logo

IV Junius AD

A Catilina-féle összeesküvés II.

37. S nem csupán azoknak volt fonák gondolkozásmódjuk, a kik cinkosok voltak az összeesküvésben, hanem általában az egész köznép kívánta a forradalmat s ennélfogva helyeselte Catilina vállalkozását. Meg is látszott, hogy épen ebben szíve szándéka szerint cselekszik. Mert a társadalomban azok, a kiknek nincsen semmijük, mindig irigykednek a békeszerető polgárokra s magasztalják a pártütőket; utálják, a mi régi, újra vágynak s helyzetükkel való elégedetlenségükben mindent föl szeretnének forgatni; gond nélkül élnek a zavarból és lázongásból, mert vesztenivalójuk nem lévén könnyen veszik a szegénységet. De a városi köznép, az tört csak igazán vakon a forradalomra számos oknál fogva. Első sorban is azok, a kik bárhol is leghírhedtebbek voltak erkölcstelen és könnyelmű életük következtében, úgyszintén mások, a kik örökségük elvesztegetése után gyalázatos úton-módon tartották fenn magukat, végül mindazok, a kiket csíny vagy bűntett miatt távolítottak el hazáiról, úgy sereglettek Rómába, mint valami pocsolyába.
Azután sokan nem tudták feledni Sulla győzelmét s mivel látták, hogy lettek közkatonákból né-melyek tanácsosokká, mások oly gazdagokká, hogy fejedelmi jólétben s pompában tölthették életüket, mindegyikük hasonlót remélt győzelmük esetén, ha fegyvert fogna. Továbbá az ifjúság is, mely a mezőn két keze munkájával tengette életét, a magánosok és az állam adakozásaival elkapatva többre becsülte a városi kényelmes életet a háládatlan munkálkodásnál. Ezek s mások akkor mind a közveszedelemből élősködtek. Annál kevésbé lehet tehát csodálkozni azon, hogy e sanyargó, romlott erkölcsű s nagyot remélő emberek hazájukkal is csak annyit törődtek, mint magukkal.
Azonkívül bizony csak ilyen érzéssel lesték a háború kimenetelét azok is, a kiknek szüleit Sulla győzelme következtében száműzték, javaikat elkobozták s polgári jogaikat megnyirbálták. Végül, a kik más párthoz tartoztak, nem a tanácséhoz, hőbben kívánták hónuk felfordultságát, mint befolyásuk csökkenését. így tulajdon az n a baj tért vissza több év múltával hazánkra.

38. Mikor ugyanis Qu. Pompeius és M. Crassus consulsága alatt újra életre kelt a tribunusi hatalom, e fontos hatalomra jutott fiatal emberek ifjú lelkük tüzével elkezdték a tanács vádolgatásával a köznépet izgatni, majd adakozásukkal és Ígéretükkel még jobban feltüzelni s úgy tenni szert hírre és hatalomra. Ellenük minden erejét összeszedte a nemesség nagyrésze, színleg a tanács, valósággal azonban a saját hatalma érdekében. Ugyanis, hogy röviden megmondjam az igazat, ama kortól fogva összes közpályán működő embereink tisztes jelszavak alatt, némelyek, mintha a nép jogait védenék, mások, hogy a tanács tekintélyét minél magasabbra emeljék, a közjót színlelve személyes érdekeikért tusakodtak. Versengésükben nem ismertek mértéket s határt; mindkét párt kegyetlen módon használta ki győzelmét.

39. Alikor azonban Qu. Pompeiust küldöttek ki a kalózok és Mithridates elleni háborúra, attól fogva megcsappant a néppárt ereje s az urak hatalma nőtt meg. Ezek nyerték el a hivatalokat, a tartományokat s minden egyebet; maguk aztán éltek bántalom és félelem nélkül, teljes jólétben, ellenben perekkel ijesztgettek másokat, a kik hivatalos állásukban egész kíméletesen bántak a néppel.
Mihelyt azonban reménye nyílt a zavaros viszonyok közt a helyzet megváltoztatására, a régi villongás tüze éledt föl a lelkekben. S ha Catilina győzelmesen vagy legalább egyenlő erővel esik túl az első ütközeten, akkor bizonnyal nagy vérontás és szerencsétlenség döntötte volna romlásba hazánkat s a győztes fél sem élvezhette volna valami sokáig diadalát a nélkül, hogy kimerült és meg tört állapotában ki ne csavarta volna kezéből egy még hatalmasabb az uralmat és szabadságot. De az összeesküdteken kívül is számosán csatlakoztak kezdetben Catilinához, így a többi közt Fulvius, egy tanácsos fia, a kit atyja visszahurcoltatott útjából s megöletett.
Ugyanezen időben Lentulus Rómában Catilina utasítása szerint vagy személyesen vagy mások révén bújtogatta, a kiket csak jellemüknél vagy vagyoni állapotuknál fogva alkalmasaknak hitt a forradalomra, még pedig nem csupán polgárokat, hanem minden rendű és rangú embereket, a kik csak hasznára lehettek hadi vállalatuknak.

40. így valami P. Umbrenusi avval bízott meg, keresse föl az allobroxok követeit s, ha teheti, vegye rá őket a háborúban való résztvételre. Úgy gondolta ugyanis, hogy könnyen rá lehet majd bírni ilyen elhatározásra őket, mert államuk is, maguk is nyakig vannak az adósságban, meg azután a gallus nép természeténél fogva harcias. Mivel Umbrenus azelőtt üzlettel foglalkozott Galliában, ismerős volt az államok főembereinek legtöbbje előtt s ő is ismerte azokat. Ennélfogva mihelyt megpillantotta a követeket, legottan tudakozódván pár szóval hónuk állapota felől s annak balhelyzetén mintegy sajnálkozva kérdezgetni kezdte, mi szabadulást remélnek e súlyos helyzetükből.
Mikor azután hallotta panaszukat a tisztviselők kapzsisága felől s vádjukat a tanács ellen, hogy nincsen benne semmi segítségük s hogy csak a haláltól várnak megváltást sanyarú helyzetüktől, «Pedig én - úgymond - ha férfiak akartok lenni, mutathatnék nektek utat-módot, mint menekülhetnétek e súlyos bajaitoktól.» E szavai a legszebb reménnyel tölték el az allobroxokat s kérték Umbrenust, könyörüljön rajtuk; nincs akkora veszély s nehézség, a mire nem a legörömestebb szánnák el magukat, ha meg-szabadíthatnák vele hazájukat az adósságtól. Elvezette hát őket.
Brutus házához, mert közel volt a fórumhoz s nem is volt idegen a tervben Sempronia révén. Brutus ugyanis akkor távol élt Rómától. Oda hívatta még Gabiniust, hogy annál nagyobb súlyt adjon szavainak. Ennek jelenlétében föltárja az összeesküvést, megnevezi a cinkosokat s rajtuk kívül számos, minden rendű s rangú ártatlan embert, hogy annál nagyobb kedvet kapjanak a követek. Mikor azután megígérték közreműködésüket, haza bocsátja őket.

