logo

III Junius AD

A Iugurtha-háború IV.

66. Jugurtha a közben, miután letett a meghódolásról, újra háborút kezd, nagy gonddal és igyekezettel teszi meg készületeit mindenben, úgymint seregeket gyűjt, az elpártolt városokat ijesztgetéssel vagy kecsegtetéssel igyekszik vissza-téríteni; az alkalmas helyeket megerősíti, újra készíttet s beszerez mindennemű fegyvereket s egyéb eszközöket, melyeken a béke reményében odább adott; magához csalogatja a római rabszolgákat, sőt magukhoz a helyőrségekhez is próbál hozzájuk férkőzni pénzével. Szóval semmit sem hagyott nyugton, mindent megpróbált, mindent megmozgatott. Vagában tehát, a hová Metellus mindjárt Jugurthaval való egyezkedésekor őrséget rakott, összeesküvést szőttek a város előkelői a király végnélküli rimánkodására, mivel azelőtt sem önként pártoltak el tőle.
A köznép ugyanis, mint általában, de különösen a numida köznép ingatag, lázongó s egyenetlenkedő természetű volt; szerette a forradalmat, ellenben a béke és nyugalom nem volt ínyére. Végre, mikor már mindent elrendeztek, harmadnapra tűzték ki tervük végrehajtását, mert az a nap, mint egész Afrika ünnepe, inkább pajzán mulatozással biztatott, mint veszedelemmel. E napon azután meghívták házukhoz a centuriókat, a katonai tribunusokat, sőt a város parancsnokát, T. Turpilius Silanust is, ki ezt, ki azt, s lakoma közben Turpilius kivételével mind meggyilkolták. Majd az ilyen alkalomkor fegyvertelenül, szabadjára csatangoló katonákra támadtak. Ugyanígy tett a köznép is részint a nemesség biztatására, részint az effélére való tulajdon készségénél fogva; mert, bár nem tudta, mi történik s mi célból, elég kedvét lelte már magában a kavarodásban s felfordulásban is.

67. A római katonák e váratlan ijedelem hatása alatt nem tudtak mihez fogni, bizonytalanul futkostak ide-oda; a várba, a hol zászlaik s pajzsaik voltak, az ellenséges őrségtől nem juthattak, menekülni pedig a már előbb bezárt kapuktól nem bírtak. Hozzá még nők s gyermekek a háztetők széléről versenyt dobáltak le reájuk sziklákat s a mire ott elől-utól akadtak. Ilyenképpen sem a kettős vészédelem ellen nem védekezhettek, sem a leggyengébb nemmel szembe nem szánhattak még a legbátrabbak sem. Jó s rossz, vitéz és gyáva egyként esett el bosszulatlanul. E veszedelemből, bár a numidák bősz pusztítást vittek s végbe s a város mindenfelől zárva volt, csak Turpilius menekült meg ép bőrrel az összes itáliaiak közül. Hogy gazdája könyörületességéből vagy összebeszélésből esett-e ez így, avagy véletlenségből, arról nem tudhattam meg biztosat; mivel azonban ily nagy bajban több volt előtte a gyalázatos élet a mocsoktalan hírnévnél, alávaló, becstelen embernek kellett lennie.

68. Miután Metellus értesült a Vagában történtekről, búsan vonult félre egyidőre. Később, mikor levertségéhez bosszúság járult, a legnagyobb gonddal igyekezett bosszút állni a sérelemért. A vele telelt légióval s lehető legnagyobb számú numida lovassággal mindjárt alkonyaikor poggyász nélkül útra kelt s másnap 9 óra tájban egy síkságra ért, melyet valamivel emelkedettek vidék környezett. Ott a hosszú menettől kifáradt s minden további erőtetéstől vonakodó katonáinak értésükre adta, hogy Vaga városa nincs már messzebb 1000 lépésnél; a még hátralevő fáradalmat nyugodtan illik elviselniük, hogy bosszút állhassanak polgártársaikért, azokért a hős, de szerencsétlen férfiakért. Zsákmánnyal is biztatta őket. Miután így felbuzdítja őket, kiadta a parancsot, hogy elől a lovasság menjen széles vonalban, a gyalogság ellenben minél tömöttebb rendekben s a hadizászlókat ne láttassák.

69. Amint a vagaiak észrevették, hogy egy sereg tart feléjük, eleinte nagy igazán azt hitték, hogy Metellus az s elzárták a kapukat; de később, mikor látták, hogy nem pusztítják földjeiket s az elől érkezők numida lovasok, megint csak azt vélték, hogy Jugurtha, s nagy örömmel mentek ki elébe. Egyszerre csak az adott jelre lovasok s gyalogosok kik a városból kiözönlött népséget öldösték, kik a kapuhoz siettek vagy a tornyokat foglalták el. A bosszú s a zsákmányra való kilátás úrrá lett a kimerültségen. így a vagaiak csak két napig örültek hitszegésüknek; nagy s gazdag városuk teljesen a bosszú vagy legalább is a zsákmányolás martaléka lett. Turpiliust, a ki, mint föntebb elbeszéltük, a város parancsnoka volt s csak maga menekült meg az egészből, vallatóra fogta Metellus. Mivel azután nem igen tudta magát tisztázni, halálra ítélték, megvesszőzték s úgy végezték ki, mert ő latin polgár volt.

