logo

VII December AD

Halál a gyilkosokra !

Amikor Brutus és Cassius értesült a szenátus döntésérőé, majd a nyájas kérésről, hogy jöjjenek le a Capitoliumról, és foglaljanak helyet a gyülekezetben, nem voltak túlságosan elragadtatva, és különösebb biztonságban sem érezték magukat. Még mindig féltek Caesar párthíveinek álnok mesterkedésétől, akik látva, hogy nem csupán semmi veszély nem fenyegeti életüket, hanem éppen ellenkezőleg, látható módon inkább felnek tőlük előbújtak rejtekhelyükről, és újra megnőtt az önbizalmuk.
Brutusnak és társainak e pillanatban gyakorlatilag nem volt semmi szilárd támasza, legfeljebb néhány szimpatizáns, azokban a politikai körökben, amelyeknek kézzelfogható segítsége szinte semmit sem számított. A kiszolgált katonák nem feleltek a zsarnokgyilkosok felhívására, és továbbra is félrehúzódtak. Sőt, többen közülük megpróbáltak Lepidus felé tapogatózni, akit jobban ismertek, és akivel könnyebben szót érthettek. Brutus és Cassius talán meg testőrségükben, a gladiátorokban sem bíztak teljesen, ezért üzenték meg a szenátusnak, hogy csak akkor jönnek le a Capitoliumról, ha túszként kezükre adják Lepidus és Antonius fiait.

Kívánságukat teljesítették, és „a római szabadság helyreállítói” késő délután elhagyták menedékhelyüket, és megjelentek a Forumon, ahol is hurrogással, szitkokkal várták őket, nyilván Antonius néhány emberének serény buzdítására. A szenátorok barátságosan fogadták őket. Főleg Brutust és Cassiust tüntették ki előzékenységükkel. A gyülekezet egyes tagjai erősködtek, hogy ünnepélyesen meg kell pecsételni az ellenfelek kibékülését. Brutus és Lepidus egy darabig kérette magát, aztán kezet szorítottak. Cassius és Antonius követte példájukat. Békét kötöttek. De mindenki tudta, hogy Caesar gyilkosait veszély fenyegeti. Házukat figyelték, és nem volt titok, hogy amint visszatérnek otthonukba, irgalmatlanul lekaszabolják őket. Kénytelenek voltak tehát olyan barátoknál vagy rokonoknál menedéket keresni, akik hajlandók voltak egy időre befogadni őket.

A többiekhez hasonlóan Brutus sem mert hazamenni: Lepidusnál töltötte az éjszakát. Cassiust Antonius fogadta be. Mint mindig, most is vendégszeretőnek és bőkezűnek bizonyult, volt ellenfelét meghívta vacsorára. De úgy tűnik, az étkezés során folytatott beszélgetést nem hatotta át maradéktalan szívélyesség. Így például egyszerre csak Antonius gúnyosan megkérdezte vendégét:
„Nos, van-e most is tőr a hónod alatt?”, mire Cassius így válaszolt: „Van, méghozzá jó nagy, ha zsarnokságra törsz.”;

Másnap hajnalban megint összeültek a szenátusban. Brutus és Cassius a gyülekezet tagjai között foglaltak helyet. Antonius mint consul az elnöki székben ült. Mindenekelőtt köszönetet mondtak neki a szenátus nevében, hogy békülékeny és mértéktartó politikájával csírájában elfojtotta a polgárháborút. Aztán munkához láttak. Fontos kérdést kellett megbeszélni: Caesar holtteste már három napja ott feküdt a házában, senki sem törődött vele, csak az özvegy és néhány rabszolga virrasztott felette. Szóval gondoskodni kellett a temetésről. Hogyan és milyen külsőségek közepette bonyolítsák le?
Két lehetőség kínálkozott: ha Caesar zsarnok volt, aki azért bitorolta a hatalmat, hogy elnyomja polgártársait, akkor semmi probléma, holttestét minden ceremónia nélkül bele kell dobni a bűnözők számára kijelölt gödörbe. Ha viszont kormányfőnek tekintendő, aki törvényesen gyakorolta a hatalmat, akkor joga van ahhoz, amit manapság „országos gyász”-nak nevezünk, mindahhoz a pompához és ünnepélyességhez, amely az effajta gyászszertartással jár.

