logo

III Junius AD

A Iugurtha-háború III.

40. E közben Rómában azt a törvényjavaslatot terjesztette a nép elé Caius Mamilius Limetanus, hogy vonják bűnfenyítő vizsgálat alá azokat, kiknek tanácsára Jugurtha figyelmen kívül hagyta a tanács határozatait, akik követi vagy hadvezéri minőségükben pénzt fogadtak el tőle, akik visszaadtak neki elefántokat s szökevényeket, úgyszintén akik béke vagy háború dolgában alkura léptek az ellenséggel. Némelyek vétkességük tudatában, mások a pártok áskálódása folytán bajtól tartva akadályokat igyekeztek gördíteni e javaslat elé, de csak titkon barátaik, különösen pedig latinok s itáliai szövetségesek révén; nyíltan ugyanis nem szegülhettek ellene a nélkül, hogy evvel el ne ismerték volna az efféle kihágások helyeslését. Hanem a polgárság hihetetlen erőfeszítést fejtett ki s ellenállhatatlan erővel emelte törvénnyé a javaslatot, bár nem annyira közérdekből, mint inkább a nemesség iránt való gyűlöletből, meri ez ellen irányult ama megtorló intézkedés. Ekkora szenvedelemmel voltak telve a pártok! A nemesi pártot lenyűgözte a félelem.
A polgárság örömben úszott, ellenben a cinkos nemesek futni igyekeztek. Az izgatottság közepeit, mely nem szűnt meg akkor sem, midőn Mamilius javaslata értelmében három vizsgáló biztost kellett választani, beválasztatta magát Marcus Scaurus is, a ki, mint föntebb említettük, alvezére volt Bestiának. De a vizsgálat is kíméletlen szigorúsággal folyt le a közpolgárság szenvedelmes követelődzése miatt. Miként a nemességet már annyiszor, úgy ekkor a közpolgárságot is el·· kapatta a siker.

41. Egyébiránt a pártos visszavonást a nép és tanács közt, majd azután a mindenféle gonosz üzelmeket nem sok évvel azelőtt a nyugalom idézte elő Rómában, meg az ember előtt legbecsesebbnek látszó javak bősége. Ugyanis Karthágó pusztulásáig a római nép és senatus békésen és a kellő mérséklettel osztoztak az állam kormányzásában s nem folyt hajsza a polgárok közt sem a dicsőségért, sem a felsőbbségért. Az ellenségtől való félelem nemes törekvésekre egyesítette a polgárságot. Amint azonban megszűnt az a félelem, akkor persze a jóléttel járó féktelenség és erőszakosság ütötte föl fejét. így azután a balszerencsében oly hőn óhajtott nyugalom, mikor már elérték, nyomasztóbb és keservesebb volt rájuk nézve a balsorsnál is. Visszaélés kezdett lábrakapni, a nemességben állása méltóságával, a népben szabadságával; ki-ki magának vett, fosztogatott, rabolt. Így az egész nép két pártra szakadt s az államot, mint valami közprédát, széjjel tépték.
De a nemesség hatalmasabb volt egységes szervezeténél fogva; a nép ellenben nagy száma mellett is gyengébb volt, mert nem egyesítette erejét s nem tartott össze. Néhány ember kénye kedve szabta meg élte sorát békében és háborúban; azok kezében volt minden: kincstár, tartományok, hivatalok, elismerés, diadalmenet; a népre ellenben a katonáskodás terhe és ínség súlyosodott; a hadi zsákmányt a fővezérek kapkodták szét kevesedmagukkal; míg ellenben azalatt a katonák szülőit s kicsinyeit kiverték hajlékukból is, ha netán hatalmasabbal voltak szomszédságban. így lépett föl a hatalmaskodással karöltve a mértéket és féket nem ismerő kapzsiság, beszennyezett és rontott-bontott mindent, nem kiméit, nem becsült meg semmit, míg csak magamagát tönkre nem tette. Mert mihelyt akadtak nemesek, akik többre nézték a valódi tisztességet az igazságtalan hatalmaskodásnál, megmozdult a polgárság s földindulásszerű polgárvillongás vette kezdetét.

42. Miután ugyanis Tiberius és Caius Gracchus, kiknek ősei sok tekintetben növelték hazánk hatalmát a pún s egyéb háborúkban, elkezdték a köznép felszabadítását s az oligarchák visszaéléseinek leleplezését, a bűnös s épen azért meghökkent nemesség majd a szövetségesek és latinok segítségével, majd pedig olykor a római lovagokéval, akik az úri párttal való szövetkezés reményében elpártoltak a köznéptől, ellene szegült a Gracchusok törekvéseinek. Előbb Tiberiust, azután néhány évvel később az ő nyomán járó Caiust, amazt mint tribunust, emezt mint a gyarmattelepítéssel megbízott hármas bizottság tagját fegyveres kézzel megölte Marcus Fulvius Flaccussal együtt.
Valóban nem is volt a győzelem után áhítozó Gracchus sokban kellő mérséklet. Hanem egy jó hazafi inkább bukik, mintsem, hogy gonosz úton arasson győzelmet a jogtalankodókon. A nemesség ezután kedve szerint használta ki ezt a diadalt, sok embert tett el útjából gyilkossággal vagy számkivetéssel s inkább növelte félelmetes voltát, mint hatalmát. Már pedig az olyan eljárás igen gyakran tett már tönkre nagy államokat, hogy egyik párt minden áron erőt akart venni a másikon s kegyetlen bosszút akart állni a legyőzőiteken. De hamarabb kifogynék az időből, mint a tárgyból, ha részletesen vagy fontosságukhoz képest akarnék szólni a pártharcokról s általában az állam erkölcsi állapotáról. Rátérek tehát ismét tárgyamra.

