logo

III Junius AD

A Iugurtha-háború V.

91. Útközben mindennap kiosztotta seregének, egyenlő arányban a gyalogos és lovascsapatok közt, a barmokat s bőreikből tömlőket készíttetett. Enyhítette a gabonahiányt s egyszersmind készítgette előre, a miknek majd hasznát veheti, még pedig a nélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Mikor azután hatodnapra a folyóhoz ért, nagyon sok tömlő volt készen. Ott csekély erősségű tábort ütvén kiadta katonáinak parancsba, hogy hamar falatozzanak s legyenek készen, hogy napszálltával indulhassanak; poggyászukat hányják le mind magukról s csak vízzel rakják meg magukat és az igásállatokat. Mikor azután idejénvalónak látta, elindult táborából, egész éjjel ment s akkor állapodott meg. így tett a következő éjjel is. Végre a harmadikon jóval virradat előtt egy dombos vidékre ért, mely legfeljebb kétezer lépésnyire volt Capsától. Ott várt egész haderejével a lehető legnagyobb csendben. Reggel aztán amikor a numidák semmi ellenséges támadástól sem tartva sokan kimentek a városból, egyszerre parancsot ad, hogy az egész lovasság a leggyorsabb lábú gyalogosokkal együtt siessen futamban Capsához s állja el a kapukat. Majd maga is gyors menetben vonult utánuk harcra készen s nem engedte zsákmányolni katonáit.
Mire a városbeliek átlátták a kelyzetet, akkor már a fejetlenség, a nagy félelem, a váratlanul jött csapás s ráadásul az a tudat, hogy polgártársaik egy része a falakon kívül az ellenség hatalmában van, megadásra kényszerítette őket. Mindazonáltal fölperzselték városukat a rómaiak, az embernyi numidákat leöldösték, a többit mind eladták, a zsákmányt pedig szétosztották a katonák közt. Ezt a hadi jogba ütköző kegyetlenséget nem kapzsiságból vitték végbe, se nem a consul gonoszlelküsége miatt, hanem azért, mert az a hely Jugurthának nagyon kedvező, nekünk pedig nehezen megközelíthető volt, s azt az ingatag, hitszegő népet addig nem lehetett megfékeznünk sem jó bánásmóddal sem rettentő csel.

92. Eddig is híres, nagy embernek nézték Mariust, de, mióta ezt a nagy vállalatát övéinek minden vesztesége nélkül végrehajtotta, még jobban nőtt híre s tekintélye. Még elhamarkodott vállalatait is mind érdemének számították. Kíméletes bánásmódban részesített s egyszersmind meggazdagodott katonái égig magasztalták. A numidák jobban féltek tőle, mint embertől szokás. Szóval mindenki, barát, ellenség, azt hitte felőle, hogy vagy isteni ész lakik benne, vagy legalább is isteni sugallat láttat vele mindent előre. E sikere után más városok ellen nyomult a consul. Csak néhányat foglalt el a numidák ellenszegülése mellett; nagyobb részüket, melyek elnéptelenedtek a capsaiak szomorú sorsa miatt, elhamvasztotta. Gyász és pusztulás töltött el mindent. Végül, miután számos pontot hatalmába ejtett, még pedig seregének vérontása nélkül, más feladathoz látott, mely nem volt ugyan oly veszedelmes, mint a capsai, de egyébként ép oly nehéz.
Ugyanis nem messze Iugurtha és Bocchus országának határfolyójától, a Mulucchától, emelkedett a különben sík területen egy kicsiny erősségnek elegendő terű, szerfelett magas sziklabérc, melyre csak egyetlen igen szűk Ösvényen lehetett följutni; mert mindenfelől oly meredek volt már természetes alakulásánál fogva, mintha tervszerű védekezésből tették volna olyanná. Ezt a helyet mindenáron el akarta foglalni Marius, mert ott volt a király kincstára. De e vállalatát inkább a véletlen segítette sikerre, mint okos terve. Mert volt a várnak elegendő katonája s fegyvere, volt elesége bőven s volt egy vízforrása is.
Töltésekkel, ostromtornyokkal s gépekkel nem igen lehetett ott működni, mert a várba vivő út fölötte keskeny; a mindkét oldalt keskenyebbre vágott védőfedelek feltolása a roppant veszedelem mellett is hiábavaló volt, mert valahányszor kissé közel férkőztek, tűzzel s kövekkel tették őket tönkre. A harcosok veszély nélkül sem az ostromművek előtt meg nem maradhattak állásukban az egyenetlen területen, sem a védőfedelek közt nem dolgozhattak. Épen a legderekabbak estek el vagy sebesültek meg, a többin pedig még inkább erőt vett a csüggedés.