Aztán itt van a végrendelet, mert köztudott volt, hogy hagyott hátra végrendeletet. Felolvassák-e nyilvánosan az egybegyűlt nép előtt, vagy bízzák L. Calpurnius Pisóra, Caesar apósára- a diktátor az ő kezébe helyezte az utolsó akaratát tartalmazó üzenetet hogy minden formaság nélkül, csendben és egyszerűen hajtsa végre a testamentumot?
Még előző nap is mindenfelől nyomást gyakoroltak rá a legfőbb érdekeltek vagy akik annak tartották magukat, mert azt hitték, jó okuk van annak feltételezésére, hogy Caesar nem feledkezett meg róluk. Másfelől azonban az összeesküvők barátai nem akartak különösebb hírverést csinálni ennek az aktusnak, hisz csak ürügyül szolgálhatna, hogy felkorbácsolják a pillanatnyilag elszunnyadt sérelmeket és haragvásokat.

Calpurnia apja mélységesen felháborodva panaszolta a szenátusnak: „Akik azt állítják, hogy a nemrég megölt Caesar zsarnok volt, már kezdik tanújelét adni, hogy egyetlen diktátor helyett több diktátorunk van”, kiáltotta. Ezek után áradni kezdett belőle a siránkozás. Hogy megfenyegetik. Meg akarják gátolni, hogy gyászszertartással búcsúztassák a főpap uralkodót. El akarják kobozni Caesar hagyatékát, mondván, hogy zsarnok hagyta hátra.
„Szenátorok jelenti ki végül, hatalmatok van rá, hogy döntsetek Caesar temetése felől. De a végrendelet gazdája én vagyok. A gondjaimra bízott letétet soha senki nem sértheti meg, hacsak meg nem ölnek engem is!”

Appianus szerint a beszéd nagy izgalmat és általános méltatlankodást váltott ki. „Különösen azokból, teszi hozzá történetírónk, akik azt remélték, hogy Caesar végrendelete valami ajándékot juttat nekik.” Ekkor Antonius emelkedett szólásra, és azt kérte, olvassák fel a nyilvánosság előtt a végrendeletet, Caesart pedig a nyilvánosság részvételével temessék el, „mivel állapította meg a titokban minden pompa nélkül végzett temetés felingerelné a népet”. Cassius hevesen támadta a javaslatot, máris felismerni vélte benne az újraéledő Caesar-párti ármánykodás jeleit. Aztán Brutus-ra került sor a vitában. Nagyon békülékenynek mutatkozott, és Cassiusszal ellentétben támogatta Antonius javaslatát.
„Amivel jegyzi meg ezzel kapcsolatban és joggal Plutarkhosz Brutus újabb hibát kővetett el. Az első az volt, hogy életben hagyta Antoniust, és az összeesküvés szervezőivel szemben megerősített egy ilyen veszélyes hatalmas ellenséget; éppilyen végzetes volt az a hiba is, hogy ráhagyta Antoniusra, intézze tetszése szerint Caesar temetését.”

Kétségtelenül Csakhogy rosszul ismeri Brutust, aki feltételezi, hogy másképpen is cselekedhetett volna. Ő már kezdettől fogva undorral figyelte a vitát egy halott földi maradványai körül. Mit számít neki, ha Caesart harsonaszóra dús aranyhímzéses kelmében temetik-e el? Mi volt az ő szemében az a sok apró ajándék, amelyet, mint kutyának a koncot, odavetettek a meggyilkolt diktátor cimboráinak?
Polgártársai gyáva viselkedését, megrögzött önzését látva egyre inkább kinyílt a szeme, és kezdte megérteni: ezekben a mohó és haszonleső emberekben az anyagi érdek minden mást elnyom, és a szabadság hangját alig hallják, amikor megszólalnak a csengő fémpénzek. Azért támogatta Antonius javaslatát, hogy ország-világnak megmutassa: felette áll minden kisstílű számításnak, és megveti a nemtelen versengést.

Nemes és nagylelkű gesztus volt, becsületére vált ennek a szigorú köztársaság hívőnek. Csakhogy vajon látta-e előre a következményeit? Ebben nem lehetünk biztosak. Pedig a következmények hamarosan megmutatkoztak, és Brutus érezte meg elsőnek a hatásukat, a fájdalmas hatásukat. Erről majd kissé később lesz szó. Egyelőre csak azt jegyezzük meg, hogy a szenátus látva, hogy még a „zsarnokgyilkosok” vezére is jóváhagyja az áldozatának tervezett végtisztességet - sietve elrendelte: Caesar testamentumát a nép jelenlétében nyissák fel, tetemét pedig államköltségen temessék el.

