logo

VII December AD

Az összeesküvés .

A 45-ös esztendő vége felé Róma politikai köreiben sokáig latolgatták, vajon a legközelebbi hivatali évre kijelölt két praetor közül melyik kapja a praetor urbanus irigyelt tisztét. C. Cassius Longinus és néhány évvel fiatalabb sógora, Brutus, pályáztak erre a posztra.
A szokásoknak megfelelően, Cassiusnak kellett előnyösebb helyzetben lennie. Másfelől hosszú katonai múltra és igen tekintélyes szolgálati érdemekre tekinthetett vissza. Igaz, egykor Pompeius ügyét szolgálta, de sok más társához hasonlóan nyomban a pharszaloszi csata után fordított egyet a köpönyegén, és lelkiismeretesen szolgálni kezdte az új gazdát. Aki, hogy bebizonyítsa, mily nagyra tartja, szinte rögtön kinevezte legátussá a galliai hadsereghez.
Brutus mellett viszont tulajdonképpen csak fennkölt erkölcsi tulajdonságai és családi kapcsolatai szóltak, meg Servilia erélyes közbenjárása: az anya mindenáron „karriert akart csinálni a fiának”. Caesar szeretete már nem volt a régi: fentebb megpróbáltuk felvázolni az okait. Ennek ellenére Caesar kétségtelenül megint enged hajdani kedvese unszolásának, és továbbra is kedvez Servilia fiának.

Amidőn környezetének tagjai megkérdezik, kit fog választani, kitérő választ ad:
„Tulajdonképpen Cassius érvei nyomósabbak, mégis Brutust kell előnyben részesíteni.”

Elképzelhető, hogy volt valami hátsó gondolata, ahogy Plutarkhosz tapintatosan sejteti velünk. Hiszen Cassiust úgy lehetne a legjobban összeugrasztani Brutusszal, ha a második helyre teszik. Így Cassiust megakadályozná a haragja, hogy szövetkezzék Brutusszal. Ez talán túlzás, mert indokolatlanul nagy jövőbe látó képességet tulajdonítanánk Caesarnak. Amikor ki kellett jelölni az irigyelt magas közhivatal birtokosát, már voltak diktátorellenes törekvések, de meg korai lett volna akár a leghalványabb összeesküvési tervvel számolni.
Caesarnak valóban semmi elfogadható oka sem volt, hogy éppen Brutust és Cassiust veszítse össze. Ha megteszi, ez beleillett volna Caesar hagyományos taktikájába. Láttuk, hogyan próbálta meg, egyébként nem sikertelenül, elválasztani Brutust és Cicerót. Brutus es Cassius szoros kapcsolata óhatatlanul nyugtalanította volna, es ez természetes.

Eléggé ismerte Brutus köztársasági elveit. Cassius nem volt olyan idealista, mint sógora, viszont energikusabb és aktívabb volt nála. Ehhez még valóságos katonai ismeretek is járultak, s így már érthető, hogy a két férfiú szövetsége, az erkölcsi tekintélyeknek és a végrehajtás képességének szövetsége óhatatlanul némi nyugtalanságot keltett Caesarban. Ezért, amikor egy napon jó szándékú barátai figyelmeztették az elválaszthatatlan cimborákká lett Antonius és Dolabella elővigyázatlan kijelentéseire, így felelt:
„Nem a kövér es ápolt férfiaktól kell félni, hanem a cingáraktól és a sápatagoktól”, amivel világosan utalt Brutus és Cassius beesett arcára: valóban mindketten rendkívül soványak voltak.

Tény, hogy Caesar terve kiválóan sikerült, ha egyáltalán beszélhetünk tervről: Cassius mélységesen megsértődött, nyilván azt hitte, hogy Brutus keze van az őt ért kudarcban, ezért megszakított vele minden kapcsolatot. Persze, ettől meg továbbra is ádázan gyűlölte Caesart, hiszen elsősorban ő tehetett e meg nem érdemelt megaláztatásról. Gyűlöletét egy köznapi, egyébként meglehetősen jelentéktelen eset a végsőkig felkorbácsolta. Cassius, amikor meg azt hitte, hogy kinevezik, már jóval előre azon törte a fejét, miképpen rendezze meg azokat a Látványosságokat, amelyekkel szokás szerint ez alkalommal szórakoztatnia kell Róma népét. Megbízta embereit, hogy a cirkuszi játékhoz gyűjtsenek össze vadállatokat, többek között egész sereglet vérszomjas oroszlánt: ezeket egyelőre Megariszban őrizték, a számukra készített különleges ketrecekben. Caesar, mikor csapatai bevették a várost, elkoboztatta Cassius oroszlánjait, és azzal az ürüggyel, hogy a vadak közveszélyesek, kereken megtagadta, hogy visszaadják őket a tulajdonosnak.