93. Sok idő és fáradság elfecsérlése után már azon töprenkedett Marius, fölhagyjon-e hiábavalónak bizonyult vállalatával, vagy várja a jó szerencsét, mely annyiszor segítette már sikerhez. Még sok éjt-napot töltött így tépelődve, midőn egyszer a segédcsapatokhoz tartozó egyik ligúriai közkatona törté-netesen kiment a táborból vízért s az ostromlókkal ellenkező részen lévő vároldaltól nem messze csigákat látott mászni a sziklák közt. Miközben egyet-kettőt, majd azután többet is keresgetett, gyűjtögető buzgalmában lassankint a hegytetőre jutott. Látván a hely teljes elhagyatottságát, az emberi természet ösztönénél fogva merész vállalkozásra támadt kedve. Azon a helyen történetesen egy hatalmas tölgy vert gyökeret a sziklák közt s egy kis aláhajlás után visszagörbülve nyúlt fölfelé, a merre a növényfélét általában készteti a természet.
A ligúriai katonahol ennek az ágaira, hol kiálló sziklákra hágva szerencsésen feljutott a vár síkjára, mert a numidák mindannyian az ostromlott részen serénykedtek. Miután mindent kikémlelt, a mit majd értékesíthetőnek gondolt, ugyanazon az úton vissza ereszkedett, de nem céltalanul, mint ahogy fölkúszott, hanem mindent fürkészgetve s köröskörül vizsgálódva. Legottan Marinához siet, elmondja esetét s biztatja, hogy 6 ezen az oldalon próbálja bevenni a várat, ahol ő felhatolt; egyszersmind kalauznak ajánlkozik a veszélyes útra. Marius elküldött néhányat embereiből a liguriaival, hogy biztató jelentése iránt szerezzenek meggyőződést. Közülük azután ki milyen volt, a szerint nehéznek vagy könnyűnek jelentette a feladatot. A consul azonban némi kedvet kapott rá. Kiválasztotta tehát az összes trombi8 tások és kürtösök közül az öt legjobb futót, melléjük fedező csapatot s négy centuriót, valamennyit a liguriai parancsnoksága alá rendelte s a terv végrehajtására a következő napot tűzte ki.

94. A ligúriai azután, mikor a kapott utasítás értelmében elérkezettnek látta az időt s már minden el volt készítve és rendezve, ama helyre vonult. De a centúriákból valók a vezér előleges utasítása szerint fegyvert s ruhát változtattak s hajadon fővel, mezítláb mentek vele, hogy könnyebb legyen körülnézniük s felkúszniuk. Hátukra vetve vitték kardjukat és csak afféle numidiai bőrpajzsukat, a könnyűségén kívül még azért is, hogy ütődés esetén ne igen zörögjön. Elől a ligúriai ment; hurkot vetett a kiálló vén gyökerekre, hogy azokon kapaszkodva könnyebben kúszhassanak fölfelé a katonák; olykor kezével segítette feljebb, a kiket a szokatlan út bátortalanná tett.
Ahol kissé küzdelmesebb volt a felkúszás, ott egyesével, fegyver nélkül bocsátotta őket előre, maga pedig az ő fegyvereikkel kúszott utánuk. Ahol kétségesnek látszott a följutás, maga próbálta meg először s ugyanott többször fel s alá kúszva, majd pedig hamar félrelépve bátorítgatta a többit. Végre hosszas, erős küzködés után szerencsésen fölértek a várba, mely azon az oldalon el volt hagyatva, mert, mint más napokon, akkor is az ellenség ellen foglalt állást az összes lakosság. Midőn Marius követek útján értesült a ligúriai sikere felől, bár ostromával egész nap lekötve tartotta a numidákat, mindazonáltal nekibuzditja katonáit; előjött a védőfödelek alól s mozgó pajzsfödél alatt nyomult fölfelé, miközben a hajítógépekkel, íj jászokkal és parittyásokkal rettentő az ellenséget.
Ellenben a numidák, a kik már addig többször elrontották és felgyújtották a rómaiak védőfödeleit, nem maradtak biztosságos helyükön a várfal mögött, hanem ott forgolódtak elől a falakon, szidták a rómaiakat, Mariusra esztelenség vádját szórták, katonáinkat Iugurtha rabigájával fenyegették. Szóval nem bírtak magukkal szerencséjükben. Míg ezalatt a rómaiak s elleneik mind a harcba merülve mindkét részen nagy erőfeszítéssel tusakodtak, ezek a dicsőségért és uralomért, amazok létükért, egyszerre hátuk mögött megharsantak a kürtök. Előbb csak a kíváncsiságból előrefurakodott nők s gyermekek eredtek futásnak, majd a fal mellett állók, utoljára mind, fegyveres, fegyvertelen egyaránt. Erre a rómaiak még nagyobb hévvel űzik, bomlasztják őket s legtöbbjüket csak épen megsebesítik, azután az elesettek testei fölött járva a dicsőségért versenyezve törnek a fal felé; zsákmány nem tartóztatott föl egyet sem közülük, így a véletlen· helyrehozta Marius meggondolatlanságát s még hibáját is dicsőségre fordította.

95. E vállalat alatt érkezett a táborba nagy lovassággal Sulla quaestor, a ki épen azért maradt Rómában, hogy azt a lovasságot összeszedje Latiumból s a szövetségesektől. Mivel már most tárgyam e nagy férfiúhoz vezetett, alkalomszerűnek látom rövidesen szólni az ő jelleméről s műveltségéről. Más helyütt ugyanis nem szándékozom szóba hozni Sulla tetteit s L. Sisenna, a ki az e tárggyal foglalkozó összes írók közt a leghívebben és legpontosabban tájékozta magát, nézetem szerint nem nyilatkozott elég nyíltan róla.
Sulla patrícius nemzetségit nemes ember volt, egy olyan családból, melynek fénye majd hogy ki nem aludt már őseinek tétlensége miatt. Görög s latin irodalomban egyaránt képzett volt, akaratereje rendkívüli. Élvezetekre vágyott ugyan, de még jobban dicsőségre. Szabad idejében szeretett tobzódni, de azért az élvezet sohasem tartóztatta dolga végzésében. Nejével azonban tisztességesebben bánhatott volna. A szót jól tudta forgatni, ravasz is volt, de azért könnyen barátkozott; szinte hihetetlen, mily mélyen el tudta rejteni leikébe szándékát. Bőven bánt mindennel, de kivált a pénzzel. De páratlan szerencséje mellett a polgárháborúban aratott győzelméig sohasem volt nagyobb a szerencséje szorgalmánál és sokan nem tudták megállapítani, vitézsége-e a nagyobb vagy szerencséje. Mert későbbi tetteinek elmondásától, nem tudom, a szégyenkezés tart-e vissza inkább vagy az átállás.

