akarom dicsérni kedves foglalkozásomat. Sőt azt hiszem, akadnak majd olyanok is, a kik azon elhatározásom után, hogy a közpályáról visszavonulva töltöm el életemet, tétlenségnek nevezik oly fontos és oly hasznos munkálkodásomat, az olyanok t. i., a kik előtt legszentebb föladat a nép előtt való hajlongás és kedvének keresése lakomákkal.
Pedig, ha meggondolják, hogy egyrészt, mikor én hivatalokat kaptam, mily jeles férfiak nem bírtak azokhoz jutni, másrészt később miféle emberek kerültek be a senatusba, bizonyára be fogják látni, hogy nem annyira kényelemszeretetből, mint inkább méltó okból változtattam meg fölfogásomat s hogy nagyobb haszna lesz a közügynek az én visszavonultságomból, mint mások nyilvános működéséből. Sokszor hallottam ugyanis, hogy Qu. Maximus, P. Scipio s más jeles államférfiak több ízben nyilatkoztak úgy, hogy valahányszor őseik képeit szemlélik, nagy felbuzdulás támad bennük derék tettekre.
Persze nem annak a viaszalaknak van akkora hatása, hanem kiváló férfiak keblében a véghez vitt tettek emléke gyúlasztja föl a lelkesedés lángját, a mely nem csillapul addig, míg derék tettekkel azok dicső híréig nem emelkednek. De - épen ellenkezőleg - a mai erkölcsi állapotok közt mindenki csak gazdagságával és pazarlásával, nem pedig becsületességgel és munkaszeretettel kel versenyre őseivel. Még új nemeseink is, a kik azelőtt derékségükkel szokták fölülmúlni a nemességet, most katonai és polgári hivatalokra való törekvésükben szívesebben
nyúlnak alattomos és erőszakos, mintsem nemes eszközökhöz; mintha bizony a praetori és consuli hivatalok s más 8 efféle állások általában már úgyis dicsőséggel és fénnyel teljesek volnának, nem pedig azon férfiak érdemessége adná meg becsüket, a kik viselik. De engem a közerkölcsök restellni és utálni való állapota messzebb is ragadt, mint kellett volna. Rátérek most tárgyamra.

5. Azon háborúról akarok írni, melyet a római nép Jugurthával, a numidák királyával, viselt, először is mert tartós és ádáz volt s változó szerencsével folyt, azután mert akkor sikerült először gátat vetni a nemesség gőgös túl-kapásai elé. Teljes fejetlenséget idézett elő ez a párttusa s oly dühöngéssé fajult, hogy csak háború és Itália feldúlása bírt véget vetni a pártvillongásoknak. De mielőtt belefogok ezen esemény elbeszélésébe, az előzményekből is elmondok egyet-mást, hogy annál tisztábban és könnyebben lehessen megérteni minden egyes körülményt.
A második pún háború alatt, mikor a karthágóiak vezére, Hannibal, legjobban megrázkódtatta Itália hatalmát, mióta nagy hatalommá lett a római nép, Masinissa, a numidák királya, elnyerte P. Scipio barátságát, a kinek később hadi érdemeinél fogva Africanus mellékneve volt, és számos kiváló hadi tettet vitt véghez. E szolgálataiért a karthágóiak legyőzése és Syphax elfogása után, a kinek hatalmas és nagy kiterjedésű birodalma volt Afrikában, neki ajándékozta a római nép mindazon városokat és területeket, melyeket meghódított. így azután Masinissa mindvégig hasznos és hűséges barátunk volt. De birodalma is véget ért életével.
Ő utána a királyság egymagára Micipsa nevű fiára szállt, miután ennek két fitestvére, Mastanabal és Gulussa, betegségben meghalt. Két fia született neki, Adherbal és Hiempsal, s Mastanabal nevű testvére fiát, Jugurthát, a kit törvénytelen származása miatt Masinissa kirekesztett a fejedelmi jogokból, a saját gyermekeivel egyenlő nevelésben részesítette házánál.