43. Aulus békekötése és hadseregünk csúfos kivonulása után a (következő évre) megválasztott consulok, Metellus és Silanus, megosztoztak a tartományokon; Numidia a merész elhatározású Metellusnak jutott, a ki ellene volt ugyan a néppártnak, de azért részrehajlatlan és feddhetetlen ember hírében állt. Mihelyt elfoglalta hivatalát, elejétől fogva úgy gondolkozott, hogy minden egyéb feladata közös a társával, ennélfogva a rábízott háborúra irányozta minden gondját.
Minthogy tehát nem volt bizalma a régi sereghez, katonát szedett, mindenünnen beszólította a segédhadakat, ellátta a katonaságot védős támadó fegyverekkel, lóval és egyéb hadi eszközzel, azonkívül bőséges eleséggel, szóval mindazzal, a minek csak hasznát vehetik egy változó esélyű és sok mindenféle kívánni valóval járó háborúban. Támogatta e céljai megvalósításában a senatus a jóváhagyásával, a szövetségesek, a latinok és királyok avval, hogy maguk jószántából küldöttek segédcsapatokat, végül az egész polgárság lelkes buzgósággal. Mikor azután kívánsága szerint készen s rendben volt mindennel, Numidiába indult. A polgárság nagy reményt fűzött hozzá jeles tulajdonaiért is, de különösen pénzzel meg nem tántorítható jelleméért. Ugyanis addiglan épen tisztviselőink kapzsisága rendítette meg Numidiában a mi hatalmunkat és erősbítette az ellenségét.

44. Mikor Afrikába ért, Spurius Albinus proconsul átadta neki a mihaszna, gyáva, veszélyt s fárasztó munkát egyaránt kerülő, inkább szájhősködésre mint tettre kész hadsereget, mely a szövetségeseket szokta zsákmányolni, maga ellenben az ellenség zsákmánya volt, s nem volt szokva sem fegyelemhez sem engedelmességhez. Ekként az új fővezérnek több aggodalmat kellett ki állnia az elfajult erkölcsök miatt, mint a mennyi segítségre vagy sikerre számíthatott katonái nagy számánál fogva. Metellus ennélfogva, bár a választások késedelme megrövidítette a nyári hadjárat idejét s elgondolta, hogy polgártársai feszült érdeklődéssel várják az eredményt, mégis úgy határozott, hogy nem fog addig a háborúba, míg az ősi fegyelem módján kitartásra nem szorítja katonáit.
Mert Albinus, a kit nagyon levert fitestvérének, Aulusnak, és seregének szerencsétlensége, föltette magában, hogy ki nem mozdul a tartományból a nyári hadjárat azon ideje alatt, míg ő lesz a fővezér; katonáit tehát többnyire állandó táborban tartotta, hacsak időnként helyváltoztatásra nem kényszerítette a bűzös levegő vagy a takarmányhiány. De sem el nem sáncolta magát, sem tábori szokás szerint nem állított ki éji őrszemeket. Ki-ki kénye-kedve szerint távozhatott csapatjától; a markotányosok és katonák vegyest őgyelegtek éjjel-nappal; így kóborolva dúlták a termőföldeket, mezei lakokba betörtek, versenyt hurcoltak el zsákmányul barmokat, rabszolgákat s becserélték kereskedőknél külföldről való borért és más effélékért; továbbá eladták az államtól zsoldba kapott gabonát s kenyeret naponként úgy vettek; szóval a henye s kicsapongó élet minden néven nevezhető vagy elképzelhető bűne megvolt abban a seregben, sőt több is.

45. Azonban Metellus e nehéz helyzetben biztos tudomásom szerint éppoly nagy és bölcs férfiúnak bizonyult, mint a hadviselésben. Akkora tapintattal tartotta meg a középutat az engedékenység és a kérlelhetetlen szigorúság közt. Először egy hadi paranccsal útját vágta a henyeségre vezető szokásoknak, hogy t. i. senki se adjon el a táborban se kenyeret se más valami kész ételt; markotányosok ne kísérjék a sereget; közkatonának ne legyen szolgája vagy lova sem a táborban sem vonuláskor. Más rendetlenségeknek is szigorú korlátot szabott. Azonkívül mindennap más-más úton vonult seregével s mintha csak ellenség volna közelében, sánccal és árokkal védte, sűrűn állított ki őrszemeket s személyesen járta be alvezéreivel megvizsgálni. Vonuláskor is hol elől, hol hátul, hol középen tűnt elő, hogy egyik-másik ki ne lépjen a sorból, hogy zárkózva lépdeljenek a zászlók után s a katona maga vigye ennivalóját és fegyverét. Ekképp nemannyira fenyítékkel, mint inkább a kihágások meggátlásával hamarosan erős sereget teremtett magának.

46. Mikor aközben Jugurtha értesült kémjeitől Metellus műveleteiről s egyszersmind Rómából tiszta jelleméről, kezdte bizalmát veszíteni ügye iránt s végre komolyan gondolt a meghódolásra. A béke jelképeivel követeket küldött hát a consulhoz avval, hogy csak neki s gyermekeinek kérjenek kegyelmet, minden egyebet bocsássanak a római nép hatalma alá. Mivel azonban Metellus tapasztalásból ismerte már a numida-faj szószegő, változékony s lázongó természetét, külön sorra vette a követeket, lassanként puhítgatta s, mikor már hajlandóknak látta, nagy Ígéretekkel rávette, hogy lehetőleg élve, vagy, ha így nem lehet, halva adják kezébe Jugurthát. Hivatalosan egyébként olyan üzeneteket küldött a királyuknak, a minőkkel meg lehessen elégedve. Majd néhány nap múltával maga nyomult Numidiába harcra kész s harci vággyal telt seregével, a hol azonban a háborús állapottal ellenkezőleg a kunyhók tele voltak emberrel, a barmok s földmívesek pedig kint a szántóföldeken; mezővárosokból és sátortelepekből járultak elé a király tisztviselői s készséggel ajánlkoztak gabona-szolgáltatásra, eleség-hordásra, szóval minden parancsa teljesítésére.
De azért Metellus nem hagyott alább óvatosságával, hanem éppúgy biztosította vonuló seregét, mintha közelében volna az ellenség; a tájat nagy darabon kikémleltette; biztosra vette, hogy a kódolás ama jelei csak színlegesek s arra valók, hogy tőrbe csalják. Ennélfogva ő maga ment elől a könnyű zászlóaljakkal meg egy válogatott parittyás és íjjász-csapattal; hátul C. Marius alvezér ügyelt a lovassággal; kétoldalt a lovas segédcsapatokat a légiók tribunusainak és a szövetséges gyalogság tisztjeinek osztotta ki, hogy a könnyű fegyveresek ö velük összefogva bárhonnan is visszavethessék az ellenség lovascsapatait. Mert a mekkora ravaszság lakott Jugurthában, a hogy ő ismerte a helyi viszonyokat és a hadviselés csinyját-binyját, nem lehetett tisztában az ember vele, akkor veszedelmesebb-e, ha távol van, vagy ha jelen van, akkor-e, ha békésen viseli magát vagy ha hadakozik.