96. Nos hát Sulla, mikor, mint föntebb említettem, Afrikába s Marius táborába ért a lovassággal, rövid idő alatt valamennyi közt kitűnt ügyességével, bár azelőtt tapasztalatlan és járatlan volt hadi dolgokban. Szívesen beszédbe ereszkedett katonákkal; többel kérésre, másokkal magától tett jót, el azonban nem szívesen fogadott tőlük s jobban sietett viszonozni, mint az adósságot; pedig ő senkitől sem kívánt viszonzást, sőt inkább azon volt, hogy neki legyenek minél többen lekötelezve. Tréfába s komoly beszédbe ereszkedett a legalsóbb rangúakkal is; gyakran megfordult köztük sáncmunkájuk közben, menetkor s az őrségen, de nem kisebbíti ott a consult sem más tekintélyes embert, mint a törtetők szokták; csak tanácsban s tettben nem tűrt előbbvalót magánál, hanem legtöbbjüknek elébe vágott. Magatartásával s tulajdonaival marosan legkedvesebb embere lett Mariusnak meg a legénységnek.

97. Iugurtha pedig Capsa városának, más hasznos erősségeinek s egyszersmind sok pénzének elvesztése után követeket küldött Bocchushoz, hogy mielőbb hozza seregét Numidiába, mert itt az ideje a megütközésnek. Mikor megtudta, hogy tétovázik s kétség közt latolgatja a háború és béke kilátásait, mint azelőtt, ismét megvesztegette ajándékaival legbizalmasabb embereit, magának a mórnak pedig Numidia egy harmadrészét ígéri az esetre, ha kiűzik Afrikából a rómaiakat vagy ha országa épségével végződik a háború. Ilyen csábító jutalomra Bocchus nagy számú sereggel Iugurthához csatlakozott. Egyesült seregükkel támadták azután meg Mariust, mikor már épen téli szállásra vonult, bár alig volt már hátra a nap tizedrésze. De úgy gondolták, hogy a már beköszöntő éj, ha vereséget szenvednek is, oltalmukra lesz, s ha győznek sem aggat nekik, mert ismerik a tájat; ellenben a rómaiaknak setéiben mind a két eshetőség nagyobb bajt fog okozni.
Mikor a consul többfelül értesült az ellenség közeledéséről, már maga az ellen is odaért, s még mielőtt seregünk sorakozhatott vagy poggyászát együvé rakhatta volna, szóval mielőtt bármi jelt vagy parancsot kaphatott volna, már is reájuk rontottak a mieinkre a mórok és gaetulusok, még pedig nem csatarendben, sem nem valamely harcmód szerint, hanem csak úgy teljesen véletlenül összeverődő csapatokban. Bár embereinket mind megzavarta a váratlan ijedelem, még sem feledkeztek meg vitézi feladatukról, hanem vagy fegyvert fogtak, vagy fegyverkező társaikat védték az ellenségtől; más részük lóra kapva ment az ellenség elé. Inkább rabló-harchoz, mint rendes ütközethez hasonló csata fejlődött. Hadi jelek és rend nélkül lovasok, gyalogosok össze-vissza keveredve egyik (csapat) hátrál, másikat mészárolják, egy-egy az ellenséggel hősiesen küzdő nagyobb csapatot hátulról kerítenek be. Sem vitézség, sem fegyver nem véd eléggé, mivel a nagyobb számú ellenség mindenfelől körülfogott bennünket. Végre a római öreg katonák és az újoncok, a kik épen az összevegyítésnél fogva ügyes harcosok voltak már, ha összehozta őket a hely vagy a véletlen, kört alakítottak s így mindenfelől védett és rendezett állásban igyekeztek kiállni az ellenség rohamát.

98. De Marius ezen súlyos helyzetében sem volt ijedtebb vagy csüggedtebb, mint máskor, hanem szerteszét járt-kelt a lovasszakaszával, melyet nem annyira a legbizalmasabb, mint inkább a legvitézebb legényekből alakított, és majd szorongatott embereinek sietett segítségére, majd az ellenségre támadt, ahol legsűrűbben állta el útját. Karral segítette katonáit, ha már a teljes zűrzavarban parancsot nem osztogathatott. Már eltelt a nap, de azért a barbárok cseppet sem tágítottak, sőt még elkeseredettebben vetették rája magukat a királyok utasítása szerint, abban a hitben, hogy az éj javukra válik. Ekkor Marius a helyzetnek megfelelő tervet eszelt ki s elfoglalt két egymás szomszédságában fekvő dombot, hogy legyen hová visszavonulni ok övéinek.
Az egyiken nem volt elegendő hely tábornak, de volt egy bővizű forrás; a másik ellenben hasznavehető volt, mert jórészt magas és meredek lévén csekély erősítést kívánt. A víz mellé Suliét rendeli éjszakára a lovassággal, maga pedig egybegyűjti lassankint szétszóródott katonáit, mialatt az ellenség sem volt ám kisebb rendetlenségben, azután együtt gyors lépésben vezeti fel őket a dombra. így a nehezen hozzáférhető hely kénytelen-kelletlen elriasztotta a harctól a királyokat. De azért nem engedték övéiket igen messze távozni, hanem kiterjesztett vonalban körülvették nagyszámú legénységükkel mind a két dombot és letelepedtek. Ezután sűrű tüzeket gyújtottak a barbárok s szokásuk szerint az éj legnagyobb részén át vigadtak, újjongva ugráltak, ordítoztak: a vezérek is büszkék voltak rá, hogy meg nem futottak, s úgy tettek, mintha győztek volna. De a Betétben mindezt könnyen láthatták a rómaiak a magaslatokról s nagyon biztatólag hatott rájuk.

