logo

VII December AD

Éjen a szabadság !

A szenátorok nem várták meg ezt a pillanatot, már előbb elmenekültek: azok is, akik tudták, hogy „valaminek történnie kell”, azok is, akik talán nem tudták, hogy ezt az ülést arra jelölték ki, hogy a gyilkosság porondja legyen. Mindannyian már az elején látták, mi is megy végbe. De a rá következő tumultusban lehetetlen volt megállapítani, vajon egy csoport gyilkos végez-e egyetlen emberrel, avagy olyan összecsapás zajlik, amelyben a diktátor barátai és ellenségei ölik egymást. Akárhogy volt is, a legelemibb óvatosság azt ajánlotta, hogy a lehető leghamarabb ürítsék ki a helyiséget, mert az általános kavarodás közepette nagyon könnyen előfordulhat, hogy megölik azt is, aki mindvégig megmarad egyszerű, ártalmatlan szemlélődőnek. Mint ahogy ezzel kapcsolatban Appianus nagyon bölcsen megjegyzi: „néha előfordul ilyesmi a nyilvános zavargások során, ha az embert nem ismerik azok, akiknek a kezébe kerül”.

Brutus az utolsó pillanatban igyekezett megfékezni az általános kavarodást, és bátorító szavakat intézett a menekülőkhöz. Senki sem figyelt rá. A megrémült szenátorok inuk szakadtából mentették a bőrüket, mintha már a hátukon éreznék a tőrhegyet. Caesar barátaira és párthíveire, akik kint várakoztak az oszlopcsarnokban, rázúdult a fejvesztett emberek lavinája, rájuk is átragadt a félelem, és csatlakoztak a menekülőkhöz. A pánik hamar úrrá lett a színházban: a nézők elhagyták helyüket, és a lépcsőfokokon ugrálva, egymáson átbukdácsolva igyekeztek a kijárat felé. Sok embert halálra tapostak.

romaikor_kep



Végleg betetőzte a felfordulást, hogy Brutus és nyomában a többi összeesküvő, látván, hogy minden szavuk falra hányt borsó, a menekülő szenátorok után futottak, hogy visszatartsák őket. Csakhogy elfelejtették eldobni a Caesar vérétől meg nedves tőröket. Több sem kellett a szerencsétlen atyáknak: azt hitték, üldözik őket, hogy tőrt döfjenek beléjük, így aztán teljesen elvesztették a fejüket. Lelki szemeikkel már látták, ahogy otthonukat megrohanják, felgyújtják, kifosztják. A félelemtől reszketve hazaszaladtak tehát, bezárkóztak, elbarikádozták az ajtókat és az ablakokat, úgy várták meg a besötétedést, aztán elmentek Rómából, és megbújtak valamelyik környékbeli villában.

Természetes, hogy nyomban mindenfelől előlopakodtak a kétes elemek, és megkezdődött a boltok fosztogatása. Az utcák kiürültek, a terek elnéptelenedtek, tüzek lobbantak fel.; Közben az összeesküvők eltávoztak a curiából, felsorakoztak, megindultak a Capitolium felé, s torkuk szakadtából kiabálták :
„Meghalt a zsarnok!” „Megöltünk egy királyt!” stb.

Valamelyikük lándzsát szerzett, és sapkáját felszúrta a lándzsavégre, mint a szabadság lobogóját. Az ötlet meglehetős sikert aratott, később ennek nyomán született meg a legnépszerűbb forradalmi embléma. Útközben néhányan csatlakoztak hozzájuk, köztük az óvatos Favonius is, aki mihelyt meghalt a diktátor, úgy vélte, nyomban megfeledkezhet arról a kitérő válaszról, amelyet Brutus unszolására adott.
Ugyancsak előkerült az elmaradhatatlan Dolabella, aki jóllehet Caesar ideiglenes consullá jelölte ki, hogy távollétében helyettesítse habozás nélkül kijelentette: szívvel-lélekkel a zsarnokgyilkosok oldalán áll, és túláradó lelkesedéssel kiabálta, hogy ha teste nem volt is jelen, amidőn megölték a zsarnokot, lelke ott volt.” Az összeesküvők egy kicsit meg örültek is. De mindez csak erkölcsi támogatás volt. A Capitoliumot elfoglaló összeesküvők nem lehettek többen, mint ötvenen. És meg nem tudták, milyen elemeknek a támogatására számíthatnak, sem hogy kiknek az ellenállását kell megtörniük.