41. De az allobroxok sokáig nem tudták, mire határozzák el magukat. Előttük állt egyfelől adósságuk, harci kedvük s a remélhető győzelem esetén nagy nyereségük; másfélül ellenben a nagyobb erő, a veszéllyel nem járó politika s bizonytalan remény helyett a biztos jutalom. Míg ezeket hányják-vetik maguk közt, végre győzött hazánk szerencséje. Így azután Qu. Fabius Sangának, a kinek Szólását igen sokszor vette igénybe hazájuk, fölfedezték az egész dolgot úgy, amint megtudták. Sanga révén értesülvén Cicero a tervről lelkükre köti a követeknek, színleljék egész odaadással az összeesküvés pártolását, látogassanak el a többiekhez is, biztassák őket fényes ígéretekkel s azon legyenek, hogy minél kézzel foghatóbb bizonyítékokat szerezzenek ellenük.

42. Ugyanez idő tájt mozgolódás volt észrevehető innenső s túlsó Galliában, a picenus földön, Bruttiumban és A puhában. Azok ugyanis, a kiket Catilina már előbb kiküldözgetett, terv nélkül s mintegy ész nélkül mindent egyszerre akartak végezni. Éjjeli tanácskozásaikkal, minden fajta fegyverek szállításával, sürgés-forgásukkal s minden oldalú tevékenységükkel több félelmet okoztak, mint bajt. A tanács határozata értelmében tartott vizsgálat után Qu. Metellus Celer praetor igen sokat bebörtönöztetek közülök, úgyszintén innenső Galliában C. Murena, aki, mint legatus kormányozta e tartományt.

43. Rómában pedig Lentulus s az összeesküvés többi főcinkosa, miután véleményük szerint nagy seregük volt készen, elhatározták, hogy majd, ha Catilina a város közelébe érkezik seregével, L. Bestia néptribunus népgyűlést tart s panaszt emel Cicero intézkedései ellen s e minden tekintetben derék consulra hárítja a felelősséget a háború súlyos következményeiért; e jelre aztán következő éjjel a többi összeesküvő is hozzálát ki-ki a maga dolgához. Szerepeik állítólag ilyképpen voltak kiosztva: Statilius és Gabinius nagyszámú csapatukkal gyújtsák ki a várost tizenkét alkalmas pontján egyszerre, hogy az így támadt zavarban könnyebben hozzáférkőzhessenek a consulhoz, meg a többiekhez, a kik ellen cselvetés készült; Cethegus állja el Cicero ajtaját s erőszakkal támadjon rá; így mások is, ki ezt ki azt, öljék meg, de szülőket a fiaik, kiknek legnagyobb része a nemességből való volt; az öldöklés és tűzvész okozta általános ijedelem közt azután osonjanak ki Catilinához.
E készülődések és megállapodások alatt Cethegus egyre panaszkodott társai gyávasága miatt, hogy habozásukkal és halogatásukkal elszalasztják a legjobb alkalmakat; hogy tenni kellene, nem tanakodni ily válságos időben: hogy ő, ha csak néhányan támogatnák is. kész volna támadást intézni a tanácsház ellen a többi lanyhasága ellenére is. Már természeténél fogva vad, heves és vitéz volt ő s azt tartja, hogy a gyors cselekvés biztosítja a sikert.

44. Az allobroxok pedig Cicero utasítása szerint a többieket is fölkeresték Gabinius útján. Lentulustól, Cethegustól, Statiliustól s Cassiustól pecsétjükkel ellátott esküszerű nyilatkozat kiállítását kívánták, hogy elvihessék polgártársaiknak; mert máskép nem igen bírnák őket rávenni ily fontos vállalatra. A többi mitsem gyanítva ki is állítja azt; Cassius ellenben csak ígéri, hogy rövidesen maga megy majd oda s el is indul a városból kevés idővel a követek előtt. Lentulus egy krotoni embert, T. Volturciust, küld az allobroxokkal, hogy hazamenetelük előtt kölcsönös biztosítással erősítsék meg frigyüket Catilinával.
Maga levelet is ad át Volturciusnak Catilina számára, melynek másolata a következő: «Kilétemet megtudod majd küldöttemtől. Gondold meg, mekkora bajban forogsz, s ne feledd, hogy férfiú vagy. Vedd fontolóra, mit kívánnak érdekeid. Szerezd meg támogatását mindenkinek, még a legalsó rendűekét is.» Szóval azt üzente még, hogy miért utasítja el a rabszolgákat, ha egyszer a tanács a haza ellenségének nyilvánította. A városban kész, a mit rájuk bízott; vonuljon hát közelebb maga is haladék nélkül.

45. Mikor már mindezt így elintézték s kitűzték az indulás éjszakáját, Cicero, a ki a követek révén mindenről értesült, megparancsolta L. Valerius Flaccus és C. Pomptinus piktoroknak, hogy álljanak lesbe a Mulviushidon s tartóztassák le az allobroxok kíséretét. Megismertette velük küldetésük célját; a többit rájuk bízta, hogy úgy intézzék, amint a szükség kívánja. Ezek, mint afféle katonaviselt emberek, zaj nélkül kiállítják figyelő csapataikat s a hidat utasításuk értelmében észrevétlenül megszállják.
Mikor a követek Volturciussal oda értek s egyszerre támadt lárma mindkét felől, a gallusok mindjárt megértvén a tervet vonakodás nélkül megadták magukat a praetoroknak. Volturcius előbb biztatta a többieket s karddal védekezett a sokaság ellen; később azután, amint a követek magára hagyták, előbb sokáig rimánkodott Pomptinusnak, mint ismerősének, hogy engedje szabadon, végre azonban csüggedés fogta el s élete iránt reményét vesztve a piktoroknak, mint hadi elleneinek magát megadta.

46. Megbízásuk végeztével legott mindent tudtára adtak hírvivők útján a consulnak. Ezt azonban nagy gond s öröm fogta el egyszersmind. Örült ugyanis ama tudatban, hogy az összeesküvés fölfedezésével a haza megszabadult a veszélytől; másfelől azonban aggodalmasan tűnődött, mit csináljon most, hogy oly tekintélyes polgárokat kaptak rajta a legnagyobb vétken. Elgondolta, hogy megbüntetésük reá hoz bajt, büntetlenségük ellenben a haza romlását okozná. Elszánta tehát magát s magához hívatta Lentulust, Cethegust, Statiliust, Gabiniust, valamint a tarracinai Csepariust, a ki épen Apuliába készült a rabszolgák fellázítására.
A többi meg is jelent késedelem nélkül, de Caeparius valamivel korábban távozott hazáiról, s értesülvén a besúgásról elillant a városból. A consul Lentulust, mivel ez praetor volt, kézen fogva maga vezette, a többit pedig fedezet alatt kísértette Concordia templomába. Ide hívta meg a tanácsot s e rend népes gyülekezete elé kísérteti Volturciust a követekkel együtt s ugyanoda viteti Flaccus prsetorral a szekrényét, melyben ama levelek voltak, melyeket a követektől kapott.