99. Marius azonban nagyon is felháborodván az ellen oktalanságán kiadta, hogy legyenek teljes csendben s hagyják el az éji őrségeken szokásos kürtjelzéseket is. Virradat felé azután, mikor az ellenség már ki volt fáradva s csak kicsivel az előtt nyomta el az álom, egyszerre csak harci riadót fújat az őrségekkel, nemkülönben a gyalog s lovascsapatok, valamint a légiók összes trombitásaival, a katonaságnak pedig parancsot ad, hogy kiabálva törjenek ki a kapukon. A mórok és gaetulusok az ismeretlen, rettentő lármára felriadva nem voltak képesek sem futni sem fegyvert fogni, sem egyáltalán tenni vagy határozni valamit; a lárma, ordítozás, teljes védtelenségük, a mieink rohama, továbbá a zavar és ijedség folytán szinte az eszeveszettséggel határos rémület szállta meg mindnyájukat. Utoljára is mind rendetlen futásnak eredtek; fegyvereik, hadijeleik javarésze zsákmányul esett s többen estek el ez egy csatában, mint az összes addigiakban. Mert álmosságuk s szokatlan félelmük nehezítette a futást.

100. Marius ezután megkezdett útját folytatva, téli szállásra vonult; mert az élelmezésre való tekintetből arra határozta volt el magát, hogy tengermelléki városokban tölti a telet. Ámde győzelme nem tette őt gondatlanná, sem elbizakodottá, hanem négyszögben vonult, mintha csak láttányira volna az ellenségtől, még pedig Sulla a lovassággal a jobbszárnyon, a balszárnyon pedig a parittyásokkal és ijjászokkal A. Manlius, a ki azonfelül a ligúriai csapatoknak is parancsnoka volt. Előre és hátra tribunusokat állított könnyűfegyverzetű manipulusokkal.
A legkevésbé kiméit s a mellett a vidéket legjobban ismerő szökevények az ellenség útját kémlelték. De mintha nem is volna egy parancsnok-tiszt sem. A consulnak gondja volt mindenre, mindenütt megfordult s érdem szerint dicsért és korholt. Maga fegyverben s harcra készen lévén szintén arra szórttá katonáit is. S miként a menetre, ép oly gondot fordított a tábor-erősítésre is. A kapukhoz legióbeli csapatokat, a tábor elé lovas-segédcsapatokat küldött őrségnek, a sánc tetején levő bástyákra pedig még másokat állított. Személyesen bejárogatta az éji őrségeket, nem mintha nem bízott volna, hogy teljesül parancsa hanem, hogy a fővezérrel megosztott munka jobban essék a katonáknak. S valóban a Iugurtha-féle háborúnák mind ezen mind más szakában nem annyira büntetéssel fegyelmezte katonáit, mint inkább becsületérzéssel. Ezt sokan oda magyarázták, hogy népszerűség-hajhászásból teszi, mások úgy, hogy gyermekkorától megszokta már a kemény életmódot és egyebet, a mit mások nyomorúságnak hívnak, s kedvét találta benne. Annyi azonban bizonyos, hogy ép oly sikeresen és dicsőségesen szolgálta hazáját, mintha kíméletlen szigorúsággal gyakorolta volna fővezéri hatalmát.

