logo

III Junius AD

A Iugurtha-háború II.

19. Később a phceniciaiak, részint, hogy apasszák népük nagy számát, részint hatalomra vágyásból kitelepülésre bírták a köznépet más elégül ellenekkel együtt s a tenger mellékén Hippót, Hadrumetumot, Leptist s más városokat alapították; ezek aztán rövid idő alatt fölvirágzottak s szülővárosukat támogatásukban részesítették, némelyek pedig emelték dicsőségét is. Mivel azonban az idő sürget s más tárgyra kell áttérnem, Karthágóról jobbnak látom hallgatni, mintsem keveset mondani.
Katabathmónnál, mely elválasztja Egyiptomot Afrikától, első város a tengerparton Cyrene, a theraiak gyarmata, azután a két Syrtis, közöttük Leptis, a Philaenus-testvérek síremlékei, melyeket a karthágóiak birodalmuk határának tekintettek Egyiptom felől, azután más pún városok. A többi terület egész Mauretániáig a numidáké; Hispánia közvetlen közelében a maurusok laknak.
Numidiától délre hallomásom szerint a gaetulusok élnek részint kunyhókban, részint még meglehetős vad módra kóborolva, rajtuk túl az iethiopsok laknak, majd a nap hevétől kiaszott vidék következik. A Jugurtha-féle háború idejében a római nép kormányozta tisztviselői által a pún városok legtöbbjét, valamint a karthágóiak országát, melyet nem sokkal előbb hódított meg. A gaetulusok nagyrésze, valamint a numidák egész a Muluccha folyóig Jugurtha alattvalói voltak; az összes maurusoknak Bocchus volt az uruk, a ki csakis híréből ismerte a római népet, úgyszintén mi sem érintkeztünk vele addig, sem mint ellenséggel sem mint baráttal. Afrikáról s lakóiról tárgyam megvilágosítása céljából ennyi elég.

20. Az ország felosztása után, a mikor már a követek távoztak Afrikából, Jugurtha látta, hogy alaptalan volt félelme, mert megkapta gonoszsága jutalmát. Akkor már biztosra vette, a mit Numantiánál hallott barátaitól, hogy tudniillik Rómában minden eladó s mivel hozzá még azok is biztatták ígéreteikkel, a kiket kevéssel azelőtt vesztegetett meg pazar ajándékaival, Adherbal országára vetette szemét. Ő maga szenvedelmes és harcias volt, ellenfele ellenben csendes, jámbor, békés temészetű, a kivel könnyen el lehetett bánni, inkább félénk, mint félelmetes. Ennélfogva nagy sereggel becsap váratlanul az országába, sok embert kézre kerít barmával és egyéb jószágával együtt, felgyújtja hajlékaikat, majd mindenüvé betör lovasságával rabolva, dúlva. Ezután egész seregével visszatért országába azon hitben, hogy Adherbal fegyveres bosszúra határozza el magát keserűségében s evvel aztán meglesz az ok a háborúra. De ez átlátta, hogy fegyveres erővel nem mérkőzhetik vele, meg jobban is bízott a római nép barátságában, mint a numidákban; csak követeket küldött hát Jugurthához, hogy panaszt tegyenek a neki okozott károkért. És bár sértő válasszal tértek vissza, mégis készebb volt mindent tűrni, mint fegyverhez nyúlni, mivel ilyetén kísérlete annak előtte balul ütött ki. De nem érte be ennyivel a kapzsi Jugurtha, a ki egész országát megszállta már képzeletben. Most azután már nem portyázó csapattal, mint előbb, hanem nagy hadsereggel fogott háborúhoz s leplezetlenül tört egész Numidia uralma után. A merre csak vonult, dúlt városokon, földeken, zsákmányolt s övéit bátorsággal, az ellenséget pedig rettegéssel töltötte el.

21. Mikor Adherbal látta, hogy már nincs mást mit tenni, mint országát vagy veszni hagyni, vagy fegyverrel megmenteni, kénytelenségből hadat gyűjtött s Jugurtha elé vonult. A két sereg nem messze a tengertől Cirta városa közelében állapodott meg s mivel már későre járt az idő, nem ütközött meg. Hajnali szürkületkor azonban Jugurtha katonái jeladásra az ellenség táborára törtek s teljesen szétverték embereit, kit azon félálmosan, kit pedig
amint épen fegyvere után nyúlt. Adherbal csak néhány lovasával bírt bemenekülni Cirtába s, ha az épen ott időző számos római polgár föl nem tartóztatja Jugurthát a város falánál, akkor a háború be is végződött volna a két király közt azon a napon, melyen megkezdődött. Így azután Jugurtha a várost megszállta s védőtetők, ostromtornyok s mindenfajta gépek segítségével nagy sietve látott hozzá az ostromhoz, hogy időben megelőzze a követeket, akiket értesülése szerint még az ütközet előtt küldött Adherbal Rómába. Ellenségeskedésük hírére a senatus három ifjút küldött Afrikába, hogy mind a két királynak jelentsék ki a római senatus és nép ama parancsát, illetve határozatát, hogy hagyják abba a háborút s vitás dolgaikat a törvény útján intézzék el, ne pedig háborúval; mert csak ez az út-mód egyeztethető össze mind a római nép méltóságával mind a magukéval.