A végrendeletet március 20-án olvasták fel a Forumon, és az egybegyűlt nép megtudta, hogy Caesar minden polgártársra hetvenöt drachmát hagyott,” azaz körülbelül hetven frankot az 1936-os árfolyamon számolva, és nekik ajándékozta a Tiberisen túl elterülő hatalmas kertjeit. Könnyen elképzelhető, milyen hatással volt a tömegre ez a kellemes meglepetés. Ekkor már nem volt nehéz heves reakciót kiváltani belőle a nagylelkű jótevő gyilkosaival szemben. Ez volt a feladata az Antonius számlájára dolgozó és a tömegekben ügyesen elvegyült néhány agitátornak; a tömeg izgatottsága akkor csapott legmagasabbra, amikor komor és hatáskeltő megrendezéssel Caesar sebektől ékes holtteste megjelent a Forumon, és kitették az egybegyűlt sokaság színe elé.

Antonius nem érte be ezzel a demonstrációval. Maga is felment a gyászemelvényre, és elmondta híres beszédét, amelyre annyiszor hivatkoztak, amelyet annyiszor idéztek, értelmeztek és feldolgoztak a nagy és a jelentéktelen, a régi és a modern írók. A beszéd közismert.” Viszont kevesen tudják, hogy Antonius, híres „ötletével” (megható mozdulattal felfedte a Caesar testét átlyuggató számtalan sebet) csupán utánozta nagyapjának, a szónok Marcus Antoniusnak szakmai „fogását”, aki úgy akarta felmenteni ügyfelét, egy öreg veteránt, hogy a bírák előtt ugyanezzel a mozdulattal felfedte a vádlott dicső sebekkel borított mellét.
Gyorsan jött a hatás. Mindenekelőtt, hagyományos módon, fosztogatni kezdték a boltokat; tudjuk, hogy ez volt a szokásos nyitány, ha a római tömeg kézzelfoghatóan kifejezést akart adni felháborodottságának. Ezúttal egyébként nagyon tisztes ürügy kínálkozott: anyagot kellett szerezni a Forumon felállítandó hatalmas máglyához, amely elemészti a nép kegyetlenül megolt szerencsétlen atyjának tetemét. Szereztek is: pillanatok alatt asztalok, ülőalkalmatosságok, bútorok és különböző tárgyak gyűltek halomba, és kígyózó lángok emelkedtek az ég felé, amelyet hirtelen elsötétítettek a váratlanul felbukkanó felhők.”

Mialatt a tetem elhamvadt, áhítatos csend uralkodott a tömegben. De nyomban utána iszonyatos kiáltás harsant: „Halál Caesar gyilkosaira!” „Halál Brutusra!” „Halál Cassiusra!” stb. Égő fáklyákat ragadnak, és Caesar botcsinálta megbosszulói handabandázva rohannak a gyilkosok házához, hogy azon nyomban büntessék őket bűnükért. Az összeesküvők többsége, félve a csőcselék dühétől, amely a 18-i ülés után előrelátható volt, különböző ürügyekkel idejekorán távozott Rómából.

romaikor_kep



Azok, akiknek hivatali megbízatása volta következő évre valamelyik provinciába, előrehozták indulásuk időpontját, és sietve elutaztak jövendő állomáshelyükre. Mindenki jól tudta, hogy ez csupán tisztes ürügy a fővárosból való menekülésre. Sőt úgy tűnik, néhány jó szándékú szenátor nyomatékosan ajánlotta is nekik ezt a megoldást. Tény azonban, hogy sem Brutus, sem Cassius nem élt ezzel a lehetőséggel.

Feltételezhetjük, hogy megalázónak vélték a szökést, hiszen azt hitték, megilleti őket polgártársaik örök hálája. De azt sem feledhetjük, hogy a törvény értelmében praetori funkciójuknál fogva, megbízatásuk egész időtartama alatt, amely csak kilenc hónap múlva jár le, tíz napnál hosszabb időre nem hagyhatták el Rómát.
Távozásukat tehát úgy lehetne értelmezni, mint valóságos szökést, amely teljesen bemocskolná őket is és vállalkozásukat is. De még egyikük sem vesztett el minden reményt. Ha a jelen a lehető legkedvezőtlenebbnek látszik is, a jövő meg keltheti azt a reményt, hogy a szabadság ügye nem veszett el végleg. Persze, látszatra Antonius irányította az eseményeket, és mindenki úgy látta, hogy ő a helyzet ura. De Brutusnak minden oka megvolt azt hinni róla, hogy nem az az ember, aki képes vállalni ily súlyos felelősséget, nem olyan fából faragták, mint Caesart. Elég, ha öt-hat hónapig hatalmon van, és teljesen lejárata magát, a szenátus pedig, az egész római néppel egyetemben be fogja látni, hogy az állam sorsát nem lehet továbbra is ennek az embernek a gondjaira bízni; akit, Brutus, felületesnek, értéktelennek tart.

