logo

III Junius AD

A Catilina-féle összeesküvés I.

1. Illő kötelessége minden embernek, a ki különb akar lenni más élőknél, teljes erejével azon igyekeznie, hogy ne teljék el élete nyomtalanul mint a baromé, melyet görnyedtnek s hasa rabszolgájának alkotott a természet. Ámde a mi összes erőnk a lélekben s a testben van; a lélek rendeltetése az uralkodás, a testé inkább az engedelmeskedés; amaz az istenekkel, ez az állatokkal közös tulajdonunk. Annyival is helyesebb tehát szerintem szellemi mintsem testi erőnk segítségével szereznünk dicsőséget és mivel élvezetünkre rövid ez élet, emlékezetünket tennünk minél tartósabbá. Mert a gazdagság és külső szépség nyújtotta dicsőség ingatag és romlandó; ellenben a szellemi jelesség dicső s örök tulajdonunk.
De sokáig nagy vita folyt az emberek közt a felől, testi erő képes-e hadi téren többet művelni vagy a szellemi jelesség. Mert egyrészt a tett megkezdése előtt meghányta-vetett tervre, a megfontolás után pedig gyors kivitelre van szükség; így tehát mindkettő elégtelen magában véve s egyik a másik segítségére szorul.

2. Azért kezdetben a királyok (mert ez a kormányforma volt első a földön) ellenkező fölfogásuk szerint némelyek szellemüket fejlesztgették gyakorlás útján, mások testüket. Akkor még kapzsiság nélkül folyt az emberi élet; ki-ki meg volt elégedve a magáéval. Miután azonban Ázsiában Cyrus, Görögországban a lacediemoniak és athéniek kezdték leigázni a városokat és nemzeteket, háborúra oknak tekinteni az uralomra vágyást s a legnagyobb hatalomban látni a legnagyobb dicsőséget: akkor végre veszélyes vállalatok árán kitapasztalták, hogy háborúban az ész ér legtöbbet.
Ha a királyoknak s általában a hatalom urainak kiváló szellemi képessége épen úgy érvényesülne a békében, mint a háborúban, egyenletesebbé és állandóbbá is alakulnának az emberi viszonyok s nem volnánk tanúi kölcsönös ide-oda hányódásuknak s az államrend teljes fölfordulásainak. Mert állam csak azon alapon állhat meg könnyen, a melyen keletkezett.
Ha azonban a munkásság helyét kényelem szeretet, az önmegtartóztatás és méltányosság helyét szenvedelem és elbizakodottság foglalja el, az erkölcsökkel együtt megváltozik a helyzet is. Ekképp száll át mindenkor az uralom kevésbé derék emberről egy minél derekabbra.
Amire az ember földművelés, hajózás, építés dolgában megy, az mind az észbeli kiválóságtól függ. De sok ember s csak hasának s alvásnak élve teljes műveletlenségben, mint vándor ment végig az életen, s az ilyeneknek - valóban a természet rendje ellen - testük csak gyönyörűségükre, lelkük pedig terhükre volt. Éltük s holtuk közt részemről nem látok különbséget, mert egyikről sem beszél senki. Ellenben szerintem csak az olyan él igazában s élvezi életét, a ki valami életfeladatot tűz maga elé s ekképp törekszik hírét s nevét kiváló cselekedetekkel vagy hasznos alkotással megalapítani. De a sok mindenféle életpálya közül egyiknek ezt. másiknak amazt az utat jelöli ki a természet.

3. Szép a tettek mezején szolgálni a hazát; de a tudomány terén szolgálni sem megvetendő. Hírt lehet szerezni akár békében akár háborúban. Sokan arattak elismerést olyanok is, a kik a tettek mezején működtek, meg olyanok is, a kik mások tetteit megírták. Ámde, bár épen nem éri egyenlő dicsőség a tettek megíróját és végrehajtóját, mégis úgy látom, a történetírás különösen nehéz, először is azért, mert a szavakkal fedni kell a tetteket, azután azért, mert a hibák feddését a rosszakarat és irigység jelének tekintik legtöbben, jó hazafiak nagy érdemeinek és dicsőségének elbeszélésében pedig ki-ki azt, a mit a maga erejéből sem tart nehéznek megtenni, hidegen veszi, a többi még nagyobbat ellenben, mint valami koholmányt, valótlannak tekinti.
Engem, mint ifjút kezdetben, mint sok mást, a közpályára vitt hajlamom. De ott sok minden nem tetszett nekem, mert szerénység, önzetlenség és érdemesség helyett vakmerőség, vesztegetés és kapzsiság volt divatban. Gonosz utaktól-módoktól érintetlen lelkem utálta ugyan az effélét, de abban a nagy romlottságban a nagyravágyás megtévesztette s hálójába kerítette gyenge koromat és így, bár nem helyeseltem mások aljas eljárását, mindazáltal a hivatal hajhászat épp olyan rossz hírbe s gyűlölségbe kevert engem is, mint a többieket.

4. Mikor tehát már kihevervén a sok kellemetlenséget és viszontagságot, azt tettem föl magamban, hogy a nyilvános élettől teljesen visszavonultan fogom tölteni hátralevő életemet, nem volt szándékom gondtalan tétlenségben vesztegetni el kényelmes magánéletemet, sem pedig földműveléssel s vadászattal, ily szolgai munkákkal foglalatoskodva tölteni napjaimat, hanem újra elővettem eredeti kedves foglalkozásomat, melytől eltérített átkozott nagyravágyásom, s abban állapodtam meg, hogy a római nép történetét egyes följegyzésre méltóknak mutatkozó mozzanataiban írom meg, annál is inkább, mert akkor már sem remény, sem félelem, sem pártérdek nem tartotta függésben telkemet. Eszerint most Catilina össze esküvését fogom, a mily híven csak tudom, röviden megírni. Ezt a merészletet ugyanis különösen méltónak tartom 4 a megírásra példátlan istentelen és veszedelmes volta miatt. De mielőtt az elbeszélésbe fognék, ez ember jellemét kell előbb röviden megvilágítanom.