Teljes bizonytalanságban mozogtak. Semmiről sem gondoskodtak előre. Azt képzelték, hogy amint Caesar elpusztul, a népesség nagy többsége ujjongva köszönti a felszabadítókat, és csatlakozik hozzájuk, hogy segítse kiirtani Caesar pártjának maradványait. Arra is gondoltak, hogy fegyverrel kell harcolniuk, mert tudták, hogy a diktátor öreg katonái, félve, hogy megfosztják őket a kedvezményektől, amelyekben Caesar részesítette őket, nem engednek olyan könnyen. De nem is álmodtak arról a tökéletes elszigetelődésről, amelybe hirtelen kerültek. Így hát tanácskozásra ültek össze, és mindenekelőtt elhatározták, hogy pénzt osztanak a kétes elemeknek, amelyek előbújtak a város nyomornegyedeiből, és türelmetlenül, mohón toporogtak a Capitolium lábánál. Ők alkották a párthívek első csoportját, amelyik csatlakozott az összeesküvőkhöz.
A támogatást Dolabella buzgólkodásának köszönhették, aki elkísérte őket egész a Capitoliumig, aztán tapintatosan nem zárkózott be velük együtt, hanem eltűnt. A Forumon maradt, és munkálkodni kezdett az egybegyűlt tömegben, mint a hal lubickolt a gyanús és nyugtalanító közegben. Fennen harsogta, hogy teljes mértékben helyesli a gyilkosságot, és azt kívánta, tegyék szent emlékezetűvé ezt a napot, mint Róma üdvének ünnepnapját.”

Alig fejezte be beszédét, különböző értékű és súlyú pénzdarabok kezdtek hullani a falakról hallgatói fejére. Csak le kellett hajolniuk, hogy felszedjék őket. Ez az ékesen csengő ráadásérv hasznosan kiegészítette ékesszólóan előadott okfejtését. A tömegen nyilvánvaló es teljesen indokolt lelkesedés lett úrrá, megtapsolták Dolabellát, és küldöttek útján felkérték a zsarnokgyilkosokat, hogy jöjjenek le közéjük, és árulják el, mi a szándékuk. Kérésüknek csak Brutus és Cassius engedett.”
Brutus, akinek a kezén még mindig fájt a véletlenül kapott seb, csak megjelent. Cassius beszélt mindkettőjük nevében. Egyetlen történetíró sem örökítette meg szavait. Csupán Appianus ad sommás összefoglalót. Kiderül belőle, hogy mindenekelőtt igen lelkesen gratulált önmagának es barátainak, és kijelentette, hogy a köztársaság immáron boldog lesz, a nép csak kövesse ősei példáját, akik el tudták űzni Róma királyait. A továbbiakban elmondotta, hogy Decimus Brutus szünet nélkül rendelkezésükre bocsátja valamennyi gladiátorát, befejezésül pedig javasolta, hívják haza Pompeius fiát, aki még mindig partizánháborút vív Ibériában, és a Caesar által rangjuktól megfosztott két tribunust helyezzék vissza tisztségébe. Ezek után mindketten visszamentek a Capitoliumra, a tömeg pedig lassan szétszóródott, mivel már nagyon későre járt.
Mindebből az következik, hogy a „felszabadítóknak” a felszabadított néppel való első találkozása semmilyen eredménnyel sem járt. Alig valószínű, hogy tévedünk, ha feltételezzük: Brutus és Cassius azért viselkedett oly tartózkodóan, mert vajmi kevéssé kedvező benyomást keltett bennük találkozásuk azokkal a kétes elemekkel, akik Dolabella körül csoportosultak. Talán attól féltek, hogy egyszerűen kompromittálják magukat. És egész éjszaka magukban virrasztottak a Capitolium tetején. Késlekedésük gyászos következménnyel járt.

