logo

VII December AD

A gyilkosság .

A 44. március 15-i gyilkosság hosszú évszázadokra elámította az emberiséget, amely meg napjainkban sem tért egészen magához. A római történelem folyamán nem első ízben próbáltak úgy megszabadulni egy gyűlölt rendszertől, hogy megölték a rendszert megszemélyesítő államférfit, de ezúttal a rendezés hatásossága, a főbb végrehajtók személyisége emberfeletti magasságba emelt egy közönséges eseményt, amely különben beleférne a mindennapi élet megszokott kereteibe.
Az arányokat már kezdettől fogva meghamisította a szenátus szeme láttára elkövetett gyilkosság, a komor előjelek, amelyek gyászos előjátékként keringtek a gyilkosságot megelőző napon, a kegyetlen végzet, amely a továbbiakban mintha ádázul üldözte volna a gyilkosokat, akik közül egy sem élte túl három évvel az áldozatot. A mindent felülmúló halál pompája ezért emelte ki a többi közül a gyilkosok személyét, akik egy-két kivételtől eltekintve az átlag fölé emelkedtek; ezért vethették meg lábukat a történelemben azok a férfiak, akik csak apró egyéni törekvéseikre gondoltak, ezért vert gyökeret tettük az emberiség évkönyveiben, és maradt meg mindörökre a lemészárolt zsarnokság és a megbosszult szabadság káprázatos és ünnepélyes példájának.

Az esemény leglényegtelenebb mozzanatait is annyiszor es oly lebilincselő egyöntetűséggel mesélték már el, hogy az embernek nincs bátorsága, hogy megint nekiveselkedjék ennek a fárasztó feladatnak. Ezért csupán azzal foglalkozom, hogy milyen részt vállalt benne maga Brutus, és tulajdonképpen mi is volt a szerepe neki, „az összeesküvés vezérének”, az előkészület napjaiban és a tett végrehajtásakor.
Hogy kialakuljon az egyetértés az összeesküvés végrehajtását illetően, szükségképpen meg kellett egyezniük, miképpen járjanak el, és milyen eszközöket vegyenek igénybe. Ez viszont több előkészítő megbeszélést tett szükségessé. Hogy eleve elhárítsanak minden gyanút, kisebb csoportokban ültek össze hol egyiküknél, hol másikuknál, és e magánjellegű megbeszélések során gondolták ki a terv megvalósításának módját, és választották ki a helyet. Egyesek azt javasolták, a Szent úton rohanják meg Caesart, mert szokása szerint ezen az útvonalon megy a Forumra.

Mások úgy vélekedtek, hogy meg kell várni a népgyűléseket, amelyek során Caesar kinevezi a főtisztviselőket, és amelyek a városon kívül, a Campus Martiuson zajlanak le. Caesar csak egy keskeny pallón keresztül juthat be erre a területre. Az összeesküvők két csapatra oszlanak. Az egyik letaszítja a bürüről, a másik lent elkapja és megöli. Elhangzottak olyan vélemények is, hogy legjobb volna megvárni a gladiátori játékok napját. Így az összeesküvők fegyveresen jelenhetnének meg, mégsem adnának okot a leghalványabb gyanúra sem. Az előkészítő megbeszélésekről beszámoló történetírók közül egy sem említi Brutus szerepét. Vajon valóban aktív részt vállalt-e bennük? Minden okunk megvan rá, hogy kételkedjünk.
Plutarkhosz, aki nagyon jól tájékozott Brutus ekkori otthoni életéről, azt állítja, hogy Brutus kedélyállapota igen nyomott volt az összeesküvés előkészítésének napjaiban. „A nyilvánosság előtt igyekezett uralkodni magán - írja a Brutus életében -, vigyázott, hogy semmi ne lássák abból, ami a lelkében lejátszódik, de mihelyt hazaért, és főleg éjszaka, nem lehetett ráismerni; gyötrő nyugtalansága fel-felriasztotta álmából; töprengésbe merült, és átélte vállalkozása minden nehézségét.”
A napnál világosabb, mi volt az oka szorongásának és zavarodottságának. Minden megbeszélésen, amelyen részt vett, az összeesküvők minden kijelentésében csak egyről volt szó: meg kell ölni Caesart.