47. Volturcius, mikor vallatóra fogták útja, a levelek, továbbá szándéka s ennek oka felől, eleinte hazudott s mit sem akart tudni az összeesküvés felől; később azonban, mikor az állam nevében biztosították, hogy nem lesz bántódása, s így szólították vallomásra, előtárt mindent úgy, amint történt, s elmondta, hogy Gabinius és Caeparius csak néhány nappal az előtt nyerte őt meg társul és így nem tud többet, mint a követek, csupán, hogy több ízben hallotta Gabiniustól, hogy P. Autronius, Ser. Sulla, L. Vargunteius s rajtuk kívül sokan benne vannak abban az összeesküvésben.
Ugyanezt vallották a gallusok s a bűnösségét takargató Lentulusra rácáfoltak levelén kívül több ízben tett nyilatkozataival, hogy tudniillik Sibylla könyvei három Comeliusnak jósolják Róma fölött az egyesuralmat; tő előtte Cinna és Sulla voltak, ő pedig a harmadik, kinek a végzet a város birtokát Ígéri; továbbá a Capitolium leégése után ez az a huszadik év, melyről a jósjelekből gyakran kinyilatkoztatták a jövendőmondók, hogy véres polgár-háborút hoz.
A levelek felolvasása után tehát, miután előzőleg mindenki elismerte a pecsétet a magáénak, a tanács kimondta határozatképen, hogy Lentulust hivataláról való lemondása után a többivel együtt helyezzék egyes polgárok felügyelete alá. így azután Lentulust rábízták P. Lentulus Spintberre, akkori aedilisre, Cethegust Qu. Cornificiusra, Statiliust C. Caesarra, Gabiniust M. Crassusra, Caepariust (mert ezt épen kevéssel előbb hurcolták vissza szökéséből) Qu. Terentius tanácsosra.

48. A köznép, mely kezdetben a viszonyok változását állítva tulságig hajszolta a háborút, az összeesküvés nyilvánosságra hozatala után érzelmében megváltozván átkozta Catilinát szándékát, Cicerót ellenben égig magasztalta s mintha rabságból szabadult volna, örömre és vigasságra adta magát. Mert a háború egyéb csapásaiból inkább hasznot remélhetett ugyan, mint kárt, ámde a gyújtogatást kegyetlenségnek ítélte s magára nézve a legnagyobb csapásnak, a mennyiben mindennapi tápláléka s testi ruhája volt összes gazdasága.
Másnap valami L. Tarquiniust állítottak a tanács elé, akit, mint mondották, Catilinához menet hoztak vissza útjából.
Midőn ez késznek nyilatkozott vallomást tenni az összeesküvésről, ha az állam nevében biztosítást nyer, hogy nem lesz bántódása, a consul felszólítja, hogy adja elő, a mit tud. Erre ő a kitervelt gyújtogatásról, a jó hazafiak legyilkolásáról s a pártütők útjáról körülbelül ugyanolyan vallomást tesz a tanácsnak, mint Volturcius; de hozzáteszi még, hogy őt M. Crassus küldte Catílinához azon üzenettel, ne ijedjen meg Lentulus, Cethegus s más összeesküvők elfogatásán, sőt annál inkább siessen a városhoz, hogy a többit újra fölbátorítsa, amazokat meg könnyebb legyen a veszedelemből kiszabadítani.
Mikor azonban Tarquinius a Crassus nevét említette, ezét a rengeteg vagyonú s nagybefolyású nemes emberét, mivel némelyek ezt hihetetlennek tartották, mások meg elhitték ugyan, de ily válságos körülmények közt tanácsosabbnak látták e hatalmas embert csillapítani, mint fölingerelni, s mivel legnagyobb részben pénzüzletükből kifolyólag személyes lekötelezettjei voltak Crassusnak, zúgásban törtek ki egyszerre, hogy a vallomástevő hazudik s követelték e tárgy szavazásra bocsátását.
Mikor tehát erre föltette Cicero a kérdést, a tanács nagy többséggel kimondja, hogy Tarquinius vallomását hamisnak látta, azért börtönre kell őt vetni s nem engedni meg többé a vallomástételt, ha csak azt nem akarná felfedezni, ki biztatására hazudott ekkorát. Egyesek akkoriban úgy vélekedtek, hogy P. Autronius eszelte ki ezt a vallomást, hogy Crassus említésére ennek tekintélye a veszedelem közössége révén fedezze a többieket. Mások szerint Cicero uszította bele Tarquiniust, nehogy Crassus az ő szokása szerint oltalmába vegye a pártütőket s evvel megzavarja az állam rendjét. Később magam hallottam Crassus ama nyilatkozatát, hogy ezt a nagy gyalázatot Cicero kente rá.

49. De ugyanekkor Cicerót sem kéréssel sem személyes befolyással sem pénzzel nem sikerült rávennie Qu. Catulusnak és C. Pisónak, hogy az allobrox követekkel vagy más árulkodóval hamisan jelentesse föl Caesart. Ugyanis mindkettő nagy haragosa volt neki. Pisó azért, mert egy zsarolás miatt való bűnperében keményen támadta egy transpadanusnak igazságtalan kivégeztetéséért, Catulus pedig azért, mert a főpapságért való pályázásuk alkalmával gyűlöletre gerjedt iránta, mivel élte alkonyán ö, a ki a legfőbb méltóságokon keresztül ment már, kudarcot vallott a gyerkőc Caesarral szemben. De alkalomszerűnek is látszott e lépésük, mert Caesar, mint magánember rendkívüli bőkezűségével, mint tisztviselő pedig (a nép mulattatására rendezett) pazar játékokkal nagy adósságba verte magát.
Minthogy azonban a consuit nem bírták rávenni e gyalázatos lépésre, maguk sorra járták egyenként a polgárokat s terjesztve a hazug híreket, melyeket állításuk szerint Volturciustól vagy az allobroxoktól hallottak, akkora fölháborodást támasztottak ellene, hogy néhány római lovag, a kik oltalom céljából fegyveresen állták körül Concordia templomát, akár a nagy veszedelemre nézvést akár fölindulásukban karddal fenyegették a tanácsból kilépő Caesart, hogy annál fényesebb jelét adják hazafiságuknak.