70. Ekkortájban Bomilcar, a kinek unszolására kezdett már Jugurtha meghódolni, de félelmében felhagyott vele, gyanússá vált a király előtt, a kire maga is gyanakodott. Szeretett volna tehát fordítani a helyzeten, csalárd tervet keresett vesztére s éjjel-nappal ezen töprenkedett. Ezt is, azt is latra vetve végtére Nabdalsával szövetkezett, egy előkelő, gazdag, honfitársai előtt tekintélyes és kedvelt emberrel, a ki többnyire egy a királyétól elkülönített sereg vezére volt s ő szokta végrehajtani mindazon feladatokat, melyek a kifáradt vagy fontosabb feladatokkal elfoglalt Jugurthára vártak még. Így szerezte hírét s vagyonát. Megállapították együtt a napot s a cselt; a többit a fejleményekhez képest a körülményektől tették függővé. Nabdalsa útra kelt seregéhez, melyet a kapott parancs értelmében a rómaiak téli táborai közé helyezett el, hogy az ellenség ne dúlhassa a területet bosszúlatlanul.
De meg hökkent a gonosz terv szörnyűségén s nem jelent meg a pontos időre. így félelme késleltette a szándék végrehajtását. Bomilcar azonban szerette volna is tettre váltani tervét, meg aggódott is cinkostársa félelmén, hogy majd lemond korábbi határozatáról s mást gondol. Azért hű embereivel levelet küldött neki, melyben szemére hányta gyengeségét s lassúságát; a kikre esküt tett, az istenekre kérve óvta, jutalom helyett vesztét ne vonja magára Metellus részéről; hiszen már vége Jugurthának; csak arról lehet szó, a kettőjük elszántsága veszti-e el, vagy a Metellus vitézsége; fontolja hát meg, jutalmat akar-e inkább vagy kínhalált.

71. E levél érkeztekor a testi fáradalmaktól kimerülve épen ágyában pihent Nabdalsa s Bomilcar üzenetének elolvasása után előbb gond, azután lelkileg gyötrődő ember módjára álom szállotta meg. Volt ő nála egy numida házvezető, a ki hűséges és kedves embere volt s be volt avatva a legújabbik kivételével minden tervébe. Mikor ez hallotta, hogy levél érkezett, azon hitben, hogy szokás szerint szükség van szolgálatára vagy tanácsára, bement a sátorba s míg ura aludt, elővette és elolvasta a levelet, melyet az meggondolatlanul oda tett feje fölé a párnájára. Mikor aztán megtudta belőle a cselszövést, a királyhoz sietett. Kis idő múlva felébredt Nabdalsa s nem találván a levelet mindjárt tudta, mi s hogy történt. Előbb üldözni próbálta az árulót, de mikor ez hiábavalónak bizonyult, Jugurthához ment, hogy kiengesztelje, s azt mondta, hogy hűtlen embere tulajdon szándékában előzte őt meg. Könnyek közt kérte őt barátságukra s előbbi hű szolgálataira, ne fogja egy oly bűnös szándék gyanújába.

72. A király kegyes választ adott, ellenkezőt avval, ahogy érzett. Miután megölette Bomilcart és sok mást, a kik részeseknek bizonyultak a csínyben, elfojtotta haragját, nehogy zendülés támadjon a dologból. De azért ezentúl sem volt nyugodt sem éjjele sem nappala; nem volt elég bizodalma sem semmiféle helyben, sem senki emberfiában, sem időben; egyaránt félt polgártársaitól s ellenségeitől, gyanakodva nézegette maga körül mindent s minden neszre rettegés fogta el; más-más, gyakran a királyi méltósággal össze sem férő helyen hált, olykor álmából felriadva fegyver után kapott s lármát csapott. így szinte az őrjöngésig kínozta a félelem.

73. Metellus, mikor a szökevényektől értesült Bomilcar szerencsétlen sorsáról s a cselszövés kitudódásáról, ismét gyors készületet tett minden tekintetben a háborúra, mint valami újra. Mariust pedig, a ki folyton zaklatta őt hazatérése dolgában, haza bocsátotta, mivel vonakodása és akadékoskodása miatt úgy sem tartotta elég hasznavehetőnek.
Rómában a népnek ínyére voltak a Metellusról és Mariusról olvasott hírek. A hadvezérnek ellenségeket szerzett nemes származása, mely azelőtt díszére szolgált; annak a másiknak ellenben népszerűségét növelte alacsony származása. Egyébiránt mindkettőjükre nézve inkább a pártérzelmek voltak a döntők, mint érdemeik vagy hibáik. Azonkívül lázító tisztviselők izgatták a népet s minden gyűlésükben agyon vádolták Metellust, ellenben túlságig magasztalták a derék Mariust.
A köznép végre annyira lelkesedett érte, hogy kézművesek és földművelők, a kiknek kezük munkájában volt a keresetük és hitelük, mind ott hagyták a munkát s Marius köré sereglettek, mert saját létérdekeiket kevesebbnek nézték az ő tiszteleténél. Így vesztett tért az úri párt és sok idő múltán ismét egy új nemesre ruházták a consulságot. És mikor később T. Manlius Mancinus azt kérdezte a néptől, kivel akarja folytatni a Jugurtha elleni háborút, nagy szótöbbséggel Mariust küldötte ki rá. Igaz, hogy ezt már előbb Metellusnak tűzte ki a senatus; ám ez a határozat hiába esett.

74. Jugurthának nem voltak már barátai, mert legtöbbjüket maga ölette meg, a többi pedig részint a rómaiak-hoz, részint Bocchus királyhoz menekült félelmében. Maga is e tájt ezer kétség közt hányódott már, mert sem a háborút nem folytathatta segítség nélkül, meg veszedelmesnek vélte új emberek hűségével tenni próbát, mikor a régiek oly hitszegőknek bizonyultak. Nem igen volt kedvére semmiféle állapot, terv vagy ember; útját s parancsnokait nap-nap mellett változtatta; majd az ellenség felé tartott, majd pusztaság felé vette útját; gyakran a futásba s kis idő múlva a harcba vetette reményét; nem tudta, hívei vitézségében vagy hűségében bízzék-e kevésbé. Így bármit vett célba, balul ütött ki. E habozás közben egy2 szerre ott terem Metellus seregestül.
Jugurtha, a menynyire az idő engedte, rendezte és sorakoztatta numidáit s megkezdődött az ütközet. A melyik részén a király volt a harcnak, ott küzdöttek egy ideig, többi katonája azonban az első összecsapáskor mind vereséget szenvedett s futásnak eredt. A rómaiak jó sok hadijelt s fegyvert ejtettek hatalmukba, de ellenséget csak keveset; mert a numidának minden harcban majdnem több biztosságot nyújt lába, mint fegyvere.