22. A követek siettek Afrikába, annál is inkább, mert még Rómában, indulásuk előtt hallottak az ütközetről s Cirta ostromlásáról. De az erről vett hírük még istenes volt. Beszédjük meghallgatása után Jugurtha azt felelte, hogy ö előtte semmi sem oly szent és becses, mint a senatus határozata; fiatal korától fogva az volt a főtörekvése, hogy kiérdemelje a tekintélyes férfiak elismerését; vitézségével vívta ki P. Scipiónak, ama kiváló férfiúnak, a tetszését is, nem ravaszsággal; szintezen tulajdonságaiért fogadta őt fiává és trónja egyik örökösévé Micipsa, nem pedig gyermektelenség miatt. De épen azért minél több nemes és bátor tettet vitt véghez, annál kevésbé tűrheti a jogtalanságot maga ellen. Márpedig Adherbal alattomos úton tört élete ellen s ő csak, mikor már biztos tudomása volt erről, akkor állt útjába gonosz szándékának. A római néptől nem volna sem helyes, sem pedig méltányos eljárás, ha nem engedné őt a nemzetközi jog szerint cselekedni; elvégre ő mind e tárgyban követeket fog küldeni Rómába rövid idő alatt. így váltak el egymástól. Adherballal nem is beszélhettek.

23. Midőn már gondolta Jugurtha, hogy a követek elhagyták Afrika földjét, Círtát pedig nem bírta bevenni természetes fekvése miatt, sánccal és árokkal kerítette körül a várfalat, tornyokat emelt s erős őrséggel rakta meg, azonkívül éjjel-nappal próbálgatta bevenni hol fegyveres erővel, hol fortéllyal; a falvédőket hol jutalommal kecsegtette, hol ijesztgette, övéit ellenben buzdító szavakkal serkentette vitézségre, szóval egész hévvel tett-vett mindent. Mikor már látta Adherbal, hogy egész ügye veszni indult, hogy ellenfele engesztelhetetlen, segélyre semmi kilátása s a szükségletek hiánya miatt lehetetlen a háborút húzni-halasztani. Cirtába menekült emberei közül két ügyes harcost szemelt ki s részint mindenféle Ígérettel, részint szánalmas sorsa feltüntetésével rábírta, hogy éj idején az ellenséges erősségeken át menjenek a tenger legközelebb eső pontjához s onnan Rómába. 

24. A két numida alig néhány nap alatt foganatosította a parancsot. A senatusban felolvastatták Adherbal levelét, melynek ez volt a tartalma:
„Nem a magam hibájából járulok kéréssel oly sűrűn hozzátok, tanácsatyák, hanem Jugurtha erőszakoskodása kényszerít rá, a ki oly nagy hévvel tör ellenem, hogy nem néz sem titeket sem a halhatatlan isteneket s éltemet mindennél jobban szomjúhozza. így aztán már öt hónap óta vagyok körülzárva fegyveres sereggel én, a római nép szövetségese és híve, s nem segítenek rajtam sem atyámnak, Micipsának, jótéteményei sem a ti rendeleteitek. Azt sem tudom, a fegyveres erő szorongat-e erősebben, vagy az éhség. Szomorú helyzetemben nem írhatok többet Jugurtháról; különben máskor is tapasztaltam már, hogy szerencsétlen nem igen talál hitelre. Annyit azonban átlátok, hogy ő többre tör, mint én vagyok, s nem vágyhatok egyszerre a ti barátságtokra és az én országomra.
Hogy melyiket tartja fontosabbnak, azt mindenki tudja. Mert hiszen először megölette fitestvéremet, Hiempsalt, azután engem űzött ki országomból. De e jogtalanság persze rajtam esett, titeket hát nem érdekel. Hanem most a ti országa tokát tartja megszállva, körülzárt engem, a kit ti tettetek meg Numidia kormányzójának. Hogy mennyibe vette üzeneteiteket, mutatja veszedelmes helyzetem. Mi hatna még s rá, hacsak nem a ti hatalmatok? Mert részemről jobb szeretném, ha mind e levelem tartalma, mind pedig más alkalmakkor a senatus elé terjesztett panaszom alaptalan volna, mintsem azt, hogy szerencsétlen sorsom igazolja panaszomat. Ámde, ha már az a sorsom, hogy Jugurtha rajtam mutassa be gaz szándékait, nem azt kívánom már, hogy a haláltól s nyomorúságtól szabaduljak, hanem csupán ellenségem hatalmától és testi kínzástól. Numidia trónjával, mely a tietek, csináljatok, a mi tétszik; de birodalmatok méltóságára s barátság tok megbízhatóságára nézvést mentsetek még az ő istentelen kezeitől engem, ha él még bennetek némi emléke az én nagy atyámnak, Masinissának.”