6. Jugurtha, mihelyt ifjúvá serdült, a mellett, hogy nagy testi erővel és szép külsővel, főleg pedig különös észtehetséggel volt áldva, nem rongálta magát kicsapongó s tunya életmóddal, hanem azon nép szokása szerint lovaglással, dárdavetéssel, a kortársai közt versenyfutással edzette magát, és bár mindannyinál nagyobb hírnevet vívott ki, mégis kedvelte őt valamennyi; azonfelül vadászással töltötte legtöbb idejét s oroszlánt és más vadakat ő ejtett el legelőbb vagy legalább is mindjárt az elsők között; tenni ő tett legtöbbet, de viszont magáról ő beszélt legkevesebbet. Mindebben eleinte öröme telt ugyan Micipsának azon hitben, hogy Jugurtha deréksége dicsőséget áraszt uralkodására; de miután elgondolta, hogy egyrészről az ő élete már vége felé jár s gyermekei még kiskorúak, másrészről pedig annak az ifjúnak a tekintélye mindinkább nő, nagy szeget ütött ez a fejébe és sokat tépelődött rajta.
Rémítő aggodalmakat állott ki, valahányszor arra gondolt, mily uralomra vágyó az emberi természet s mily vakon törtet e vágya kielégítésére; továbbá mily kedvező alkalmat nyújt rá az ő gyermekei kora, olyant, a minő jó fogással kecsegtetve nem nagyravágyó embereket is megtántorítana; azonkívül, hogy mily nagy Jugurtha iránt a numidák ragaszkodása, s tartott tőle, hogy zendülés vagy háborúság ütne ki, ha egy ilyen férfiút álnok úton-módon találna megöletni.

7. Ily nehéz helyzet közepett be kellett látnia, hogy sem erőszakkal sem cselszövéssel nem teheti el láb alól ezt a népszerű embert; ezért azután, mivel Jugurtha harcias és vitézi hírre vágyó ember volt, arra határozta el magát, hogy ki-kiteszi őt veszélynek úgy próbál szerencsét. A numantiai háború alkalmával tehát, midőn Micipsa lovas és gyalogos segédhadakat küldött a római népnek, a Hispániába küldendő numidáknak Jugurthát állította élükre azon reménységben, hogy könnyen áldozata lesz vagy vitézsége fitogtatásának vagy az ellenség dühének. Csakhogy ez egész másként sült el, mint ahogy hitte. Ugyanis Jugurtha, mint afféle élénk és éles eszű ember, hamarosan kiismerte P. Scipio, az akkori római hadvezér, természetét s az ellenség harci szokásait; így azután fáradhatatlan buzgóságával, mindenre kiterjedő figyelmével, azonkívül feltétlen engedelmességével s élete gyakori kockáztatásával hamarosan oly híressé lett, hogy a mi katonáink bálványa volt, a numantiaknak pedig valóságos réme.
S valóban nem csak vitéz harcos, hanem ügyes tervező is volt ő; pedig e két tulajdonság fölötte nehezen fér össze egymással, mert az utóbbival járó körül-tekintés félelembe, az előbbivel járó merészség pedig legtöbbnyire vakmerőségbe csap át. Ennélfogva a fővezér úgyszólván minden nehéz feladatot Jugurthával végeztetett, barátjának tekintette őt s napról-napra jobban kedvelte, mint olyat, a ki egyetlen tervével s vállalatával sem vallott kudarcot. Ehhez járult még jószívűsége és kedvessége, amely tulajdonságai révén számos rómaival kötött szoros barátságot.

8. Azon időben számos új és régi nemes volt a mi seregünkben, a kik többre becsülték a gazdagságot a becsületnél s tisztességnél; otthon pártoskodtak, a szövetségesek közt befolyásukkal dolgoztak; szóval egy nem annyira becsült, mint inkább hírre kapott népség volt az. Ezek fölbiztatták Jugurthát, hogy Micipsa halála után ő maga magának kerítse meg Numidia kormányát; ugyanis ritka jeles tulajdonok vannak meg ő benne; ellenben Rómában adás-vevés tárgya minden.
De midőn Numidia földúlása után Scipio széjjel akarta bocsátani a segédhadakat s haza készült, előbb az összegyűlt katonák előtt fényesen megajándékozta Jugurthát és kidicsérte, ezután magával vitte sátorába s ott négyszemközt azt tanácsolta neki, hogy a római nép barátságát inkább az egész államnak, mint egyeseknek teendő szolgálatokkal ápolgassa s ne forduljon ahhoz a szokáshoz, hogy vesztegetéssel igyekezzék megnyerni egyeseket; mert veszedelmes néhány embertől venni meg azt, a mi soké. Ha azon lesz, hogy megmaradjon eddigi útjain, magától hull majd ölébe mind a hírnév, mind a királyi hatalom; ha ellenben gyorsabban akar célt érni, tulajdon pénze okozza majd bukását.