75. E vereség után még kevésbé bízott ügyéhez Jugurtha s a szökevényekkel és lovassága egy részével a pusztaságba vonult, majd Thalába, egy gazdag nagy városba, a hol kincseinek nagy része s fiainak kis hercegekhez illő nevelése végett pompás udvartartása volt. Ennek hírül vétele után Metellus, bár tudta, hogy Thala s a legközelebb eső folyó közt 50,000 lépésnyi kietlen pusztaság terül el, mindazonáltal hozzáfogott mind e nehézségek leküzdéséhez, sőt magának a természetnek legyőzéséhez is azon reményben, hogy ama város elfoglalásával bevégezheti a háborút. Ennélfogva az igás jószágokról tíz napi eleségen kívül leszedette a poggyászt s még csak a tömlőket és más víznek való edényeket vitette rajtuk.
A földekről azonkívül minél több igás jószágot szedetett össze s azokra rakatott mindenféle edényeket, de legnagyobbrészt fából, a minőket a numidák kunyhóiból keríttetett elő. Továbbá parancsot adott a szomszéd lakosoknak, akik a király menekülése után neki meghódoltak, hogy hordjanak össze minél több vizet, ki is tűzte az időt és a helyet, hol várjanak rá. Maga pedig az igás jószágokat abból a folyóból terhelte meg, melyről fönt azt mondtam, hogy legközelebb esik a városhoz. Ily készületek után elindult Thala felé.
Mikor a numidáknak kitűzött helyre ért. S erős tábort ütött, egyszerre állítólag akkora eső eredt, hogy az maga túlon-túl elég volt seregének. De az élelemszállítás is kiadóbb volt, mint remélte; mert a numidák, mint új hódoltságban többnyire, buzgón megfeleltek kötelességüknek. Katonái különben vallásosságból inkább esővizet használtak s ez nagyban növelte bátorságukat, mert úgy magyarázták, hogy gondjuk van rájuk az isteneknek. Másnap azután Jugurtha számítása ellenére Thala alá értek. A város lakosságát, mely a kietlen vidékben erős védelmet remélt, meghökkentette ugyan ez a nagy és rendkívüli eset, de azért ép oly serényen készült a harcra; úgyszintén a mieink is.

76. A király most már látta, hogy Metellusnak semmi sem lehetetlen, mert kitartásával diadalmaskodott mindenen: fegyveren, helyen, időn, sőt magán a természeten is, mely másoknak gátat szab. Éj idején tehát a gyermekeivel s kincsei javarészével menekült a városból. Nem is állapodott meg azontúl egy helyen tovább egy napnál vagy egy éjnél, hanem úgy mutatta, mintha valami fontos okból sietne. Valójában azonban árulástól félt s azt remélte, hogy sietéssel kikerülheti; mert efféle szándék a pihenés nyújtotta alkalommal érlelődik meg. Metellus azonban, mikor látta, hogy a városbeliek készek a harcra s a várost erőssé teszik mind a sáncai, mind fekvése, a falat körülsáncoltatja s körülárkoltatja, majd a két legalkalmasabb fekvésű helyen ostromfödeleket tolat, töltést hányat, a töltésre tornyokat állíttat s így védi az ostrommunkálatokat és munkásokat. Ezek ellen viszont a városbeliek is gyorsan megtették készületeiket.
Szóval egyik fél sem mulasztott el semmit. Végre is a rómaiak elcsigázva már a sok fáradtságtól és harctól, negyven nap múltán csak a várost ejtették hatalmukba; a zsákmányt mind tönkretették a szökevények. Mikor ugyanis látták, hogy falukat kosokkal döngetik s helyzetük reménytelen, aranyat, ezüstöt s egyéb értékesnek látszó jószágot Összehordtak a királyi palotába, ott torkig jól laktak borral, étellel s azokat a palotával s magukkal egyetemben el-hamvasztották. így önként hajtották végre magukon azt a büntetést, melytől mint legyőzöttek az ellenség részéről tartottak.

77. Épen Thala bevételekor érkezett követség Leptis városából Metellushoz azon kérelemmel, küldjön hozzájuk őrséget és parancsnokot, mert egy Hamilcar nevű pártos nemes lázadást szít s ellene mint sem érnek a hatósági rendeletek és a törvények. Ha nem siet vele, igen nagy veszélybe jutnak ők, a római nép szövetségesei. A leptisiek tudniillik már a Jugurtha-féle háború kezdetén küldöttek baráti szövetség végett követeket Bestia consulhoz s aztán Rómába. E kérésük teljesülése után mindvégig becsületes, hű szövetségeseik maradtak s buzgón teljesítették Bestia, Albinus és Metellus parancsolatait. Ezért azután könnyen elérték kérésük teljesülését a fővezértől, a ki C. Annius parancsnokkal négy liguriai zászlóaljat küldött hozzájuk.