Nekik, Brutusnak és Cassiusnak, hagyniuk kellett, hogy az idő nekik dolgozzon. Caesarnak a szenátus által nemrégiben megerősített rendelkezése értelmében Brutus a következő évben Macedónia kormányzója lesz, Cassius pedig Szíriáé. Decimus Gallia Cisalpina kormányzója lesz. Más szóval a köztársaság legfontosabb és leggazdagabb részeinek sorsa rövidesen a Caesar-ellenes párt három fő képviselőjének a kezébe kerül, teljesen törvényes keretek között hatalmukba keríthetik az Ott felhalmozott tekintélyes pénzösszegeket és az ott állomásozó hatalmas seregeket.

Tizennyolcadika óta Brutus megkockáztatta néhányszor, hogy megjelenjék a Forumon.” A szenátusban is megfordult. Szóval nem rejtőzködött. Most azonban, az események március 20-i esti fordulatának hatására, amikor az ügyesen az őrjöngésig felizgatott csőcselék majdnem meglincselte, kénytelen sietve menekülni és meghúzódni Antiumban, egy elfeledett kis villában, ahol majd megvárja a szélcsend napjait, mert tapasztalatból tudja, hogy a római tömeg mennyire változékony, és mily könnyen elfeledi futó gyűlöletét.

A dolgok váratlanul gyorsan rendbe jöttek. A szenátust nyugtalanította, hogy a fékevesztett nép dühében összekeveri Caesar gyilkosait a semleges és ártalmatlan polgárokkal, a gyújtogatók pedig bandákba tömörülve készülődnek további pusztításra (Rómában különösen féltek a tűzvésztől), ezért szigorú intézkedéseket hozott a rend helyreállítására.
A katonák kivételével minden polgárnak megtiltották a fegyverviselést, a gyújtogatókat üldözték és letartóztatták, köztük azokat is, akik izzó üszökkel lángra akarták lobbantani az összeesküvők házait. Ettől fogva látszólag helyreállt a nyugalom, és Brutus lehetségesnek tartotta, hogy visszatérjen Rómába. Cassius követte példáját.

Brutus, amint visszakerül a fővárosba, próbálkozni kezd, hogy visszaállítsa a bajok előtti helyzetet. Merész feladat. Semmilyen szervezett politikai vagy katonai csoportosulás sem áll mögötte. A ténykedését jó szemmel nézd néhány szenátor nehezen felmérhető, bizonytalan támogatása a veszély első jeleire könnyen szertefoszlik. A hadsereg köreiben semmi befolyása sincs. Azzal kell tehát kezdenie, hogy legalább néhány megbízható párthívet toboroz, akikre számíthat. Megint fölmerül a kapcsolatfelvétel terve az örökké elégedetlenkedő, folyton-folyvást követelőző, kielégíthetetlen és szüntelenül háborgó veteránokkal.

Jóindulatuk megnyerése érdekében Brutus és Cassius habozás nélkül éltek vagy inkább visszaéltek a törvény által biztosított jogukkal. Kihirdettek egy rendeletet, amely felhatalmazza a kiszolgált katonákat, hogy a földet, amelyet kaptak, tetszésük szerinti időpontban eladják; nagy horderejű újítás ez, hisz a törvény csak húsz esztendő megszakítatlan birtoklás után engedi ezt meg a föld tulajdonosának.”
Lehetővé vált tehát a legféktelenebb spekuláció a katonáknak nemzeti jutalomként adományozott földekkel, amelyek azonnal és minden megkötöttség nélkül a nagybirtokosok kezébe kerülhettek. Ez a merőben demagóg és az állam érdekeivel ellentétes intézkedés nem szolgálta túlságosan Brutus ügyét. Nem szerezte meg számára feltétlenül a veteránok rokonszenvét. Legfeljebb, bizonyos időre, egyfajta semlegességet, a nyílt ellenségeskedés megszüntetését tudta elérni. Le kellett győznie egy másik, nem kevésbé súlyos nehézséget is.