5. L. Catilina nemes családból származott. Nagy testi s lelki erővel volt megáldva, de gonosz és elvetemült jellemű volt. Ifjú korától fogva polgárháborúkban, öldöklésben, fosztogatásban s polgári villongásokban találta kedvét s ezekben edzette ifjúságát. Testileg hihetetlen mér fékben állta az éhséget, hideget s álmatlanságot. Lélekben merész, alattomos, ingatag, bármi tekintetből mester a színlelésben és leplezésben, a másénak áhítója, sajátjának tékozlója, indulataiban heves; elég jó szónok volt, de bölcs alig. Telhetetlen lelke a túlságost, hihetetlent, elérhetetlent hajszolta mindenkor.
L. Sulla zsarnoki uralma óta határ talán vágy sarkalta hazája kormányának kézre kerítésére; avval cseppet sem törődött, minő eszközökkel éri el a célját, csakhogy úrrá tehesse magát. Szenvedelmét napról napra tüzelte elszegényedése és rossz lelkiismerete, mely mindkettő a föntebb említett tulajdonságai következtében hatalmasodott el. De ösztönözte romlott erkölcsi állapota is hazájának, melyet két igen gonosz s teljesen ellenkező baj gyötört, a tékozlás és a kapzsiság.
Mivelhogy ez alkalom eszembe juttatta államunk erkölcsi állapotát, mintha maga a tárgy indítana élőbbről kezdenem s röviden ismertetnem eleink békés és háborús intézményeit, hogy tudniillik miképpen kormányozták az államot és minő karban hagyták reánk; miképp változott el lassankint s miképp vált ez a szép és erkölcsös állam oly erkölcstelenné és romlottá.

6. Róma városát az én forrásaim szerint trójaiak alapították és lakták kezdetben, a kik Aeneas vezérlete alatt kibújdosván állandó lakóhely nélkül kóboroltak, és velük együtt az őslakók, egy parlagias, független s szabadon élő nép, törvény és kormány nélkül. Miután egyazon falak közé kerültek, szinte hihetetlen, mily hamar összeforrtak különböző származásuk, nyelvük s szokásaik ellenére is. Az egyetértés csakhamar államot teremtett e szétszórtan élő kóbor népségből. Mikor azonban államuk polgárságban, civilizációban és területben fölgyarapodva elég virágzónak s elég hatalmasnak látszott már, jólétükből irigység fakadt, mint a hogy az emberek közt többnyire szokott történni. Ennélfogva a szomszéd királyok és népek haddal támadták. Barátaik közül csak egynéhányan segítik. mert a többi félelmében nem mert beleavatkozni a veszedelembe.
Ámde a római buzgón tett-vett, készült, egymást tüzelte, szembe szállott az ellennel s fegyverrel védte szabadságát, hazáját s szüleit. Későbben, miután a veszélyt férfiasán elhárította, segítséget nyújtott szövetségeseinek és barátjainak s inkább tett mint vett jókkal szerzett barátokat. A kormányhatalmat törvények korlátozták, kormányformájuk a királyság volt. Az államügyeket választott férfiak intézték, a kiket testileg elgyengített ugyan az évek súlya, de szellemük erős volt bölcsességben. Ezeket nagy korukra vagy gondjuk hasonlatosságára nézvést atyáknak nevezték. Mikor későbben gőgös zsarnoksággá változott a királyi hatalom, mely kezdetben a szabadság biztosítása s az állam gyarapítása céljából létesült, az intézmény gyökeres átalakításával egy-egy évig tartó kormányhatalmat s két-két főtisztviselői állást szerveztek abban a hitben, hogy ekképpen legkevésbé vetemedik dölyfre féktelenségből az emberi természet.

7. Ekkor azután nagyobb mértékben kezdett föllépni a magasabbra törekvés s a tehetség nyilvános fitogtatása. Mert a királyok előtt gyanúsabbak a jók, mint a rosszak á s mindig félelmetes más deréksége. Ellenben a szabadságra kapott állam rövid idő alatt hihetetlen nagyot lendűlt a dicsőség után való hő vágy ösztönzéséből, így mindjárt az ifjúság, mihelyt csak elbírta a hadi szolgálatot, a táborban erős munka közt gyakorolgatta a katonáskodást; nagyobb kedvét lelte díszes fegyverekben s harci paripák-ban, mint kéjelgésben és tivornyákban. Ilyeneknek azután férfikorban nem volt szokatlan a kemény munka, nem volt nehéz vagy megjárhatatlan semmi út, sem a fegyveres ellen félelmetes; hősiségük leküzdött minden nehézséget. De leginkább egymással versengték a dicsőségért.
Ki-ki első akart lenni az ellenség pusztításában, fal megmászásában s abban, hogy ilyes tette közben szembe tűnjék. Ezt tekintették gazdagságnak, ezt jó hírnévnek s igazi nemességnek. Kapva-kaptak a dicsőségen, de a pénzzel könnyen bántak; dicsőséget igen nagyot óhajtottak, gazdagságot csak tisztességeset. Elsorolhatnám, hol tett tönkre a római nép kis sereggel igen nagy ellenséges hadakat s mely természet erősítette városokat vett be ostrommal, ha ez a kitérés ugyancsak messze nem térítene tárgyamtól.

8. Hanem persze a vakszerencse zsarnokunk mindenben; összes tetteinket nem annyira az igazság, mint inkább a tetszése szerint ez emeli fényre s dönti homályba. Az athéniek tettei véleményem szerint elég nagyok s dicsők voltak, csakhogy jóval jelentéktelenebbek hírüknél. De mivel nagy írói tehetségek támadtak köztük, kerek e világon az ő tetteiket magasztalják legnagyobbak gyanánt. így a hitettek végrehajtóinak érdemét akkorának nézik, a mily magasra tudták emelni műveikben a kiváló tehetségű írók. Azonban a római népnek sohasem volt ilyen szerencséje, mivel ki-ki minél józanabb gondolkozás volt, annál buzgóbban foglalkozott a közügyekkel; elméjét teste nélkül nem gyakorolta senki sem; legjobbjaink inkább szerettek cselekedni, mint beszélni, inkább szerették, ha mások magasztalták az ő jeles tetteiket, mintsem maguk elbeszélni a másokéit.

9. Szóval ápolták a jó erkölcsöket mind békében mind háborúban; egyetértés uralkodott köztük s a kapzsiság igen ritka jelenség volt; a jog és méltányosság tisztelete nem annyira a törvényeken alapult, mint inkább a természetes érzésen. Civódást, egyenetlenkedést, féltékenykedést az ellenséggel szemben folytattak, ellenben egymással derékségben versenyeztek a polgárok. Isteneik tiszteletében pompakedvelők, házi dolgaikban takarékosak, barátaikhoz hívek voltak.
Háborúban bátorsággal, ha pedig a béke ideje elérkezett, méltányossággal, e két tulajdonsággal igazgatták mind a maguk, mind a hazájuk ügyeit. Ez állításom legerősebb bizonysága az, hogy háborúban többször büntettek olyanokat, a kik fővezért parancs ellen álltak ki harcolni ellenséggel, vagy a visszaparancsolásra csak jó későn hagyták el a harctért, mint olyanokat, a kik el merték hagyni zászlójukat vagy visszaszorítsa hátrálni mertek helyükből; békében pedig inkább jó bánásmóddal, mint félemlítéssel gyakorolták a kormányhatalmat s jobb szerettek sérelmet megbocsátani, mint megtorolni.