78. E várost sidoniak alapították, a kik állítólag polgári villongások miatt hajón menekültek e vidékre. Egyebekben a két Syrtis közt fekszik, melyek valódi tulajdonságuk után kapták nevüket. Mert két öböl ez majdnem a legvégén Afrikának. Nagyságuk különböző, de tulajdonságuk egy. A szárazfölddel szomszédos részük igen mély, a többi a véletlen szeszélye szerint egy időjárásban mély, másban sekély. Mikor ugyanis a tenger dagadni s a szelektől hánykódni kezd, hullámai iszapot, fövenyt s nagy darab sziklákat ragadnak magukkal. Ekképp a szelekkel együtt változik a tengerfenék alakja is. E sodrás után nevezték el őket Syrtiseknek. Numidákkal való összeházasodás folytán csak a nyelve változott e város népének; törvényeik s szokásaik javarészt sidoniak. Ezeket annál is könnyebb volt megtartaniuk, mert távol laktak a királyi székhelytől; köztük s Numidia népesebb része közt sok puszta terület volt.

79. De ha már a leptisiek viszonyai révén e vidékre jutottunk, érdemesnek látom elmondani két karthágóinak csodálatraméltó hőstettét. A hely juttatta ezt eszembe. Mikor még karthágóiak uralkodtak Afrika legnagyobb részén, hatalmasok és gazdagok voltak a cyreneiek is. Közöttük egyképű homok terület volt; nem volt határválasztó folyó, sem hegy s ez a körülmény tartós, nagy háborúságba sodorta őket egymással. Miután már kölcsönösen megverték és megszalasztották egymás szárazföldi erejét és hajóhadát s ugyancsak elgyengítették egymást, attól tartottak, hogy a kimerült győztes és vesztes félt egy harmadik támadja meg. Ennélfogva egy fegyverszünet alatt abban egyeztek meg, hogy egy kitűzött nap induljanak el hazulról követeik s a hol találkoznak, azt vegyék mindkettőjük közös határának.
A Karthágóból küldött két testvér, név szerint a Phihenusok, sietve haladtak útjukon, ellenben a cyreneiek lassabban mentek. Lanyhaságból történt-e ez vagy véletlenül, nem tudhattam meg biztosan. De azon a vidéken a vihar éppúgy szokott aggatni, akár a tengeren. Mert ha azon a sík és kopár területen szél kerekedik s felkavarja a homokot a földről, ez erős rohamában úgy meg szokta tölteni az ember szemét-száját, hogy elveszi látását s útját késlelteti. Mikor a cyreneiek látták, hogy jóval elmaradtak s veszteségük miatt otthon büntetéstől féltek, avval vádolták a karthágóiakat, hogy hamarább indultak el hazulról s így összekuszálták az egyezség ügyét.
Egyszóval mindenre készek voltak inkább, mint veszteséggel térni haza. Mikor pedig a punok más méltányos ajánlatot kívántak tőlük a kiegyezésre, a görögok (cyreneiek) szabad választásukra bízták a karthágóiaknak, hogy vagy ők temettessék el magukat élve azon a helyen, melyet népük határául akarnak, vagy ők mennek előre egy tetszésük szerint való helyre ugyanolyan feltétellel. A Philaenusok elfogadták az ajánlatot s életüket áldozták hazájukért; ott temették el őket élve. A karthágóiak oltárokat szenteltek azon a helyen a Philaenus testvéreknek s otthon egyéb módon is megtisztelték emléküket. Most tárgyamra térek vissza.

80. Thala este után Jugurtha már semmiben sem látott elég erős védelmet Metellus ellen. Nagy pusztaságokon által vonulván kevesedmagával a gaetulusokhoz érkezett, egy vad s műveletlen néphez, mely akkor még hírből sem ismerte a római népet. Ezekből egész sereget gyűjtött össze s lassankint hozzászoktatta őket ahhoz, hogy sort tartsanak, a hadi jelek után igazodjanak, a parancsszóra ügyeljenek s más katonai dolgokat végezzenek. Azután sok ajándékkal s még több ígérettel a maga részére csábiiá Bocchus király híveit és segítségükkel felkeresvén a királyt rávette, hogy kezdjen háborút a rómaiak ellen.
Ez annál is könnyebben és simábban ment, mert Bocchus e háború elején követeket küldött Rómába baráti szövetség végett; de ezt a háború kitörése után fölötte kedvező szövetkezést lehetetlenné tették kapzsiság szülte vakságukban egyesek, a kik minden tisztes dolgot árúba szoktak bocsájtani. Meg aztán Jugurtha neje Bocchus leánya volt. Bár az efféle rokonság a numidáknál és maurusoknál nem sokat számít, mert egyeseknek a vagyoni állapotukhoz képest minél több feleségük van, némelyiknek tíz, másiknak több, a királynak pedig még inkább. Mivel így többfelé oszlik meg szeretete, egyiket sem tekinti feleségének; mind csekély becsű egyaránt.

81. Seregeik tehát egy mindkettőjüknek kedvére való helyen csatlakoztak. Ott biztosítván egymást hűségükről Jugurtha neki tüzelte Bocchust szavaival; hogy tudniillik a rómaiak igazságtalanok, kapzsiságuk határtalan, közös ellenségei minden népnek; háborúra csak az az okuk Bocchussal is, mint vele s más nemzetekkel, tudniillik uralomra vágyásuk, mert minden királyság szálka a szemükben; most őt tekintik ellenségnek, kicsivel azelőtt a karthágóikat, valamint Perses királyt tekintették, később meg majd mindegyiket annak fogják tekinteni, mihelyt hatalmasnak látják. Ilyen s efféle beszédek után Cirtához tűzték ki útjukat, mert oda hordatta Metellus a zsákmányát, foglyait s poggyászát. Jugurtha ugyanis úgy számított, hogy így vagy elfoglalja a várost s akkor nem fárad hiába, vagy, ha a római vezér segítségére megy övéinek, megütköznek vele. Mert csak azért sietett a furfangos, hogy a Bocchus-féle békét megrövidítse, nehogy háború helyett a késlekedés folytán másra határozza el magát.