50. Miközben ez események folytak a senatusban s megszavazták a jutalmat az allobrox követeknek és T. Volturciusnak, mivel vallomásuk igaznak bizonyult, Lentulus szabadosai s egynéhány védence más-más irányba széledve az ö kiszabadítására hajtogatták a mesterembereket és rabszolgákat, részint pedig bandavezérek után jártak, kiknek rendes foglalkozásuk volt a közrend-háborítás pénzért. Cethegus pedig üzenet útján kérte szolga-népét és szabadosait, ezt az ily célra kiválóan ügyes népséget, hogy szedődjenek össze s fölfegyverkezve törjenek be hozzá.
Amint a consul értesült e készületekről, a körülményekhez képest őrségeket állított fel, azután pedig összehívta a tanácsot megkérdezte, mily eljárást lát jónak az őrizet alá helyezett emberek dolgában. Ezekre azonban a tanács kevéssel előbb már nagy szótöbbséggel kimondotta, hogy hazaárulást követtek el. Erre D. Junius Silanus, a kit, mint akkor már megválasztott consult, először kérdeztek véleménye felől, halálbüntetést javasolt az őrizet alatt levőkre, valamint rajtuk kívül, ha majd kézre kerülnek, L. Cassiusra. P. Furiusra, P. Umbrenusra, s Qu. Anniusra. Ő azonban később C. Caesar beszédjének hatása következtében kijelentette, hogy Ti. Nero indítványára fog szavazni, a ki azt a javaslatot tette, el kell távolítani az őrcsapatokat s akkor bocsátani a tárgyat szavazás alá. Caesar, mikor a sor reá került s a consul kérdezte véleményét, ilyen beszédet mondott:

51. Tanácsatyák! Válságos ügyekben tanácskozó embereknek kivétel nélkül föl kell szabadítaniuk magukat gyűlölet, barátság, harag s szánalom befolyása alól. A hol ezek aggatnak, nem könnyű kiismernünk a valót; indulatát és hasznát általában senki sem szolgálhatja egyszerre. Ha szellemi erődet összeszeded, célhoz segít; de ha indulat vesz rajta erőt, ez lesz az úr, a szellem teljesen erejét veszti. Hozhatnék föl, tanácsalgák, számos királyt s népet példakép, a kik bosszú vagy szánalom hatása alatt vesztükre határoztak; de szívesebben hozakodom fel amaz okos és rendjén való tettekkel, melyeket őseink indulatukon erőt véve hajtottak végre.
A macedón háborúkor, melyet Perses király ellen viseltünk, irigy és ellenséges magatartást tanúsított velünk szemben a hatalmas és tekintélyes rhodusi állam, mely a római nép segítségével gyarapodott föl. Mégis, mikor a háború befejezése után tanácskoztak a rhodusiak felől, büntetlenül hagyták őket őseink, nehogy azt mondhassa valaki, hogy nem annyira sérelmünk miatt kezdtünk háborút, mint kincseikért. Szintig y a pún háborúkban is mindegyikben, mindamellett, hogy a karthágóiak mind béke mind fegyverszünet idején számos istentelenséget követtek el, eleink soha nem tettek olyast, ha volt is rá jó alkalmuk; inkább azt nézték, mi méltó önmagukhoz, mint azt, mi volna azok ellen a jogos megtorlás.

Éppen így nektek is i arra kell ügyelnetek, tanácsatyák, fontosabbnak ne tekintsétek P. Lentulusnak s a többinek bűnét méltóságtoknál s ne annyira haragotokat, mint inkább jó hírneveteket tartsátok szem előtt. Mert, ha a tettnek megfelelő büntetésnemet találhatunk, helyeslem a rendkívüli intézkedést; de ha a vétség nagysága fölülmúl minden fogalmat, akkor nézetem szerint a törvényszabta eljárások mellett kell maradnunk.
Akik előttem nyilvánították véleményüket, legnagyobb ő részt szépen kidolgozott hatásos beszédben adtak kifejezést a haza sorsán való sajnálkozásuknak. Kimerítően elénk tárták a háború borzalmát s a legyőzőitek sorsát, mint rabolják a leányokat és fiúkat, mint tépik ki a gyermekeket szüleik ölelő karja közül, családos anyáknak, mint kell tűrniük a győztesek kedvtelését, mint fosztogatják a templomokat s házakat, öldösnek, gyújtogatnak, egyszóval mint lep el mindent fegyver, hulla, vér és siralom. De, az isten szerelméért, mire való volt ez a beszéd. Talán arra, hogy az összeesküvők ellen tüzeljen benneteket?
Mintha bizony indulatba hozhatna a beszéd olyat, a kit oly vakmerő s ádáz elhatározás ki nem hozott sodrából! Szó sincs róla! a maga sérelmét egy emberfia sem veszi kicsibe, sőt soknak kelleténél is nehezebb elviselnie. Ha nem egynek erre van szabadsága, tanácsatyák, másnak arra. Ha fölindulásukban olyanok hibáznak, a kik alacsony sorsuknál fogva ismeretlenül élnek, csak kevesen tudják; hírük csak olyan, mint állapotuk. Ellenben a kik nagy hatalom birtokában előkelő állást foglalnak el a társadalomban, azok tetteit mindenki ismeri. Minél magasabb az állásuk, annál kisebb a szabadságuk; nem illik kedvezniük, gyűlölködniük s még kevésbé haragudniuk. A mit másokra nézve fölindulásnak mondanak, azt a hatalmasokra nézve gőgnek s szívtelenségnek nevezik.

Szerény véleményem szerint, tanácsatyák, minden kínzás csekély ezek bűnéhez képest; hanem mi, emberek, többnyire csak azt tartjuk eszünkben, a mi legutóbb történt, s gonosz emberek dolgában, felejtve bűnüket, csak a büntetést bírálgatjuk, ha szigorúbb kelleténél. Biztos vagyok benne, hogy Silanus, e derék s lelkes férfiú, hazaszeretetből mondta, a mit mondott, s e fontos kérdésben nem engedett helyet a vonzalomnak vagy ellenséges érzelemnek. Ilyennek ismerem az ő jellemét, ilyennek megfontoltságát. De javaslatát én nem ugyan kegyetlennek (mert mi kegyetlenség is eshetnék ilyen emberekkel szemben?), hanem alkotmányunkkal összeegyeztethetetlennek látom. Mert, Silanus, téged, megválasztott consult, bizonnyal a félelem vagy pedig a jogtalanságon való fölháborodás vitt rá a rendkívüli büntetésmód indítványozására a félelemről fölösleges szólnom, láváit mikor kitűnő consulunk buzgalmából ily sok védőcsapat van fegyverben.
A büntetést illetőleg azonban kimond hatom, amint hogy valósággal úgy is van, hogy gyász és nyomor közepeit a halál megváltás a szenvedésektől, nem kín, mert véget vet minden földi bajunknak s azon túl nincs helye többé sem gondnak sem örömnek. De hát, az istenért, miért nem toldottad hozzá javaslatodhoz, hogy előbb ütlegeket mérjünk rájuk? Tán mivel a Poreius-törvény tiltja?
De hiszen más törvényeink szintúgy rendelik, hogy az elitéit polgárokat nem szabad, megfosztanunk életüktől, hanem számkivetésbe kell engednünk menni. Talán azért, mert keményebb büntetés az ütlegelés, mint a kivégzés? Ámde micsoda büntetés mondható szigorúnak vagy túlságos keménynek oly emberekkel szemben, a kikre ily nagy bűn bizonyult? Ha pedig azért, mert enyhébb, akkor hogyan volna érthető az, hogy kisebb fontosságú esetben tiszteletben tartjuk a törvényt, ha a fontosabban mellőztük?
De - vethetné közbe valaki - ugyan ki gáncsolhatná hazaárulók ellen hozott határozatunkat? Hát a körülmények, az idő s a szerencse, melynek szeszélye intézi az államok sorsát. Ők megérdemlik, bármi történik velők; de ti, tanácsatyák, fontoljátok meg, mit mértek ki másokra. Minden rossz eljárás jóból ered; csakhogy, ha a hatalom hozzá nem értőkre avagy ügyetlenebbekre száll, azt a rendkívüli esetet, melyet arra érdemes és illetékes emberekre vettek elő, alkalmazzák azután érdemetlenekre és illetéktelenekre is. A lacedaemoniak az athéniek legyőzése után harminc férfiút küldtek ki ezek államát kormányozni. Ezek eleinte bírói ítélet nélkül végeztették ki a rossz és általánosan gyűlölt egyéneket.