Cassius, akit megfosztottak a temérdek pénzbe kerülő attrakciótól, kénytelen volt engedni és lenyelni a sértést. Sőt, eléggé ügyesen palástolta a haragját; február 15-en megjelent a cirkuszban a Caesar melletti tüntetésen, és nem átallotta elvegyülni azok közé, akik koronával a kezükben a diktátor körül nyüzsögtek, és rá akarták venni, hogy tegye a fejére. Caesart azonban nem tévesztette meg az a látszólagos meghódolás, es figyeltette Cassius minden lépését. Időnként megkérdezte bizalmasait: „Mit gondoltok, mi a szándéka Cassiusnak? Mert nekem bizony nem tetszik az a sápadt képe.”„Ezúttal nem ok nélkül tartott tőle.
Valóban, Cassius most már csökönyösen kitart célja mellett: Caesarnak drágán kell fizetnie a csalódásokért es bosszúságokért, amelyek őmiatta érték Cassiust. És ennek érdekében minden eszköz jó, még a gyilkosság is, sőt, elsősorban az.

Jól jegyezzük meg: ebben az esetben csupán egy magánjellegű bosszú kielégítéséről volt szó, a politikai természetű meggondolások talán teljesen hiányoztak, vagy ha nem, csak utolsósorban jöttek számításba. Plutarkhosz nagyon jól megértette ezt az árnyalatnyi finomságot, amikor így írt:
„Brutus nem tudta elviselni a zsarnokságot, Cassius viszont gyűlölte a zsarnokot.”

Cassius tudta, hogy akkoriban már megduzzadt az ellenzék, de tudomása volt arról is, mennyire szétszóródott és erőtlen még, ezért az az ötlete támadt, hogy egybegyűjti legalább egy részét azoknak az elszigetelt erőknek, amelyek, talán szándékosan, nem vettek tudomást egymásról. Halkan bekopogtatott néhány ajtón. Mindenhol értésére adták: elvben nem helytelenítik a tervét, de személye, jóllehet tökéletes bizalmat kelt, mégsem látszik eléggé kimagaslónak, hogy köréje gyűljenek az összes elégedetlenkedők.
Nem tudni, ki, de bizonyosnak látszik, hogy sugallták neki Brutus nevét. Cassius elég értelmes volt, hogy megértse a helyzetet, és meghajoljon az érveknek. Feledve haragját, sietett kibékülni sógorával, aki tárt karokkal fogadta. Aztán Cassius habozás nélkül feltette neki a végzetes kérdést. Tisztába kell jönnünk vele, milyen lelkiállapotban lehetett Brutus, amikor elhangzott a rettenetes ajánlat, amely örökre vérpecséttel jelölte meg a nevét.
Mind ez idáig merőben passzív szerepet játszott. Mégis elegendő ürügy volt, hogy kiszakítsák tompultságából. A hivataluktól megfosztott tribunusok ügyében párthíveik — akik azt tervezték, hogy a legközelebbi választógyűlésen consulnak javasolják őket, mert hangsúlyozni akarták, mennyire helytelenítik Caesar tettét — felkeresték Brutust, hogy bevonják a kalandba, amelyről egyébként előre tudni lehetett, hogy kudarcba fullad. Brutus nem állt kötélnek. De nem hagyták nyugton. Valahányszor megjelent a nyilvánosság előtt, a tömeg kiabálni kezdett: Brutus! Brutus! Ami önmagában meg semmi. De megszólalt egy vészterhes hang: „Brutusra van szükségünk!”

Világos volt a célzás. Azért idézték a legendás nagy „őst”, hogy felajzzák az erényekben gazdag, ám félénk és határozatlan utód bátorságát. De nem érték be ennyivel. A királyok hajdani száműzőjének szobrára rikító betűkkel felírták: „Bárcsak megengednék, az istenek., hogy élj! Az utókor méltatlan hozzád!” Caesar szobrára pedig: „Brutus elűzte a királyokat, is első consul lett; emez elűzte a consulokat, is végül király lesz.” De ez sem volt elég.
Brutus tribunusi székére is feliratokat aggattak, amelyek egyszerre buzdították és korholták: Brutus, meghaltál? Vagy: Te nem Őtőle származol. Vagy: Engedted, hogy lekenyerezzenek? Maradhatott-e érzéketlen ennyi buzdítással szemben? Különösen, amikor olyan nő áll mellette, mint Porcia, aki végletesen heves köztársaságpárti volt.