101. Negyednap végre Cirta városa közelében egyszerre mindenfelől elősiettek kémei s ebből látta, hogy ott az ellenség. De mivel azok különböző irányból jöttek, egyik erről, másik amarról, s mégis mind ugyanazt jelentette, a consul nem tudván hogyan állítani fel csatarendjét, mit sem változtatott a renden, hanem mindenre készen azon helyt maradt várakozó állásban, Iugurtha így megcsalódott. Ő tudniillik négy részre posztjáért ért az ellenség, övéi buzdítása után tömött lovasságával csapatonként támadt a mórokra a többi lovasparancsnokkal együtt, míg gyalogsága helyén maradva védte magát a távolból repített lövegek ellen s, a kik keze ügyébe kerültek, fölkoncolta.
Míg ekképp harcolt a lovasság, Bocchus a gyalogsággal, melyet a fia, Volux, vezetett oda hozzá, de az útban való késedelmeskedése miatt nem vett részt az előbbi csatában, a római utóhadat támadta meg. Marius ekkor az előhadban foglalatoskodott, mert ott támadt Iugurtha a legnagyobb erővel. A numida most tudomást szerezvén Bocchus odaérkezéséről néhányad magával titkon a gyalogságunk felé tartott s latinul - mert Numantiánál megtanulta e nyelvet - odakiáltotta, hogy a mi embereink hiába harcolnak, mert Mariust sajátkezüleg ejtette el az imént; mutatta is egyszersmind véres kardját, melyet harcközben vérezett be, midőn ugyancsak tüzesen kaszabolta gyalogságunkat. Ennek hallatára katonáinkat nem annyira a híresztelő szavahihetősége, mint inkább az eset borzalmassága miatt ijedelem fogta el, a barbárok ellenben föl bátorodtak s még tüzesebben nyomultak a meghökkent rómaiakra. Es már majd, hogy meg nem futamodtak ezek, midőn Sulla elleneik szétverése után visszatérőben oldalt rohant a mórokra.
Bocchus mindjárt futásnak eredt. Iugurtha azonban szerétté volna övéit tartóztatni s biztosítani a már majdnem megnyert diadalt; de körül fogták lovasaink s miután jobbra-balra elesett minden embere, egyesegyedül osont ki bujkálva az ellenség lövegei közül. Marius a közben megszalasztván az ellenséges lovasságot segítségül sietett övéinek, mert hallotta, hogy már űzőbe vették őket. Az π ellenség végtére is vereséget szenvedett mindenfelé. A nyílt síkság ekkor borzalmas képet mutatott; üldözés, menekülés, öldöklés, foglyul ejtés mindenfelé; lovak, emberek leterítve; számosán sebeikben sem menekülni nem bírtak, sem nyugodni, csak erőlködtek, hogy feltápászkodjanak, de mindjárt összerogytak. Egyszóval, a meddig csak ellátott a szem, mindent löveg, fegyver s hulla borított, ezek közt meg a véráztatta föld látszott.

102. Ezek után a consul, a kinek diadala nem volt többé kétséges, szerencsésen eljutott Cirta városába, a hová már elindulásakor igyekezett. Ide Bocchustól a barbárok második veresége után ötödnapra követek érkeztek arra kérni Mariust a király nevében, küldje el hozzá két hűséges emberét, mert tárgyalni óhajtana velük maga s a római nép érdekei felől. El is küldi mindjárt L. Sullát és A. Manliust. Ámbár hívásra mentek oda, jónak gondolták mégis beszédet intézni a királyhoz, hogyha ellenük érez, megtérítsék, ha pedig óhajtja a békét, még jobban ráhangolják. Sulla tehát, a kinek Manlius a szónoki tehetségére, nem a korára nézvést átengedte a szót, ilyen-forma rövidke beszédet mondott:
„Nagy az örömünk, Bocchus király, hogy oly kiváló ember létedre isteni ujjmutatás folytán valahára inkább óhajtod a békét, mint a háborút, s nem mocskolod be nevedet avval, hogy szoros viszonyban állsz Iugurthával, a világ leggonoszabb emberével. Így fölmentesz bennünket is ama kelletlen kényszerűség alól, hogy éppúgy éreztessük bosszúnkat veled botlásodért, mint vele mérhetetlen gazságáért. Különben is a római nép uralma kezdetétől fogva örömestebb szerzett barátokat, mint rabszolgákat; mert úgy vélekedik, hogy biztosabb az uralom önként hódoló, mint leigázott nép fölött. De te sem találhatnál hasznosabb barátságot a mienknél. Mert először is távol lakunk s így igen csekély alkalom van feszültségre, barátságunk éreztetésére ellenben akkora, mintha közeledben laknánk.
Azután meg alattvalónk van bőven, de a barátokból soha sincs elegendő sem nekünk sem általában senkinek. Bár így gondolkoztál volna eleitől fogva! Akkor mostanig sokkal több jót vettél volna a római néptől, mint a mennyi bajt átszenvedtél. Ám mivel az emberi sorsot jobbára a véletlen szerencse intézi, a melynek tudniillik úgy tetszett, hogy érezd hatalmunkat is barátságunkat is, most, mikor engedi, siess tovább a megkezdett úton. Sok jó alkalmad van s így könnyebben jóvá, teheted ballépéseidet baráti szolgálataiddal. Szóval vésd eszedbe, hogy jólét dolgában a római nép sohasem maradt adós; hogy hadban mily erős, magad tapasztaltad."
E beszédre Bocchus nyájasan s jóakarólag válaszolt; mentegette hibáját is pár szóval; hogy tudniillik ő nem ellenséges szándékkal nyúlt fegyverhez, hanem trónja védelmére; mert a hadi jog értelmében övé lett Numidia azon része, melyből Iugurthát kiverte, s annak pusztítását Mariustól nem engedhette. Azonkívül, mikor azelőtt Rómába követeket küldött, elutasították barátságát. De ő felejti a multat s, ha Marius nem ellenzi, most küld majd követeket a senatushoz. - Meg is kapta azután rá az engedelmet, de a barbár király eszét újra elcsavarták barátai, a kiknek lelkét megvette Iugurtha, mikor tudomására jutván Sulla és Manlius követi küldetése félelem fogta el a viszonyok készülő alakulása miatt.