10. Mikor azonban munkásság és igazságosság által naggyá tettük már az államot, hatalmas királyokat haddal legyőztünk, vad néptörzseket s igen nagy nemzeteket fegyverrel leigáztunk, Karthágó, a római birodalom versenytársa, végkép megdőlt s nyitva volt számunkra minden tenger és szárazföld: akkor a vakszerencse elkezdett dühöngeni s mindent fölforgatni. A kik előbb könnyen kibírtak erős munkát, veszedelmet, kétséges és nehéz helyzetet, azoknak most terhükre s vesztükre vált a máskülönben kívánatos nyugalom és gazdagság. Előbb azután a hat a lomra vágyás vert gyökeret, utána a pénzre vágyás. E kettő volt a kútforrása minden bajnak.
A kapzsiság ugyanis alá ásta a hűséget, jámborságot s a többi jó tulajdonságot; ezek helyébe gőgre, kegyetlenkedésre, az istenek fitymálására s mindennek árúba bocsátására tanított ki bennünket. A nagyravágyás képmutatásra vitt számos embert, arra tudniillik, hogy másként beszéljen szájuk, mint a hogyan érez szívük; a barátkozást és ellenségeskedést ne igazi értékük szerint mérjék, hanem anyagi érdek szempontjából, s hogy inkább az arcukon, mint bensőjükben hordják a jóságot. Mindez eleinte lassacskán nőtt; olykor büntették is. Később azonban, mikor úgy elharapódzott a métely, mint valami dögvész, egész elváltozott az állam s az eladdig legigazságosabb és legjobb kormányzat kegyetlenné és tűrhetetlenné vált.

11. De eleinte inkább a nagyravágyás sanyargatta az emberek lelkét, mint a kapzsiság; mert amaz a hiba mégis közelebb jár az erényhez. Ugyanis dicsőség, kitüntetés és hatalom után egyaránt sóvárog a derék és hitvány, csakhogy amaz igaz úton fáradozik értük, emez ellenben jó tulajdonságok híján ravaszsággal s álnoksággal törtet utánuk. A kapzsiság pénzre vágyással jár; pedig ezt nem kívánj a, meg okos ember egy sem, mert, mintha valami gyilkos méreg járta volna át meg át, nővé puhítja a férfiút testben-lélekben, nem ismer soha határt s mértéket, nem csökkenti sem bőség sem ínség. Azóta pedig, hogy Sulla fegyveres erővel újra kezébe kerítette az állam kormányát s jól kezdett pályafutását oly csúnyán végezte, azóta általánossá vált a rablás s fosztogatás, egyiknek házra fájt a foga, másiknak földbirtokra; győzelmükben sem határt nem ismertek sem kíméletet s undok, kegyetlen eljárást tanúsítottak polgártársaikkal szemben. Még hozzá Sulla ősi szokás ellen kicsapongásban s egyéb tekintetben nagyon is szabadjára hagyta seregét, melynek parancsnoka volt Ázsiában, csakhogy ekképp hűségre kötelezze maga iránt.
E kellemes és csábos világrész a fegyvernyugvás alatt hamar elpuhította harcias katonáinkat. Ott szokta meg először a római nép hadserege a szeretkezést és tivornyát, a szobrok, festmények s diszvésetű edények csodálását, valamint elrablását a maguk vagy az államuk számára, templomok fosztogatását, végül minden szent és nem szent dolog megbecstelenítését. Ilyen katonaság tehát a győzelem kivívása· után mit sem hagyott meg a legyőzőiteknek. A szerencse ugyanis kísértésbe hozza a bölcset is, nem, hogy oly romlott erkölcsű népség tudta volna mérsékelni magát győzelmében.

12. Mióta a gazdagság lett a tisztelet forrása s avval kezdett járni dicsőség, uraság és hatalom, attól fogva becsét veszté az erény, szégyennek tárták a szegénységet, rossz szándéknak az önzetlenséget. A gazdagság következtében azután kicsapongás, haszonlesés és gőg szállotta meg az ifjúságot: rabolt, tékozolt, a magáéra keveset adott, máséra áhítozott; becsületérzés, szemérmetesség, isteni és emberi törvény közt nem tett semmi különbséget; nem törődött semmivel s mértéket semmiben sem tartott. Ha előbb jól szemügyre vetted a városnagyságú palotákat és mezei lakokat, érdemes utána megtekinteni a templomokat, melyeket mély vallásos érzéssel telt eleink emeltek az isteneknek.
Azok persze az istenek templomait jámborságukkal, saját házukat dicsőségükkel ékesítgették s a legyőzőiteket sem fosztották meg egyébtől, mint a jogtalankodás lehetőségétől. E mai gyáva nép ellenben a legalább való úton-módon szedi el mindazt szövetségestársaitól, a mit ama hős férfiak győztes létükre meghagytak nekik; mintha bizony a jogtalankodásban állna az uralom gyakorlása.

13. Minek hoznám hát föl, a mit úgy sem hihetne el senki, hacsak nem látta, hogy igen sok magánember már hegyeket távolított el s tengereket kővel tölteteit be? Az ilyenek szerintem csúfot űztek gazdagságukkal, mert nagy mohón pocsékolták el csúfságukra, a mit tisztességükre élvezhettek volna. Ám ép oly nagy mértékben lép föl a bujkálkodás, korhelykedés és a tékozlás egyéb neme; férfiak női szerepre adták magukat, nők nyíltan árulgatták tisztességüket; inyencségből fölkutattak szárazon-vízen mindent; előbb mentek aludni, mintsem elálmosodtak volna; nem várták be az éhezést, szomjúhozást, fázást, törődöttséget, hanem mindezt úri nyegleségből idő előtt elhárították. Ilyen életmód az öröklött vagyon fogyta után gonosz tettekre tüzelte az ifjakat. Rossz hajlamokba merült lelkük nem szívesen volt el gyönyörök nélkül s annál féktelenebből vetették magukat mindenféle keresetre és költekezésre.