9. E szavai után útnak bocsátotta őt s egy levelet is adott át neki, hogy kézbesítse Micipsának. A levél tartalma ez volt; „Jugurthád páratlan derékséget tanúsított a numantiai háborúban. Bizonyos vagyok felőle, hogy ez örömödre szolgál. Érdemeinél fogva nekem kedvelt emberem ő; hogy az legyen a római senatusnak és népnek is, rajta leszek minden erőmmel. Kölcsönös barátságunkra nézvést szerencsét kívánok neked hozzá. Ám, ez embered méltó rád s nagyatyjára, Masinissára. A királyt tehát, mikor a fővezér leveléből is valónak bizonyult, a mit hírből hallott, annyira meghatotta Jugurtha hősi viselkedése és kedveltsége, hogy megváltoztatta szándékát és jótéteményeivel próbálta lekötelezni. Legott a fiává fogadta s végrendeletében fiaival egyenlő örökösévé tette. De midőn néhány év múlva betegségtől és öregségtől megtörve érezte, hogy közeleg élte vége, barátai és rokonai, valamint Adherbal és Hiempsal jelenlétében állítólag ilyesforma szavakat intézett Jugurthához:

10. „Mint reménytelen s vagyontalan gyermeket vettelek ide királyi házamba téged, Jugurtha, miután atyádat elvesztetted, mert úgy okoskodtam, hogy jótéteményeiméi t nem kevésbé fogsz engem szeretni, mint gyermekeim, ha épen lesznek. Ebben a számításomban nem is csalódtam. Meri, hogy ne említsem egyéb fontos és kiváló szolgálatodat, legutóbb Numantiából megtérve dicsőséget hoztál reám és országomra s derékségeddel legjobb barátainkká tetted eddigi barátainkat, a rómaiakat. Családunk neve felújult Hispániában. Végre, a mi igen ritka eset emberek közt, dicsőségeddel elnémítottad az irigységet. Most, hogy élelem természetes végéhez közeledik, ám jobbom szorításával, királyi szavam őszinteségével kérve intelek, szeresd ezeket, kik származásuknál fogva rokonaid, az én jó voltomból pedig testvéreid, s inkább vérrokonaidat becsüld meg, mintsem, hogy idegeneket fűzz magadhoz.
Nem hadsereg, nem. kincsek a trón biztosítékai, hanem jó barátok, kiket nem lehet sem fegyverrel fogdosni, sem arany nyal szerezni, hanem kölcsönös odaadó hűség termi őket. Pedig ki lehet jobb barát, mint testvér egy testvér iránt? vagy mely idegenben találod fel majd hú emberedet, ha ellenségük tessz a hozzád tartozóknak? Én a magam részéről rátok hagyom országomat, mint erőset, ha jók lesztek, mint gyengét, ha rosszak. Mert egyetértés növeli a kis államokat, ellenben egyenetlenség szétbomlasztja a legnagyobbakat is. Különben, Jugurtha, mint öregebbnek és okosabbnak inkább neked a föladatod ügyelni, hogy mi se üssön ki balul, mintsem ezeknek. Ugyanis minden versenyhúrban az erősebbet tekintik sértőfélnek, még akkor is, ha ő a sértett fél, mivel ő a hatalmasabb. Ti s pedig, Adherbal és Hiempsal, legyetek tisztelettel és becsüléssel e jeles férfiú iránt, kövessétek derék példáját s minden erőtökből azon legyetek, hogy ne mondhassák, hogy fogadott gyermekem különb a saját gyermekeimnél.