Bármily meghökkentő is, meg sem fordult a fejükben, hogy az események nyomán előállt helyzetben a döntő szó a hadseregé. Persze, emlegették a néhány gladiátor támogatását, és élénken foglalkoztatta őket a veteránok hangulata, akiktől talán túlságosan is féltek. De eszükbe sem jutott, hogy kipuhatolják a római reguláris hadsereg akkori parancsnokának, a magisten equitumnak, Lepidusnak a véleményét. Ő tette tönkre vállalkozásukat - rövid bizonytalankodás után, amit valószínűleg a biztos információk hiánya okozott - , amikor szembefordult az összeesküvőkkel. Ez a Lepidus színtelen egyéniség volt, közepes és korlátolt elme, de lelkiismeretes és becsületes katona.”

Két sógorával, Brutusszal és Cassiusszal sosem voltak szívélyesek a kapcsolatai.” Vajon kérte-e a támogatását valamelyikük az összeesküvés előkészítése során? Nem tudjuk. De nagyon valószínű, hogy nem, es nem is bíztak benne. Kétségtelen, hogy semmi kötelék, semmi kapcsolat nem fűzte Caesar gyilkosaihoz.
Hivatali állásánál fogva mindenképpen ő volt hivatott rá, hogy megszervezze az ellenállást az államcsínykísérlettel szemben. De nem volt meg benne a kellő nagyvonalúság, és egy csöppet sem bízott önmagában. Azt találta a legjobb megoldásnak, ha jelentkezik Antoniusnál, és várja a parancsait. Ennél természetesebb és logikusabb magatartás nem is várható el ettől a katonától, aki megszokta, hogy tisztelje a fegyelmet és a hierarchiát.

Antonius consul társa volt Caesarnak. És ha Caesar nem él, kollégájáé minden kormányzási hatalom. Neki kell tehát vezetnie és irányítania az akciót. Antonius, aki, úgy látszik, kettős és teljesen nem tisztázható szerepet játszott az utolsó napok eseményeiben, noha látszólag igen örült az értékes segítségnek, nem nagyon sietett igénybe venni. Maga is bizonytalankodott még, és mivel meg nem ismerte a végbement forradalom méreteit, hasznosabbnak tartotta, ha egyelőre nem foglal határozottan állást. Mindenesetre máris kialakult két klikk: az egyik a Brutus és barátai által megszállva tartott Capitoliumon, a másik Pompeius volt házában, ahol Antonius oly sok orgiát rendezett, és ahol jelenleg a ház ura, aki feltehetően nyomban kijózanodott, arra készült, hogy bebizonyítsa kortársainak: ha a helyzet megkívánja, más is tud ő lenni, nemcsak ocsmány dorbézoló.

Már kora reggel megérkezett a Capitoliumra Cicero, aki előző nap, mihelyt értesült a gyilkosságról, ujjongó levelet küldött az egyik összeesküvőnek, és teljes mértékben felajánlotta szolgálatait. Nem tudjuk, miképpen fogadta Brutus a régi barát üzenetét, akinek önérzete napról napra rugalmasabb lett. Tény azonban, hogy az összeesküvők kellő tiszteletadással fogadták Cicerót, és nyomban leültek tanácskozni, hogy mit is tegyenek. Cicero „nagy hangon” követelte, hogy hívják össze a szenátust, a lehető leghamarabb szerezzenek valamiféle hivatalos jóváhagyást a gyilkosnak, és törvényesítsék azt, amit elkövettek. Ez valóban kiváló eszköz volt, hogy szilárd alapokat biztosítsanak tettüknek.
Volt azonban egy protokollkérdés, amelyben nem tudtak egyetértésre jutni. Caesar halott, ki hívja hát Össze a fennkölt gyülekezetet? Hasonló esetben, normális körülmények között a másik consul feladata volna. De így közvetve elismernék Antonius hivatalos hatalmát, ami nem látszott célszerűnek.