14. Egy ekkora és ily romlott államban igen könnyű volt Catilinának mintegy testőrséget gyűjteni maga köré a mindenfajta aljas és gonosz emberekből. Mert szemérmetlen, parázna, korhely a hány csak elverte apai javait játékban, falánkságban vagy kicsapongásban s aki nagy adósságba verte magát, hogy megváltsa aljas vagy gonosz cselekedetét, azonkívül mindenünnen valamennyi gyilkos, templomfosztogató, a törvényszéken már elmarasztalt vagy tettei törvényes megtorlásától félő ember, valamint, a kit a keze s a nyelve esküszegésből vagy polgárvérből tartott fönn, egyszóval a kit aljasság, nyomor s rossz lelkiismeret sanyargatott, mind benső bizalmasa volt Catilinának. S ha bűntől még tiszta ember került baráti társaságába, a mindennapi együttlét és kisértés hamarosan egész hasonlóvá tette a többihez.
De kiváltképen az ifjakkal kereste a barátságot; ezeknek még hajlandó s ingatag lelkét nem volt nehéz hálójába keríteni. Ugyanis korára nézvést kinek mire volt különös vágya, a szerint egyiknek barátnőt szerzett, a másiknak kutyát s lovat vett; szóval nem kímélte sem pénzét sem tisztességét, csakhogy készséges híveivé tehesse őket. Tudom, voltak egyesek, a kik szerint a Catilina házát látogató ifjak nem igen óvták erkölcsi tisztaságukat sem. De ez a szóbeszéd inkább egyébből talált hitelre, mint bárki biztos tudomásából.

15. Először is már ifjúkorában számos nemtelen viszonyt folytatott, ú. m. egy előkelő származású leánnyal, egy Vesta-papnővel, s más efféle ember s isten ellen való viszonyokat. Végűl beleszeretett Aurelia Orestillába, akiben szépségén kívül egy tisztes ember sem talált még semmi dicsérni valót. De mivel ez vonakodott nőül menni hozzá, mert félt fölserdült mostoha fiától, biztosra veszik, hogy fia megöletésével tette szabaddá házát vétkes menyegzője számára. S véleményem szerint főleg épen ez volt oka gonosz terve siettetésének. Mert szennyes és istennel - emberrel meghasonlott lelke nem bírt nyugodni sem ébrenlétekor sem altéban, annyira mardosta izgatott lelkét rossz lelkiismerete. E miatt színe sápadt, tekintete merev, járása majd sebes, majd lassú; szóval őrültség tükröződött egész kűlsején s arcán.

16. Az ifjakat, a kiket, mint föntebb említem, behálózott, sokféleképen oktatta ki rosszra. Közülük szerzett hamis tanúkat s végrendelet hamisítókat; rávette őket, hogy ne igen törődjenek adott szóval, vagyonnal, veszéllyel; utóbb pedig, jó hírük és tisztességérzetük eltompítása után, más nagyobb dolgokra is. Ha pillanatnyilag nem volt is oka gonoszát művelni, azért csak úgy kerítgeti hálójába s öldösteti azokat, a kik mit sem vétettek ellene, mint azokat, a kik ártottak neki. Mert persze, hogy karjuk s lelkük el ne tompuljon a tétlenségben, inkább haszonra való kilátás nélkül is gonosz s kegyetlen volt. Ilyen barátokra és cinkosokra támaszkodott Catilina.
Birodalomszerte mindenütt roppant nagy volt az eladósodás; Sulla katonáinak nagy része ugyancsak bőven bánván a javaival nem feledhette egykori rablásait, diadalát és polgárháborúra áhítozott. Mindebből az az elhatározás fogalmazott meg agyában, hogy kezébe keríti az állam kormányát. Itáliában nem volt egyetlen hadsereg sem; Cn. Pompeius messze földön hadakozott; neki pályázás esetén nagy reménye lehetett a consulságra, mert a senatus még cseppet sem gyanakodott rá; a biztosság tudata és nyugalom általános volt; s épen az ilyen állapotok kedveztek Catilinának.

17. Ennélfogva L. Caesar és C. Figulus consulsága évében június elseje táján előbb fölkeresett egyeseket, kit biztat, kit kísért; eléjük tárja erejét, az állam készületlenségét, az összeesküvés nagy anyagi eredményeit. Miután eléggé kiismerte, a mit akart, egybehívta mindazokat, a kiknek legszorultabb helyzetük s legnagyobb bátorságuk volt. Megjelentek ott a senatori rendből P. Lentulus Sura, P. Autronius, L. Cassius Longinus, C. Cethegus, P. és Servius Sulla, Servius fiai, L. Vargunteius, Qu. Annius. M. Porcius Laeca, L. Bestia és Qu. Curius; továbbá a lovagrendből M. Fulvius Nobilior, L. Statilius, P. Gabinius Capito és C. Cornelius; azonkívül a gyarmatokból és municipiumokból számos ottani nemes ember. Volt még a nemesek közül igen sok valamivel titkosabb részese is e tervnek, a kiket nem annyira a szegénység vagy más vitt rá, mint inkább az uralom reménye.
De a fiatalság nagy része is, különösen a nemesi, pártolta Catilina szándékát; ők, a kik a békében fényesen vagy kényelmesen élhettek volna, inkább óhajtották a bizonytalant, mint a biztost, a háborút, mint a békét. Voltak akkoriban olyanok is, a kik azt hitték, hogy M. Licinius Crassus előtt sem volt ismeretlen e terv és mivel gyűlölt embere, Cn. Pompeius, nagy had vezére volt, ennek hatalma ellen bárkinek emelkedését szívesen látta volna, meg bízott is, hogy az összeesküvés sikere esetén könnyen ő lehet a fő közöttük.

18. De már előbb szintígy összeesküdtek néhányan az állam ellen s köztük volt Catilina is. Elmondom ezt, a mily híven csak tudom. L. Tullus és M. Lepidus consul sága idejében P. Autroniust és P. Sullát, a már megválasztott két consult, a törvény alapján korteskedésükért kérdőre vonták és elitélték. Kis idő múlva Catilina zsarolás miatt vád alá kerülvén nem pályázhatott consulságra, mert nem jelentkezett a törvényes határidőn belül. Élt abban az időben egy nemes, mód felett vakmerő, elszegényedett s pártos lelkű ifjú, Cn. Piso, a kit szegénysége s rossz hajlamai ösztökéltek az államrend fölforgatására.
Ő vele Catilina és Autronius december ötödiké körül közölvén tervüket januárius elsején a Capitoliumon készültek a két consuit, L. Cottát és L. Torquatust megölni, a főhatalmat kézre keríteni s Pisót a sereggel elküldeni a két Hispánia megszállására. E szándékuk kitudódván februarius ötödikére tűzték ki újból gyilkos tervük végrehajtását. De akkor már nem csak a consulok vesztét tervezgették, hanem a tanácstagok nagy részét is. S ha nem siette volna el Catilina a jeladást cinkos társainak, az nap Róma alapítása óta a leggaládabb bűntett ment volna végbe. Mivel azonban még nem volt együtt kellő számú fegyveres hívük, a terv meghiúsult.