Brutus hosszas tartózkodását csak anyja hatásával magyarázhatjuk: Servilia körömszakadtáig küzdött, hogy megakadályozzon mindent, amiben veszélyes könnyelműséget látott. De lám, megint híre terjed, hogy Caesar királyi címe már eldöntött dolog, és ez ügyben rövidesen összehívják a szenátust. Ekkor zajlott le Brutus és Cassius döntő beszélgetése, amelyről Plutarkhosz es Appianus számol be; vele kezdődik az a mozgalom, amelybe már Brutus is beletartozik.”

CASSIUS: Mit csinálunk a szenátusban, ha Caesar talpnyalói azt javasolják, hogy kiáltsuk ki királlyá?

BRUTUS: El se megyek a szenátusba.

CASSIUS: De ha odarendelnek bennünket, mint praetorokat, akkor hogyan viselkedjünk, derék Brutusom?

BRUTUS: Akkor az lesz a kötelességem, hogy ne hallgassak, hanem szegüljek szembe és haljak meg, de ne lássam, hogy a szabadságnak vége.

CASSIUS: Van-e olyan római, aki hagyná, hogy meghalj? Azt hiszed, hogy a munkások és a söpredék, nem pedig a város legismertebb és leghatalmasabb személyiségei borítják el tribunusi székedet azokkal az írásokkal, amelyeket nap mint nap ott találsz? Öröklött adósságként követelik tőled, hogy megdöntsd a zsarnokságot. Készek, hogy mindent elszenvedjenek érted, ha olyannak látnak, amilyennek véleményük szerint lenned kell.

„Ezeket mondván - teszi meg hozzá Plutarkhosz erősen megölelte Brutust, és amikor elváltak, mindegyik ment a barátaihoz.”

romaikor_kep



Úgy tűnik, Cassius lángoló felszólítása és az utána következő szenvedélyes mozdulat teljesen hiteles. Mint minden római, még a legkevésbé művelt is, Cassius tudott bánni a szóval, és szükség esetén ékesen és meggyőzően beszélt. Az is természetes, hogy Brutus, akinek oly könnyű volt felébreszteni érzékenységét, meghatottan vetette magát sógora karjaiba.
Viszont kevésbé látom valószínűnek a folytatást, legalábbis, ahogy az imént idézett szerző előadja. Azt meg elfogadhatjuk, hogy Cassius sietett tájékoztatni barátait Brutus lelkesedéséről. De nem hiszem, hogy Brutus, sógorához hasonlóan, nyomban elindult hasznos kapcsolatokat keresni ahhoz a vállalkozáshoz, amelyhez csak az imént csatlakozott ünnepélyesen. Valószínűbbnek látszik, hogy Cassius távozása után ahelyett, hogy elrohant volna hazulról zsarnokgyilkos társakat keresni, gondolkodni kezdett, és felmérte az összeesküvés jelentőségét. Nem mintha meg akarta volna változtatni a véleményét. Szó sincs róla.

Az elhatározás, hogy útját kell állni a „zsarnok”-nak, aki el akarja pusztítani a római szabadság utolsó maradványait is, mindenképpen tökéletes összhangban volt azzal a személyes reakcióval, amelyet az események a felháborodott, de tehetetlen nézőből kiváltottak. Talán a feléje áradó névtelen rokonszenv ezernyi megnyilvánulása ellenére is kételkedett önnön erejében es befolyása valódiságában. Cassius buzdítása valószínűleg legyőzte bizonytalanságát. De - és ezzel figyelemre méltó elővigyázatosságról tett tanúbizonyságot lépésről lépésre akart haladni, kerülve az elsietett és meggondolatlan cselekedeteket, amelyek ártottak volna az ügynek.
Először Cato egyik-másik volt társával próbálkozott. Választása mindenekelőtt az ifjú Statiliusra es az öreg Favoniusra esett. Az előbbi, aki Cato mellett állt utolsó pillanataiban, és kitűnt heves ragaszkodásával az öreg köztársasági vezér eszméihez (olyannyira, hogy legalábbis Plutarkhosz szerint, Cato öngyilkossága után ő is azonnal el akarta dobni az életet,”) az uticai tragédia után visszatért Rómába. Brutus tehát joggal hihette, hogy ez a szenvedélyes republikánus nyomban szívvel-lélekkel csatlakozik hozzá. Súlyos csalódás várta.