82. Amint a fővezérnek értésére esett a két király szövetkezése, nem adott alkalmat a harcra vaktában s bárhol, ahogy többször tette már Jugurtha legyőzése után, hanem Cirta közelében erős táborban várta a királyokat; mert jobbnak gondolta előbb kiismerni a maurusokat, ezt az újonnan fellépő ellenséget, s azután bocsátkozni harcba, amikor jónak látja. Ezalatt kapta levélben a hírt Rómból, hogy Numidiát Mariusnak adták tartományul. Consullá választásáról már előbb értesült. Ez az eset kelleténél s az illendőség mértékénél jobban kivette őt a sodrából, úgy, hogy alig bírta könnyeit visszatartani s fékezni nyelvét. Ez a más tekintetben kiváló férfiú nagyon lágyszívűnek bizonyult fájdalma elviselésében. Némelyek ezt büszkeségének tulajdonították, mások szerint a megalázás bántotta nemes lelkét, többek szerint pedig az, hogy a már kész diadalt csavarták ki kezéből. Én szinte biztosra veszem, hogy nem annyira a mellőzés fájt neki, mint inkább Marius kitüntetése, s nem esett volna neki oly rosszul a tartomány elvétele, ha másnak adták volna, nem Mariusnak.

83. Ebbéli elkeseredettsége annyira úrrá lett fölötte, hogy oktalanságnak látván a saját veszedelmével más érdekén munkálni, követséget küldött Bocchushoz azon felszólítással, ne szegődjék ok nélkül a római népnek ellenségévé; most a jó alkalom baráti szövetséget kötni, mely többet ér a háborúnál; ha bízik is erejében, mégsem tanácsos fölcserélni a biztost a bizonytalannal; háborút általában könnyű kezdeni, de igen nehéz végét szakítani, mert nem ugyanattól függ a vége, mint a kezdete; bárki kezdheti, még gyáva is, de vége csak akkor szakad, ha a győző akarja; gondoljon hát magával és országával s ne elegyítse a maga jó dolgát Jugurtha vesztett ügyével.
A király erre elég békülékenyen válaszolt. Ö óhajtja a békét, de sajnálkozik Jugurtha sorsán; ha ennek is tenne hasonló ajánlatot, teljes megegyezés jönne létre köztük. Majd ismét a fővezér küldött üzenetet Bocchus kívánataira, melyet ez részben elfogadott, részben nem. Ilyenképpen többszöri üzenetváltással telt az idő s a háború Metellus kívánsága szerint harc nélkül húzódott.

84. Marius meg, mióta, mint föntebb említem, a köznép heves támogatásával elnyerte a consulságot s a népgyűlés Numidiát szavazta meg neki tartományul, akkor esett azután ugyancsak sűrűn s tűzzel-hévvel a nemességnek, melyet azelőtt is gyűlölt már. Sértegette majd egyes tagjaiban, majd összeségében. Hangoztatta, hogy a consulságot az ő vereségükből zsákmányként nyerte el; azonkívül egyéb magára nézve dicsérő, ő nekik ellenben fájó beszédeket. E közben is azonban a háború kellékeire volt legfőbb gondja. Sürgette a légiók kiegészítését; berendelte a segédhadakat a szövetséges fejedelmektől és népektől; szolgálatra szólította Latiumból a legderekabb harcosokat, a kiket jobbára a harctérről, némely részben hírből ismert; buzgó utána járással a kiszolgált katonákat is rávette, hogy vele menjenek.
A tanács, bár nem volt ínyére, semmit sem mert megtagadni tőle; a kiegészítést különben szívesen szavazta meg abban a hiszemben, hogy a köznépnek sem lesz kedvére a katonáskodás s így Marius vagy ettől a hadi kelléktől esik el, vagy a köznép ragaszkodásától. De ez a reménykedés meghiúsult; annyira vágytak legtöbben Mariussal menni. Az járt a fejében mindegyiknek, hogy a zsákmányból meggazdagszik s diadalmasan tér majd haza. Marius is ugyancsak neki tüzelte őket egy beszédével. Mikor már minden követelését megszavazták s katonaszedéshez akart látni, lelkesítés s egyszersmind szokása szerint a nemesség leszólása céljából népgyűlést hívott össze s azon ekképp beszélt:

85. „Tudom, polgártársak, hogy a legtöbben más magatartást tanúsítanak akkor, midőn fővezérséget kérnek tőletek, mint a hogyan elnyerése után viselik magukat benne. Előbb munkásak, alázatosak, szerények, azután ellenben semmittevésben s gőgösködésben folyt életük. Én azonban máskép gondolkozom; mert a mennyivel több az egész haza egy consuli vagy praetori hivatalnál, annyival buzgóbban kell amazt szolgálnunk, mint ezeket hajhásznunk.
Azt is tudom, mekkora feladat nehezül rám eme legnagyobb kitüntetésetekkel. Mert háborúra készülni s egyúttal takarékoskodni az állam vagy ónnal, katonai szolgálatra kényszeríteni azokat, a kiket nem szeretnénk megbántani, s ezt áskálódok, akadékoskodók s pártoskodók közt teljesíteni, polgártársak, képzeletet fölülmúló nehézséggel jár. Hozzá még másoknak, ha hibáztak, régi nemességük, őseik jeles, közeli s távoli rokonaik befolyása, nagyszámú jobbágyságuk, ezek mind készek védelmükre. Nekem, ellenben magamba kell vélnem minden reményemet s ezt érdemekkel és feddhetetlen élettel biztosítanom, mert másban nincs erősségem. Azt is felfogom, polgártársak, hogy rajiam van mindannyitok szeme, az igazak és jók támogatnak, mert hasznos szolgálataim üdvösek a hazára nézve; ellenben a nemesség alkalmat les kisebbítésemre.
Annál is kitartóbban kell tehát buzgólkodnom, hogy ti csapdába ne kerüljetek, ők pedig felsüljenek. Gyermekségemtől mostanáig úgy éltem, hogy megszoktam minden viszontagságot, minden veszélyt. Nem szándékom a jutalom vétele után letérni arról az útról, a melyet kitüntető kegyetek előtt ingyen követtem. A kik pályázáskor csak színlelték derékségüket, azoknak nehéz a hatalom polcán mérsékelni magukat; de nekem, ki a legnemesebb foglalatosságban töltöttem egész életemet, már a szokás következtében természetemmé vált a becsületes munkálkodás.
Ti én rám bíztátok a Jugurtha elleni háború folytatását, s ez nagyon zokon esett a nemességnek Vessetek számot, kérlek, magatokkal, nem volna-e jobb ezen változtatni, ha tudniillik abból a nemesi cinkos társaságból küld énét erre vagy más hasonló feladatra, valakit, egy régi nemzetségit, embert, a ki őst sokat mutathat ugyan föl, de katonai szolgálatot semmit: de persze, hogy oly fontos feladatában teljes tudatlanság közt kapkodva, elhamarkodva járjon el s a népből vegyen valakit maga mellé, a ki feladatára oktassa. Ez okból keresgélnek azután lég többször a ti kiküldött embereitek mást fővezérnek. Hisz én magam ismerek olyanokat, polgártársak, a kik consullá választásuk után kezdték csak olvasgatni őseik tetteit s a görögök hadtudományi szabályait.
Mily fonákid tesznek az ilyenek! Hiszen a cselekvés utána következik ugyan időben a méltóság elnyerésének, de a valódi gyakorlat tekintetéből megelőzi ezt. Hasonlítsatok most össze, polgártársak, engemet, az új nemest, azokkal a fennhéjázó emberekkel. A mit ők hallásból vagy olvasásból ismernek, azt én részint tapasztaltam, részint magam cselekedtem is. A mit ők könyvekből, azt én a harcmezőn tanultam. Döntsétek hát most el magatok, a tett u ér-e többet vagy a szó. Ők lenézik új nemességem, én az ő gyávaságukat; nekem származásomat hányják szememre, nekik csúfondáros cselekedeteiket. Bár a természettől egyenlőnek tartom mindnyájunkat, mindazáltal annál nemesebb valaki, minél derekabb. S ha most meg ifi teltetne kérdezni egy Albinus vagy Bestia atyjától, engem kívánnának-e inkább fiuknak, mint őket, mit gondoltok, mit felelnének, ha nem azt, hogy ők a lehető legjobb gyermekeket szerették volna maguknak?
S ha joguk van engem lenézniük, tegyék azt őseikkel is, mert, mint nekem, szintúgy ezeknek is érdemeikből sarjadzott ki a nemességük. Irigylik kitüntetésemet; irigyeljék hát buzgó tevékenységemet s tiszta jellememet, meg veszélyeimet is, mert ezek árán értem, el azt. De azok a gőgbe veszett emberek úgy élnek, mintha kicsibe vennék kitüntetéseiteket, pályázni azonban úgy pályáznak ezekre, mintha becsületes életet folytattak volna. Kétségkívül csalódnak ők, hogy egyaránt számítanak a legellentétesebb dolgokra, a semmittevés édes érzetére s az érdem jutalmára. Sőt mikor előttetek vagy a tanácsban felszólalnak, beszédjük legnagyobb részében őseiket magasztalják: azt hiszik ugyanis, hogy ezek érdemeinek emlegetésével saját hírüket emelik. Pedig épen fordítva, minél dicsőbb azok életpályája, annál szégyenletesebb ezek léhasága.
S valóban, az ősök dicsősége mintegy világító szövetnek az utódok számára, mely nem hagyja homályban sem erényeiket, sem hibáikat. Ebbéli hiány ómat elismerem, polgártársak, de a mi sokkal dicsőbb, saját tetteimről szólhatok. Lássátok már most, mily igaztalanok. A mit a más érdemeiből maguk számára követelnek, azt a magaméból nem adják meg nekem; igen, mert nincsenek őseimet ábrázoló képeim s mert a nemességem újdonsült. Pedig bizony szebb ezt megszerezni, mint örökölni s lejáratni.