11. E szavakra Jugurtha, bár átlátta, hogy a király nem beszélt őszintén, s bár maga egész másként gondolkozott, mégis a pillanat komolyságához képest meghatottál! felelt. Rá néhány nappal meghal Mieipsa. Miután királyi pompával eltemették, összejöttek a királyfiak, hogy valamennyi ügyüket megbeszéljék egymással. De Hiempsal, a legfiatalabbik, a ki dacos természetű volt s már azelőtt is fitymálta Jugurtha nemtelen származását, a mennyiben anyai részről nem volt egyenlőrangú. Adherbal jobbjára ült. hogy hármuk közt ne Jugurtha legyen a közbülső, mert ezt megtisztelésnek veszik a numidák. Utóbb mégis a testvére unszolására, hogy a korra legyen tekintettel, nagy vontatva átment a másik oldalra. Mialatt itt számos kormányzati kérdést meghánvnak-vetnek.
Jugurtha egyebek közt azt a megjegyzést veti oda, hogy az utolsó öt év alatt kelt törvényeket és rendeleteket helyén volna hatálytalanná tenni, mert az elaggott Micipsa nem volt már azon időben egészen ép elméjű. Erre Hiempsal azt felelte, hogy neki is az a véleménye; mert hiszen Jugurtha épen az utolsó 3 év alatt jutott örökbefogadás révén a trónöröklés jogához. Ez a megjegyzés Jugurtha szívébe mélyebben bevésődött, mintsem bárki is sejthette volna. Ettől fogva tehát nem hagy neki nyugtot a harag és aggodalom; tervezget, előkészületeket tesz s egyre azon töri fejét, hogyan ejthetné tőrbe Hiempsalt. De mivel így csak nem akart sikerülni a dolog, bosszúszomja meg nem csillapult, föltette magában, hogy bármi módon végrehajtja szándékát.

12. Mivel a királyfiak első összejövetelük alkalmával, a melyről föntebb volt szó, nem tudtak megegyezni, ki-mondták, hogy a kincstárt felosztják s mindegyiküknek kijelölik országa határait. Időt tűztek tehát ki mind a két határozat foganatosítására, de korábbra a pénzfelosztásra. A királyfiak ezalatt más-más, de mindegyik a kincstár közelében eső helyre vonult Hiempsal azonban Thirmida városában véletlenül Jugurtha első lictorának s igen kedves emberének házába szállt. Jugurtha ezt, a kit a véletlen kínált segédeszköznek, ígérettel halmozza el s ráveszi, hogy menjen haza, mintha szét akarna nézni házánál, kerítsen a kapukhoz álkulcsokat a valódiakat ugyanis Hiempsalhoz szokták bevinni - majd azután, ha a dolog úgy kívánja, ő maga fog odamenni nagy csapattal.
A numida hamarosan eleget tett a megbízásnak s a nyert utasítás szerint egy éjjel bevezette Jugurtha katonáit. Ezek berontottak az épületbe, össze-vissza keresték a királyt, meggyilkoltak némelyeket álmukban, másokat, amint futkosva útjokba akadtak, fölkutattak zeget-zugot, a zárakat feltörték, zörgésükkel és éktelen lármájukkal teljes zűrzavart idéztek elő. E közben ráakadtak Hiempsalra, amint egy szolganő viskójában rejtezkedett; ide menekült mindjárt eleinte ijedtében s tájékozatlanságában. Fejét a numidák a kapott rendelet értelmében Jugurthához vitték.

13. E rettenetes bűntett híre csakhamar elterjedt egész Afrikában. Félelem szállta meg Adherbalt s mindazokat, a kik azelőtt Micipsa alattvalói voltak. A numidák két pártra szakadtak: Adherbalhoz a többség csatlakozott ugyan, de ahhoz a másikhoz a harciasabb rész. Jugurtha most, a mekkora sereget csak lehetett, fegyverrel látott el, országához csatolt városokat, kit erőszakkal, kit önként való meghódolás folytán, s ura akart lenni egész Numidiának. Adherbal küldött ugyan Rómába követeket, értesítsék a senatust testvére meggyilkolásáról és helyzetéről, mindazonáltal bizakodva katonái nagy számában fegyveres mérkőzésre készült. De midőn harezra került a dolog, vereséget szenvedett s az ütközetből elmenekült a provinciába, majd onnan Rómába sietett.
Ekkor Jugurtha, miután hatalmába ejtette egész Numidiát s így célját érte, amint nyugalmas napjaiban elgondolta gonosz tettét, félni kezdett a római néptől s a bosszú ellen csakis a nemesség kapzsiságában meg a saját pénzében látott menedéket. Ennélfogva néhány nap múltával követeket küldött Rómába arannyal-ezüsttel s meghagyta nekik, hogy első sorban is régi barátait elégítsék ki ajándékkal, azután kerítsenek hozzájuk újakat, szóval késedelem nélkül szerezzenek meg minden lehető segítséget vesztegetés útján. Es csakugyan, mikor a követek elérkeztek Rómába s királyuk megbízása szerint vendégbarátainak s másoknak, a kiknek akkoriban nagy tekintélyük volt a senatusban, nagy ajándékokat küldtek, oly nagy változás történt, hogy a nemesekben jóindulat s pártolás foglalta el a mérhetetlen gyűlölet helyét Jugurtha iránt. Ezek most részint a remélt, részint a kapott jutalomtól indítva sorra járták a senatus egyes tagjait s azon munkálkodtak, hogy ne hozzanak Jugurtha ellen kemény határozatot. Mikor így a követek eléggé bízhattak már a sikerben, egy kitűzött napon a senatus elé bocsájtották mindkét félt. Ekkor Adherbal értesülésem szerint ilyen beszédet mondott.