47. Metellus htjától nem esett messze egy Vaga nevű numida város, az egész ország leglátogatottabb vásárhelye, a hol rendesen számos itáliai lakott és kalmárkodott. A consul ide őrséget helyezett, hogy kipróbálja, megtűrik-e, de másrészt a hely alkalmas fekvése miatt is. Azonkívül rájuk is parancsolt, hogy szállítsanak gabonát s más hadi célra valót. Avval biztatta ugyanis magát, hogy mint a helyzet kívánta is, a sok kereskedő majd csak ellátja seregét élelemmel meg biztosságot nyújt már beszerzett készletének.
E közben Jugurtha csak annál sűrűbben küldözgetett békéért esdő követeket azon üzenettel, hogy a maga s gyermekei életét kivéve mindent megad Metellusnak. A consul ezeket is, mint az előbbieket, árulásra csábította s úgy bocsátotta haza; a királynak sem meg nem tagadta, sem meg nem Ígérte a kívánt békét s ily halogatások közt várt a követek ígéretének beváltására.

48. Mikor Jugurtha összehasonlította Metellus szavait a tetteivel, átlátta, hogy tulajdon fortélyaiból készül tőrni ellene. Mert üzeneteiben békével biztatgatta ugyan, de a valóságban a legnagyobb elkeseredéssel folyt a háború: fővárosa idegen kézre került, földjeit az ellenség kikémlelte, alattvalóit elpártolásra csábította. Így hát kényszerűségből háborúra tökélte el magát, az ellenség vonulását kitanulmányozta s, mivel a terület alkalmas volta győzelemmel biztatta, minden csapatnemből lehető legnagyobb sereget gyűjtött s titkos ösvényeken Metellus serege elé került.
Volt abban a részében Numidiának, a melyik az osztozáskor Adherbalnak jutott, egy délen eredő folyó, a Muthul, s ettől körülbelül húszezer lépésnyire egy ugyan-olyan irányban húzódó hegység, melyet a természet kopáron hagyott s emberek sem fogtak művelés alá. Ennek úgy a közepétől egy végeszakadatlan dombhát ágazott ki, mely be volt nőve olajfával, myrtus-bokorral s más fanemekkel, a minők száraz s homokos talajban teremnek. A közbeeső síkság vízhiány miatt lakatlan volt a folyó4 melléki vidék kivételével, melyet cserje borított s barmok, ültetvényesek népesítettek.

49. Jugurtha azután övéinek kinyújtott csatarendjével azon a dombháton foglalt állást, melyről említettük, hogy keresztben nyúlt az úttal. Az elefántokat s a gyalogság egy részét Bomilcar parancsnokságára bízta, a kit ellátott utasítással, hogy mi a teendője; maga a hegység tövében foglalt állást az összes lovassággal s válogatott gyalogsággal. Ezután végig járván egyenként a lovas és gyalogcsapatokat, erősen lelkükre beszélt, hogy szem előtt tartva korábbi vitézségüket és győzelmüket, mentsék meg őt és országát a rómaiak kapzsiságától. Azokkal fognak mérkőzni, akiket már egyszer legyőztek s szégyeniga alatt tereltek át. Csak a vezérük változott azoknak, nem a bátorságuk.
Hadvezéri kötelességéhez híven előre gondoskodott mindenről; magaslatot keresett ki számukra. Tapasztaltakként kerülnek itt harcba gyakorlatlanokkal s nem maroknyi számban többséggel vagy gyakorlatlanok-ként jelesebb harcosokkal. Legyenek hát készen s ügyeljenek, hogy jeladásra támadják meg a rómaiakat. Az a nap lesz vagy összes fáradalmaik és győzelmeik koronája, vagy teljes nyomorúságuk kezdete. Ezenkívül olyanokat, a kiket hadi érdemükért pénzjutalomban vagy kitüntetés-ben részesített, külön-külön emlékeztette jóságára s példákként állította a többi elé; szóval kit-kit a természetéhez képest más-más módon serkentgetett, kit Ígérettel, kit fenyegetéssel, kit kéréssel.
Azalatt Metellus, a kinek sejtelme sem volt az ellenség ottlétéről, seregével a hegyről leszálltában egyszerre csak neszelni kezd. Eleinte nem tudta, mit jelent a szokatlan kép. A numidák ugyanis lovastul a cserjék közé húzódtak, a melyek nem rejthették ugyan el őket teljesen alacsony fáikkal, de felismerhetetlenné tették a helyzetet, s így a táj természetes viszonyainál, kivált pedig hadi fortélyuknál fogva nem lehetett tisztán kivenni sem őket, sem hadi jeleiket. De azután csakhamar átlátta Metellus, hogy les forog fenn, s egy kis időre megállította seregét. A csapatok elhelyezésén változtatott s az ellenség felől eső jobb oldalon hármas tartalék-csapattal látta el a csatarendet, a zászlóaljak közé parittyásokat és íjjászokat osztott be, az összes lovasságot a szárnyakra rendelte s az idő rövidségéhez képest csak néhány buzdító szót intézvén katonáihoz, fordulattal új arcvonalat csinált s lefelé vezette csatarendjét a síkságra.