Nagyon tudom, hogyha felelni akarnának nekem, csakúgy ömlenék belőlük az ügyes és formás beszéd. Ám mivel e tőletek nyert legmagasabb méltóságom folytán velem titeket is lépten-nyomon becsmérelnek, nem akartam hallgatni, nehogy valaki rossz lelkiismeretre magyarázza szerénységemet. Mert engem ugyan tisztaságom érzetében nem érinthet semmiféle beszéd, a mennyiben tudniillik az igazságot föltétlenül csak javamra hangoztathatják, hazugságaikat pedig megcáfolja életem és jellemem. De a mennyiben a ti elhatározásotokat illetik vádakkal, hogy a legmagasabb hivatalt s a legfontosabb feladatot reám ruháztátok, gondoljátok meg újra jól, nincs-e okotok megbánni.
Bizalmatok fölkeltése végett nem mutathatom föl őseim képeit, diadalmeneteit vagy consuli méltóságait, de ha kell, igenis lándzsákat, zászlót, melldíszeket s más kitüntető katonai ajándékokat, továbbá, sebhelyeket a mellemen. Ezek az én ősképeim, ez az én nemességem, s nem örökségképen kaptam ezeket, mint ők az övéiket, hanem rengeteg fáradság és veszély árán szereztem. Beszédem nem formás; erre nem sokat adok; az érdem eléggé ragyog magában is. Nekik ellenben szükségük van művészi fogásokra, hogy szavakkal leplezzék szégyenletes tetteiket.
A görög irodalommal sem foglalkoztam; nem igen volt kedvem hozzá, ha egyszer mi hasznot sem hajtott erény dolgában hirdetőinek. De tudom azt, a mi legtöbbet basznál hazámnak: ellenséget verni, őrszolgálatot teljesíteni, a rossz híren kívül mitől sem félni, egyaránt tűrni hideget, meleget, a puszta földön pihenni és erős munkával együtt nélkülözést is elszenvedni. Ilyen példákkal buzdítom én katonáimat; nem fogom őket szűkre magamat bőre eresztve, sem úgy nem teszek osztályt, hogy övék a munka, enyém a dicsőség. Ilyen a hasznos, ilyen az igazi polgárias vezérkedés. Mert magadnak kényelemben élni, a sereget pedig büntetésekkel sanyargatni, zsarnokságot jelent, nem fővezérséget. Ilyen s efféle eljárással tették naggyá magukat s hazájukat őseitek. Ő rájuk támaszkodva, de ellenkező erkölcsi életet élve lenéz a nemesség bennünket, az ősök méltó utódait, s minden méltóságot nem érdeme alapján, hanem mint tartozandóságot követel tőletek. Pedig nagy tévedésben van e gőgös had. Őseik rájuk hagytak minden lehetőt: vagyonukat, ős-képeiket, dicső emléküket; de nem hagyták rájuk erényüket, nem is hagyhatták; ezt az egyet nem lehet ajándékba adni, kapni.
Elmondanak fukarnak, faragatlannak, mert keveset értek a lakoma-rendezéshez, nem tartok színészt egyet sem s szakácsom sem drágább, mint a majorosom. Szíves-örömest elismerem ezt, polgártársak. Mert azt tanultam apámtól s más tiszteletre méltó férfiaktól, hogy a fényűzés asszonyhoz illik, férfihoz a munka; hogy minden jóravaló embernek feltétlenül több dicsőséget illik fel-mutatni, mint gazdagságot, mert fegyver ad díszt, nem a bútor. Tegyék hát ők csak egyre, a miben örömük telik, ami nekik kedves: szeretkezzenek, tivornyázzanak; töltsék öregségüket is abban, a miben ifjúságukat átélték, lakmározáisban, hasuk s legundokabb testrészük rabszolgáiként: izzadást, küzdést s más effélét hagyjanak miránk, a kiknek azokban nagyobb gyönyörűségünk telik, mint a lakomákban. Csakhogy nem így lesznek ám azok a gyalázatos emberek, hanem mikor már aljas tetteikkel befeketítették magukat, a jóknak szánt jutalmak elkaparításához fognak. így esik az a legnagyobb igazságtalanság, hogy a tobzódás és henyeség, ezek a legrosszabb tulajdonságok, cseppet sem ártanak azoknak, a kik odaadással űzik, ellenben a hazát ártatlanul romlásba döntik.
Miután most már nem, ugyan az ő becstelenségükhöz hanem az én erkölcsi álláspontomhoz mérten megfeleltem nekik, a közügyekre vonatkozólag akarok még mondani egyet-mást. Minden előtt, a mi Numidiát illeti, nyugodtak lehettek, polgártársaim. Mert a mi eddig támogatta Jugurthát, tudniillik a kapzsiság, tudatlanság s még hozzá a fennhéjázás, azt mind eltettetek az útból. Hanem ott van még az a sereg, mely ismeri ugyan a területet, de, biz isten, nagyobb a vitézsége, mint a szerencséje; mert nagy része martaléka, lett a vezérek kapzsiságának vagy könnyelműségének. Azért is hát ti, kik katonasorban vagytok, karoljátok föl velem együtt buzgólkodva a haza ügyét; ne ejtsen félelembe mások szerencsétlensége vagy a vezérek gőgje. Én leszek majd utaitokban s harcotokban tanácsadóként, bajban társként mellettetek egyaránt s velem egynek nézlek benneteket mindenben.
S valóban, isten segítségével minden biztosra vehető már: diadal, dicsőség. De ha nem volnának is ezek biztosak s oly közel számunkra, még akkor is illenék minden derék polgárnak a haza oltalmára sietni. Mert a gyávaság még senkit sem. tett halhatatlanná s egy szülő sem szokta gyermekeinek azt kívánni, hogy örök életűek legyenek, hanem inkább azt, hogy derékségben s becsületben teljék el életük. Tovább is beszélnék, polgártársak, ha a gyávákba bátorságot csepegtetne a szó. Mert tettre kész férfiaknak bőven elég, úgy hiszem, a mit elmondtam.