19. Későbben Pisót innenső Hispániába kiküldötték quaestornak praetori hatalommal. Crassus erőszakolta ezt, mert Pompeius halálos ellenségének ismerte őt. De a tanács sem vonakodott neki adni e tartományt, mert e kelletlen embert el akarta távolítani a városból, meg azért is, mivel a jó hazafiak igen sokan benne láttak védelmet Pompeiusnak akkor már félelmetessé vált hatalma ellen. Ezt a Pisót azonban meggyilkolták a tartományban a seregében levő hispaniai lovasok.
Némelyek szerint nem bírták e barbárok tűrni igazságtalan, gőgös és kegyetlen fővezéri bánásmódját; mások szerint azok a lovasok régi hívei és jobbágyai voltak Cn. Pompeiusnak s az ö utasítására támadtak Pisóra; ezen az eseten kívül nem is követtek el ilyet a hispanusok; pedig elszenvedtek már sok kemény fővezéri bánásmódot. Én eldöntetlen hagyom e kérdést. E korábbi összeesküvésről elég is volt ennyit mondanom.

20. Mikor Catilina együtt látta a kevéssel föntebb említett férfiakat, bár külön-külön is többször sok mindenfélét megtárgyalt velük, mégis célszerűnek vélte együttesen is szólni s buzdító szavakat intézni hozzájuk, azért hát félrevonult a ház egy rejtett részébe, eltávolítja onnan minden fültanút s ilyesféle beszédet mondott:
"Ha nem ismerném férfias telketeket és hűségteket, hasztalan jött volna ez a kedvező alkalom, kárba veszne nagy reménykedésünk, a biztos uralom; gyáva vagy meg-bízhatatlan néppel én sem kapdosnék bizonytalan után a biztosért. De mivel számos nagy megpróbáltatásban kitapasztaltam bátorságtokat és irántam való hűségteket, azért mertem vállalkozni ily fontos és szép tettre, meg azért is, mert átláttam, hogy nektek is ugyanaz a javatok s károtok, a mi nekem. Már pedig, ugyanazt akarni s ugyanazt nem akarni, ebben áll a szilárd barátság.
Hogy mi a szándékom, külön-külön hallottátok már s ezelőtt.
De napról-napra föllázad a lelkem, ha elgondolom, minő sors vár reánk, ha magunk nem tesszük magunkat szabadokká. Mert mióta néhány hatalmas ember rendelkező s elnyomó hatalma alá került államunk, azóta királyok, kormányzók mindig nekik adóznak s nekik fizetik sarcaikat népek és nemzetek; mi többiek, buzgó s jó hazafiak, nemesek s nem nemesek, mind csak csőcselék voltunk, befolyás s tekintély nélkül való alárendeltjeik olyanoknak, a kik rettegnének tőlünk, ha köztársaságunk igazi volna. E szerint minden befolyás, hatalom, hivatal s gazdagság az ő kezükben van vagy azokéban, a kikében óhajtják; nekünk csak a veszélyeket, kudarcokat, pereskedést s nyomort hagyták. Meddig fogjátok hát ezt tűrni, derék férfiak? Nem jobb-e a hősi halál mint csúfságosan vesztegetni el e nyomorult s tisztességtelen életet, a melyben mások gőgjének vagyunk játékszerei?
De hiszen hát, isten s ember tanúm, biztos a diadal. Korunk viruló, lelkünk elég erős; nekik ellenben mindenük szenvedett az aggságtól és gazdagságiól. Csak kezdenünk kell, a többi magától fog menni. Kicsoda emberfia is tűrhetné azt, ha férfias lélek lakozik benne, hogy ők csak úgy dúskálnak a pénzben, melyet tengerek beépítésére s hegyek eltakarítására fecsérelnek el, nekünk ellenben a szükségesekre sem telik? Ők két vagy több palotát építenek egymás mellé, nekünk ellenben nincs egy házi tűzhelyünk sem sehol? Vesznek képeket, szobrokat, díszműveket, lerombolják újdonatúj alkotásaikat s másokat építenek, szóval minden módon szórják, vesztegetik pénzüket s még ily szertelen pazarlással sem bírnak nyakára hágni vagyonuknak.
Nekünk ellenben házunknál nyomor, kint adósság a részünk; helyzetünk átkozott s jövőnk még sokkal zordabb. Szóval mi egyebünk van nyomorult életünknél? Mért nem ébredtek fel? Lám, szemetek elolt az annyiszor óhajtott szabadság, továbbá gazdagság, tisztelet, dicsőség; mindezt díjul kínálja a szerencse a győzteseknek. Helyzetünk, alkalom, veszedelmek, nyomor, fényes hadi zsákmány különb buzdítás lehet beszédemnél. Használjatok vezérnek vagy közte katonának: testtel-lélekkel ott leszek oldalatokon. Tulajdon ezeket fogom én, mint remélem, veletek együtt, mint consul megvalósítani, ha talán meg nem csalatkozom s ti nem akartok inkább szolgák lenni, mint urak."

21. Ezek hallatára emberei, a kik bőviben voltak minden bajnak, de nem volt semmi vagyonuk, sem biztató kilátásuk, bár a nyugalom megzavarásából is nagy hasznot várhattak, mégis azt követelték legtöbben, adja elő a háború körülményeit, hogy minő jutalmakra számíthatnak, ha fegyvert fognak, s általában miben nyílik számukra segély vagy remény.
Erre Catilina ígéri adósságaik eltörlését, a gazdagok kiűzését, ígér hivatalokat, papi méltóságokat, fosztogatást s minden mást, a mi együtt jár a háborúval s a győztesek kényével; hogy ott van Hispániában Piso, Mauretániában seregestül P. Sittius Nucerinus, a kik magukévá tették tervét; hogy pályázik a consulságra s reméli, tiszttársa lesz neki C. Antonius, a ki meghitt embere neki s mindenféle baj nyomja; ö vele fog majd bele a munkába, ha consul lesz. Azonkívül becsméreli a jó hazafiakat kivétel nélkül, övéi mindegyikét név szerint dicséri, egyiket ínségére figyelmezteti, másikat vágyára, nagyobb részüket a bírósági üldözésre vagy megalázásra, sokukat Sulla győzelmére, a kiknek az a győzelem zsákmányt juttatott. Mikor azután látja elszántságukat, lelkükre köti, hogy pályázását támogassák, s eloszlatja a gyűlést.