Cicero hiába próbálta meggyőzni Brutust, hogy a jelenlegi rendkívüli körülmények között neki, Brutusnak, kellene praetori minőségében vállalnia ezt a felelősséget. Brutus, azzal az ürüggyel, hogy ez nem felel meg a szigorú törvényességnek, nemet mondott. Cicero ezt nagyon sajnálta. Elvesztettek egy nagyszerű lehetőséget, hogy véget vessenek a Caesar-párt politikai utóvédharcának, és Cicero pár nap múlva így írt hűséges Atticusának:
„Halhatatlan istenek! Mit meg nem tehettünk volna a lelkesedés első pillanatában?” Mást találtak ki helyette.

Úgy döntöttek, összehívják a Capitoliumra a téren máris fegyveresen gyülekező veteránokat, valamint az első pillanatok zajongó „jó barátait”, akikkel előző nap találkozott Brutus és Cassius a Forumon. Cicero heves tiltakozása ellenére döntöttek így, ő kategorikusan szembefordult ezzel az intézkedéssel. Úgy tűnik, Brutus sem értett teljesen egyet a javaslattal. Legalábbis ezt olvashatjuk ki Cicerónak ugyancsak Atticushoz intézett leveléből:
„Mindenkinél jobban tudod, mennyire helytelenítettem a capitoliumi gyűlést. Mire gondoljunk? Hogy Brutus tehet róla? Kétségtelenül nem; más brutális alakok tehetnek róla, akik persze nagyon értelmesnek és ügyesnek hiszik magukat, olyanok, akik mindig megjelennek, amikor kezet lehet rázni vele, és kifejezhetik jókívánságaikat, de nyomban eltűnnek, mihelyt meg kellene védeni”.

Nemsokára látni fogjuk, tulajdonképpen mit jelentenek ezek az utolsó szavak. Egyelőre csak annyit jegyzünk meg, hogy Brutus végül is megadta magát az említett brutálisok érveinek, és beleegyezett, hogy ő legyen a szóvivőjük az egybehívott nép előtt. Csak Appianus közli beszédének szövegét. Az a benyomásom, hogy eléggé hűségesen. Bárhogy van is, gondosan meg kell vizsgálnunk.
Nagyon értékes tanúbizonyság, bőségesen tájékoztat az összeesküvők terveiről és Brutus magatartásáról is. A nyilvánvalóan sebtiben megfogalmazott beszéd több témát érint. A problémák összegabalyodnak, az egész széteső, amit egyébként kellőképpen indokolnak a körülmények, amelyek között meg kellett szövegezni. Ennek ellenére könnyen felismerhető benne két rész; az elsőben, az általános részben, Brutus megpróbálja igazolni a gyilkosságot, a másodikban kifejezetten a veterán katonákhoz szól, akiknek mindenáron meg akarták nyerni a rokonszenvét, vagy legalábbis csillapítani szerették volna a felháborodását.

Jellemző: Brutus beszédét kezdettől fogva mentegetőzésnek, védekezésnek szánja, amellyel visszaveri ellenfelei vádaskodását, holott valójában a győztes nyelvén kellett volna szólania, aki azért beszél, hogy parancsoljon, nem pedig hogy védekezzék.

„Nem követtünk el bűnt”, jelenti ki rögtön az elején. Döntésetekre bízzuk magunkat, teszi hozzá alázatosan és megadóan. Őt és barátait azzal vádolják, hogy megszegték a Caesarnak tett hűségesküt. A nép feljött a Capitoliumra, hogy meghallgassa: a nép színe előtt kívánja tisztázni magát.
„Persze, ha Caesar ez idáig semmit nem tett volna, hogy szolgaságba kényszerítsen benneteket, akkor megszegtük volna eskünket.”