25. E levél felolvasása után némelyek azt javasolták, hogy sereget kell küldeni Afrikába s mielőbb segíteni Adherbalon; a közben azután határozzanak affelől, mi történjék Jugurthával, a miért a követeknek nem engedelmeskedett. De a királynak azok a bizonyos pártfogói mindent elkövettek, hogy ily határozat létre ne jöjjön. így a közérdeket, mint a hogyan legtöbb esetben történni szokott, háttérbe szorította a magán barátság. Mégis küldöttek Afrikába követekül koros, nemes embereket, a kik magas hivatalokat viseltek már, köztük a föntebb említett M. Scaurust, a ki már volt consul, akkor pedig a senatus dékánja. Ezek tekintettel az általános felháborodásra s egyszersmind a numidák sürgető kérésére három nap múltával hajóra szálltak. Erre hamar Uticába érkezvén levelet küldöttek Jugurthának, hogy a lehető legnagyobb gyorsasággal jöjjön a római tartományba; őket a senatus küldötte hozzá. Mikor ez értesült, hogy előkelő s nagy befolyású férfiak érkeztek Rómából az ő vállalatát meghiúsítani, eleinte a félelem és heves vágy hatása alatt habozott; mert tartott a senatus haragjától, ha nem engedelmeskedik a követeknek; másrészről pedig vágya vakon ragadta őt gonosz Szándéka végrehajtására. E kapzsi emberben végre is a gonosz szándék győzött.
Cirtát tehát bekeríti hadával s minden ereje megfeszítésével rohanta meg azon reményben, hogy vagy erővel vagy fortéllyal leghamarabb talál módot a győzelemre úgy, ha az ellenséges haderőt megosztja. Azonban vállalata kudarcot vallott s így nem érhette el célját, azt t. i., hogy még a követekkel való találkozása előtt hatalmába kerítse Adherbalt. Így azután, hogy még hosszabb késedelmével magára ne haragítsa Scaurust, a kitől legjobban tartott, kevés számú lovas kíséretében a római tartományba ment. És bár keményen megfenyegették a n senatus nevében, a miért föl nem hagyott az ostrommal, mégis az lett a vége a sok beszédnek, hogy a követek eredmény nélkül tértek vissza.

26. Ennek hallatára a cirtabeli italusok, a kiknek vitézsége védte addig a várat, abbéli bizalmukban, hogy a hatalmas római népre való tekintetből nem lesz bántódásuk, ha megadják magukat, azt tanácsolták Adherbalnak adja meg magát a várossal együtt Jugurthának s csupán életben maradásukat kösse ki föltételül; a többit majd, elintézi a tanács. Ő tehát, bár átlátta, hogy minden többet ér Jugurtha adott szavánál, mégis meghódolt az italusok tanácsa értelmében, mert ellenkezés esetén ezek úgyis rákényszeríthették volna. Jugurtha először is Adherbalt végeztette ki kegyetlen módon, azután a numida ifjakat és a kereskedőket vegyest öldöste le, ki mint útjába akadt fegyveresen.

27. Amint ezt az esetet Rómában megtudták s a tanácsban tárgyalni kezdték, a király ugyanaz a bérelt hívei közbeszólásukkal s többször személyes befolyásukkal, olykor pedig üres vitákkal húzták-halasztották az időt s így törekedtek a kegyetlen cselekedetet enyhíteni. S ha C. Memmius megválasztott néptribunus, egy tevékeny s a nemesség hatalmára ugyancsak féltékeny ember, föl nem világosítja a római népet, hogy az a néhány pártember fátyolt igyekszik borítani Jugurtha gaztettére, bizony-bizony az egész fölháborodás elaludt volna a tanácskozás halogatásával. Oly nagy hódítást tett Jugurtha személyes összeköttetése és pénze! A tanács azonban hibásnak érezvén magát félt a néptől s a leendő consuloknak a lex Sempronia értelmében Numidiát és Italiát jelölte ki provinciákul. Consulokká megválasztották P. Scipio Nasicát és L. Bestiát; Calpurniusnak Numidia jutott, Scipiónak Itália. Erre sereget szednek, hogy Afrikába szállítsák, s határoznak a zsold és más hadi szükségletek tárgyában.

28. Jugurtha e nem várt hír hallatára, mivelhogy ő már beleélte magát abba a hitbe, hogy Rómában mindent meg lehet venni, elküldi a fiát két meghitt embere kíséretében a tanácshoz követekül s nekik is, mint a Hiempsal megölése után küldött követeknek, azt a megbízást adja, hogy minden emberfiát kísértsenek meg pénzzel. Mikor már közel jártak Rómához, Bestia fölvetette a kérdést a senatusban, hajlandó-e a városba bebocsájtani Jugurtha követeit. A senatus kimondotta, hogy ha csak nem az ország s maga a király meghódolását hozták, a következő tíz nap leforgása alatt hagyják el Itáliát. A consul közli a senatus határozatát a követekkel; így aztán ezek dolguk-végezetlen térnek haza.
Eközben Calpurnius, mikor már készen volt a serege, előkelő szóvivő embereket vett maga mellé azon reményben, hogy ezek tekintélye fedezni fogja netán a ballépéseit. Köztük volt Scaurus, a kinek jelleméről és magatartásáról fentebb szóltunk. Mert a mi consulunkban számos jó testi-lelki tulajdonság megvolt, úgymint kitartás, határozottság, elég előrelátás, kellő jártasság a hadviselésben s igen nagy merészség szembe szállni veszéllyel s meglepetésekkel. Csakhogy egyik sem érvényesülhetett kapzsisága miatt. A légiók azután Itálián át Regiumba, onnan Siciliába, majd Siciliából Afrikába keltek át. Calpurnius élelmi szerekről gondoskodott s kezdetben nagy buzgósággal esett Numidiára; harcai közben számos foglyot ejtett s néhány várost bevett.