14. Tanácsos urak! Nekem atyám, Micipsa, halálos ágyán telkemre kötötte, hogy a numidiai királyságnak csupán a kormányzását tekintsem feladatomnak, mert a fölötte való korlátlan rendelkezés joga titeket illet; egyúttal azt is, hogy azon legyek, hogy békében és háborúban minél nagyobb hasznára lehessek a római népnek; hogy rokonaim gyanánt tekintselek benneteket. Ha így teszek, akkor a ti barátságtokban meglesz az én hadseregem, gazdagságom és a trónom erőssége. Apám eme tanácsát alkalmaztam a gyakorlatban, midőn Jugurtha, a leggonoszabb ember e föld hátán, fitymálva hatalmatokat, kikergetett országomból s minden birtokomból engem, egy Masinissa unokáját, a ki tehát már származásomnál fogva szövetségese vagyok a római népnek. És én, tanácsos urak, ha már ekkora bajba jutottam, jobb szeretném, ha az én szolgálataim fejében kérhetném segélyeteket, mintsem elődeim szolgálataiért; sőt azt szeretném legjobban, ha olyan szívességgel volna adósom a római nép, a mire nem volnék rászorulva, hanem azontúl, mint tartozást akkor vehetnem igénybe, mikor rászorulnék. De mivel a becsületességnek nincs meg magában a kellő oltalma s nem rajtam állt, hogy minő ember váljék Jugurthából, hozzátok folyamodtam, tanácsos urak, s így - a mi fölötte fáj nekem - előbb vagyok kénytelen terhetekre lenni, mint hasznotokra.
Más királyok vagy akkor nyerték el barátságiakat, miután legyőztétek őket, vagy válságos helyzetükben keresték szövetségieket. A mi családunk a pún háború alatt kötött barátságot a római néppel, mikor inkább hűségére lehetett számítanunk, mint szerencséjére. Ne engedjétek tehát, tanácsos urak, hogy hiába való legyen segélykérésem, nekem, ama család ivadékának, Masinissa unokájának. Ha nem volna, is egyéb okom, segélyt kérni tőletek, mint szerencsétlen sorsom, hogy tudniillik én, kevéssel azelőtt még egy mind származásomnál mind híremnél mind hadi erőmnél fogva hatalmas fejedelem·, most teljesen lealázva s mindenemből kifosztva más támogatása után csengek: még akkor is megkövetelné a római nép méltósága, hogy gátat vessetek ennek a jogtalan üldözésnek s ne engedjétek, hogy valaki gonosz úton növelje országát. Már pedig azon területről üldöztek ki engem, melyet a római nép adott őseimnek, a honnan apám és nagyapám a ti közreműködésiekkel űzte ki Syphaxot s a karthágóiakat. A ti adományaitokból forgattak ki engem, tanácsos urak, a ti lenézésteket jelenti az ellenem elkövetett jogtalanság.
Ó én szerencsétlen! Oda vezettek hát, atyám, Micipsa, a te szolgálataid, hogy a kit te gyermekeiddel egyenlővé s velők együtt trónod részesévé tettél, az épen kiirtója családodnak? Hát már sohasem lehet nyugta családunknak? Örökös vérözönben, öldöklésben, bujdosásban telnek napjai? Míg Karthágó fennállott, méltán kellett elkészülve lennünk minden szerencsétlenségre; ugyanis oldalt ellenség fenyegetett, ti barátaink távol voltatok s minden reményünk fegyvereinkben volt. Mióta ez a veszedelem ki van irtva Afrikából, boldogan éltünk b ékeségben, minthogy nem volt semmiféle ellenségünk, legfeljebb ha valakit a ti akaratotokból kellett olybá vennünk. íme azonban Jugurtha váratlanul oly tűrhetetlen vakmerőségre, gazságra és elbizakodottságra vetemedett, hogy meggyilkoltatta testvéremet, a ki pedig neki is rokona volt, azután először annak országát tette gazsága prédájává, majd engem, mikor nem sikerült szintúgy tőrbe ejtenie, ámbár a ti hatalmatok oltalma alatt legkevésbé sem vártam erőszakot s háborút, mint láthat]átok, hontalanná, és hajléktalanná tett, mindenből kifosztott s teljes nyomorúságba taszított úgy, hogy bárhol is nagyobb biztosságban övezhetném magam, mint tulajdon országomban. Én, tanácsos urak, mint a hogyan emlegette is előttem atyám, úgy voltam meggyőződve, hogy azok, a kik buzgón ápolják barátságotokat, nehéz föladatot vállalnak ugyan magukra, de azontúl páratlan biztosságban élhetnek. A mi családunk megtelte, a mi tőle tellett, hogy t. i. minden háborútokban veletek tartott; hogy mi békesség idején biztosságban legyünk, az tőletek függ, tanácsos urak.
Mi ketten maradtunk testvérek; de apánk azt hitte, hogy jótéteményei szoros kötelékkel fogják harmadiknak hozzánk fűzni Jugurthát. Testvéreim közül az egyik gyilkosság áldozata lett, a másiknak pedig csak alig tudtam kiszabadulni istentelen körmei közül. Mit csináljak? hová forduljak egyáltalán szerencsétlenségemben? Családom oltalmának teljesen vége; atyám lerótta a természet kényszerű adóját; fitestvéremet az élők sorából gazul egy rokon törölte ki, a kitől legkevésbé várhattuk volna; rokonaim, barátaim s többi jó embereim ki egy ki más szerencsétlenségnek esett áldozatul; a kik Jugurtha fogságába estek, azok közül ki keresztre feszítve, ki pedig vadállatok zsákmányaként végezte életét; egy néhány an, akiket életben hagyott, setét börtönökben szomorúság és gyász közt a halálnál is keserűbb életet élnek.
Ha meg volna is teljes épségben mindaz, a mit vagy elveszítettem vagy a mi javam helyett ellenem fordult, véletlen szerencsétlenség esetén tihozzátok fordulnék segítségért, tanácsos urak, a kiknek hatalmatok nagyságához illően minden jogos és jogtalan tettre ki kell terjeszteni gondotokat. Most ellenben mint π földönfutó, hajléktalan, ágról szakadt, kiforgatva méltóságom összes járulékaiból hová forduljak vagy kikhez folyamodjam? Nemzetekhez-e vagy királyokhoz, a kik mind ellenségei családunknak veletek való barátságunk miatt? Mehetnék talán valahová, a hol nem. őseim ellenséges magatartásának emlékei vannak legnagyobb számban? Vagy megszánhatna· e valaki, a ki valaha ellenségetek volt? De Masinissa is arra tanított is bennünket, hogy csak a római néphez húzzunk; más szövetségeket, más frigyeket ne fogadjunk el; hatalmas oltalmunk lesz a ti barátságtok; ha e birodalom sorsa rosszra találna fordulni, vele együtt nekünk is veszni kellene. Vitézségetek s az istenek kegyessége naggyá s hatalmassá tett benneteket; minden kedvetek s akaratotok szerint történik; annál könnyebben orvosolhatjátok tehát a szövetségeseiteken esett sérelmeket. Csak attól félek, hogy egyeseket félre vezet Jugurthával való személyes barátságuk, melynek rugóit nem ismerik; ezek, amint hallom, mindenképp erőködnek, egyenként sorra járnak benneteket s ostromolnak, hogy ne törjetek pálcát fölötte, mielőtt személyesen ki nem hallgatjátok; mert az én beszedem valótlan s bújdoklásom merő tettetés, mivel ott maradhattam volna országomban.
Ó, bár én láthatnám hasonló tettetésben azt, a ki ily nagy nyomorúságba döntött istentelen vakmerőségével! Vajha fölébredne bennetek vagy az örök istenekben a törődés az emberiséggel. Akkor az az ember, a ki gonosztettei sikerén oly elbizakodott és híres, a kínok kínján keresztül bizonyára, kegyetlenül lakolna atyám iránti hálátlanságáért, testvérem meggyilkolásáért s a nekem okozott szerencsétlenségért. Mindinkább átlátom már, szívem szerette testvérem, hogy ámbár idő előtt s olyan fosztott meg életedtől, a kitől legkevésbé lehetett várnunk, mégis inkább örülnünk kell sorsodon, mint szomorkodnunk. Mert nem a trón az, a mit életeddel együtt elvesztettél, hanem a bujdosás, hontalanság, ínség s mindez a nyomorúság, a mi engem kínoz. Ellenben én, szerencsétlen, a ki atyám trónjáról ennyi szerencsétlenségbe buktam, élő példája vagyok az emberi sors forgandóságának s nem tudom mihez fogjak, a tégedet ért jogtalanság megbosszulására gondoljak-e, mikor magam is segítségre szorulok, vagy pedig trónom visszaszerzésére, holott életem vagy halálom is más segítségétől függ. Bárcsak tisztes vége lehetne balsorsomnak a halál s ne lennék méltó megvetés tárgya, ha szerencsétlenségem súlya alatt leroskadva kitérnék a jogtalankodó útjából. Mert így sem élnem nem érdemes, sem meghalnom, nem lehet gyalázat nélkül.
A ti, a gyermekeitek s szüléitek jólétére, a római nép fenségére kérlek benneteket, tanácsos urak, segítsetek rajtam szerencsétlenségemben, állj átok útját a jogtalanságnak s ne engedjétek, hogy Numidia trónja, mely a tietek, a mi családunk gonoszul kiontott vérében induljon enyészetnek.»