A végtelenségig elvitáztak, hogy milyen módon biztosítsák a vállalkozás eredményességét, hogy mennyi esély van a sikerre, hogy tettüket miképpen kell végrehajtani, de csak erről folyt a szó. Nem néztek távolabbra. A jövőre senki sem gondolt. Csak egyvalami volt fontos, egy ember halála. Ha elérik a célt, a többi elrendeződik.
Ez a nézet uralkodott az összeesküvők körében. Mint már mondottuk, számukra minden személyek ügyére volt szervezethető. Brutus máshol látta a problémát. Szerinte az évek óta halódó, de még nemileg életképes államot kellett teljes egészében újjávarázsolni. De éppen ebből a szempontból látta megoldhatatlannak a helyzetet. Úgy vélte, nem elegendő eltenni az útból azt az embert, aki megtestesíti a diktatúra gyűlölt elvét. Meg kellene tisztítani az állam egész szervezetét, teljes egészében újjá kellene építeni az egész adminisztrációs gépezetet, amelynek minden kerekét Caesar kreatúrái mozgatják. Brutus szemében Caesar hivatalnokai jelentették a rendszer legfőbb hibáját, elképzelése szerint őellenük kellett irányulnia a megsemmisítő hadműveletnek.
„Emlékezz rá - mondta később Cassiusnak -, nem azért öltük meg Caesart, mert rosszat tett, hanem mert nem fenyítette meg azokat, akik rosszat tettek.” Vajon várható volt-e, hogy egyik napról a másikra megváltozik a caesari bürokrácia erkölcse? Vajon hihető volt-e, hogy a vezér eltűnése után minden munkatársa, nagy és kicsi egyaránt, gyökeresen megváltoztatja módszereit, és a sarcolás meg az önkényeskedés helyébe, ami eddig legfőbb, sőt, talán egyetlen közigazgatási módszerük volt, bevezetik a tisztességet és az igazságosságot, mint minden államban, amely méltó a köztársaság névre?

Nem kellett nagyon éles megfigyelőkészség a megértéséhez, hogy ez hiú remény, hacsak nem veszik kézbe az államigazgatás egész gépezetét, és nem vezetnek be új diktatúrát a megsemmisített helyébe. Brutus ezt a gyógymódot visszataszítónak és lehetetlennek tartotta, és képtelen volt feloldani az ördögi kört. El kell azonban ismernünk, hogy hiányzott belőle a határozottság, és igencsak bizonytalankodott, amikor az összeesküvés technikai kérdéseivel került szembe. Így például az egyik megbeszélésen, amikor Antonius sorsáról kellett dönteni, hogy Caesarral együtt megöljék-e őt is, Brutus kereken tagadó választ adott, és több összeesküvő ellenállásával szemben sikerült diadalra vinnie a maga felfogását.

„Felhívta a figyelmüket - írja Appianus -, hogy ha csak Caesart ölik meg, mint zsarnokgyilkosokra dicsőség vár rájuk, de ha vele együtt elpusztítják a barátait is, úgy fog tűnni, hogy csak egyéni bosszújukat elégítették ki, és csupán mint Pompeius hívei cselekedtek.” Ezen a csűrés-csavaráson nyilván mosolyogtak, akik nem értettek vele egyet. Plutarkhosz azonban elmondja még, hogy Brutus nem csupán erre az érvre hivatkozott, hanem előhozakodott egy másikkal is, amelyik reálisabb volt.
„Másodsorban - olvashatjuk Plutarkhosznál -, Brutus megcsillantotta a reményt, hogy Antonius meg fog változni. Bízott benne, hogy olyasvalaki, mint Antonius, azaz olyan nemes jellemű, nagyravágyó és dicsőségre áhítozó férfiú, amint meglátja a halott Caesart, az ő példájuk nyomán hevesen sóvárogni fog a nagy tettekre, és mindent megtesz hazája szabadságáért.” Ez a vélekedés sem kevésbé ingatag, és az események már a kezdet kezdetén szét is zúzzák. Miközben Brutus ilyen lelkiismereti kérdésekkel küszködött, és az összeesküvők már a vállalkozás képzelt hasznán osztoztak, vajon mi történt Caesar klikkjében?
Jóllehet Plutarkhosz azt állítja, hogy csodálatosan megőrizték az összeesküvés titkát, és egyetlen tag sem követte el a legkisebb indiszkréciót sem,” kétségtelen, hogy az összeesküvésről szóló hírek bejárták a várost, és gyorsan eljutottak a diktátor otthonába is. Sőt neveket is emlegettek, többek között és elsősorban Brutusét. Caesar, midőn felhívták figyelmét Brutusra, a szokásosnál kevésbé bizonyult éles elméjűnek. „Ugyan felelte, Brutus megvárja, amíg ez a bőr magától elkopik.”