Brutus tudta, hogy ha kell, miképpen lehet növelni a római népnek vezetői iránt érzett odaadását, és milyen eszközökkel tartható meg rokonszenve a megfelelő szinten. Tudta, hogy számlálatlanul kell osztani az ajándékot, teli marokkal kell szórni a segélyeket, csillagászati fisz szegekkel kell tömni az agitátorok és propagandisták egész seregét, akiknek az a feladatuk, hogy „megdolgozzák” a népet. Mindehhez tekintélyes pénzfedezet kellett. Elsősorban tehát pénzre van szükség. Brutus tehát megpróbál tőkét szerezni. De honnan? Milyen körökben lehetne csendestársakat szerezni vállalkozásához?

Már utaltam rá, hogy a provinciákban élő nagybirtokosok bizonyos rokonszenvvel szemlélték Brutus tevékenységét. Brutus egyik barátja, aki, úgy tűnik, korábban nem vett tevékenyen részt a március 15-i összeesküvésben, vállalta, hogy tárgyalásokat kezd egy csomó pénzemberrel, akik finanszírozni tudnák Brutus vállalkozását. Elsőnek a nyájas Atticushoz fordult, akinek hatalmas földbirtokai voltak vidéken, és aki kitűnő viszonyban maradt Brutusszal. Flaviusnak, a szóban forgó barátnak az unszolására Cicero szolgálatkész bizalmasa módfelett kétértelmű választ adott.
Miután leszögezte, hogy „kész szolgálatára állni barátainak, de nem hajlandó beavatkozni a pártviszályokba” es hogy „mindig is távol tartotta magát az ilyen ügyektől”, kereken kijelentette, hogy „ha vagyonát használni akarja Brutus, ám tegye, kiürítheti pénzes ládáit; de a szóban forgó üggyel kapcsolatban senkinek sem szól, nem is keres fel senkit”.

Cornelius Nepos, akitől az információ származik, ezzel kapcsolatban megjegyzi:
„Így történt, hogy e társaság egyetértése egyetlen ember visszautasításán zátonyra futott.”

Kétségtelen, hogy ez nem volt goromba ajtómutatás, ám Atticus világosan kifejezésre juttatta, hogy kívül akar maradni az ügyön. Felesleges hozzátenni, hogy ez a tartózkodó magatartás óhatatlanul kedvezőtlenül befolyásolta az esetleges pénzestársakat, akiket meg akartak nyerni. Mindennek következményeképpen az időnként csordogáló pénzecskék egyáltalán nem voltak elegendők, hogy Brutus biztosítani tudja propagandaszolgálata rendszeres és eredményes működését.

Körülbelül két héttel később Cicero, aki alkalmasint tudomást szerzett Brutus anyagi nehézségeiről, így írt Atticusnak:
„Hőseink megtettek mindent, amit megtehettek. Dicsőséggel és csodálatra méltó bátorsággal; de ahhoz, hogy befejezhessék a művet, pénz kell és csapatok, de az nincs nekünk.” A címzett válaszát nem ismerjük.

De ez meg nem minden. Immáron látszólag nyugalom uralkodott a város központjában, mégis alattomos mozgolódás volt még mindig tapasztalható azok között a kétes elemek között, akik Caesar temetése napján a Forumra rohantak, hogy élve az alkalommal, kifoszthassanak néhány gazdag házat és előkelő üzletet.
Láttuk, hogy reményeik, noha nem hiúsultak meg teljesen, nem is valósultak meg a kívánt mértékben, ám ez szerintük csak idő kérdése lehetett.

Mint várható volt, hirtelen porondra lépett, nem is nagyon tudni, honnan, egy vállalkozó kedvű agitátor, aki szilárdan elhatározta, hogy kihasználja a legújabb helyzetet. Vajmi keveset tudunk erről a furcsa figuráról, akit Cicero Erophilusnak nevez, Appianusnál pedig Amatius néven szerepel. Marius unokaöccsének adta ki magát, annak idején Caesar száműzte Rómából. Most hirtelen felfedezte magában az egykori üldözője iránt szívében őrzött mérhetetlen ragaszkodást, házi isteneinek oltárt emelt ugyanazon a helyen, ahol a március 20-án meggyújtott máglya lobogott. Kérve kérte Antoniust, hogy a szokásokhoz híven consuli minőségében szentelje fel az oltárt, de Antonius határozottan nemet mondott. Amatius-Erophilus mégis nap mint nap összecsődített az oltár körül egy csomó Caesar-hívet, és buzdította őket, hogy álljanak bosszút közös jótevőjük meggyilkolásáért.