50. Mikor azonban látta, hogy a numidák nyugodtak s nem vonulnak le a dombhátról, attól kezdett tartani, hogy a nyári évszak s vízhiány miatt szomjan vesz serege· Ezért alvezérét, Rutiliüst, könnyű gyalogcsapatokkal s egy csapat lovassal a folyóhoz küldte, hogy tábornak való helyet foglaljon le, mert úgy okoskodott, hogy az ellenség sűrű támadással és oldalcsatározással fogja késleltetni vonulását s, mivel nem bízik a fegyveres mérkőzés sikerében, katonái kifárasztásával és eltikkasztásával tesz próbát. Metellus ezután a körülményekhez és helyi viszonyokhoz képest, a hogyan a hegyről leereszkedett, lassacskán haladt előre, Mariust az arcvonal mögé rendelte, maga pedig a balszárny lovassága mellett haladt, mely a menetben előre került.
Mikor azonban látta Jugurtha, hogy Metellus utócsapatai meghaladták az ő arcvonalát, vagy kétezer gyalogossal megszállott egy dombot ott, a merre Metellus le-vonult, hogy az ellenségnek hátrálás esetén menedéket s utóbb erős védelmi állást ne nyújthasson; majd hirtelen jelt adott s megtámadta az ellenséget. A numidák kik a hátsókat öldökölték, kik balról-jóbbról estek nekik; hevesen szorongatták s mindenütt igyekeztek megbontani a rómaiak sorait. Ezek közül pedig még, akik nagy elszántsággal néztek is szembe az ellenséggel, a rendetlen csatározás játékszereiként csak maguk kaptak sebeket messziről, a nélkül, hogy visszaadhatták s a sort közeli harcra keríthették volna; mert ha a római lovasság vette űzőbe a numida lovasokat, ezek Jugurtha előzetes utasítása értelmében nem zárkózva vonultak vissza, se nem együvé, hanem egyik erre másik arra, minél széjjelebb egymástól. így, ha nem bírták a mieinket elrettenteni az üldözéstől, megosztották s nagyobb számuknál fogva hátukba vagy oldalukba kerültek; ha pedig futni jobbnak látták a dombon, mint a síkságon, hozzászokott lovaik ott is könnyen csörtettek át a bokrok közt, ellenben a mieink fel-felakadtak a járhatatlan s szokatlan helyen.

51. Általában az egész harc változatos, bizonytalan, visszataszító s szánalmas képet nyújtott. Embereink elszakítva társaiktól kik menekültek, kik üldöztek, nem ügyeltek sem hadi jelekre, sem soraikra; kit hol ért a veszély, ott küzdött s védekezett; védős támadó-fegyver, ember és ló, ellen és társ összegabalyodva; semmi sem folyt rendben s parancsszóra: mindent a véletlen intézett. Már eltelt a nap nagy része s még mindig kétes volt az eredmény. Mikor végre az erőfeszítéstől és hőségtől általános volt a lankadtság s Metellus látta, hogy a numidák heve alább száll, katonáit lassankint egybegyűjti, sorakoztatja s négy római zászlóaljat állított föl szembe az ellenség gyalogságával, mely nagyrészt ott hevert fáradtan a magaslaton.
Egyszersmind kérte, biztatta katonáit, ne hagyják el magukat s ne engedjék a diadalt a futamodó ellenségnek; nincs azoknak táboruk sem más erősített helyük, a hová visszahúzódhatnának; minden a fegyveren fordul meg. De nem pihent a közben tétlenül Jugurtha sem, hanem járt-kelt katonái közt, serkentett, újra kezde a harcot s válogatott embereivel maga is megkísértett mindenfélét: övéit segítette, az ingadozó ellent erősen támadta, ellenben távoli harccal kötötte le azokat, akiket kitartóknak ismert föl a küzdelemben.

52. így mérkőzött egymással ez a két kiváló hadvezér, személyi tulajdonságaikban méltók egymáshoz, csak eszközeikben egyenlőtlenek. Metellusnak ugyanis derék katonái voltak, de állása kedvezőtlen; Jugurthának pedig a katonáin kívül minden egyéb javára szolgált. Végre is 3 a rómaiak, mikor látták, hogy nincs hová vonulniuk s az ellenség nem nyújt alkalmat harcra (pedig már alkonyodott), parancs értelmében a dombra vonultak fel. A helyüket vesztett numidák vereséget szenvedvén futásban kerestek menedéket; de csak kevesen estek el, mert legnagyobb részüket megmentette gyors lába s az a körülmény, hogy ellenségük előtt ismeretlen volt az a vidék.
Eközben Bomilcar, a kire Jugurtha, mint föntebb említettem, az elefántokat s gyalogsága egy részét bízta, mikor már túljárt rajta Rutilius, lassacskán levezette embereit a síkra s mialatt az alvezér sietve haladt a folyó felé, a hova előre küldték, azalatt ö nyugodtan kellőképen elkészítő csatarendjét s el nem mulasztó fürkészni sehol sem, mit mivel az ellenség. Mikor azután hallotta, hogy Rutilius már letelepedett s gondtalanságba merült, Jugurtha felől pedig egyre nagyobb a harci lárma, attól tartva, hogy az alvezér fölismeri a helyzetet és segítségükre megy szorongatott társainak, csatarendjét, melyet katonái iránt való bizalmatlanságában sűrűre vont össze, hosszúra bontotta ki, hogy az ellenség útjában legyen, s így haladt Rutilius tábora felé.