De... és itt következik a Caesar és politikája ellen hangoztatott sérelmek gondos felsorolása, tömör és meglehetősen erőteljes megfogalmazásban foglalja össze az általa képviselt párt panaszait.
„De... ha nem engedte meg nektek egyetlen politikai előjogotok gyakorlását sem; de... ha nem tűrte, hogy a szenátus a legcsekélyebb jelét is adja a kezdeményezésnek; de... ha mindent önkényesen intézett; de... ha nem elégedett meg még e zsarnoki túlkapásokkal sem, ahogy megelégedett Sulla, aki, miután kiirtotta ellenségeit, visszaadta nektek régi kormányzástoknak legalább a formáit, Caesar viszont, midőn hosszú hadjáratra készült, öt esztendőre előre döntött minden tisztség ügyében...” Szemükre lehet-e vetni hát, hogy esküszegők lettek?!

Azt mondják róluk, hogy kezet emeltek arra, aki a törvény szerint sérthetetlen volt. Csakhogy meggondolandó, valóban sérthetetlennek kell-e tartani valakit, akit „nem szabad választásunk eredményeképpen, hanem a kényszer szorítására mondtak ki sérthetetlennek, miután fegyverrel megtámadta saját hazáját, majd oly sok, oly dicső polgárt lemészárolt”.
És azok a néptribunusok, akiket ő minden törvényes formaság nélkül fennhéjázó módon megfosztott hivataluktól és száműzött, vajon az ősi és megmásíthatatlan törvény értelmében nem voltak-e szentek és sérthetetlenek? És a közvagyon, amelyet ő a nép beleegyezése nélkül megkaparintott, vajon nem volt szent? És azok az adók és állami bevételek, amelyeket az ő önkényes parancsai alapján elherdáltak, vajon azok sem voltak szentek?

Semmi kétség: ha valakit meg kell vádolni, hogy megszegte esküjét, az nem ő, a gyilkos, hanem inkább Caesar, az áldozat. És valójában mi volt az értelme és az értéke az eskünek? Brutus véleménye szerint az eskü igazi értelmét kell megragadni, s nem vakíthat el bennünket az a ragyogó délibáb, amellyel végül mindig pórul járunk: „Caesar, miután győzött, azt kérte, feledjük el a múltat; mi esküvel megígértük neki. De ha megparancsolta volna, hogy ne csupán azt ígérjük meg neki eskü alatt, hogy beletörődünk a megtörtént események eredményeibe, hanem azt is, hogy magunkra vesszük az önkéntes szolgaság igáját, vajon mit tettek volna azok, akik ma vádolnak bennünket? Én magam azt gondolom, hogy mivel igazi rómaiak, ezerszer inkább választották volna a halált, mintsem hogy eskü alatt önként szolgának vallják magukat.”

Ennyi az egész érvelése, s ez nem túl ügyes: végeredményben csak körbejárja a felvetett problémát, de nem meri nyíltan tárgyalni, inkább rátér az ellenségei által hangoztatott másik ellenvetésre. Bízni lehetne-e benne, ha az ellenfelek most megesküdnének, hogy ezentúl tiszteletben tartják a köznyugalmat, és teljes egyetértésben dolgoznak a köztársasági rend megszilárdítása érdekében? Hol a biztosíték, hogy ennek az új eskünek nem ugyanaz lesz a sorsa, mint az előzőnek?
Brutus fejtegetése itt nagyon jól érzékelteti, hogyan értelmezi a problémát: „Ha senki sem tör zsarnokságra, semmi szükségünk esküdözésre; mert atyáink sosem érezték ennek szükségét. És ha valaki titkon arra vágyódna, hogy a zsarnokunk legyen, akkor a rómaiaktól nem várható el, hogy hűségesek legyenek hozzá, még ha a legszentebb esküvel ígérték is meg.”