22. Egyesek azt mondogatták akkoriban, hogy beszéde végeztével Catilina, mikor eskette cinkostársait, csészékben borral vegyített embervért hordozott körül; mikor aztán ebből az átok elmondása után valamennyien hörpintettek, mint a hogy ünnepies áldozatok alkalmával szokás, akkor tárta eléjük tervét s ezt azért tette így, hogy ekkora bűnük kölcsönös tudatában annál hívebbek legyenek egymáshoz. Némelyek szerint azonban ezt sok mással együtt olyanok eszelték ki, a kik úgy hitték, hogy a Cicero ellen később támadt gyűlöletre csillapító hatással lesz a kivégzettek bűnének irtózatos volta. Nekem e szóbeszédről fontosságához képest nincs elég biztos értesülésem.

23. Benne volt ebben az összeesküvésben egy nem közönséges származású, de ocsmány és gaz cselekedetekbe süllyedt ember, Qu. Curius, a kit erkölcstelen élete miatt a censorok kirekesztettek a senatusból. Megbízhatatlansága nem volt csekélyebb, mint vakmerősége. Nem csinált ő abból fontos dolgot, hogy elhallgassa, a mit hallott, s rejtegesse önnön gonosztetteit, sem egyáltalán a szavaiból és tetteiből. Régóta viszonya volt neki egy előkelő nővel, Fulviával. Mikor erre szűkös anyagi helyzetében nem szórhatta úgy a pénzt s e miatt meghidegült iránta, egyszerre csak kérkedőleg kezdett neki eget-földet Ígérni, olykor megöléssel is fenyegetni, ha nem járna kedvébe, szóval durvábban bánni vele, mint a hogy addig szokott.
Fulvia azonban, mikor megtudta az okát Curius feltűnő viselkedésének, nem tartotta titokban a hazáját fenyegető nagy veszedelmet, hanem a forrás elhallgatásával többek előtt elbeszélte, mit hallott s miképpen a Catilina-összeesküvés felől. Különösen ez az eset élesztette az emberekben azt a törekvést, hogy M. Tullius Ciceróra ruházzák a consulságot. Addig ugyanis a nemesség nagyrésze dühös féltékenység rabja volt s azt hitte, mintegy beszennyeződnék a consulság, ha új ember nyerné el, bármily kiváló volna is egyébként. Mikor azonban ott volt a veszély, háttérbe szorult a féltékenység és gőg.

24. így a választógyűlés végeztével M. Tulliust és C. Antoniust hirdették ki consuloknak. Ez az esemény eleinte lesújtotta az összeesküvés részeseit. De azért nem lohadt Catilina őrült vágya, hanem napról-napra nagyobb tevékenységet fejtett ki. Alkalmas helyeken Itália szerte fegyvereket tartott készen. Saját vagy a barátai hitelére pénzt vett föl s elszállította Faesulaeba bizonyos Manliushoz, a ki későbben megkezdte az ellenségeskedést.
Ekkoriban állítólag igen sok mindenféle embert csábított pártjára, nőt is egynéhányat, a kik eleinte a maguk árúba bocsátásával győzték ugyan roppant költekezéseiket, de később, midőn koruk csupán csak a keresetnek vetett véget, de a pazarlásnak nem, nagy adósságba verték magukat. Catilina abban reménykedett, hogy ezek közreműködésével fellázíthatja a városi rabszolgákat, fölgyújthatja a várost, férjeiket pedig vagy magához láncolhatja vagy megöletheti.

25. Közöttük volt Sempronia, a ki több ízben számos férfias bátorságot kívánó tettet követett már el. Származás, szépség, férj és gyermekek tekintetében elég szerencsés nő volt ő. Jártas volt a görög és latin irodalomban; tudott citerázni s táncolni, még pedig szebben, mint a hogy egy tisztes nőnek kellene. Ismerte számos más módját is a vétekre csábításnak. De a tisztes szemérmetességnél minden becsesebb volt előtte mindenkor. Nem volna könnyű eldönteni, pénzével törődött-e kevesebbet vagy jóhírével.
Érzékiség dolgában oly szenvedelmes volt, hogy többször járt ő férfiak után, mint azok ő utána. Már ezelőtt is gyakran megszegte szavát, esküvel letagadta tartozását s cinkos volt gyilkosságban; pazarlása és szűk helyzete a bukás örvényébe sodorta. Szellemi képessége nem megvetendő volt. Tudott verselni, élcelni, társalogni akár illedelmesen, akár megnyerőén, akár pajkosan. Szóval nagyon szellemes és kellemes nő volt.

26. E készületek megtétele után is Catilina szintúgy törekedett a következő évre elnyerni a consulságot abban a reményben, hogy jelültetése esetén könnyű lesz néki kénye-kedve szerint bánnia Antoniussal. De nem nyugodott a közben sem, hanem mindenféleképpen igyekezett cselt vetni Cicerónak. De az óvatosságra ebben is volt elég fortély és ravaszság. Ugyanis consulsága kezdetétől fogva nagy igéreteket téve rábírta Fulvia által a fent említett Qu. Curiust, hogy fedje föl Catilina terveit. Tiszttársát Antoniust meg tartománya átengedésével térítette el hazafiatlan érzelmétől.
Maga körül pedig titkon barátaiból és jobbágyaiból tartogatott őrséget. Mikor elérkezett a választógyűlés napja s Catilina felsült mind pályázásával, mind a consul ellen a Marsmezőn vetett cselével, eltökélte, hogy hadi térre lép s mindennel megteszi a végső kísérletet, ha már alattomos kísérletei balul s csúfosan végződtek.