53. A rómaiak egyszerre csak nagy porfelhőt vesznek észre; a fával benőtt sík ugyanis elfogta a kilátást. Először azt hitték, szél veri fel a száraz homokot; de később, mikor látták, hogy csak olyan marad s a csatalánc előnyomulásával egyre közeledik, fölismerték a helyzetet, hamar fegyvert fogtak s parancs szerint a tábor előtt sorakoztak. Később, mikor már jó közel értek, mindkét részről nagy lárma közt csaptak össze. A numidák csak addig álltak helyt, míg elefántjaik támogatására számíthattak. Mikor azonban látták, hogy azokat akadályozzák a faágak s így szétszóródva az ellenség kezébe kerülnek, futásnak eredtek. Legtöbben eldobták fegyvereiket s úgy menekedtek meg ép bőrrel a domb s a közeledő éj oltalma alatt. Négy elefánt élve került kézre, a többi negyven elpusztult.
A rómaiakat ugyan elcsigázta az út, táborerősítés és harc, mindazonáltal, mivel Metellus várakozásukon túl késett, harcra kész rendekben vonultak elébe; mert a numidák ravaszsága nem engedett semmi ernyedést, sem lanyhaságot. Mikor már nem messze voltak egymástól, eleinte az éj sötétjében kölcsönös félelmet s zavarodást okoztak egymásnak zajukkal, melyből ellenség közeledésére gondoltak; s már-már szomorú vége lett volna e félreértésnek, ha a mindkét fél részéről kiküldött lovasok tisztába nem hozzák a dolgot. így aztán egyszerre öröm váltotta fel a félelmet, a katonák vidáman szólongatták egymást, elmondták, elmondatták a történteket s mindegyik égig magasztalta vitézi tetteit. Úgyis van avval az ember: győzelemkor a gyáva is eldicsekedhetik, ellenben a kudarc leteszi a hősöket is.

54. Metellus négy napig maradt abban a táborban s azalatt gondos ápolással talpra állítja a sebesülteket, katonás szokás szerint megajándékozza az érdemes harcosokat, gyűlésen elismeréssel és hálával adózott az összesnek; buzdítja, hogy hasonló hősiességet tanúsítsanak föladatuk még hátralévő, de már könnyű részében is. A diadalért ugyanis már elég volt harcolniuk; további küzdelmük majd a zsákmányért folyik. De azért aközben is küldött ki szökevényeket s más alkalmas embereket fürkészni, hol s mit mivel Jugurtha, kevesedmagával van-e vagy vele a sereg s milyen magatartást tanúsít veresége óta. Biz ő s természet védte erdős hegységbe húzódott s oda gyűjtött egy különben tekintélyes számú, de kedvetlen, erőtlen, inkább földműveléshez és pásztorkodáshoz, mint harchoz szokott sereget. Azért esett ez így, mert a királyi lovasságon kívül egyetlen numida sem tartott királyával a futás után; kinek hová volt vágyása, oda ment; mert az ő felfogásuk szerint ezt nem vették katonai vétségnek.
Látta Metellus, hogy a király még mindig dacol s a saját tetszése szerint folytatni akarná a háborút; pedig így neki egyenetlen viadalt kellene folytatnia ellenfelével s kisebb veszteséggel járna arra nézve a vereség, mint övéire nézve a győzelem. Belátta ennélfogva, hogy nem rendes ütközetekben és állásban kell a háborút viselnie, hanem másképen. Numidia legdúsabb vidékeire veszi hát útját, szántóföldeket dúl, elfoglal s elhamvaszt számos, nagyjából erősített vagy védetlen váracskát és várost, leöleti a férfiakat s minden egyebet katonáinak enged zsákmányul. Félelmükben számos kezest adtak a rómaiaknak a numidák, hordtak számukra gabonát és más haszonra valót bőven; állítottak őrséget is, a hová csak kellett. Mindez sokkal jobban meghökkentő a királyt, mint egy balkimenetelű ütközet. Neki ugyanis a visszahúzódásban volt minden reménye s a helyett támadni volt kénytelen.
Magára nézve alkalmas helyeken nem védekezhetett, ha nem kedvezőtlen területeken volt kénytelen hadakozni. Mégis a körülményekhez képest a legjobbnak mutatkozó tervet választá. Serege nagy részét ott hagyta, maga pedig java lovasságával Metellus után indult s az éj sötétjében, úttalan utakon észrevétlenül hirtelen rajtuk ütött a szerte kóborló rómaiakon. Legtöbbjük védtelenül esett el, sokan fogságba estek, egy sem menekült sértetlenül s mielőtt segítségük érkezett volna a táborból, a numidák a kapott parancs szerint a szomszéd dombokra vonultak.

55. Rómában ezalatt igen nagy volt az öröm Metellus tetteinek hírére, hogy tudniillik mennyire követi seregestül az ősök példáját, kedvezőtlen állása ellenére derékségével, mint vívta ki a győzelmet, foglalta el az ellenséges területet, kényszerítette rá az Albinus oktalansága miatt elbizakodott Jugurthát, hogy pusztaságban vagy futásban keressen menekülést.
A senatus a sikerekért hálaünnepet rendelt el a halhatatlan istenek számára; a háború kimenetelén addig izgatott és nyugtalankodó polgárság fölvidult s magasztalta Metellust. Annál buzgóbban törekedett is hát ez a diadalra, serénykedett mindenképpen, de vigyázott is, hogy sehol se tegye ki magát kapóra az ellenségnek; tudta ugyanis, hogy irigység jár a dicsőség nyomán. Minél nagyobb volt tehát a híre, annál óvatosabb is volt s Jugurtha csalfasága óta nem járt zsákmányolni rendetlen sereggel. Ha eleségre vagy takarmányra volt szükség, a csapatok összes lovasságukkal vonultak ki fedezetre. Ő vezette a sereg egy részét, a többit Marius.
A területet azonban inkább gyújtogatással pusztították, mint rablással. Nem messze egymástól két helyen ütöttek tábort; ha erős fellépésre volt szükség, akkor egyesültek, különben pedig külön működtek, hogy minél messzebb harapózzék a futás és ijedség. Jugurtha ezalatt a dombokon át járt nyomukba; alkalmas pillanatot vagy helyet lesett csatára. Ha kitudta, merre készül vonulni az ellenség, megrontotta arra a takarmányt s a forrásokat, a mikben épen hiányt szenvedtek; hol Metellus, hol Marius előtt bukkant fel, támadást kísérlet meg az utócsapatban, majd hamar visszavonult a dombok közé; majd itt, majd máshol lépett föl fenyegetőleg; sem csatába nem bocsátkozott sem békét nem hagyott, csupán nem engedte az ellenséget szándékára jutni.