103. Miután azonközben Marius rendesen elszállásolta seregét téli tábori sátrakba, könnyű csapatokkal s egy rész lovassággal a pusztaságba indult, hogy ostrom alá fogja a királyi várat, a hová Iugurtha csupa szökevényeket tett őrségül. Bocchus most, akár mert meggondolta két csatája következményeit, akár mert óva intették rá barátai, a kiket még nem vesztegetett meg Iugurtha, kiválasztott bizalmasai közül öt kipróbált hűségű, tántoríthatatlan embert s követségbe küldte Máriáshoz, onnan pedig az ő tetszése szerint esetleg Rómába, teljes felhatalmazást adván nekik arra, hogy alkudozzanak s bármi áron vessenek véget a háborúnak. Ezek haladéktalanul útra keltek a rómaiak téli szállása felé, de útközben gaetulus rablók kifosztották őket.
Remegve, külső díszeik nélkül menekültek Bullához, a kit a consul helyettesül hagyott ott, mikor ama hadi útjára indult. Ez nem úgy fogadta, mint csalárd ellenséget, ahogy tudniillik érdemelték volna, hanem kifogástalan vendégszeretettel. A barbárok ebből nem csak belátták a rómaiak kapzsiságáról terjesztett hír alaptalanságát, hanem irántuk való bőkezűségéből barátjuknak ismerték föl Sullát is. Mert sokan nem tudták még akkor sem, miben áll a vesztegetés; bőkezűség és szívesség egy volt előttük s minden ajándékot a jóság jelének vettek. A quaestornak hát előadták Bocchus üzenetét s fölkérték, legyen szószólójuk és tanácsadójuk; különösen hangoztatták uruk hadi erejét, hűségét, hatalmát s egyebet, a miből hasznot s jóakaratot remélhettek. Miután Sulla mindent megígért s kioktatta őket, mit mondjanak Marius, valamint a római tanács előtt, körülbelül negyven napot töltöttek ott el várakozással.

104. Marius kitűzött célja elérte után visszatért Cirtába s értesülvén a követek jöttéről odahívta őket Uticából, valamint Sullát s L. Billienus praetort, továbbá mindenünnen a tanács-rendbeli férfiakat kivétel nélkül s ezek jelenlétében hallgatta meg Bocchus üzenetét. A követek megkapták az engedélyt a Rómába menetelre, de arra az időre a consul fegyverszünetet kívánt. Sulla s a többség tetszéssel fogadta ezt; csak néhányan ajánlottak keményebb állásfoglalást, mert persze nem vették észbe, mily múlékony s változó az emberi sors es épen azért mily gyakran fordul rosszra.
A mórok egyébként, miután kedvező elintézést nyert minden ügyük, hárman Rómába mentek Cn. Octavius Busóval, aki mint quaestor a zsoldot hozta el Afrikába, kettőjük pedig visszatért a királyhoz. Örömmel hallotta tőlük Bocchus a többi közt különösen Sulla jóindulatú, szíves magatartását. Rómában pedig csak ennyit feleltek az ő baráti frigyet kérő követeinek, miután azt hozták fel mentségül, hogy királyuk tévedt s a gaz Iugurtha tántorította el, hogy:
"A római tanács és nép nem szokott meg feledkezni sem a jó cselekedetről sem a méltatlanságról. De Bocchus vétségére., mivel szánja-bánja, fátyolt vet s, ha majd érdemet szerez rá, számíthat baráti frigyükre is.”

105. Megtudván ezt Bocchus arra kérte levélben Mariust, küldené el hozzá Sullát, hogy vele mint korlátlan felhatalmazottjával intézze el közös ügyeiket. El is küldte a az őt lovasokból s baleari parittyásokból álló fedezettel; mentek továbbá vele íjjászok s egy paelignus csapat, az út gyorsítása végett könnyű fegyverzetben, mely azonban ép úgy elég védelmet nyújtott az ellenségnek szintén könnyű hajító fegyverei ellen, mint más fegyverzet. Végre ötödnap útközben egyszerre csak feltűnt előttük Volux, Bocchus fia, legfeljebb úgy ezer lovassal, a kik rend nélkül s szétszórtan haladván Sullában is meg a többiben is valamennyiben azt a hiedelmet keltették, hogy többen vannak a valónál s hogy támadástól kell tartaniok. Készült tehát a harcra mindegyikük, megvizsgálta fegyverzetét s kész állásba helyezkedett. Félelmük nem csekély volt ugyan, de nagyobb a reményük már győzelmüknél fogva is azokkal szemben, a kiken többször diadalmaskodtak már. E közben a kémlelésre előre küldött lovasság jelentette, hogy nem forog fenn ellenséges szándék, amint, hogy úgy is volt.

106. Volux odaérkeztekor a quaes-torhoz fordulva jelenté, hogy atyja, Bocchus, küldte öt fogadásukra és fedezetükre. Erre azután aznap s másnap egymáshoz csatlakozva haladtak tartózkodás nélkül. Este azonban, mikor már tábort ütöttek, a mór hirtelen zavart arckifejezéssel, remegve siet Bullához s jelenti, hogy kémei híradása szerint Iugurtha közeledik: kéri hát és sürgeti, hogy az éj leple alatt osonjon el vele. Ő azonban önérzetesen azt felelte, hogy nem ijed meg az annyiszor megvert numidától; teljesen megbízik övéiben; még ha biztos halál előtt állna, akkor is helyt maradna inkább, mintsem, hogy cserben hagyja kíséretét s rút futással mentse életét, mikor úgyis kétséges az s talán kis idő múlva betegségtől kellene véget érnie.
Azt a tanácsát azonban, hogy az éjben folytassák útjukat, elfogadja s legott kiadja parancsba, hogy katonái vacsora után a táborban maradjanak, rakjanak tüzeket minél sűrűbben s az első éji őrtállás alatt csendben vonuljanak kifelé. Az éjszakai útban kivétel nélkül kifáradt katonáinak épen napkeltekor már a tábort méregette ki Sulla, mikor a mór lovasai jelenték, hogy Iugurtha mintegy kétezer lépésnyire állapodott meg előttük. Ennek hallatára azután roppant félelem fogta el embereinket; azt hitték, Volux árulása kerítette őket tőrbe. Hangoztatták is némelyek, hogy véres bosszút kell állni rajta s nem szabad engedni, hogy ezt a hallatlan galádságát szárazon vigye el.