Brutus, miután kifejtette álláspontját az ellenséges párt vádaskodásáról, felveti a veteránok együttműködésének kényes kérdését, amely végső soron e gyűlés legfőbb célja. Olvassuk el ezzel kapcsolatban Appianus szövegének idevágó részét:
„Ha hallgatóim között, mondja Brutus, vannak veteránok vagy olyanok, akiket már kolóniákban letelepítettek, vagy olyanok, akik letelepítésre várnak, kérem, szíveskedjenek jelentkezni.”

Valóban, elég sokan jelentkeztek is. „Miken nagyszerű, polgártársak!, mondotta; nagyon jól tettétek, hogy a többiekkel együtt eljöttetek.”

E passzusból kiderül, hogy Brutus a beszéd második részét elsősorban hallgatói eme hivatásos részéhez intézte, mindenekelőtt külön akarta választani a jelenlevő sokaság egészétől, nyilván azért, hogy lássa számbeli fontosságát. Hosszú fejtegetésbe bocsátkozik, amelynek itt csak a lényeges pontjait ragadjuk ki. Elsősorban azt tartsuk szem előtt, hogy most már csak a veteránokhoz intézi szavait. Nem vonja kétségbe az állami jutalomra való jogukat: „Semmi kétség, hangsúlyozza Brutus, hogy jogotok van a haza jótéteményeire, de szükséges, hogy a haza is ugyanolyan arányban kapjon tőletek, ahogy ti kaptok tőle.” Ezt helyesen kell értelmezni.

A római nép Caesarra bízta fiait, hogy vezesse őket Gallia és Britannia ellen, és az országnak új hódításokat szerezzen. Caesar, kihasználva a neki tett esküt, a köztársaság (értsd: Pompeius) ellen vezette őket harcba. „Ha csak ezek volnának hőstetteitek, szegezi nekik Brutus minden kertelés nélkül, talán pirulnotok kellene, hogy most a dicsőség jutalmát követelitek.”
De szerencsére nem, es „sem az irigység, sem az idő, sem a feledés nem tudja eltörölni az általatok végrehajtott nagy tettek emlékét”. Így tehát igényeik érintetlenek, megtámadhatatlanok. Csak az a kérdés, miképpen lehet kielégíteni őket. Vitán felüli, hogy e katonáknak föld jár. De azokat a területeket, amelyekkel megajándékozzák őket, nem szabad igazságtalanul eltulajdonítani másoktól, „nem lehet megfosztani örökségüktől sem azokat a római polgárokat, sem azokat a népeket, akiknek semmi részük sem volt az ellenségeskedésekben”.
Nem fognak birtokot adni „egyeseknek mások kárára”, nem akarják „az igazságtalanságot igazságtalansággal jóvátenni”. Világos e szavak értelme. Brutus a provinciák nagypolgárságának védelmezőjeként lép fel, azoknak a gazdag birtokosoknak a védelmezőjeként, akiknek a földjeiből Caesar módszeresen sápot vett, es akik elsőnek ujjongtak fel esküdt ellenségük meggyilkolásának hírére.

Brutus először is felidézi hallgatói előtt a történelmi előzményeket. Amikor valamely hódítás eredményei soványak voltak, és a veteránok között szétosztható föld kevésnek bizonyult, az állam a közföldekből adott vagy a magánosoktól vásárolt földet. „Ám Sulla és Caesar, amidőn fegyveresen rohanták meg a hazát mint ellenséges területet, mert szükségük volt csapatokra és testőrökre saját hazájuk ellen, akkor talpalatnyi földet sem vásároltak nektek. Megkaparintották az örökrészeket, a házakat, a sírokat, a templomokat: csupa olyasmit, amitől a római nép meg az ellenséget sem fosztotta meg soha.”