Mikor egy általánosságokról folyó beszélgetés során megkérdezte tőle: „Mi a teendő, ha a veszélyben forgó szabadság megmentéséről van szó?”, Cato ifjú tanítványa kijelentette, hogy véleménye szerint „a bölcs és megfontolt ember ne kockáztassa az életét. őrültekért és gazemberekért”.” Favonius pedig, aki Pharszalosz előtt meg Caesar engesztelhetetlen ellenségének számított, azt felelte, hogy „a polgárháború sokkal gyászosabb következményekkel jár, mint a legátkosabb monarchia”.
Mit jelentsenek ezek a legalábbis meghökkentő kijelentések? Minden bizonnyal nem az illetők legbelső gondolatait fejezték ki. De hát ők még nem tudták, milyen változás ment végbe Brutusban. Nem válaszolhattak másképpen egy magas rangú köztisztviselőnek, aki a rendszer egyik pillérének számít, és hivatala következtében szoros és állandó kapcsolata van azzal, akiről a véleményüket kérdezte. Mindenesetre Brutus értett a szóból, és nem fürkészett tovább.

Próbálkozásai mégsem voltak hiábavalóak. Egy ifjú római, P. Antistus Labeo, aki jelen volt a beszélgetésen, és akinek politikai nézeteiről mind ez ideig semmi sem derült ki, lándzsát tört a zsarnokság elleni aktív fellépés mellett. Oly hévvel „beszélt,” hogy Brutus nyilván azt hitte, egy Vettius-féle emberrel van dolga, és bölcsebbnek tartotta, ha elhallgat; így a beszélgetés önmagától hamvába halt.
Másnap azonban Brutus megváltoztatta véleményét, felkereste a heves ifjút, és elmondta neki tervét. A fiatalember alig hagyott neki időt, hogy befejezze mondókáját. Brutus számíthat teljes odaadására, Labeo testestül-lelkestül a rendelkezésére. Ezen az első megbeszélésen született meg az az elhatározás, hogy be kell vonni az összeesküvésbe egy olyan személyt, aki Caesar bizalmasai közé tartozik, mert a vállalkozás csak így lehet sikeres. Ez a személy pedig Decimus Brutus Albinus volt, a diktátor bizalmasa és jobb keze, korlátolt ember, de ugrik minden szóra, ha megtalálja a számítását, és kiváló tiszt. Titokban arra vágyódott, hogy Caesar utódja lesz, és valóban, Caesar a végrendeletében második helyen, az ifjú Octavius mögött, őt jelölte örökösének. Decimusnak, bár meg nem tudta, óhatatlanul rá kellett jönnie, hogy Octavius személye akadály felemelkedése útjában.

Pillanatnyilag nem látta veszélyesnek Octaviust, és ha a diktátor elhalálozik, könnyen meg lehetne szabadulni tőle, főleg, ha nem tétovázik. Decimust Labeo környékezte meg akihez, a nagyobb hatás kedvéért Cassius is csatlakozott -, de Decimus kitérő választ adott, és kérte, hozzák össze Brutusszal. Tőle megtudta, hogy elvállalta az összeesküvés vezetését, így hát igent mondott. A tekintélyes név ezúttal is megtette a hatását. És nem utoljára.
Most már csak néhány Pompeius-párti közreműködését kellett megnyerni, akik érintetlenül megőrizték gyűlöletüket és haragjukat. Brutus tehát felkereste Quintius Ligariust, aki azzal tűnt ki, hogy kitartóan és néha meggondolatlanul bírálta Caesar tetteit, igaz, a diktátor eltűrte, mert nem tulajdonított neki nagyobb fontosságot. Ligarius, betegsége ellenére, habozás nélkül elfogadta a javaslatot: sokat fáradozott, hogy bevonja a vállalkozásba volt fegyvertársait, akikkel fenntartotta kapcsolatát. Cassius, immáron Brutus nevében, toborzott néhány tisztet, akiket Caesar nem kedvelt és mellőzött.

Cicero nem kellett. Nagyon öregnek találták. Ugyanígy kihagyták a szenátorokat is, de ügyeltek rá, hogy az ő körükben is biztosítsanak maguknak néhány óvatos szimpatizánst. Az összeesküvők teljes számát hatvanra becsülték. De alig húszan vettek benne részt tevékenyen. A többiek legfeljebb csak néhány pillanatig statisztáltak


Forrás:
Gérard Walter: Brutus és a Köztársaság végnapjai
Fordította: Lontay László
Európa Könyvkiadó, Budapest 1975
ISBN 963 07 0406 4.
.-