Tény, hogy tüntető módon lekicsinyelte a veszélyt, és semmiféle biztonsági intézkedést nem hozott. Talán úgy vélekedett, hogy a rómaiaknak még szükségük van rá, ezért nem engednék, hogy a törtetők érdekszövetkezete megölje; az is meglehet, hogy egész egyszerűen belefáradt már, hogy állandó rettegésben éljen, oldalán félelemtől reszkető feleségével, aki a nappal és az éjszaka minden órájában mindenütt lesben álló gyilkosokat lát.” Körülötte csak a halálról beszéltek.

Amikor vacsorára hívják Lepidushoz, a hivatalban lévő magister equiturhoz, nekiszegezik a kérdést: „Melyik halálnem a legjobb?” Mire közömbösen így felel: „A legváratlanabb”, és hanyagul nekilát postája aláírásának.”
Végül mégiscsak engedett környezete unszolásának, es bejelentette, hogy rövidesen útra kel, és megkezdi a régóta tervezett hadjáratot a géták ellen. De azt kívánja, hogy mielőtt elindul, adományozzák neki az extra muros király címét, ami lehetővé tenné, hogy addig is, amíg kedvezőbb megoldás nem születik, Róma falain kívül mindenhol viselhesse a diadémot, és úgy tekintsék, mint az Italia területén kívül fekvő valamennyi ország tényleges uralkodóját.” Összehívatta tehát a szenátust március 15-re (ez a hónap 10-en vagy 11-én történt), hogy eléje terjessze javaslatait.

Az összeesküvők, amint ez tudomásukra jutott, megértették, hogy sürgősen cselekedniük kell, hiszen ha Caesar útra kel, tervük kútba esik; senki sem merne kezet emelni a diktátorra katonái körében.
Egy megbeszélésen, amelyen ezúttal valószínűleg megjelent az összeesküvők túlnyomó többsége, meghozták a végső határozatokat, és kidolgozták az akció tervét.

romaikor_kep



Mindenekelőtt azt kellett eldönteni, hogy hol hajtsák végre. Egyöntetűen a szenátust választották. Appianus nagyon jól megmagyarázza a döntés okait: „Abban reménykedtek, hogy a szenátorok, noha nem értesültek előre az összeesküvésről (később látni fogjuk, hogy ez egyébként nem volt teljesen így), ha tanúi lesznek, nyomban mellette foglalnak állást, hiszen beszélik, hogy így történt Romulus esetében is, aki királyként kezdte, végül zsarnok lett belőle. Abban reménykedtek, hogy ha Caesart, akárcsak annak idején Romulust, a szenátus színe előtt ölik meg, ez nem orgyilkosságnak fog tűnni, hanem a haza üdve érdekében véghezvitt áldozatos tettnek.”
S Miután e kérdésben döntést hoztak, megvizsgálták, hogyan hajtsák végre a vállalkozást. A szenátus általában a comitium mellett emelkedő Curia Juliában tanácskozott, a Fórum északi részén: ez az épület lépett a majdnem ugyanott épült, de 52-ben leégett Curia Hostilia örökébe.” De nem ritkán más épületet is választottak: Iuppiter Capitolinus templomát, ahol főleg az év első ülését tartották, Mars Ultorét a győzelmi ülésekhez.”

Az is előfordult, hogy a szenátus, amikor idegen országok tisztségviselőit és küldöttségeit fogadta, a pomeriumon kívül ülésezett, először a Porta Capuanánál, majd a Campus Flaminiuson vagy a Campus Martiuson a Porta Carmentalis előtt, vagy Pompeius színházában, amelynek építését nemrég, i. e. 55-ben fejezték be. Az épületet körülvevő oszlopcsarnokok egyikében ülésterem létesült mintegy ezer személy számára. Ebbe a helyiségbe szólította a szenátorokat a gyűlést az említett napra egybehívó hirdetmény. Ez sok mindent megoldott.
Miközben a tanácskozásra fenntartott teremben államügyekről fognak vitatkozni, a színházban gladiátorok mérik össze erejüket. Decimusnak erős gladiátorcsapata volt, és módszeresen felkészítette az ünnepélyes előadásra, amelynek megrendezése legközelebb az ő feladata lesz. Tehát állig felfegyverzett csapatát bevihette a színházba, azzal az ürüggyel, hogy emberei részt vesznek a játékokon, és ez senkiben sem kelthetett gyanút.” Ily módon az összeesküvőknek megbízható kíséret áll rendelkezésére, amely a legkisebb baj esetén azonnal a segítségükre siet.