56. Mikor a római hadvezér látta, hogy az ellenség csak ravaszul fárasztja őt, de nem nyújt alkalmat csatára, arra tökélé el magát, hogy a nagy Zama városát, a birodalom azon részbeli mentsvárát, veszi ostrom alá; mert úgy vélekedett, hogy a kötelesség hívó szavára Jugurtha segítségül jő szorongatott népének s csatára kerül a dolog. Ez azonban szökevények révén értesülvén a tervről gyors napi menetekben elébe vágott Metellusnak; biztatta a városbelieket, hogy csak védjék a falakat. Erősítésükre szökevényeket adott; már pedig ezek tették a királyi had főerejét, mert nem volt többé hová szökniük. ígérte, hogy annak idején maga is ott lesz seregestül. Ezen intézkedése után egy igen-igen rejtett vidékre a vonult s csakhamar észrevette, hogy Marinat néhány zászlóaljjal kiküldték menet közben Siccába, mely város legelőbb pártolt el a királytól balkimenetelű csatája után.
Éj idején oda vonult tehát java lovasságával s a kapuban rajtuk ütött az épen kifelé haladó rómaiakon, egyszersmind hangos szóval biztatta a siccaiakat, támadják hátba zászlóaljainkat; a szerencse dicső tettre ad alkalmat nekik; ha megteszik, rettegés nélkül élvezheti ő a trónját, ők pedig szabadságukat. S ha Marius nem siet a támadással s a városból való kivergődéssel, a siccaiak bizonyosan mind vagy legalább nagy részt megszegték volna hűségi esküjüket. Ilyen ingatag lelkűek a numidák. Jugurtha emberei királyuk nógatására csak kicsinyég álltak helyt, mert mikor az ellenség nagyobb erővel szorította őket, némi veszteség után elmenekültek.

57. Marius szerencsésen elérkezett Zama alá. E síkon fekvő város inkább mesterséges erősség volt, mint természetes; nem volt ott hiány semmi védelmi szerben; bővében volt fegyvernek s katonának. Azért Metellus előbb a körülményekhez képest megteve készületeit; csak azután fogta körül hadával az összes erősségeket s utasítja alvezéreit, ki hol teljesítse feladatát. Jeladásra mindenfelől egyszerre óriás lármát csaptak. De ez nem rettente a numidákat, hanem zavarodás nélkül maradtak helyükön készen támadásra s védelemre. Elkezdődött az ütközet.
A rómaiak, ki-ki a maga módja szerint, némelyek messziről ólom-golyóval s kővel harcoltak, mások közel hatolva majd aláásták a falat, majd hágcsókkal estek neki kéztusát óhajtva. Viszont a városiak szikladarabokat gurítottak, égő karót, dárdát s szurok-, kén és gyanta-keveréket dobáltak a közel levőkre. De a messze maradozóknak sem nyújtott félelmük elég oltalmat, mert legtöbbjüket megsebesítették a géppel vagy kézzel rájuk röpített lövedékek, úgy, hogy bátrak és gyávák egyformán osztoztak a veszélyben, csak nem a dicsőségben is.

58. Mialatt így folyt a harc Zamánál, Jugurtha nagy sereggel váratlanul az ellenség táborára csapott s mivel a kiállított őrség nem vigyázott és mindenre inkább számított, mint támadásra, betört a kapun. A mieink az ijedség okozta zavarukban, ki-ki a maga készsége szerint, gondoskodtak magukról, némelyek futásnak eredtek, mások fegyvert ragadtak; sokan megsebesültek vagy elestek. Az egész csapatból mindössze csak negyvenen akadtak, akik római voltukra gondolva összefogtak és egy, a többinél magasabb pontot szálltak meg; onnan azután a leghevesebb roham sem űzhette le őket, hanem a rájuk röpített nyilakat visszalőtték s mivel kevesed magukkal voltak több ellen, ritkábban hibázták el. Ha meg közelebb nyomultak a numidák, akkor mutatták csak ki igazán hősiességüket; öldösték őket teljes erejükből, széjjel szórták s megszalasztották. Ezalatt Metellus az ostrom hevében ellenséges lármát hall a háta mögül.
Megfordulván lovával látja, hogy feléje futnak, s ez annak a jele, hogy az ő emberei. Gyorsan a táborhoz küldi összes lovasságát, valamint a szövetséges zászlóaljakkal mindjárt Mariust és könnyezve kéri őt barátságukra s a haza szent nevére, ne hagyja győztes seregükre száradni a gyalázatot, se az ellenséget bosszulatlanul odább állni. Ez hamar teljesítő az utasítást. Jugurtha a tábori sáncművek közt nehezen vergődött ki s mivel emberei részint alázuhantak a sáncról, részint a szűk utakon sietségükben maguk-magukban tettek kárt, csak nagy veszteséggel bírt védett helyre vonulni vissza. Metellus az éj beálltával abbahagyta a harcot s a táborba tért seregével.

59. Másnap, mielőtt ostromra indult, az egész lovasságot a tábor előtt foglalkoztatta azon az oldalon, a merről a királynak jönnie kellett; a kapukat s közvetlen környéküket kiosztotta tribunusainak, maga azután a város alá vonult s, mint előtte való nap, a fal ostromához fogott. Ezalatt Jugurtha hirtelen a mieinkre üt rejtekéből. Az elől állókat kissé megzavarta az ijedtség, de a többi gyorsan segítségükre érkezett. Nem is bírtak volna tovább ellenállni a numidák, ha összecsapáskor nagy öldöklést nem visznek véghez lovassággal vegyített gyalogosaik. Ezekben bízott a lovasságuk s nem a rendes lovassági ütközet módján előbb támadt azután hátrált, hanem egyenesen ellenünk vágtatott s összekavarta, felforgatta csatasorainkat. így azután a könnyű gyalogság-közreműködésével majdnem győzelmet arattak fölöttünk.