Mi volt az oka ennek a kegyetlen és barbár viselkedésnek, amely méltatlan a nagy országhoz, amelynek fiai voltak? E kérdésre Brutus Caesar ravasz és álnok politikájának leleplezésével válaszol: katonái jótevőjének a pózában tetszelgett, de valójában önös és be nem vallott célokat követett.
„Zárt csoportokban, hadijelvények alatt is katonai rendben telepítettek le titeket, hogy soha békében ne élhessetek, es ne legyetek biztonságban az elűzöttek felől. Mert az, akitől elvették családi vagyonát, szükségképpen mindig csak azt fogja lesni, miképpen szerezheti vissza. De hát elsősorban ez a zsarnokok politikájának titkos célja. Azt akarták, hogy mivel folyton félnetek kell a személyes ellenségeskedésektől, segéderőik legyetek, és kormányzásuk mindig számíthasson rátok.”

Brutus és barátai elvetik ezt az erkölcstelen politikát. De a veteránok a világért se higgyék, hogy Brutusék meg akarják nyirbálni jogaikat! Senki sem fog a földjükhöz nyúlni. „A tietek, és a tietek is marad mindig!” Csupán megoldást szeretnének találni a Brutus által kifejtett egyetlen nehézségre, és ez a megoldás ráadásul azzal az előnnyel is járna, hogy összebékítené az elűzött birtokosokat földjeik jelenlegi tulajdonosaival:
„Élni fogunk az első kínálkozó alkalommal, hogy a kincstárból megkapják az elvett birtokok értékét.” Ez volt minden.

Appianus előadása szerint Brutus beszédét „egyöntetűen megtapsolták mindazok, akik hallgatták a szónokot, és a gyűlés feloszlása után is”. Meglehet. De szögezzük le, hogy a beszéd mindössze erkölcsi elégtételt nyújtott az érdekelteknek, akik egész mást vártak. Brutus gondosan megcsillogtatta előttük javaik békés és nem vitatott birtoklásának jótéteményét. Ám e faragatlan katonák többségének, akik megszokták, hogy védekezzenek és megvédjék azt, amit jogosan vagy jogtalanul a maguk tulajdonának tekintenek, mindez szócséplés volt, és vajmi kevéssé hatott rájuk. Amikor felmentek a Capitoliumra, azt remélték, hogy ott nyomban kapnak valami pénzbeli jutalmat vagy valami kézzelfogható és főleg rövid időn belül esedékes kedvezményben részesülnek.
Csalódásuk, az az érzésük, hogy „semmiért fáradoztak”, kellőképpen megindokolja, hogy e mesteri beszéd meghallgatása után a veteránok miért is foglaltak állást Brutusszal és barátaival szemben, és miért álltak megint a Caesar-párt lobogói alá, amely Antonius erőteljes fellépése következtében alig negyvennyolc óra leforgása alatt új erőre tudott kapni.

Meglepetéssel látjuk, hogy ez a vidám kedvű lump fráter, ez a gondtalan éjszakai lovag egyszerre csak meggondolt és a dolgokban járatos politikussá alakul át. Consuli minőségében összehívja a szenátust, hogy mondjon véleményt a kialakult helyzetről. Sok szenátor Brutus mellett állt ki, és javaslatot tettek, hogy adományozzák neki a haza jótevője címet. Ez azonban bizonyos ellenállást váltott ki. Egy szenátor megjegyezte: ha ily módon tisztelnék meg Caesar gyilkosait, ezzel Ceasart gyaláznák meg. A szavába vágtak.

Egy másik szónok kifejtette, hogy két megoldás között választhatnak: vagy zsarnoknak tekintik Ceasart, vagy egyszerűen megkegyelmeznek az összeesküvőknek. Brutus pártja meglovagolta ezt az ötletet, és erősködni kezdett, hogy azonnal bocsássák szavazásra a javaslatot, és felhívták a figyelmet, hogy nem kell törődni a legutóbbi szenátusi határozatokkal, amelyeket a diktátortól való félelem csikart ki a szenátusból. Antonius ekkor úgy érezte, elérkezett a pillanat, hogy beleszóljon a vitába. Szerinte, mielőtt Caesar ügyében szavaznak, tudomásul kell venni, hogy ha zsarnoknak és a haza ellenségének jelentik ki, akkor minden intézkedését semmisnek kell nyilvánítani mint károsat és a közérdekkel szemben állott.