29. De mikor ezután Jugurtha a követei útján pénzzel kezdett dolgozni s rámutatott a rábízott háború nehézségeire, kapzsiságban sínylődő lelke hamar megadta magát. Minden tervébe beavatta azonban és segítő társul használta fel Scaurust, a ki eleinte, mikor már a pártjabeli emberek legnagyobb része meg volt is vesztegetve, egész hévvel küzdött a király ellen; de a sok pénz őt is letérítette a becsület útjáról. Jugurtha először csak a háború lassúságát igyekezett elérni pénzével, azon hitben, hogy azonközben majd csak megy valamire Rómában akár pénzével, akár személyes összeköttetéseivel; később azonban, mikor megnyerte Scaurust cselszövése pártolójául, a békekötés biztos reményében arra tökélte el magát, hogy minden egyes föltételt személyesen tárgyal meg velők.
Erre az időre pedig a consul Sextius quaestort a Jugurtha alá tartozó Vaga városába küldte túszul gabna átvétel ürügye alatt, a mely gabonát nyíltan követelt Calpurnius Jugurtha követeitől. Mert a meghódolás lefolyása alatt fegyverszünet volt. Jugurtha tehát elhatározása szerint a római táborba ment, a haditanács előtt csak röviden szólt az ő eljárása okozta fölháborodásról és a meghódolásról, a többit ellenben hatszemközt beszélte meg Bestiával és Scaurussal; másnap azután, csakúgy minden rend nélkül, megtartják a szavazást s Jugurtha hódolását elfogadják. Mégis kapott a quaestor, amint a haditanács előtt kiadott rendelet szólt, harminc elefántot, sok marhát s lovat, meg egy kis pénzt. Calpurnius Rómába utazott tisztviselő-választásra. Numidiában és seregünkben béke uralkodott.

30. Miután híre ment, hogy Afrikában mi s hogyan történt. Rómában mindenfelé s minden gyülekezetben a consul eljárásáról folyt a beszéd. A népben nagy volt az elkeseredés, a tanácsosokon pedig az aggodalom vett erőt, mert nem voltak vele tisztában, jóváhagyjanak-e egy oly meggyalázó tettet vagy megsemmisítsék a consul intézkedését. S főleg Scaurus tekintélye tartotta őket vissza a helyes úttól, mert hallatszott, hogy ő volt Bestia tanácsadója és bűntársa. Ellenben C Memmius, a kinek független gondolkozásáról s a hatalmas nemesség iránt való gyűlöletéről fentebb szóltunk, azalatt, míg a tanács habozott s késedelmeskedett, bosszúra serkentette a népet beszédeivel; intette, ne hagyja cserben hazáját s szabadságát; előtárta a nemesség számos zsarnoki eljárását; szóval egész tűzzel igyekezett mindenképpen felizgatni a népet. Minthogy azonban ez időben jeles és hatásos szónok hírében állt Memmius, helyén valónak gondoltam oly sok beszéde közül egyet megörökíteni, még pedig azt látom legérdemesebbnek elmondani, a mit Bestia hazatérése után egy népgyűlésben ilyenformán adott elő:

31. „Számos ok szól bennem az ellen, hogy felszólaljak előttetek, polgártársak, úgymint az ellenpárt hatalma, türelmességetek, a jogi állapot teljes hiánya, kivált pedig az, hogy a becsületesség inkább veszedelemmel jár, mintsem elismeréssel. De hazám szeretete mindenek fölött áll. Mert szinte átallom szóvá tenni, hogy az utóbbi tizenöt év alatt mily csúf játékot űzött veletek az oligarchák gőgje, mily csúfosan s megtorlás nélkül vesztek el szószólóitok, mennyire megzsibbasztotta telketeket a kényelemszeretet és a szellemi renyheség. Még most sem éledtek, mikor már ártalmatlanná lettek ellenfeleitek, s még most is féllek azoktól, a kiket nektek illenék rettegésben tartanotok. De bár így vagyunk, mégsem hagy nyugtot lelkem, hogy az ellenpárt hatalmaskodásának gátat vessek. Legalább élni próbálok az apámtól örökölt szabadsággal. Hogy hiába teszem-e vagy sikerrel, rajtatok áll, polgártársak.
Nem arra biztatlak én benneteket, hogy fegyverrel lépjetek föl a jogtalankodás ellen, mint a hogy gyakran tették őseitek. Semmi szükség sincs erőszakra, sem különválásra: majd megbuktatja őket okvetetlenül szerintük egyesuralomra tört, fenyítő vizsgálat alá vonták a római polgárságot; szintén a ti soraitokból sokat végeztek ki börtönben Caius Gracchus és Marcus Fulvius meggyilkolása után. Egyik esetben sem a törvény veteti véget a vérengzésnek, hanem az ő tetszésük. Ám nevezzük bár egyesuralomra törekvésnek a polgárság jogainak helyreállítását; mondjuk bár jogos cselekedetnek mindazt, a mit polgárvér ontása nélkül megtorolni lehetetlen. Korábbi években csendes bosszúsággal néztétek, mint fosztják ki a közpénztárt, mint adóznak királyok és szabad népek néhány nemesnek s hogy ezek élvezik a legnagyobb tekintélyt is, meg a legnagyobb gazdagságot is; mégsem volt elég nekik büntetlenül folytatlak ily gaz üzelmeket; azért kerültek utoljára ellenségeitek kezére törvényeitek, felségjogotok s isteni és emberi viszonyokba vágó összes jogkörötök. S a tettesek nemhogy szégyelnék magukat, vagy bánnák tettüket, hanem itt járnak-kelnek előttetek fennhéjázva s kérkednek ki papi és consuli méltóságával, ki diadalmeneteivel, mintha kitüntetéskép jutottak volna hozzájuk, nem pedig rablózsákmánykép.
Még olcsó pénzen vett rabszolgák sem tűrik n el uraik igazságtalan bánásmódját: ti, polgársársak, egy-kedvűen viselitek a szolga-jármot, holott uralkodásra vagytok hivatva. De hát kik azok, a kik kezükbe kerítették az államot? Legnagyobb gazemberek azok, kezük vérrel van szennyezve, kapzsiságuk határtalan; szóval a legveszedelmesebb fajtából valók ők, de azért legfenntebb hordják fejőket s adott szót, állásuk díszét, kegyeletet, szóval minden tisztességes és becstelen utat-módot hasznukra zsákmányolnak ki. Közülök egyesek néptribunusok meggyilkolásával, mások jogtalan törvénykezéssel, legtöbbjük a ti öldöklésetekkel sáncolta körül magát. így azután ki gonoszabbal járt el közülük, annál nagyobb biztosságnak örvend; a félelmet, mely gonosztetteikért fölöttük lebegett, élhetetlenségtek következtében rátok terjesztették át, őket ellenben közös vágyuk, közös gyűlöletük s félelmük közös tárgya mind egyesítette. Ennek ugyan jók közt barátság a neve, de rosszak közt visszavonás.
Hogyha ti annyit törődnétek a szabadsággal, mint a mily hévvel törnek ők a hatalmaskodásra, akkor bizonyára nem volna az állam közpréda, mint most, s nem a legvakmerőbbek kezében volnának a hivatalok, hanem a legderekabbakéban. Őseitek jogaik kivívása s a népfenség megalapítása végett szakadtak el s szállták meg kétízben az Aventinust fegyveresen; ti a tőlük örökül kapott szabadságért sem volnátok készek mindent elkövetni, még pedig annál nagyobb hévvel, minél nagyobb gyalázat elveszíteni a készet, mint egyáltalán meg sem szerezni?
Azt mondhatná erre valaki: „Mit tanácsolsz tehát? Meg is kell büntetni azokat, a kik elárulták az államot, csakhogy nem fegyveres erővel - mert méltatlanabb volna ezt nektek megtenni, mint nekik elszenvedni- hanem fenyítő vizsgálat s Jugurtha saját vallomása alapján. Mert ha ez hajlandó magát megadni, bizonnyal engedni fog parancsotoknak; ha ellenben nem hederít rá, akkor éppenséggel beláthatjátok majd, miféle békekötés vagy hódolás lenne az, melyből gonosztetteiért Jugurthára büntetlenség, az oligarchákra nagy vagyon, az államra pedig kár és gyalázat háramlanék. Vagy talán még most sem teltetek meg csömörig az ő zsarnokságukkal s a mostani időnél jobb szeretnétek azt, midőn a hatalom, a tartományok, jogok, törvények, törvényszékek, háború és béke, egyszóval az összes isteni és emberi viszonyaink fölött az oligarchák rendelkeztek, ti pedig, a római nép, kiket ellenség le nem győzött, kik minden nép urai voltatok, megelégedtetek avval, ha élteteket meghagyták? Mert hiszen kimerte közületek megtagadni a szolgai engedelmességet?
Ámde bár én egy férfiúra nézve legnagyobb gyalázatnak tartom a jogtalankodás néma tűrését, mindazonáltal föl sem venném, hogy elnézést gyakoroltok ama gonosz emberekkel szemben, ha kíméletetek nem fenyegetne végveszedelemmel. Mert egyrészt erőszakos természetüknél fogva ők sem érik be avval, hogy büntetlenül garázdálkodhattak, hacsak utána gátat nem vettek nekik, másrészt titeket is örökös aggodalommal fenyeget az a tudat, hogy vagy rabszolgáknak kell lennetek vagy fegyveres kézzel kell megmentenetek szabadság tokát. Mert ugyan számíthatunk e becsületes kiegyezésre vagy legalább egyetértésre? Ok uralkodni akarnak, ti szabadok lenni; ők jogtalankodni, ti ettől szabadulni. Végül ők szövetségesünkkel ellenségként bánnak, ellenségünkkel szövetségesként. Képzelhető-e béke vagy barátságiig ellenkező gondolkozásmód mellett?
Arra intelek és serkentelek hát benneteket, hogy ne hagyjatok megtorlatlanul ekkora gonoszságot. Nem az államkincstár meglopása forog fenn, sem szövetségesek erőszakos zsarolása; súlyos vétségek ugyan ezek is, de annyira megszoktuk már, hogy föl sem vesszük. Hanem a legádázabb ellenségnek kiszolgáltatták a tanács tekintélyét, ki a ti hatalmi felsőbbségteket, mert itthon is meg háborúban is árúcikk volt a közügy. Ha ezeket nem tesszük bűnnyomozás tárgyává, s ha meg nem büntetjük a bűnösöket, mi egyéb marad hátra, mint a tettesek szolgáiként élnünk? Mert önkényüleg büntetlenül cselekedni annyi, mint királyként uralkodni.
Ámde én nem is arra biztatlak benneteket, hogy jobb néven vegyétek polgártársaitok jogtalan mint jogos cselekedeteit, hanem arra, hogy tönkre ne tegyétek a jókat avval, hogy a rosszakkal szemben elnézést gyakoroltak. Különben is a közéletben jobb a vett jóról feledkezni meg, mint a vett rosszról; a jót ugyanis csupán kedvetlenné teszi, ha nem törődnek vele, de a rosszat még átalkodottabbá. Ha azután elejét is vesszük a jogtalan cselekedetnek, nagy ritkán lenne szükségünk orvoslásra.