15. A király beszéde után Jugurtha követel mivel nem annyira ügyükben bíztak, mint inkább pénzükben, röviden válaszoltak eképpen: Hiempsalt vad természete miatt ölték meg a numidák; Adherbal magától kezdett háborút s hogy vereséget szenvedett, még ő panaszkodik, a miért felsült jogtalankodó szándékával. Jugurtha arra kéri a senatust, ne tartsa másmilyennek, mint a minőnek Numantiánál bizonyult, s inkább adjanak hitelt az ő, mint haragosa szavainak. - Ezután mindkét fél távozott a tanácsházból. A tanács legott belefogott a tárgyalásba.
A követek hívei, azonkívül a tanács nagy része a személyes barátság csábító hatása alatt Adherbal szavairól kicsinylőleg nyilatkoztak, ellenben Jugurtha derékségét égig magasztalták s befolyásukat, ékesszólásukat, szóval minden utat-módot fölhasználtak más elvetemültsége s aljas tette leplezgetésére, mintha csak a saját jóhírük forgott volna szóban. Ellenben néhányan, azok, a kik többre nézték a gazdagságnál a jogosságot és méltányosságot, azt indítványozták, hogy segíteni kell Adherbalon s kemény bosszút kell állni Hiempsal haláláért; de valamennyi közül kivált M. Aemilius Scaurus, egy tevékeny, pártoskodó, hatalom-, hivatali vagyonhajhászó nemes, a ki egyébként ügyesen tudta rejtegetni gyengéit. Amint azonban látta, mily botrányos és arcátlan vesztegetést visz Jugurtha véghez, attól tartott, hogy - amint hasonló esetben lenni szokott - gyűlölséget von magára hírhedt féktelenségével, s mérsékelte szokott hevét.