27. Kiküldte hát C. Manliust Fsesulseba s Etruria ama részébe, bizonyos Septimius Camerinust a picenus-földre, C. Juliust Apuliába, továbbá kit ide kit oda, a hol kit hasznavehetőnek gondolt. Aközben ő Rómában sok követ mozgat egyszerre: cselt hányt a consul élete ellen, készületeket tett a város el-hamvasztására, fegyveresekkel szállta meg az alkalmas pontokat. Maga fegyverrel járt, ezt rendeli másoknak is és serkente őket, hogy folyvást ügyeljenek s készen legyenek.
Éjjel-nappal buzgólkodik, virraszt, álmatlanság s munka ki nem fárasztja. Végül, mikor sok tevés-vevés mellett sem lát semmi sikert, késő éjjel ismét összegyűjti az összeesküvés főembereit M. Porcius Laecához, keserű panaszra fakad tétlenségük miatt, tudomásukra hozza, hogy a már fegyverre kész sokasághoz előre elküldte Manliust, úgyszintén kit ide kit oda, alkalmas helyekre, hogy megkezdjék a háborút; ö is szeretne már a sereghez indulni, ha eltehetné láb alól Cicerót, a ki nagy akadálya terveinek.

28. A többiek ijedelme és habozása közben azután felajánlotta szolgálatát C. Cornelius római lovag s vele együtt L. Vargunteius senator s megállapították, hogy valamivel később, még azon éjjel fegyveres emberek kíséretében üdvözlés ürügye alatt bemennek Ciceróhoz, meglepik s azon készületlenül leszúrják saját házában. Mikor Curius megtudta, mekkora veszély fenyegeti a consult, siet tudósítani Fulvia által Cicerót az ellene vetett cselről. így ezek zárt ajtóra találtak s híjába vállalkoztak akkora bűntettre. Azalatt Manlius felbújta Etruriában a köznépet, mely vágyott a forradalomra nyomorúságánál fogva is, meg azon jogtalanságon való elkeseredésében, hogy Sulla uralma alatt elveszítette földjeit s összes javait. Felbújtotta továbbá a mindenféle rabló-népséget, minő nagyon sok volt azon a vidéken, s Sulla gyarmataiból is némelyeket, a kiknek tobzódás és pazarlás következtében mijük sem maradt a rablott nagy zsákmányból.

29. Mikor erről értesült Cicero, a kettős veszedelem miatt, mivel sem a várost nem védhette tovább saját felelősségére a fondorkodás ellen, sem nem tudta biztosan, mekkora a Manlius serege s mi a rendeltetése, az ügyet a senatus elé terjesztő, melynek nyugalmát a sok mendemonda már előbb megzavarta. A senatus erre, mint a hogy súlyos körülmények közt többnyire szokta, azt a határozatot hozta, ügyeljenek a consulok, hogy a haza kárt ne valljon. Ezt a korlátlan hatalmat római szokás szerint a senatus adja a tisztviselőnek arra, hogy sereget gyűjtsön, háborút viseljen, minden lehető módon fenyíthessen szövetségest és polgárt, végül hogy otthon, valamint háborúban korlátlan katonai és bírói hatalmat gyakoroljon. Máskülönben ezek egyikéhez sincs joga a consulnak a nép utasítása nélkül.

30. Néhány nap múlva a senatusban L. Senius senator egy levelet olvasott föl, melyet állítása szerint Esesulseból kapott. Ebben az volt megírva, hogy C. Manlius nagy népsokasággal október 27.-én fegyvert fogott. Egyszersmind, amint az már olyankor szokás, némelyek csodás jeleket és eseteket jelentettek, mások, hogy összejöveteleket tartanak, fegyvereket szállítanak, Capuában és Apuliában rabszolgaháború van kitörőben. Ennélfogva a tanács határozata folytán kiküldöttek Qu. Marcius Rexet Fíesulfeba, Qu. Metellus Creticust.
A puhába s annak környékére - ők mint imperatorok mindketten ott állottak a város alatt, mert a diadalmenet megtartásában akadályozta őket egyesek ármánykodása, a kik árúcikknek szoktak tekinteni mindent, tisztest, nem tisztest egyaránt - a piktorokat pedig Qu. Pompeius Butust Capuába, Qu. a Metellus Célért a picenus-földre oly meghatalmazással, hogy a körülményekhez s a veszély nagyságához képest sereget gyűjtsenek. Továbbá annak, a ki följelentést tesz a haza ellen szőtt összeesküvésről, ha rabszolga, szabadságot és 100,000 sestertiust, ha szabad polgár, a vétségére bocsánatot s 200,000 sestertiust tűztek ki jutalmul; hasonlóképen elrendelték, hogy a gladiatori csoportokat osszák szét Capua s a többi municipium között hadi erejük arányában, Rómában az egész városban éjjeli őrségeket állítsanak ki alsóbbrendű tisztviselők parancsnoksága alatt.

31. Ezen intézkedések megzavarták a polgárság nyugalmát s egész megváltoztatták a város képét. A tartós béke szülte nagy vigasság és pajzánság után egyszerre levertség fogott el mindenkit; nyugtalanul futkostak, nem volt kellő bizalmuk sem helyben sem emberben, nem viseltek háborút, de békét sem élveztek, ki-ki saját félelme szerint fontolgatta a veszélyt. Aztán a nők, a kiknek honuk hatalmas voltánál fogva egész szokatlan volt a háborútól való félelem, mely most elfogta őket, mellüket verdesték, esdve terjesztgették kezeiket ég felé, szánalom kínozta kicsinyeik sorsán, kérdezősködtek mindenről, minden hírre megremegtek s gőggel, kedvteléssel fölhagyva, reményük vesztve gondoltak magukra és hazájukra.
De a szívtelen Catilina csak szövögette ismeretes terveit, bár készületek történtek a védekezésre s a Plautius-törvény alapján törvény elé idézte is őt L. Paulus. Végtére, hogy célját· leplezze vagy mintha a reá szórt bántó rágalmakkal szemben akarta volna magát tisztázni, elment a tanácsba.
Ekkor M. Tullius consul akár jelenlététől félve, akár haragra gerjedve, fényes beszédet tartott, melyet később kiadott írásban. Mikor azonban ez leült, Catilina, a mint, hogy kész volt mindenkor a tetetésre, szemlesütve, esdő hangon kezdte kérni a tanácsatyákat, ne higyjenek el róla semmit vaktában; olyan házból való s ifjúkorától fogva úgy intézte élte sorát, hogy csupa jót remélhet. Ne gondolják, hogy neki, egy patríciusnak, a ki maga is, ősei is számos jót tettek a néppel, érdekében volna hazája tönkretétele, mikor Róma városának egy fattyú polgára, M. Tullius, őrködik felette. Mikor ehhez még más rágalmakat toldott, felzúdultak ellene mindannyian, elnevezték a haza ellenségének és árulójának. Ekkor ő felbőszülve így szólt: „Nos hát, ha már vesznem kell elleneim tőrében, óvadékkal fogom eloltani máglyámat”