107. Sulla maga is így vélekedett ugyan, de megvédte a mórt a bántalmazástól. Hanem övéit vitézi magatartásra buzdította, hiszen annyiszor harcolt már sikerrel néhány vitéz férfiú egész sokaság ellenében; minél kevésbé kímélik magukat a harcban, annál jobban biztosítják magukat; egyáltalán nem illenék senkinek, a kinek fegyver van a kezében, fegyvertelen lábában keresni oltalmat s nagy félelmében teste védetten és vak részét fordítani az ellen felé. Most Voluxot ellenséges magatartása miatt kiutasítá táborából, miután a hatalmas Juppitert fölhívta tanújául Bocchus gálád hitszegésének. De ez könnyezve kérte, ne higgye azt felöle; nem csalárdságból esett ez, hanem tulajdonképen Iugurtha ravaszságából, ki tudniillik útját kikémlelte. De nem hiszi felöle, hogy a király fiának jelenlétében nyíltan merészelne valamit, mivelhogy nincs is nagy serege, meg azután atyjától függ neki a jövője és a hatalma; legjobbnak látja nyíltan vonulni át táborán, ő pedig vagy előre küldi vagy ott hagyja a mórokat s egyedül megy Sullával. Ezt a tanácsot az adott helyzethez képest elfogadták s mindjárt útra kerekedvén, míg Iugurtha váratlan jöttük miatt habozott s tétovázott, bántatlanul jutottak keresztül. Pár napra ezután szerencsésen érkeztek útjuk céljához.

108. Sűrűn s bizalmasan érintkezett ott Bocchussal egy Aspar nevű numida, a kit Iugurtha már előre akkor küldött szószólójának s Bocchus terveit ravaszkásan fürkészgetni, mikor meghallotta, hogy Suliéért küldött. Ott volt azonkívül Dabar, Massugrada fia, a ki Massinissa nemzetségéből való volt, csakhogy anyai részről nem egyívású, mert atyja egy ágyasnőtől született. A mór nagyon kedvelte őt számos jellembeli kiválóságáért. Mivel Bocchus már jóval azelőtt kitapasztalta ennek a rómaiak iránt váló hűségét, nyomban elküldi Suliéhoz azon üzenettel, hogy kész teljesíteni a római nép kívánságait; válasszon ki maga napot, helyet, időpontot a tárgyalásra s ne tartson Iugurtha követétől, mert ő vele szánt-szándékkal tartja fönn változatlanul egészben a jó viszonyt, hogy annál szabadabban intézhessék közös ügyeiket; máskép ugyanis nem óvhatnák meg magukat cselszövéseitől. Én azonban tudom biztosan, hogy Bocchus nem annyira a híresztelte okokból, mint inkább csak olyan pún hittel biztathatta a béke reményével egyidejűleg a rómaiakat s a numidát, és hogy sokáig tanakodott, Jugurthát szolgáltassa-e ki a rómaiaknak vagy ennek Sullát; hajlandósága ellenünk szólt, félelme mellettünk.

109. Sulla azt válaszolta, hogy Aspar előtt csak keveset hajlandó szóvá tenni, a többit majd titokban, senki vagy minél kevesebb ember jelenlétében. Meg is mondta, milyen választ kapjon. Mikor a találkozás kívánsága szerint megvolt, kijelenté, hogy ő a consul utasítására jött oda megkérdezni tőle, békét akar-e vagy háborút. Erre a király az ő üzent utasítása szerint meghagyja neki, hogy tíz nap múlva jöjjön el újra., mert eddig még mit sem határozott, hanem akkor megadja a választ. Ekkor elválván táborába ment mindkettő. Mikor azonban eltelt már a javarésze az éjnek, Sullát titkon magához hívatta Bocchus. Mindkét fél részéről csak megbízható tolmácsok kaptak oda meghívást, raj tűk kívül még Dabar, ez a tiszteletreméltó férfiú, mint közbenjáró, még pedig mindkettőjük kívánsága szerint. A király azután mindjárt így kezdte:

110. „Sohasem hittem volna, hogy lesz idő, mikor én, e föld összes előttem ismeretes királyai közt a leghatalmasabb, hálára leszek kötelezve egy magán embernek. Isten a tanúm, Sulla, hogy mielőtt ismertelek, sok emberen segítettem, ha kért rá, másokon magamtól is, de rá nem szorultam senkii é. Én örvendek, hogy e módoni megcsökkent, bár mások bánkódni szoktak rajta. Hogy egykor másra szorultam, annak méltó ára lesz nekem barátságod, melynél nincs kedvesebb előttem. Erről mindjárt meg is bizonyosodhatsz. Vedd el s használd fegyvereimet, katonáimat, pénzemet, szóval a mit csak kívánsz, s légy meggyőződve, hogy míg élsz, sohasem tekintheted hálámat lerótnak; előttem mindig törlesztetlen lesz. Általában tudtommal nem esik hiába semmi kívánságod sem. Mert véleményem szerint kisebb szégyen egy királyra, ha fegyverrel győzik le, mint hogyha nagylelkűséggel.
Ami illeti különben hazátok ügyét, a melynek képviselőjeként küldtek hozzám, halld röviden a következőt. Háborút a római néppel én sem nem kezdtem, sem nem kívántam soha, hogy más kezdjen; csak országomat védtem fegyveres sereg ellen fegyverrel. Evvel is fölhagyok azonban, mivel nektek úgy tetszik; viseljétek a háborút Iugurthával kedvetekre. Én a Maluccha folyót, mely határ volt az én országom és a Micipsáé közt, nem fogom átlépni s Iugurthát sem fogom engedni azon belül jönni. Ha kívánsz még valamit, a mi méltó rám vagy rátok nézve, nem fogtak elutasítani vele”.