Ennek pedig bizonyos kínos következményei lehetnek: „Szinte valamennyien, akik itt vagyunk, vagy betöltöttünk Caesartól kapott funkciókat, vagy meg most is betöltünk, vagy pedig már kijelölt bennünket nemsokára betöltendő tisztségekre.”
Vajon kollégái hajlandók-e önként lemondani az elhunyt diktátortól kapott megbízatásokról és címekről? „Íme az első kérdés, fejezte be Antonius, amelyben döntést kell hoznotok, aztán tovább beszélek.”
E szavak némiképpen lehűtötték a gyülekezetet. Egy pillanatra megint csend lett. Aztán hallatlan izgalom vesz erőt a hallgatóságon, egyszerre mindenki feláll, és azt kiabálja, hogy elég már a sok szavazásból, nem engedik meg, hogy tisztségükhöz nyúljanak, amit kaptak, az szent, és senki sem mond le, a világ minden kincséért sem, tulajdonának egyetlen morzsájáról. Valószínűleg Dolabella tett tanúbizonyságot a legnagyobb felháborodásról: Caesar akaratából fontos pozíciót töltött be, jóllehet még igen távol volt a törvényben előírt életkortól, és nyilván megfosztják tisztségétől, ha a törvény által megkövetelt formák között új kinevezésekre kerül sor.” És dühödten nekitámadt a „gyalázatos egyéneknek”, akik megtiszteltetést merészeltek követelni a nagy, az erényes Caesar gyilkosai számára.

Kiáltozás, tiltakozás. Megint csak Antoniusnak kellett újabb felszólalásával lecsendesítenie a vihart.
„Úgy gondolom, jelentette ki, érvényesnek kell elfogadnunk Caesar kormányzásának minden intézkedését, ami pedig az összeesküvőket illeti, tartózkodjunk eljárásuk bármi féle megdicsérésétől, ami különben is szemben állna a vallással, a törvényekkel és (lám, meg egyszer hangsúlyozza) a Caesar-féle kormányzás minden intézkedésének jóváhagyásával, ellenben, és csupán irgalomból, büntetlenséget kell számukra biztosítani, ha ti is ezen a véleményen vagytok, mégpedig barátaikra és családjukra való tekintettel”

És alig leplezett megvetéssel hozzátette még, mert már előre tudta, hogy nyert ügye van: „Persze, csak ha a családok és a barátok egyetértenek vele, hogy így, kegyelemből menekülnek meg.”

Valóban, a gyülekezet nyomban kifejezte egyetértését, és egyhangúan szenátusi határozatot hozott, amelynek értelmében „Caesar halála ügyében semmiféle bűnügyi eljárás nem indul, viszont a köztársaság javára, érdekből, érvényesnek ismerjük el Caesar közigazgatásának minden intézkedését.” Miután ezt elintézték, feloszlatták az ülést, es a szenátorok hazatértek.
A béke tehát helyreállt. Korcs béke, nem méltó Caesar párthíveihez, és megalázó a gyilkosoknak. Meg negyvennyolc Óra sem telt el azóta, hogy felmagasztosulva, mint a haza megszabadítói, megültek a gyűlölt zsarnokot, és lám, most nem viszi őket körbe diadalmenetben a hálás és boldog nép, hanem úgy bánnak velük, mint a gyerekekkel, akik nem viseltek jól magukat, és akiknek, tekintettel családjukra, elnézik „hibáikat”.


Forrás:
Gérard Walter: Brutus és a Köztársaság végnapjai
Fordította: Lontay László
Európa Könyvkiadó, Budapest 1975
ISBN 963 07 0406 4
.-