32. Ilyen és hasonló értelmű gyakori felszólalásával rávette Memmius a népet, hogy küldje Lucius Cassius akkori praetort Jugurthához és hívassa ezt bántatlansága biztosításával Kómába, hogy a király vallomása alapján könnyebben kideríthessék vétségét Scaurusnak és másoknak, a kik ellen az a vád, hogy pénzt fogadtak el tőle.
Mialatt ezek folytak Rómában, azok, a kiket Bestia Numidiában hagyott a sereg élén, a fővezérük példájára igen sok gyalázatos tettet vittek véghez. Némelyek visszaadták pénzért Jugurthának az elefántokat, mások szökevényeket adtak el neki, sőt egyesek zsákmányoltak a békés országokban. Ennyire erőt vett lelkükön a kapzsiság, akárcsak valami sorvasztó kórság.
Miután Caius Memmius javaslata az egész nemesség nagy megdöbbenésére törvénnyé vált, Cassius praetor el-utazott Jugurthához, a ki szepegett s rossz lelkiismerete miatt nem bízott ügyében, s rávette őt, hogyha már meghódolt a római népnek, ne a hatalmát hívja ki maga ellen, hanem kegyelmét iparkodjék inkább kiérdemelni. A maga részéről szavát is adja neki, hogy nem lesz bántódása. Ezt Jugurtha ép annyinak vette, mintha az állam nevében adták volna neki; oly jó hírben állt Cassius abban az időben.

33. Jugurtha a királyi méltóság szégyenére a lehető legszánalomkeltőbb ruhában ment Rómába Cassiussal. Ő benne már magában is nagy bátorság lakott; de amint nekibiztatták mindazok, a kiknek támogatásával és vétkes egyetértésével vitte véghez fönt említett összes cselekedeteit, sok pénz árán lekenyerezte Caius Bsebius néptribunust, hogy ennek szemtelen vakmerőségében védelmet találjon a törvényes büntetés és minden néven nevezendő bántalom ellen. Caius Memmius gyűlésre hívta a népet. A polgárság dühös volt Jugurthára s egy része azt akarta, hogy vessék börtönbe, másik része pedig, hogy ősi szokás szerint, mint ellenséget végeztessék ki, ha le nem leplezi cinkostársait. De Memmius, aki inkább méltóságukat tartotta szem előtt, mint haragjukat, csillapítgatta az izgatottságot, engesztelgette őket s végtére határozottan kijelentette, hogy az állam nevében biztosított bántatlanságot a maga részéről nem engedi megszegni.
Később, midőn csendesedtek s Jugurthát előállították, fölszólalt. Szóvá tette Jugurthának Rómában s Numidiában elkövetett gaztetteit; előadta, mit művelt atyja s testvérei ellen; tudja ugyan a római nép, kik voltak cinkosai és eszközei cselekedeteiben, mégis inkább szeretne biztos adatokat hallani az ő szájából. Ha feltárja az igazságot, akkor bízvást számíthat a római nép védelmére és kegyességére; ha ellenben elhallgatná, nem mentené meg cinkostársait, hanem ellenkezőleg tönkretenné magát szép reményeivel együtt.