A nép örült neki s jogosnak mondta eljárásukat. Később azonban lassanként mind nagyobb szabadságot engedtek meg maguknak s kényükre-kedvükre végeztettek ki jókat, rosszakat egyaránt, a többit pedig félelemmel tartották rettegésben. A rabigába döntött polgárság aztán keményen lakolt oktalan öröméért. Korunkban is, mikor Sulla meg fojtatta Damasippust s más hasonlókat, a kik a haza kárán emelkedtek föl, ki nem magasztalta tettét? Egyre hangoztatták, hogy ama gonosz s pártos emberek, kik pártütéssel verték föl a hon nyugalmát, megérdemelték vesztüket.
De nagy baj kezdete volt ez. Mert amint csak megkívánta valaki egy másiknak a házát, falusi birtokát, vagy csak ha díszedényét vagy ruháját is, azon mesterkedett, hogy az elítéltek közé juttassa. Így azok, a kikben örömet keltett Damasippus halála, kis idő múlva maguk is az ő sorsára jutottak s meg sem szűnt addig a vérengzés, míg Sulla mind el nem halmozta híveit kincsekkel.
Ám én M. Tullius mellett s a mai viszonyok közt nem tartok ilyesmitől; de egy államban sok mindenféle jellem van. Meglehet, hogy más időben, más consul alatt, a kinek szint így rendelkezése alatt lesz az egész hadsereg, valónak vesznek valami alaptalan gyanút; ha majd akkor a tanács utasítására kirántja kardját a consul e mostani példa szerint, ki fogja akkor megszabni a határt, vagy ki fogja őt mérsékelni?

Elődeinkben, tanácsatyák, sohasem hiányzott sem az okosság sem a bátorság; de azért a, gőg sem vakította el őket, hogy példái ne vettek volna idegen intézményekről, ha egyszer jóknak bizonyultak. Katonai fegyvereiket a samnisoktól, tisztviselői jelképeiket pedig legnagyobbrészt az etruscusoktól vették át. Szóval, amint csak célszerűnek látlak valamit bárhol is szövetségeseiknél vagy az ellenségnél, a legnagyobb igyekezettel hozták be maguknál is; meri örömestebb utánozták, mint irigyelték a jót. De ugyanakkor Görögország példájára elkezdték ütleggel fenyíteni polgártársaikat s halállal sújtani az elítélteket.
Amint azután államunk hatalmassá nőtt s a polgárság fölszaporodása folytán a pártok megerősödtek, ártatlanokat behálóztak s más efféle visszaélések kezdtek divatba jönni: akkor alkották a Porcius-törvényt s más törvényeket, melyekkel megengedték elítélteknek, hogy számkivetésbe mehessenek. Ezt én nagyon fontos oknak tartom, tanács atyák, arra, hogy ne nyúljunk rendkívüli eljáráshoz. Mert bizonyára nagyobb erkölcstisztelet s bölcsesség volt ő bennük, a kik csekély birtokukból akkora birodalmat alkottak, mint bennünk, a kik alig vagyunk képesek e szilárd alkotást megtartani.
Azt javaslom-e hát, hogy eresszük őket szabadon s szaporítsuk Catilina seregét? Szó sincs róla! Hanem azt indítványozom, kobozzuk el vagyonukat, őket pedig tartsuk őrizet alatt legerősebb municipiumainkban; úgy őket azontúl senki szóvá ne tegye sem a tanácsban sem a nép előtt; a ki pedig ez. ellen tesz, arra mondja ki a tanács, hogy tettét a hazája s mindnyájunk jóléte ellen irányuló vétségnek fogja tekinteni.

52. Caesar beszéde után a többi megoszolva ki ide ki oda csatlakozott szavazatával; de M. Porcius Cato, mikor véleményét kérdezték, ilyen beszédet mondott:
„Egész más az én felfogásom, tanácsatyák, ha elgondolom veszélyes helyzetünket s ha némelyek szavazatát magamban meghányom-vetem. Ezek, amint értem, azok büntetése felől tárgyaltak, a kik háborút terveztek hónuk, szüleik, oltáraik s tűzhelyeik ellen; pedig helyzetünk arra int, hogy inkább biztosítani igyekezzünk magunkat ellenük, mintsem azon tanakodjunk, mit szabjunk ki reájuk büntetésül. Más gonosztetteket ugyanis megtorol hatunk megtörténtük után; ennek azonban ha nem vesszük elejét, hasztalan kérjük a bíróság oltalmát, ha már megesett; mert a város elestével mi sem marad a legyőzőiteknek.
De, az isten szerelméért, ti hozzátok kiáltok hát, akik mindig többet adtatok házaitokra, falusi lakásaitokra, szobraitokra és festményeitekre, mint hazátokra. Ha meg akarjátok menteni e javaitokat, bárminők is azok, a mikhez úgy ragaszkodtok, ha kedvteléseitekhez nyugalmat óhajtotok, ébredjetek föl valahára s lássatok a honmentéséhez. Nem jövedelmeink forognak szóban, sem szővetségeseink sérelmei; szabadságunk s életünk forog kockán. Gyakran nyilatkoztam én, tanácsatyák, kimerítően a rend előtt, kifakadtam gyakran polgártársaink fényűzése és kapzsisága ellen s ezért sok is az én haragosom. Mert a ki a magam s hajlandóságom kedvéért soha s semmi botlásom iránt sem voltam elnéző, mások hibáira sem egykönnyen hunytam szemet kedvtelésük legyezgetése végett. Csakhogy akkor, bár keveset adtatok is rám, honunk szilárdan állt s belső erejénél fogva elbírta, egykedvűségünket. Most azonban nem arról van szó, erkölcsős életet folytatunk-e vagy sem, se. nem arról, mekkora avagy mily hatalmas birodalmunk, hanem arról, hogy mindez a már a milyen olyan tulajdonunk mienk lesz-e vagy magunkkal együtt elleneinké.