86. Amint látta Manus, hogy ilyes tartalmú beszédén föllelkesült a nép, hamar hajóira rakat élelmet, hadi pénztárt, fegyvert, valamint egyéb kelléket s útnak indítja velük alvezérét, A. Manliust. Maga azalatt katonát szed, nem ősi módra, se nem a polgári osztályokból, hanem a kinek csak kedve volt hozzá, legtöbbet szegényt. Némelyek szerint jobbak hiányában esett így, mások szerint hízelgés indította rá a consult, mivel az a néposztály juttatta őt hírhez s méltósághoz; már pedig hatalomhajhászó emberre nézve minél szegényebb valaki, annál alkalmatosabb, mert az olyan nem törődik a magáéval, mivel nincs is semmije, haszonért azonban mindent tisztességesnek lát. Marius azután a kiszabottnál nagyobb számú sereggel kelt útra Afrika felé s néhány nap alatt Uticába ért. A sereget P. Rutilius alvezér adta át neki; Metellus ugyanis kerülte a találkozást Mariussal, hogy ne kelljen látnia azt, a mit hallania is elviselhetetlen volt.

87. A légiók s a segédcsapatok kiegészítése után a consul elindult egy termékeny s dús zsákmányt ígérő vidékre. A mi csak ott kezükbe került, mind oda ajándékozta katonáinak. Majd olyan váracsok s városok ellen ment, a melyeket nem eléggé védett sem természetes fekvésük sem katonaság. Itt is, ott is számos ütközetet vívott, de csak jelentékteleneket. Újoncai az alatt félelem nélkül vettek részt a harcban; látták, hogy a futók sorsa vagy fogság vagy halál; hogy minél vitézebb az ember, annál biztonságosabb; hogy fegyver véd meg szabadságot, hazát, szülőket meg minden mást; az szerez dicsőséget s vagyont. így az újak csakhamar egybeolvadtak a régiekkel s vitézségben egyenlőkké váltak mindnyájan.
A királyok pedig értesülvén Marius odaérkezésérő], külön-külön nehezen megközelíthető vidékekre vonultak el. Így állapította ezt meg Jugurtha azon reményben, hogy az ellenség majd szétszóródik s akkor támadhatja meg; mert a római is, mint legtöbb ellenség, vigyázatlanabb s fegyelmezetlenebb a félelem megszűntével.

88. Metellust, a ki azalatt Rómába érkezett, reménye ellen nagy örömnyilvánítások közt fogadták. Mióta megszűnt az áskálódás, néppárt s űri párt egyaránt kedvelte őt. Marius pedig serényen s okosan figyelemmel kísérte az ellenség dolgát épen úgy, mint a magáét; fürkészte, mi van javára vagy kárára úgy az egyik, mint a másik félnek; kémleltette a királyok útjait; terveiknek s cselvetéseiknek elébe vágott; nem tűrt a maga részén semmi lanyhaságot, amazok részén semmi biztosságos állapotot.
A gsetulusokat és Jugurthát, mikor a mi szövetségeseinktől zsákmányt vittek magukkal, útközben gyakran megtámadta és megszalasztotta, sőt nem messze Cirta városától magát a királyt is fegyverei elszórására kényszerítette. De mikor látta, hogy ez csak dicsőséget terem, de a háborúnak véget vetni nem elegendő, elhatározta, hogy sorban körül fogja ama városokat, melyek katonaságuknál vagy fekvésüknél fogva az ellenségnek nagyon a kedvére, neki pedig ellenére voltak; mert így Jugurtha vagy menedék nélkül marad, ha ezt föl sem veszi, vagy csatába bocsátkozik vele. Bocchus ugyanis sűrűn küldözgetett már hozzá követeket, hogy barátságot szeretne a rómaiakkal; részéről tehát ne tartson ellenségeskedéstől. Színlelésből tette-e ezt, hogy váratlanul majd annál erősebb csapást mérhessen, vagy azért, mert ingatagságánál a békét s háborút cserélgetni volt szokása, nem tudom biztosan.

89. A consul azonban elhatározásához képest ostrom alá vette az erősített városokat és váracsokat s részint fegyveres erővel, részint ijesztéssel vagy ígérgetéssel eltántorította az ellenségtől. Eleinte csak jelentéktelen vállalatokba fogott azon reményben, hogy Jugurtha övéinek védelmére tusába ereszkedik. De mikor hallotta, hogy messze jár s máson buzgólkodik, idején valónak látta hozzálátni a fontosabb s nehezebb feladatokhoz. Volt ott a rengeteg sivatagban egy Capsa nevű nagy és hatalmas város, melynek alapítójául a libyai Herculest tartja a szóhagyomány. Polgárai Jugurtha alatt nem adóztak, enyhe kormányzatnak voltak alávetve s ennek következtében a legnagyobb hívei voltak neki.
Az ellenség ellen nemcsak fala s fegyveres népe védte, hanem jóval inkább zord fekvése. Mert a város közvetlen környékén kívül a többi mind kietlen pusztaság, víz nélkül, s veszedelmes a kígyói miatt, melyeknek bősz dühét, mint más vadállatokét, csak növeli az éhség s már magában véve is életveszélyes természetüket minden másnál jobban felmérgesíti a szomjúság. Marius nagyon szerette volna ezt hatalmába keríteni nem csak hadi kellékeiéit, hanem különösen azért, mert nehéz feladatnak látszott. Hisz Metellus is nagy dicsőségre tett szert Thala bevételével, melynek szint ilyen a fekvése és erőssége; csakhogy Thalánál egynéhány forrás buzgott a falak közelében, a capsa-belieknek ellenben csak egyetlen, még pedig a városban levő állandó forrással, egyébként pedig esővízzel kellett beérniük. De ezt itt, valamint általában Afrikának a tengertől távol eső kietlenebb vidékein annyival is könnyebben kibírták, mert a numidáknak tej és vadhús volt a főtáplálékuk s nem kívántak hozzá sem sót, sem egyéb étvágycsináló fűszert; táplálkoztak éhük-szomjuk elűzése, nem pedig torkosság s mértéktelenség végett.

90. Mikor azután a consul kikémleltetett mindent, hihetőleg az istenekbe vetette bizodalmát, mert akkora nehézségek ellen nem lehetett elegendő az ő okos s gondos intézkedése. Már gabonahiány is fenyegette, mert a numidák inkább baromtenyésztéssel foglalkoztak, mint földműveléssel s a király parancsára minden kész termést behordtak az erősségekbe; a földek pedig taroltan s termés nélkül hevertek már akkor, a nyár végén. Mindazonáltal a körülményekhez képest elég bölcsen intézkedett. Az előző napokon zsákmányolt összes jószág terelését a lovas segédcsapatokra bízta; A. Manlius alvezért könnyű gyalogcsapatokkal Laris városába küldte, a hol a hadipénztára s eleségkészlete volt, s azt mondta, hogy útjában zsákmányolgatva maga is ott lesz pár nap múlva. Szándékát ekként eltitkolván a Tanais folyónak vette útját.



Folytatás: A Iugurtha-háború V.

..