34. Midőn Memmius befejezte beszédét, nyilatkozatra szólították föl Jugurthát. Erre Caius Baebius néptribunus, a kiről föntebb említettük, hogy meg hagyta magát vesztegetni, hallgatásra inté Jugurthát. A gyűlésen jelenlevő sokaság nagy fölháborodásában kiabálással, fenyegető tekintettel s magatartással, szóval a harag minden szokott nyilvánulásával igyekezett ráijeszteni; de azért csak az arcátlan vakmerőség aratott diadalt. A nép kijátszva távozott a gyűlésből; Jugurtha ellenben vérszemet kapott, úgyszintén Bestia s mindazok is, a kiket ez a vizsgálat nyugtalanított.

35. Ez időben egy numida tartózkodott Kómában, névszerinti Massiva. Gulussa fia, Masinissa unokája. Ez a királyfiak viszálykodásában Jugurtha ellen foglalt állást, azért azutan Cirta meghódolása és Adherbal meggyilkolása után menekült hazájából. Spurius Albinus, a ki Bestia után mindjárt a következő esztendőben consulságot viselt Quintus Minucius Butussal, rábeszélte ezt, hogy kérje a tanácstól Numidia trónját; hiszen ő ivadéka Masinissának s Jugurtha úgyis gyűlöletet vont magára és rettegésben él gonosztetteiért.
A háború után sóvárgó consul mindent készebb volt megmozgatni, mintsem elaludjék az ügy. Neki Numidia jutott tartományul, Minuciusnak pedig Macedonia. Massiva dolgához lát. Mivel Jugurtha nem látott elég védelmet barátaiban, mert kit rossz lelkiismerete tartóztatott, kit rossz híre s félelme: meghagyta Bomilcarnak, egy igen közeli rokonának s leghívebb emberének, hogy miként már sok esetben sikerrel tette, béreljen föl orvgyilkosokat Massiva ellen, még pedig a lehető legnagyobb titokban, vagy, ha így nem igen mutatkozik siker, bármily úton-módon tegye el a numidát láb alól.
Bomilcar hamarosan eleget tett a király utasításának. Ahhoz értő emberekkel kilesette Massiva útjait, kimenőit, szóval mikor s hol található; a hol aztán jó alkalom kínálkozott, lest vetett ellene. A gyilkosságra fölbérelt emberek egyike azon6 bán a kellő körültekintés nélkül támadta meg Massivát. Leszúrta ugyan öt, de elfogták és többek, különösen Albinus consul unszolására vallomást tett. Bomilcart tehát vád alá fogták ugyan, de nem a nemzetközi jog alapján, hanem inkább csak azért, mert az egyetemes természetjog így kívánta. Ő ugyanis kísérője volt Jugurthának, a ki az állam nevében biztosított oltalom alatt tartózkodott Kómában. De azért Jugurtha, bár világosan kisült rá ez a nagy bűntett, mégsem szűnt meg erőlködni az igazság kiderítése ellen mindaddig, míg csak át nem látta, hogy a tette okozta gyűlölet nagyobb már, mint hitele és pénze. Ámbár tehát az első tárgyaláskor ötvenet adott kezesnek barátai közül, mégis inkább törődött trónjával, mint a kezesekkel s titkon Numidiába küldte Bomilcárt, mert attól félt, hogy többi híve sem mer majd vele tartani, ha ezt kivégzik. Néhány nap múlva maga is útra kelt ugyanoda, miután a tanács felszólította Italia elhagyására. Mikor már kiért Rómából, állítólag sokszor visszanézett a felé szó nélkül, majd végre így szólt: „Eladó város ez s hamarosan oda lesz, ha vevője akad”

36. Ezalatt kiújulván a háború Albinius sietve szállított Afrikába élelmiszert, zsoldot s egyéb katonai szükségleteket, mindjárt útra kelt maga is, hogy a már nem soká elkövetkező választó-gyűlésig fegyveres erővel vagy az ellenség meghódolása útján vagy bármiképpen véget vethessen a háborúnak. Jugurtha viszont vontatva csinált mindent; majd egy majd más okot talált ki a halogatásra; hódolást ígért, majd ismét a félénket játszotta; hátrált az ellene nyomuló consul előtt, csakhamar azonban ő nyomult előre, hogy bizalmukat ne veszítsék emberei. Így játszották ki a consuit hol a háború, hol a béke késleltetésével. Egyesek úgy is voltak akkor meggyőződve, hogy Albinus egyetértett a királlyal; mert szerintük oly nagy sietség után alig halogatták volna a háborút fortélyból, hanem igenis bűnös lanyhaságból. Mikor azonban eljárt v az idő s egyre közelgett a választó-gyűlés napja, Albinus a fitestvérét, Aulust hagyta a táborban helyettes fővezérnek, maga pedig Rómába utazott.