Itt valaki kíméletességet s irgalmat emleget nekem. Már bizony régen sutba dobtuk a fogalmak igazi nevet más javainak elajándékozását nevezzük bőkezűségnek, vitézségnek pedig a csínyekre való bátor készséget. Ez vitte hazánkat a sír szélére. Hát, ha már így hozza a mai korszellem, ám legyenek bőkezűek szövetségeseink javaiból, legyenek irgalmasak az államkincstár tolvajai iránt, csak legalább vérünkkel ne bőkezűsködjenek s né. hány gonosztevő kímélésével ne döntsék romlásba az összes jó hazafiakat. 
Csinos és jól kidolgozott beszédben fejtegette e rend előtt kicsivel előbb C. Caesar az élet és halál mibenlétét; mert persze ő mesének tartja, a mit a másvilágról emlegetnek, hogy tudniillik a rosszak a jóktól elkülönítve visszataszító, kietlen, iszonyat és félelemgerjesztő helyen tartózkodnak. Azt indítványozta hát, hogy kobozzuk el azok javait, magukat pedig egyes municipium okban tartsuk őrizet alatt, nyilván attól tartva, hogy ha Rómában maradnak, erőszakkal kiszabadítják őket vagy az összeesküvés cinkosai, vagy valamely felbérelt sokaság. Mintha bizony csak városunkban, nem pedig egész Italia szerte volnának rosszak s gonosztevők, avagy nem többre mehetne a vakmerőség ott, a hol kevesebb mód van a védelemre.
Ha tehát veszedelemtől tart részükről, akkor bizony mit sem ér javaslata; ha pedig ekkora általános aggodalom közepette csak ő nem fél, annál nagyobb okom van nekem félteni magamat és benneteket. Mikor tehát határozatot hoztok majd P. Lentulusra és a többiekre, biztosak lehettek benne, hogy avval Ítéletet mondtak Catilina hadára s az összes párt ütőkre, is. S minél határozottabban teszitek ezt, annál alább száll bátorságuk. Ha ellenben látják, hogy egy kicsit is tétováztok, legott vadul esnek reánk mindannyian.
Ne gondoljátok, hogy őseink fegyverrel tették kicsiből naggyá honunkat. Ha így volna, sokkal erősebb volna alattunk; nekünk ugyanis több a szövetségesünk, polgárunk, továbbá fegyverünk s lovunk, mint nekik. Hanem más tulajdonok tették őket nagyokká, de a mik épen nincsenek meg bennünk; tudniillik otthon munkásság, kifelé igazságos kormányzat, tanácskozásban független lélek, melyet nem nyűgöz sem vétek sem szenvedély. Ezek helyett ma fényűzés és kapzsiság uralkodik köztünk; államunk szegény, csak egyesek gazdagok; magasztaljuk a gazdagságot a tétlenséget keressük; jók s rosszak közt semmi különbség, az érdem összes jutalmai a feltörtetőket ékesítik. De nem is csoda, mert mindegyetek csak magával törődik. Otthon kedvteléseiteknek éltek, itt pedig pénz és befolyás rabjai vagytok. Ezért törnek aztán elhagyott honotokra.

De hagyjuk ezt! Legelőkelőbb polgártársaink esküdtek össze hazánk vesztére; háborúra szólítják a római nép halálos ellenségét, a gallus népet; nyakunkon seregével ellenségeink vezére. S ti még most is késtek és tétováztok, mit csináljatok falaink közt kézrekerített elleneinkkel? Könyörüljetek, ezt javaslom - szegény gyerekemberek nagyravágyásból követtek el botlást - s bocsássátok is szabadjára azon fegyveresen. Csak azután, ha egyszer fegyverhez nyúlnak, csapássá ne változzék rátok ez a kíméletesség és könyörületesség!
Persze bajos a helyzet magában véve, de ti nem tartotok tőle. Sőt ellenkezőleg, nagyon is; csakhogy tétlenségtek és kényelem szeretetek folytán késlekedtek egymást lesve-várva s természetesen rábízzátok magatokat a halhatatlan istenekre, a kik sokszor a legnagyobb veszedelemből mentették már meg e hont.
Ámde nem könyörgéssel, se nem nőies sopánkodással szerezhető meg az isteni segítség; éberség, tevékenység s érett megfontolás visz sikerre mindent. Ha tunyaságnak s tétlenségnek adod ál magad, hiába folyamodói az istenekhez, mert haragsznak s ellened fordulnak. Őseink idejében A. Manlius Torquatus a gallus háborúban kivégeztette fiát, mert tilalma ellen megvívott egy ellenségével s ez a jeles ifjú halállal lakolt fékezhetetlen vitézségéért. Ti ellenben haboztok, mivel büntessétek a legkegyetlenebb haza árulókat? Mert persze eddigi életünk enyhítőleg áll szemben e bűnös lépésükkel. Legyetek hát tekintettel Lentulus méltóságára, ha ő maga tekintettel volt valaha becsületére, jó hírnevére, az istenekre vagy csak egy felebarátjára is; engedjetek meg fiatalságára való tekintetből Cethegusnak, ha nem másodszor fogott fegyvert hazája ellen.
Mert mit szóljak Gabinius, Statilius és Caeparius felől, a kik előtt ha valami szent volt volna valaha, nem szőttek volna ily terveket hazájuk ellen? Egyszóval, tanácsalyák, istenemre, ha a helyzet megengedne hibás lépést, könnyen rá hagy mim, hogy a magatok tapasztalatából okuljatok, ha már szavaimat megvetitek. De minden oldalról be vagyunk kerítve. Catilina a torkunkat szorongatja seregével, többi elleneink a falak közt, sőt a város szívében vannak; fudtukon kívül semmi készületet, semmi tanácskozást nem folytathatunk. Annál jobban kell hál sietnünk.

Ennélfogva az én javaslatom ez. Minthogy gonosz polgártársaink istentelen merészlete a legnagyobb veszélybe juttatta honunkat s T. Volturcius meg az allobrox követek vallomásából rájuk bizonyosodott s be is ismerték, hogy gyilkosságot, gyújtogatást s más iszonyatos és kegyetlen tetteket forraltak polgártársaik és hazájuk ellen, beismerésük alapján, mint afféle tetten kapott gonosztevőkre elődeink szokása szerint halálbüntetést kell alkalmaznunk.

53. Amint Cato leült, a volt consulok kivétel nélkül, úgyszintén a tanács nagy része az ő javaslatát dicsérték, férfias bátorságáért őt égig magasztalták, egymásra a gyávaság vádját szórtak; csak Catóban láttak valódi kiváló, nagy férfiút. A tanács az ő javaslata szerint határozott. Én sokat olvastam, sokat hallottam a római népnek békében és háborúban, vizen és szárazon véghez vitt nagy tetteiről s történetesen kedvem támadt megfigyelni, mi lehet a legfőbb oka annak, hogy ily nagy feladatokkal megbirkóztunk. Azt tapasztaltam, hogy gyakran nagyszámú ellenséggel állt ki csekély haderőnk; megtudtam, hogy jelentéktelen erőnk mellett hatalmas fejedelmekkel viselt nemzetünk háborút s gyakran a szerencse mostohaságát is kellet tűrnie; hogy ékesszólásban a görögök, hadi vitézségben a gallusok különbek voltak a rómaiaknál. S hosszas elmélkedéseim ama meggyőződésre vezettek, hogy ezt a sikert néhány derék polgárunk vívta ki s így győzedelmeskedett szegénységünk a gazdagságon, csekély számunk a sokaságon.
Mióta pedig megrontotta nemzetünket a fényűzés és renyheség, viszont saját ereje folytán volt képes kibírni hadvezéreink és tisztviselőink hibáit s mintha minden termő erejét kiadta volna honunk, hosszú időn át épen nem akadt Rómában egy érdem szerint való nagy ember sem. Hanem az én időmben élt ugyan különböző jellemű, de ritka derék két férfiú, M. Cato és C. Caesar. S ha már tárgyam hozzájuk vezetett, jónak láttam el nem hallgatni, hanem tehetségemhez képest vázolni mindkettőjük jellemét.