16. Mindaz által az a párt lett a tanácsban győztes, a melyik többet szokott adni a pénzre vagy barátságra, mint az igazságra. Határozattá emelték, hogy egy tíztagú bizottság ossza el Jugurtha és Adherbal közt Micipsa országát. E bizottság feje L. Opimius volt, egy tekintélyes ember, a kinek akkor nagy befolyása volt a senátusban, mert consulsága alatt C. Gracchus és M. Fulvius Flaccus meggyilkolása után a legnagyobb kegyetlenséggel használta ki a nemesség győzelmét a néppárt ellenében. Ámbár őt Jugurtha Rómában ellenségének tapasztalta, mégis kitüntető előzékenységgel fogadta; bőkezű ajándékaival s különféle ígéreteivel oda is vitte, hogy Jugurtha érdekeiért feláldozta jóhírét, kötelességbeli tisztességét, szóval mindenét. A bizottság többi tagjával is tett ilyen kísérletet s legtöbbjét hálóba kerítette; csak kevés előtt volt szentebb a kötelesség, mint a pénz. Fölosztáskor Numidiának a Mauretániával határos termékenyebb és népesebb része Jugurthának jutott, ellenben Adherbal azt a másikat kapta, melyben több volt a kikötő s díszes épület, s így látszatra többet ért, mint a mennyit valóságban.