37. Ez időben nagyon fölkavarta Rómában az állam-rendet a néptribunusok izgágáskodása. Publius Lucullus és Lucius Annius néptribunusok kartársaik ellenzése ellenére is erőnek erejével meg akarták tartani hivatalukat s ez a villongás egész éven át lehetetlenné tette a választást. E késedelem Aulusban, a ki - mint föntebb említettük ott maradt a harctéren helyettes fővezérként, reményt támasztott arra, hogy vagy véget vethet a hadjáratnak vagy ráijeszthet haderejével a királyra s pénzt csikarhat ki tőle. Azért januárius havában hadjáratra szólította katonáit a téli szállásról s zord téli időben erőltetett menetekkel eljutott Suthul városa alá, a hol a király kincsei voltak. Ezt ugyan részint a mostoha idő, részint kedvező fekvése miatt nem volt képes sem bevenni, sem körülzárni - a fal körül ugyanis, mely egy meredek hegy legszélén húzódott, a téli esőzések folytán mocsár képződött az iszapos síkságon, - mindazonáltal akár szinleg, hogy megfélemlítse a királyt, akár mert a kincsekért csakugyan szerette volna kézre keríteni a várost, védőtetőket tolatott előre, töltést hányatott és sürgősen végeztetett egyebet is, ami vállalata sikerét elősegíthette.

38. Hanem Jugurtha, midőn kiismerte az alvezér színlelt serénykedését és járatlanságát, ravasz módon táplálta esztelenségét. Esdeklő követeket küldözgetett hozzá, maga pedig erdős vidékeken és mellékutakon vezetgette seregét, mintha őt akarná kerülni. Végre kiegyezéssel kecsegtetve rávette Aulust, hogy Suthul alól félreeső vidékekre úgy üldözze őt, mintha hátrálóban volna előle; így kevésbé veszik észre árulását. Aközben ügyes emberekkel éjjel-nappal igyekezett megtántorítani hűségében a seregét, megvesztegettette centurióit s lovassági tisztjeit, hogy részint szökjenek át hozzá, részint pedig adott jelre hagyják el őrhelyeiket. Miután mindezt szándéka szerint elrendezte, egy késő éjszaka sok numidával váratlanul körül fogta Aulus táborát.
A szokatlan lármán meghökkennek a római katonák s ki fegyvert fog, ki elbújik, némelyek bátorítják az ijedteket; mindenfelé eszeveszett futkosás-kapkodás; az ellenség száma nagy, az eget éjhomály és felhő takarja, elől-hátul veszedelem; szóval nem tudták, menekülni biztosabb-e vagy maradni. Ámde azok közül, a kiket a király - miként kicsivel elébb említettük - megvesztegetett, egy liguriaiakból álló zászlóalj (cohors) két thrákiai lovascsapattal és néhány római közkatonával átment a királyhoz, a harmadik hadtest (legio) elsőrangú centuriója pedig a védelmére bízott sáncon át utat nyitott az ellenségnek s azon a numidák mind benyomultak. A mieink csúfos futással a szomszéd dombra menekültek, miközben legynagyobb részt elhajigálták fegyvereiket. Csak az éj s a tábor zsákmányolása tartotta vissza az ellenséget győzelme kihasználásától.
Jugurtha azután másnap az Aulussal folytatott tárgyaláson kijelenté, hogy ámbár seregestől hatalmában van, kiéheztethetné s lemészárolhatná, mindazáltal szeme előtt tartja az emberi sors változandóságát s ha kiegyez vele, bántatlanul engedi elvonulni iga alatt mindannyiukat; de tíz nap alatt hagyja el Numidiát. Súlyos és lealázó volt ugyan ez a kikötés, mégis a király óhajtása szerint jött létre a béke, mert a halálfélelmet váltották meg vele.

39. Mikor azonban erről tudomást szereztek Rómában, szorongás és levertség fogta el a polgárságot. Némelyek a birodalom dicsőségéért keseregtek, mások, a kik hadi dolgokban tapasztalatlanok voltak, a szabadságért aggódtak. Aulus ellen mindenki el volt keseredve, különösen pedig azok, a kik már több ízben kitűntek a háborúban, mivel fegyverrel kezében készebb volt gyalázattal, mint karjával próbálni meg a szabadulást. Azért Albinus, nehogy a testvére hibájából gyűlölség, sőt majd veszély áramoljék rá, a békekötést a tanács elé terjesztő szavazás végett, ám azért pótkatonaságot szedett a hadsereg részére, a szövetségesektől és a latinoktól behívta a segédcsapatokat, szóval mindenképpen szorgoskodott.
A tanács - egész helyesen - kimondta határozatképen, hogy az ö s a nép utasítása nélkül semmiféle szerződést sem volt volna szabad kötni. A consul, a kinek nem engedték a néptribunusok magával vinnie a gyűjtötte csapatokat, néhány nap múlva az Afrika-tartományba utazott el; a kikötés értelmében ugyanis az egész sereget elvezették Numidiából s a tartományban telelt. Amint odaért, nagyon szerette volna ugyan Jugurthával tovább folytatni a. háborút s enyhíteni a testvére miatt támadt elkeseredést; de mikor tapasztalta, hogy a futás szégyenén fölül á fegyelem is meg van lazulva s féktelenség és kihágás kapott lábra katonái közt, a körülményekhez képest jobbnak látta nem fogni semmihez.



Folytatás: A Iugurtha-háború III.

..