60. Ezalatt nagy erőfeszítéssel folyt a harc Zamánál. A hol épen alvezér vagy tribunus volt a parancsnok, oda vetették magukat leghevesebben a numidák s nem annyira egymásba, mint inkább magukba vetették bizalmukat. Ép így tett a városi lakosság is. Támadtak s védekeztek mindenfelé; jobban esett egymást megsebesíteniük, mint magukat takarniuk. Szitok és buzdítás, ujjongás és nyögés, hozzá fegyvercsörgés vegyest verdeste az eget s repdestek a nyilak mindkét részről.
Amint az ellenség valamennyire alább hagyott a harccal, az erősség védői feszült figyelemmel lesték a távolból a lovascsatát; amint Jugurtha ügye fordult, a szerint majd öröm majd szorongás volt látható rajtuk. S mintha hallhatták vagy láthatták volna övéik, egyik int, másik buzdít, jelt ad kezével vagy feszeng testében s ide-oda hajolva úgy tesznek, mintha nyilakat kerülnének vagy lőnének. Amint ezt észrevette Marius, aki épen azon a részen vezérkedett, készakarva lanyhábban küzd, csüggedést színlel s a numidáknak zavartalanul engedi szemlélni a király harcát. Mikor azután így egészen lebilincselte őket az övéik iránt való érdeklődés, hirtelen erős rohamot intéz a falak ellen. Már majdnem a faltetőre hatoltak hágcsókon a katonái, mikor a városbeliek odarohanván köveket, tüzet s másféle lövedékeket szórnak rájuk. Eleinte csak kibírták ezt a mieink; utóbb azonban, mikor egyre-másra töredeztek le a hágcsók, a rajtuk állók alázuhantak, a többi pedig, ki, hogy bírt, menekült, néhány ép bőrrel, a legtöbb azonban sebesülten. Az éj végre mindkét részen véget vetett a harcnak.

61. Midőn látta Metellus, hogy szándéka meghiúsult, mert sem a várost nem bírta bevenni, sem Jugurtha nem ereszkedett harcba máskép, mint lesből vagy kedvére való helyen; meg hogy a nyár is elmúlt már: elvonult Zama alól, a hozzápártolt s fekvésüknél vagy falaiknál fogva eléggé védett városokba őrséget rakott, seregét pedig a római tartománynak Numidiával szomszédos részében szállásolta el télére. De ezt az időt sem töltötte el mások módjára semmittevéssel, mulatozással, hanem mivel fegyveres hadviseléssel nem igen boldogult, barátai révén készült behálózni a királyt s azok hitszegését használni ellene fegyverül.
Sok mindenféle ígérettel Bomilcart vette hát elő, a ki Jugurthával Rómában járt s az adott túszokkal nem törődve megszökött a Massiva meggyilkolása ügyében elrendelt büntető kereset elől. Neki ugyanis leginkább módjában volt lépre csalni Jugurthát a köztük levő benső barátságnál fogva. Mindjárt elsőre el is ért annyit, hogy Bomilcar titkon eljött hozzá értekezni. Ott azután szavát adta neki, hogy a senatus büntetlen hagyja s kiadja mindenét, ha élve vagy halva kezébe adja neki Jugurthát. Rá is vette könnyű szerrel a hitetlen numidát, kivált mert félt, hogy ha béke jön létre a rómaiakkal, a föltételek alapján fogják őt kínos halálra kiszolgáltatni.

62. Ez megragadva az alkalmat fölkereste a tépelődő s balszerencséjén búsongó Jugurthát, s könnyes szemmel kérte, vessen már gondot valahára magára, gyermekeire s teljes mértékben rászolgált népére. Elvesztettek minden csatát, földjük elpusztítva hever, számos emberük fogságba jutott vagy elesett, az ország anyagi ereje el-fogyott; elég sok próbát tettek már katonáik vitézségével s a szerencsével; vigyázzon, mert ha tovább is késlekedik, majd a numidák maguk találnak segíteni magukon. Ezzel s más efféle beszédekkel rávette a királyt a meghódolásra.
Követek mentek a római fővezérhez azon üzenettel, hogy Jugurtha kész teljesíteni parancsait s kegyelemre megadja magát országostul minden kikötés nélkül. Metellus mindjárt magához hívatta a téli szállásról az összes senatus-rendbeli férfiakat s hadi tanácsot ült velők meg más arra való emberekkel. Ősi szokás szerint a haditanács határozata értelmében 200,000 font ezüstöt, az Összes elefántjait s szépszámú lovat és fegyvert követelt Jugurthától a követek útján. Ennek haladéktalan teljesülése után a szőkévényeket maga elé kisértette megkötözve. Parancsához képest elé is kisérték nagy részüket; néhány azonban, még mikor a hódolás kezdődött, elszökött Bocchus királyhoz Mauretaniába.
Ámde Jugurtha, mikor már elvettek tőle fegyvert, embert, pénzt s Tisidiumba idézték parancsra, ismét mást gondolt, mert rossz lelkiismereténél fogva félt a méltó büntetéstől. Sok napot töltött el tépelődés közt. Majd úgy érezte, hogyha már úgyis torkig van bajjal, bármi jobb ránézve a háborúnál; majd elgondolta, mekkora csapás volna trónról szolgaságra jutni, s mindamellett, hogy haszontalanul elvesztegette nagyszámú, jelentékeny szerét, újra kezdte a háborút. Rómában pedig a tanács, mikor kérdést intéztek hozzá a tartományok dolgában, Numidiát Metellusnak szavazta meg.