17. Tárgyam megkívánja, hogy röviden előadjam Afrika fekvését s szóba hozzam azon népeket, melyekkel háborúságban vagy barátságban éltünk. Persze azon tájakról vagy nemzetekről, a melyeket a nyomasztó hőség s a pusztaságok miatt kevésbbé látogatnak, nem könnyen mondhatnék biztost; a többiről szólok tehát, a mily röviden csak lehet. A föld felosztásában legtöbben harmadiknak vették Afrikát, míg egynéhányan úgy vették, hogy csak Ázsia és Európa van, Afrika pedig Európához tartozik. Határai nyugat felől a mi tengerünk s az Oceanus közt levő szoros, napkeletről pedig egy lejtősödő nagy síkság, melyet a lakosok katabathmonnak (leszállásnak) hívnak.
A tenger viharos, a kikötő kevés; a föld ellenben gabonában termékeny, baromlegeltetésre alkalmas, csak fában szegény; eső és forrás nagyon ritka. Az ott lakó emberfaj fürge, izmos s munkában kitartó; legtöbbjüket az aggság viszi sírba, hacsak, hogy egyesek fegyvertől nem vesznek el vagy vadállatoktól; mert betegség ritkán vesz erőt rajtuk. Viszont igen sok az ártalmas állat. Hogy miféle emberek lakták kezdetben Afrikát, kik költöztek oda későbben s miképpen keveredtek egymással, előadom lehető legnagyobb rövidséggel úgy, amint nekem az állítólag Hiempsal királytól való pún könyvekből lefordították s amint azon földrész lakói tartják, bár ez eltér a legelterjedtebb hagyománytól. Egyébként feleljenek érte a kútforrásaim.

18. Afrika őslakói a gsetulusok és libysek voltak, vad s műveletlen emberek, a kik vadhússal és barmok módjára fűvel táplálkoztak. Nem korlátozta őket sem társadalmi szokás sem törvény sem senki hatalma; állandó lakóhely nélkül kóboroltak s ott ütöttek tanyát, a hol az éj érte őket. Hercules halála után, a ki az afrikaiak hiedelme szerint odaveszett Hispániában, különböző népekből álló hada, minthogy vezére nem volt s szerte számosán versengtek a vezérségért. rövid idő alatt széjjelbomlott. Közülök a medusok, perzsák és örmények átvitorláztak Afrikába s a mi tengerünkkel határos területeket szállták meg, csakhogy a perzsák inkább az Oceanus mellékét. Kunyhó gyanánt lefelé borított hajóikat használták, mivel hozzávalót sem a földeken nem találtak, sem a hispánusoktól nem lehetett szerezniük vétel vagy csere útján; mert a nagy tenger s a nyelv ismeretlen volta gátolta a közlekedést.
A perzsák összeházasodás útján lassankint összekeveredtek a gaetulusokkal s minthogy a földek kipróbálása közben más-más helyre költöztek, maguk magukat nomádoknak nevezték el. A numida parasztok hajlékai, melyeket ők mapáliának hívnak, még ma is hosszúkásak s dombos oldalúak, akárcsak a hajók. Ellenben a medusokkal és örményekkel egyesültek a libysek, mert ezek közelebb laktak az afrikai tengerhez, míg ellenben a gaetulusok inkább délfelé, nem messze a forró égaljtól - s ezeknek már korán voltak városaik, mert csak a tenger-szoros választotta el őket Hispániától és így már cserekereskedést folytattak egymással. Nevüket lassankint azután elváltoztatták a libysek, akik az ö barbár nyelvükön maurusoknak szokták nevezni a medusokat.
A perzsák hatalma hamarosan fölgyarapodott s utóbb az igazi numidák elszaporodásuk következtében elszakadtak szüleiktől és azon a területen telepedtek le, melynek Karthágó közvetlen szomszédságában Numidia a neve. Azután mind a két nép egymást támogatva fegyveres erővel vagy félelemkeltéssel hatalma alá vetette a szomszéd népeket, hírt és dicsőséget szerzett magának, kivált az, a melyik a mi tengerünkhöz közelebb nyomult, minthogy a libysek nem oly harciasak, mint a gsetulusok. Végre Afrika éjszaki részét legnagyobbrészt a numidák foglalták el s a legyőzőitek mind a hódító nemzetbe olvadtak s annak nevét kapták.



Folytatás: A Iugurtha-háború II.