54. Származásuk, koruk, szónoki tehetségük majdnem egyenlő volt, hasonló a lelki nagyságuk is, úgyszintén a dicsőségük, csakhogy más-más téren. Caesart a jótékonyságáért és bőkezűségéért nézték nagy embernek, Catót feddhetetlen életéért; amazt nyájassága és jószívűsége tette híressé, ennek szigorúsága kölcsönzött tekintélyt, Caesar adakozás, istápolás és megbocsátás által tett szert a dicsőségre, Cato ellenben avval, hogy semmit el nem engedett. Egyikük a szerencsétlenek oltalma volt, másikuk a rosszak ostora; amannak engedékenységét magasztalták, ennek hajthatatlanságát.
Egyszóval Caesar a lankadatlan munkásságot tűzte ki feladatul; a saját ügyei elhanyagolásával barátainak szentelte életét s mit sem tagadott meg, a mit érdemesnek látott megadni; vágya nagy hatalom és hadsereg volt, továbbá új háború, a hol kitűnhessék deréksége. Ellenben Catót a mérséklet, tisztesség, különösen pedig a szigorúság vezette; nem versenyzett ő gazdagságban a gazdaggal, pártoskodásban a pártoskodóval, hanem a vitézzel derékségben, a szerénnyel illedelmességben, a tiszta jelleművel önzetlenségben; inkább vágyott igazán, mint látszólag lenni jó; így azután minél kevésbé járt a dicsőség után, annál inkább ment ez ő utána.

55. Miután a tanács, mint említem, Cato javaslatát szavazta meg, Cicero legokosabbnak vélte be nem várni a már közelgő éjt, nehogy az alatt valami meglepetés történjék. Utasítja tehát a börtönfelügyelőket, tartsák készen a kivégzés kellékeit. Azután őrcsapatokat állított fel s maga vezette a börtönbe Lentulust. Ugyanezt tették a többivel a praetorok. Van a börtönnek egy helyisége, az ú. n. Tullianum, ha egy kissé föllép az ember balra, körülbelül tizenkét lábnyi mélységben a föld alatt. Minden oldalról falak védik ezt, fölötte pedig íves kőboltozat; de elhanyagoltságával, sötétségével s bűzös levegőjével irtóztató s ijesztő benyomást tesz. E helyiségbe szállították le a pribékek, a lüknek parancsuk volt rá, Lentulust és hurokkal nyakát szegték. így ért erkölcseihez és tetteihez méltó véget ez a patricius, a Corneliusok híres nemzetségének tagja, a ki consula is volt Rómának. Épp így végezték ki Cethegust, Statiliust, Gabiniust s Caepariust.

56. Mialatt ez események történtek Rómában, Catilina az egész seregbő], melyet részint maga vitt oda részint Manlius gyűjtött, két légiót alakított s a legénység száma arányában szervezte a teljes számig zászlóaljait. Azután, mikor csak érkeztek táborába önkéntesek vagy cinkosok, mindig egyenletesen osztotta őket szét s rövid idő alatt teljessé tette légiói létszámát, holott kezdetben nem volt több embere kétezernél. De az egésznek csak mintegy a negyedrésze volt fölszerelve rendes fegyverekkel; a többiek, kinek mit juttatott a véletlen, szigonyt vagy lándzsát hordtak fegyverül, némelyek pedig hegyezett karót.
Mikor azután közeledett a seregével Antonius, Catilina a hegyek közé vette útját, majd a város, majd Gallia felé vonult táborával s ütközetre nem adott alkalmat az ellenségnek. Abban bizakodott, hogy rövidesen megnő serege, ha cinkosai Rómában végrehajtják a megállapított terveket. El is utasította azonközben a rabszolga népséget, a minő kezdetben nagy számmal özönlött hozzá. Bízott ugyanis az összeesküvés sikerében, meg nem is tartotta illőnek kitennie magát ama látszatnak, mintha a polgárok ügyét eggyé tette volna a szökevény rabszolgákéval.

57. Mikor azonban eljutott táborába a híre, hogy Rómában kitudódott az összeesküvés, Lentulust, Cethegust s a többi fönt említett cinkosokat kivégezték, széthullongtak igen sokan, a kiket csak a rablásra való remény s a fölfordulásra vágyás csábított hozzá. A többit zord hegyeken át nagy napi menetekben a pistoriai földre vezette Catilina azon szándékkal, hogy mellékösvényeken titkon túl az alpesi Galliába ossonhasson. De Qu. Metellus Celer három légióval ott vigyázott a picenus" földön, mert a bajos helyzetből következtette, hogy Catilina épen azt terveié, a mit fönt említek.
Mikor tehát kiismerte útját a szökevényektől, hamar odább vonult s épen ama hegyek alján állapodott meg, a merre le kellett szállnia Galliába, ha sietni akart. De nem volt messze Antonius sem, mint, hogy ő nagyszámú seregével az egyenletesebb vidékeken könnyedén haladt az akadályokkal küzdő menekülők után. Mikor azután látta Catilina, hogy a hegyek s az ellenséges hadak közé van rekesztve, városi ügyei rosszul állnak és sem menekülésre, sem segítségre nincs semmi reménye, ily helyzet közepette legcélszerübbnek gondolta a hadi szerencsével tenni próbát. Elhatározta tehát, hogy Antoniussal, mihelyt lehet, megütközik. Azért össze6 gyűjti seregét s ilyen beszédet intézett hozzá:

58. «Tapasztalásból tudom, katonáim, hogy szó nem kölcsönöz vitézséget s a vezér beszédétől nem lesz harcra kész sereg a harciatlanból, sem vitéz a félénkből. Kiben mekkora bátorság lakik jelleménél fogva, akkora szokott megnyilvánulni háborúban. A kit sem dicsőség, sem veszély nem sarkal, hasztalan buzdítaná az ember; lelki szorongása bedugja fülét. Én mindazáltal ide hívtalak benneteket, hogy egyre-másra figyelmeteket fölhívjam s tervemet megokoljam. Tudjátok bizonyára, katonáim, mekkora bajt hozott magára és reánk Lentulus az ő tétlenségével és gyávaságával, s hogyan esett, hogy míg segédcsapatokat vártam a városból, Galliába át nem kelhettem. De hogy mint áll most ügyünk, éppúgy látjátok, akár én. Két ellenséges sereg állja utunkat, egyik a város, másik Gallia felől.
Gabona s más kellékek hiánya nem enged tovább e vidéken maradnunk, ha még úgy szeretnénk is. Ámde bármerre akarunk is menni, fegyverrel kell utat nyitnunk. Figyelmeztetlek hát benneteket, legyetek vitézek és elszántak s ne feledjétek, ha majd harcra keltek, hogy javaitokat, becsületeteket, dicsőségteket, továbbá szabadságotokat és honotokat hordozzátok jobbotokban. Ha győzünk, mindent biztosítunk számunkra, lesz éléségünk bőven, a municipiumok s gyarmatvárosok tárva lesznek előttünk; ha ellenben gyávaságból tágítunk, ugyanazok ellenünk alakulnak s nem talál majd védelmet sem helyben sem barátban az, a kit a fegyver meg nem védett. Azonkívül, katonáim, nem ugyanaz a. kényszerűség nehezedik ő rájuk, mint mireánk.
Mi hazánkért, szabadságunkért, életünkért küzdünk; nekik ellenben fölösleges néhány ember hatalmáért harcolniuk. Azért szánjatok síkra annál merészebben s ne feledkezzetek ősi dicsőségetekről. Módotokban volt volna gyalázattal teljes szám kivetésben tölteni élteteket, egy részetek javai elvesztése után számíthatott volna mások segítésére; de mivel azt nem tartottátok illőnek és lürhelőnek igazi férfiakra nézve, emezt az utat választottátok. Ha most erről le akartok térni, bátorságra van szükség. Csak győztes cserélheti föl a háborút békével. Mert már csak mégis esztelenség volna a menekülésben remélnünk üdvöt, ha az ellenségnek háttal fordulunk fegyvereinkkel, melyek védenek bennünket. Csatában mindig a félénkebbet fenyegeti legnagyobb veszély; a bátorság ellenben igazi védőfal.
Ha végig tekintek rajtatok, katonáim, s latra vetem tetteiteket, erős remény támad bennem a győzelemre. Biztató rám nézve lelkesedésetek, korotok, vitézségetek, továbbá kényszerű helyzetetek, mely hőssé teszi a gyávát is. Mert a hely szűke nem engedi, hogy nagy száma mellett is bekerítsen bennünket az ellenség. Ha mindazáltal irigy lesz a szerencse vitézségetekre, ne engedjétek ingyen veszni élteteket s kezükre kerülvén barmok módjára lemészároltatni magatokat, hanem inkább férfiasán küzdve vér és gyász árán hagyjátok diadalhoz jutni az ellenséget!»

59. E szavai után kis váltatva jeladót fuvat és seregét rendekben a síkra vezeti le. Most elvezeti onnan mindnyájuk lovát, hogy a veszély egyenlő volta növelje katonái bátorságát, azután maga is gyalogosan sorakoztatja seregét a területhez és csapatai erejéhez képest. Ugyanis megfelelően a síkságnak, mely a baloldali hegyek s a jobboldali sziklás dombok közt terült, nyolc zászlóaljat állít arcélbe, többi csapatát pedig jó sűrűn tartaléknak helyezi el. De közülük az összes centuriókat kiszemelve és előszólítva, továbbá a közemberek közül azokat, a kik legjobban föl voltak fegyverezve, az első csatasorba rendeli. C. Manliust a jobb, egy faesulaeit pedig a balszárnyra nevez ki parancsnoknak. Ő a szabadosokkal és a poggyászszolgákkal ott foglal állást a sas közelében, melyet hír szerint C. Marius használt már seregében a cimber háború alkalmával.
A másik részen azonban C. Antonius, mivel lábbaja miatt nem mehetett az ütközetbe, M. Petreius alvezérre bízta seregét. Ez az öreg katonákból álló zászlóaljakat, melyeket a zendülés miatt szedett, az arcvonalba állítja, többi seregét pedig e mögé tartalékul. Maga lóháton sorra járta s név szerint bátorította, kérte minden egyes emberét, tartsák eszükbe, hogy fegyvertelen rablók ellen hazájukért, gyermekeikért, oltáraikért és tűzhelyeikért harcolnak. Mint afféle katonaviselt ember, ki több mint harminc éve szolgált táborban, mint tribunus, praefectus, alvezér vagy praetor, legtöbbjüket személyesen ismerte, valamint vitézi tetteiket is. Ezekre hivatkozva lelkesíti most katonáit.

60. Petreius,., miután szemügyre vett mindent, trombita-jelt adat s kiadja a parancsot katonáinak, hogy lassacskán vonuljanak előre. Ép így tesz az ellenséges sereg. Mikor oly közel értek már, hogy a könnyű csapatok megkezdhették volna a csatát, óriás lárma közt mind bősz rohammal csapnak össze; dárdáikat eldobják, karddal viaskodnak. Az öreg katonák eszükben tartva eddigi vitézségüket, tüzesen támadnak egész közel, amazok félelmet nem ismerve állnak helyt. Teljes erővel folyt a viadal. Aközben Catilina elől sürög-forog könnyűfegyvereseivel, segélyt nyújt a szorongatottaknak, pihenteket szólít a sebesültek helyébe; gondja kiterjed mindenre, derekasan harcol s nem egy ellenséget terít le; derék katona és jó hadvezér tisztét végzi egyszerre.
Mikor látta Petreius, hogy Catilina oly erőfeszítést fejt ki ellenük, a minőt nem hitt volna felőle, testőrcsapatát az ellenség közé vezeti, ennek rendjeit megbontja s az itt-ott még ellenszegülőket levágja; majd oldalt támad mindkét felé a többiekre. Manlius és a faesulaei legelöl küzdve estek el; Catilina, mikor látta övéi vereségét s hogy csak kevesed magával maradt a harctéren, nem feledkezett meg származásáról s korábbi méltóságáról, hanem az ellen legsűrűbb sorai közé rohan s viaskodása közben szúrták le.

61. De a harc végével láthattad volna csak igazán, mekkora bátorság s mekkora elszántság lakozott Catilina seregében. Mert majdnem mindegyik azt a helyet fedte hullájával, a hol állt élve a harcban. Az a néhány mégis, akiket a középről szétszórt a testőrcsapat, más-másutt kissé távolabb ugyan, de elől kapott sebekkel esett el. Catilinát pedig messze övéitől lelték meg az ellenséges hullák közt, amint gyengén még lélegzett s megőrizte arcán dacos lelke kinyomatát, mely éltében sajátja volt.
Szóval az egész sokaságból nem fogtak el sem a harcban, sem futásközben egyetlen szabad polgárt sem; ily egyformán kímélték a maguk életét az ellenségeik életével. De a római nép hada sem nyert örvendetes és vérnélküli diadalt; mert a legbátrabbak vagy elestek a harcban, vagy súlyosan sebesülve kerültek ki belőle. És sokan, a kik kíváncsiságból vagy zsákmányért mentek ki a táborból s hanyatt fordítgatták az ellenséges hullákat, ott találták ki barátját, ki vendégét, ki meg rokonát; egyesek meg épen személyes ellenségeikre ismertek. Így az egész seregén végig vígság és szomorúság, gyász és öröm váltakozott.


Forrás: részletek Caius Sallustius Crispus összes munkái című műből. Fordította: Dr. Cserép József