A gazdagok ölették meg, nem a kisemberek, ez lehetett alapvető tétele, és szüntelenül arra uszította hallgatóit, hogy végezzenek alapos „házkutatást” a gyilkosság főkolomposainál.” A tehetősek körében jól tudták, mit jelent ez, és Antonius joggal félt: ha megkezdődnek a házkutatások, nem egykönnyen érnek véget, és az „ellenőrök”, miután végigjárták Caesar gyilkosainak házait, nyomozásukat óhatatlanul ki fogják terjeszteni, látogatásukkal megtisztelik a város vagyonos személyiségeit, és nem túlságosan törődnek vele, hogy pontosan megállapítsák, milyenek a politikai nézeteik. Viszont Rómában mindenki tudta, hogy Antonius átadatta magának Calpurniával Caesar egész vagyonát, amely a gyilkosság másnapján az 6 birtokában volt. Hatalmas vagyon volt.” Gondoskodni kellett a megvédéséről, a gazdagnak számító többi polgár vagyonának megóvásával egyetemben.

Antonius nem sokáig tétovázott: consuli hatalmával élve elfogatta és minden tárgyalás mellőzésével kivégeztette „Marius unokaöccsét”. „E törvénytelen cselekedet erélyessége meghökkentette a szenátust írja ezzel kapcsolatban Appianus, de nem volt ellenére a várható eredmény, mert úgy vélték, csakis ilyen merész intézkedésekkel lehet Brutus es Cassius számára némi biztonságot nyújtani.” Csakhogy a valóságos „eredmény” semmiképpen sem igazolta a szenátorok várakozását.

Amatius párthíveinek tömege egyszerre csak alaposan felduzzadt; főleg az dühítette őket, hogy Antonius, az az Antonius, aki Caesar emlékének védelmezőjeként tetszelgett, most védelmébe veszi gyilkosait, és ilyen kegyetlenül megbünteti azt az embert, aki kiirtásukat tűzte ki céljául. A nyugtalanság óráról órára nő és erősödik. Szüntelenül áradnak a tömegek, és elözönlik a Forumot. És közben túlsiketítően zajonganak, harsognak. Lehurrogják Antoniust, és azt követelik, hogy e „gyalázatos áruló” helyett más tisztségviselők szenteljék fel Amatius oltárát, es azon nyomban mutassanak be áldozatot.

Antonius ezúttal jobbnak látta, ha a kulisszák mögött marad, és az ideiglenes consuli tisztségében éppen akkor megerősített Dolabellának engedi át a feladatot, hogy elfojtsa a népi megmozdulást, amely egyre nyugtalanítóbb méreteket öltött. Ifjú kollégája, aki égett a türelmetlenségtől, hogy bizonyságot tehessen képességeiről, nyomban felvonultatta a csapatokat, csakhogy nem eleget. A fékevesztett tömeg majdnem széttépte a katonákat. Csak a komoly erősítésnek sikerült kiragadni őket a tüntetők kezéből, akiket néhány obskúrus szakember ügyesen „hevített”. De amint a sokaságot szétszórták és a rend helyreállt, Dolabella kérlelhetetlennek bizonyult.

„Sokakat megöltek, írja Appianus; akiket kézre kerítettek, azokat kivégezték, mégpedig a rabszolgákat kereszthalálra ítélték, a szabadokat letaszították a Tarpeji szikláról. Cicerót elbűvölte veje szigorúsága és határozottsága pedig annak idején mennyi bosszúságot okozott neki a fickó, és áradozva dicsérte, meg arról is megfeledkezett, hogy több negyedévi bérrel tartozik a villáért, amelyet tőle bérel.

„Mily nagyszerűen járt el az én kedves Dolabellám írja természetesen megint csak Atticusnak -, egyeseket a melybe taszított, másokat megfeszíttetett, s a földig lerombolták az oltárt! Ennél hősibb tettet el sem tudok képzelni. Mennyire csodálom kedves Dolabellám bátorságát! Mily példaadás!”

És néhány nappal később, ugyanoda, a következő optimista sorokat írja: „Azt hiszem, most Brutus nyugodtan megjelenhetne Rómában aranykoronával a fején. Ki merné bántalmazni, amikor a Caesar mellett kiálló pártütőket főbenjáró büntetéssel sújtják!”


Forrás:
Gérard Walter: Brutus és a Köztársaság végnapjai
Fordította: Lontay László
Európa Könyvkiadó, Budapest 1975
ISBN 963 07 0406 4
.-