32. Erre a tanácsházból haza rohant. Ott sokat tűnődött magában. Mivel a consul ellen való csel vetése nem sikerült s belátta, hogy az éji őrségek miatt lehetetlen a várost felgyújtani. legjobbnak vélte seregét szaporítani s még a légiók gyűjtése előtt előteremteni sok mindent, a mire szükség lehet a háborúban. Ennélfogva késő éjjel néhányad magával Manlius táborába indult. Meghagyta azonban Cethegusnak és Lentulusnak, valamint a többieknek, a kiknek már kitapasztalta készséges vakmerőségét, hogy amint csak tudják, növeljék pártjuk erejét, szorgalmazzák a cselvetést a consul ellen, készüljenek hozzá az öldökléshez, a város felgyújtásához s egyéb háborús cselekedetek végrehajtásához; ő rövidesen nagy sereggel vonul majd a város alá. Miközben ezek folytak Rómában, C. Manlius az ő emberei közül követeket küldött Marcius Rexhez a következő megbízással:

33. "Isten, ember tanúnk, ó vezér, hogy nem hazánk ellen fogtunk fegyvert, sem azért, hogy másokat veszélybe döntsünk, hanem azért, hogy személyünket a sérelmek ellen biztosítsuk. Mert hitelezőink szívtelensége és kegyetlensége oly nyomorba és Ínségbe döntött bennünket, hogy legtöbbünknek nincs már honunk; becsületünk pedig és vagyonunk együnknek sincsen! A törvényben sem volt már módja egyikünknek sem, miként apáinknak, oltalmat keresnie, sem pedig személyes szabadságot élveznie, ha már elvesztette is apai örökségét. Ily kegyetlenek róttak hitelezőink s bíróink. Őseitek gyakran megszánták Róma közönséges népét és határozataikkal segítettek rajta ínségében. Legutóbb is, korunkban, a nagy adósságok miatt valamennyi jó hazafi beleegyezésével rézpénzzel fizettük ki az ezüstöt.
Maga a köznép is hol jutalomra vágyásból, hol a tisztviselők gőgje következtében több ízben fölfegyverkezve szakadt el a patríciusoktól. Ellenben mi nem uralom s nem gazdagság után törekszünk, a mikből támad emberek közt minden háborúság és villongás, hanem szabadság után, a miről egy jóravaló ember sem mond le, csak életével együtt. Arra kérünk tehát téged és a tanácsatyákat, segítsetek szerencsétlen polgártársaitokon, adjátok vissza a törvény oltalmát, melytől bíróink igaztalansága megfosztott, s ne kényszerítsetek azt kutatnunk, miképpen álljunk legkeményebb bosszút vesztünk előtt életünkért!"

34. Qu. Marcius azt felelte erre, hogy ha valamit kérni óhajtanak a tanácstól, tegyek le a fegyvert s kegyelemért esdve menjenek Rómába. A. római nép tanácsa oly kegyességet és irgalmasságot tanúsított mindenkor, hogy soha senki sem fordult hozzá híjába segélyért. Catilina pedig útjában a volt consulok nagy részéhez, továbbá az előkelő emberekhez levelet intézett, hogy mivel őt hamis vádakkal halmozták el s így nem bírt ellent állni ellenei nyomásának, Maseiliába megy számkivetésbe, nem mintha bűnösnek erezné magát ily nagy gonoszságban, hanem azért, hogy a haza nyugodt lehessen és lázadás ne támadjon az ő személyes vitájából. Qu. Catulus azonban egy egészen más tartalmu levelet olvasott fel a tanácsban, melyet állítása szerint Catilina nevében kézbesítettek neki. Ennek másolata alább következik:

35. L. Catilina üdvözli Qu. Catulust. Ritka hűséged, melyet tettedből tapasztaltam, ügyes-bajos dolgaimban oly jól esett nekem, hogy bátorságot ad ez ajánló soraimhoz. Ennélfogva nem szándékom váratlan elhatározásom dolgában védekezni; csak igazolást akarok eléd terjeszteni teljes ártatlanságom tudatában, a minek valóságáról, istenemre, meg is győződhetett. Fölháborított igaztalan mellőzésem és a sok rágalom s, mivel fáradozásom és szorgalmam jutalmától elütve nem juthattam fel a méltóság megillető fokára, szokásom szerint fölkaroltam szerencsétlen polgártársaim politikai ügyét, nem azért, mintha a nevemet terhelő adósságot nem bírnám sajátomból törleszteni; hiszen restilla áldozatra való készsége a maga és a leánya vagyonából törlesztene a más nevére fölvett adósságaimat is: hanem azért, mert érdemteleneket láttam megtisztelve hivatalokkal s éreztem, hogy alaptalan vád miatt mellőztek. Ez oknál fogva léptem ezen útra, a melyen helyzetemhez képest elég tisztességes reményeim lehetnek a jövőben méltóságom megőrzésére. Többet is akartam még írni, de értésemre jutott, hogy ellenemre törnek. Hűségedbe ajánlom s rád bízom hát most még Orestillát; kérlek gyermekeidre, oltalmazd őt bántalmazástól. Isten veled.

36. Ő maga most néhány napig maradt C. Flaminiusnál Arretium vidékén, mialatt fegyverrel látta el a már előbb fölbujtott szomszédságot, azután a táborba ment Manliushoz a vesszőcsomókkal s a hatalom egyéb jelképeivel. Ennek hírére Rómában a tanács a haza ellenségeinek nyilvánította Catilinát és Manliust, a többi hívüknek pedig napot tűzött ki, a meddig kárvallás nélkül letehetik a fegyvert - a halálra Ítéltek kivételével. Kimondta továbbá 3 határozatkép, hogy a consulok sorozzanak, Antonius siessen a sereggel Catilina üldözésére, Cicero pedig a várost oltalmazza.
Véleményem szerint a római birodalom ekkoriban volt a legszánalmasabb állapotban. Mert bár napkelettől napnyugatig minden nép meghódolt fegyverei előtt s otthon teljes volt a nyugalom és anyagi jólét, a mi legfőbb az emberek szemében: találkoztak mégis olyan polgárai, a kik konokul törtek a maguk és hazájuk vesztére. Ugyanis a tanács kétszeri határozatára sem akadt oly sok ember közül egyetlen egy sem, a kit a jutalom rávitt volna az összeesküvés leleplezésére vagy elhagyta volna Catilina táborát. Oly veszedelmes betegség s valami sorvadásféle lepte el a polgárság legnagyobb részét.



Folytatás: A Catilina-féle összeesküvés II.

..