63. Ekkor tájt Uticában C. Mariusnak, mikor ájtatos áldozattal járult az istenek elé, azt jelentette az áldozat-vizsgáló, hogy csoda nagy jövendő áll neki; azért az istenekben vetett bizalommal csak igyekezzék megvalósítani terveit s próbáljon szerencsét minél gyakrabban, mert minden sikerülni fog neki. Már régóta nagyon vágyott consulságra s annak elnyeréséhez családja régiségén kívül bőven meg is volt minden kelléke, ú. m. igyekezet, becsületesség, nagy hadi jártasság, harctéren nagy elszántság, a polgári életben mérséklet; nem engedett magára befolyást szenvedelmeinek s a gazdagságnak, csupán dicsőségre vágyott.
Arpinumban született s ott élte át egész gyermekkorát. Mihelyt elérte a katonakort, katonáskodásban gyakorolta magát, nem a körmönfont görög szólásban s a nagyvárosias pipereskedésben. Ily üdvös foglalatosságban romlatlan jelleme hamar kialakult. Mikor először folyamodott a néphez katonai tribunusságért, valamennyi tribus ő rá szavazott, mert elég ismerős volt ő, bár legtöbben nem ismerték őt látásból sem. E hivatala után egymásután érdemelte ki a többit s mindenkor akként járt el hivatalaiban, hogy magasabbra Ítélték méltónak annál, melyet viselt. Mindazáltal ezen eladdig ily kiváló férfiú - mert nagyravágyása későbben buktatta meg nem mert pályázni consulságért. Más hivatalt elnyerhetett ugyan minden polgár, de a consulság még akkor is csak a nemesek közt szállt kézről-kézre. Új nemest, ha még oly híres volt s ha még oly kiváló tettek ékesítették, akkor sem tartották méltónak ama hivatalra, melyen mintegy foltot ejtene.

64. Látván tehát Marius, hogy épen arra céloz az áldozatmagyarázó jóslata, a mire őt szíve-vágya sarkalta, szabadságot kér Metellustól, hogy pályázhasson. Ám ez igen nagy vitézséggel, dicsőséggel s egyéb, derekaknak kívánatos érdemekkel dicsekedhetett ugyan, de meg volt benne is a nemesek közös hibája, a büszke gőg. Azért először e szokatlan kívánságon megütközve csodálkozását fejezte ki Marius szándéka fölött s mintegy barátságosan inti őt, ne fogjon oly visszás vállalatba s ne lásson nagyobbra lángjánál; nem való mindenkinek minden; meg lehet elégedve a maga sorsával; de nem is tanácsos olyat kérnie a római néptől, a mit ez joggal megtagadhat tőle. Mivel azonban sem ezen, sem más hasonló szavaira nem változott Marius szándéka, válaszul azt adta, hogy mihelyt csak engedi a közügy, teljesíti kérését.
Később is azonban gyakori sürgetésére állítólag azt szokta mondani, ne siessen távozni, elég korán lesz fiával egyszerre folyamodnia a consulságért. Ez akkor húsz éves lehetett s ott katonáskodott atyja oldalán. E nyilatkozat nagyon feltüzelte Marinát az óhajtott tisztség után is, de kivált Metellus ellen. Engedve a legrosszabb tanácsadóknak, szenvedelmének és haragjának, nem tartózkodott semmi cselekedettől, semmi nyilatkozattól, a mivel csak előmozdíthatta nagyravágyó célját; a katonaságot, melynek a téli szálláson vezére volt, még lazább fegyelem alatt tartotta, mint azelőtt; a kereskedők előtt, akik nagy számmal voltak Uticában, gáncsolólag s egyszersmind kérkedőleg nyilatkozott a háborúról, hogy t. i. ha reá bíznák a fele hadsereget, pár nap alatt bilincsre verné Jugurthát; a fővezér ugyanis szándékosan nyújtja a háborút, mert mint afféle üres ember királyi gőgjében fölötte nagy örömét leli a fővezérségben. Azok annál is hihetőbbeknek látták e rágalmakat, mert a tartós háború megrongálta vagyoni állapotukat s a kit vágya kerget, annak semmi sem megy elég gyorsan.

65. Volt továbbá a seregünkben egy Gauda nevű numida fia Mastanabalnak, Masinissa unokája, a kit Micipsa másodsorbeli örökösének tett meg végrendeletében. Betegségek megviselték s e miatt kissé hibás elméjű volt. Mikor ez azt kívánta Metellustól, hogy királyok módjára mellé űlhessen, úgyszintén később egy szakasz római lovast kívánt tőle testőrségül, mind a kettőt megtagadta tőle; a megtisztelést azért, mert az csak azokat illeti, akiket a római nép királyi címmel tüneteit ki, a testőrséget pedig azért, mert lealázó volna római lovasokra, ha egy numida mellé adnák csatlósokul.
Keserűségében felkérésé őt Marius s biztatta, torolja meg a fővezér sértését az ő támogatásával. ínyére való szavaival föllovalta a beteges s épen azért nem egész épelméjű embert; hiszen hát ő - mondja neki - király, jelentékeny ember, unokája Masinissának; Jugurtha elfogatása vagy halála esetén legott övé lenne Numidia trónja s ez hamarosan meg is eshetnék, ha e háborúra őt küldenék ki consulként. Így részint Marius, részint még inkább a béke óhajtása arra bírta őt is meg a római lovagokat is, katonákat s kereskedőket egyaránt, hogy panaszos leveleket küldjenek Metellus ellen ismerőseiknek Rómába s Mariust kérjék fővezérül. Sokan is korteskedtek aztán consulsága érdekében hathatós ajánlásukkal; még hozzá a polgárság, miután a Mamilius-féle törvény lesújtotta a nemességet, új nemeseket igyekezett magas polcra emelni. így Mariusnak minden a kezére játszott.



Folytatás: A Iugurtha-háború IV.

..