111. Sulla e beszédre a maga személyét illetőleg röviden és szerényen, de a béke s közös ügyeik érdemében hosszasan felelt. Végül kijelenté a királynak, hogy a római senatus és nép, minthogy fegyveres erő tekintetében hatalmasabb, nem fogja a hála rovatába jegyezni ígéretét; valami olyat kell cselekednie, a mi láthatólag az ö érdeküknek kedvez, nem a saját érdekének. Ez épen könnyű is volna neki, mert hatalmában van Iugurtha. Ha ezt kiadja a rómaiaknak, avval a legnagyobb hálára kötelezi őket s barátságuk, szövetségük, valamint Numidiának az a része, melyet most kíván, magától hull ölébe.
A király eleinte szabadkozott, hogy ezt nem teheti a köztük levő rokonságnál, szomszédságnál s szövetségnél fogva; de fél is, hogy hitszegésével elidegeníti magától népét. Ez ugyanis lugurthát szerette, ellenben a rómaiakat gyűlölte. De végül ismételt unszolására engedett s megígérte, hogy mindenben Sulla kívánsága szerint fog cselekedni. Megállapították most, a mit célszerűnek láttak arra, hogy a békekötés látszatát keltse; mert a numidát kimerítette már a háború s fölöttébb vágyott a békére. Miután ilyenképpen kivetették a hálót, elváltak.

112. Másnap a király csakugyan magához hívatta Aspart, Iugurtha alvezérét s kijelentette neki, hogy ő Dabar révén megtudta Bullától, hogy a háborúnak alku alapján lehetne véget vetni. Ez vígan ment Iugurtha táborába s onnan kimerítő utasításokkal nyolc nap múlva sietve visszatért Bocchushoz azon jelentéssel, hogy Iugurtha kész volna teljesíteni minden parancsot, de Mariusban nem igen bízik; addig is sokszor meghiúsult már a római hadvezérekkel megállapított béke. Hanem Bocchus, ha mindkettőjük ügyét lelkén hordja s biztos békét akar, hasson oda, hogy béketárgyalások színe alatt mind a hárman találkozzanak, s akkor adja ki neki Sullát.
Ha ez a jeles férfiú a kezébe kerül, akkor jön majd létre frigy a tanács és nép rendeletére, mert ezt a nemes embert nem fogják cserben hagyni, mint olyat, a ki nem gyávaságáért került az ellenség kezébe, hanem hazája szolgálatáért. Ezt a mór végre hosszas tanakodás után megígérte. Hogy azonban ravaszságból habozott-e vagy igazán, nem tudom biztosan. Annyi bizonyos, hogy a királyok elhatározásai épp oly ingatagok s gyakorta önmaguknak ellentmondók, mint a mily szenvedelmesek. Mikor azután kitűzték a béketárgyalásra az időt s helyet, Bocchus hol Bullával, hol Iugurtha követével beszélgetett, előzékenyen bánt velük s ugyanazzal kecsegtette mind a kettőt. Ezeknek pedig ép oly nagy volt az örömük, mint a reményük. De a tárgyalásra kitűzött napot megelőző éjen a mór magához hivatván barátait, meg legott mást gondolva elbocsátván magától állítólag sokáig küzködött magával. Benső háborgása szerint változott arca és tekintete s így hallgatagsága mellett is elárulta keble titkát.
Végre mégis Sullát hívatta magához s az ö kívánságához képest a numida ellen vetett tőrt. Mikor aztán elérkezett az idő s hírül vitték neki, hogy Iugurtha nincs távol, néhány barátja s a mi quaestorunk kíséretében tiszteletadás színe alatt elébe ment egy halomra, a hová igen jól elláthattak a lesben állók. Amint Iugurtha majdnem összes barátaival - a. megállapodás szerint fegyvertelenül odaérkezett, adott jelre a leshelyekről mindjárt rárontottak egyszerre minden oldalról. A többit meggyilkolták, Iugurthát pedig megkötözve átadták Sullának, a ki Mariushoz kisértette.

114. Akkortájban vezéreink, Qu. Caepio és C. Manlius, szerencsétlenül harcoltak a gallusok ellen s e félelmes hírre egész Itáliát remegés fogta el. Attól fogva egész az én koromig az a nézet uralkodott a rómaiak közt, hogy minden más vállalat könnyen sikerül vitézségüknek, csak a gallusokkal küzdenek létükért, nem dicsőségért. Mikor hírét vették, hogy a numidiai háború véget ért s Iugurthát bilincsbe verve viszik Rómába, Marinat még távollétében megválasztották consullá s neki szavazták meg Galliát tartománynak. Januarius elején, mint consul tartotta nagy ünneplés közt diadalmenetét. Akkoriban ő volt az állam reményének és hatalmának letéteményese.


Forrás: részletek Caius Sallustius Crispus összes munkái című műből. Fordította: Dr. Cserép József.