Most az volt hátra, hogy megállapítsák, ki mit csinál, és hogy mindegyik összeesküvőnek kiosszák a maga szerepét. Gyorsan megegyeztek. Mintegy húsz főből álló rohamosztag végzi a műveletek irányítását és végrehajtását. A többiek elég, ha ott vannak, és testükkel torlaszt alkotnak, ha a döntő pillanatban egyes szenátorok a fejükbe vennék, hogy Caesar segítségére rohannak; őket kell visszatartani addig, amíg megérkeznek Decimus gladiátorai.
Valamennyien együtt megvárják a diktátor érkezését, elvegyülnek a bámészkodók tömegében, és megtapsolják, amikor kiszáll a gyaloghintójából. Ezután tolakodva-lökdösődve igyekeznek hódoló kíséretet alkotni, amely bekíséri a diktátort a színház belsejébe, eltávolítva Caesar közvetlen környezetéből kíséretének tagjait. Közülük különösen Antoniusra kell figyelni, akinek, mint fentebb már mondottuk, meg kell kímélni az életét.

Trebonius, az egyik összeesküvő, Antonius régi munkatársa és azóta is asztali cimborája, kapta a feladatot, hogy a bejáratnál szólítsa meg Antoniust, és bonyolódjon vele hosszas eszmecserébe, amely leköti a vállalkozás egész idejére. Egy másik, Tillius Cimber, akinek a fivérét Caesar proskribáltatta, másféle fontos feladatot kapott. Oda kellett mennie a diktátorhoz, és kegyelmet kellett kérnie proskribált fivére számára; hiábavaló kísérlet, de lehetővé teszi, hogy jövendő áldozata közelében tartózkodjék. Ő is ad majd jelt a támadásra: kellő pillanatban, mintha könyörögne, belekapaszkodik Caesar tógájának egyik szárnyába, és lemezteleníti a diktátor vállát.
A két Casca-fivért tisztelték meg vele, hogy ők döfhetnek elsőnek. Az idősebbik, Publius Servilius, sújtson le először. A fiatalabbik, Caius Servilius, amint látja, hogy bátyjának tőre magasba lendül, nyomban, másodiknak, beledöf a diktátorba. Ezután már mind az áldozatra rohanhatnak.

Mindenesetre megállapodtak: mindegyik összeesküvő részesül a megtiszteltetésben, hogy legalább egyszer megmárthatja tőrét a „zsarnok” testében. (Ezt a tóga redőiben könnyen elrejthető fegyvert választották.) Azzal váltak el, hogy Cassiusnál találkoznak. Fia 15-én ölti fel a toga virilist. A szertartás kiváló ürügy volt, hogy meghitt, családi összejövetel látszatát keltve gyülekezzenek.

A március 15-i eseményekről beszámoló régi történetírók valamennyien nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy Caesart több különböző helyről figyelmeztették a szerveződő összeesküvésre. Előráncigálták még magát a Végzetet is, aki hiába akarta a legérthetőbb jelekkel figyelmeztetni a diktátort a készülő merényletre.
Talán éppen a feljelentések nagy száma tette Caesart végül is szkeptikussá. Nyilván nem tartott veszélyesnek olyan összeesküvőket, akiknek annyian ismerték már jó előre a szándékait és a kidolgozott tervét. Honnan származhattak az információk? Lehetetlen kinyomozni a pontos forrásokat. De vitathatatlan, hogy e jelentések jó része Brutus közvetlen környezetéből származott.

Tanítói között volt egy Artemidórosz nevű, knidoszi születésű görög rétor, akinek apja házigazdája és barátja volt Caesarnak krétai tartózkodása idején. Az ifjú egész életére megőrizte a nagy ember iránti rajongását, akit akkor tanult meg tisztelni, amikor Caesar az ő atyja házában élt.
Szerény tanító lett Rómában, egy ideig Brutus is a tanítványai közé tartozott. Brutus azóta is fogadta házában, és a tapintatos, alázatoskodó görög lassanként bizalmasa lett. Artemidórosz tökéletesen ellátta feladatát. Csakhogy ugyanakkor Caesarnak is tudomására hozott mindent, ami esetleg érdekelhette. Határozottan állítják, hogy a gyilkosság napján, mihelyt értesült róla, hogy az összeesküvők elindultak a tett színhelyére, nyomban Caesarhoz rohant, hogy értesítse. Későn: a gyaloghintó már elindult.

Azt is mondják, hogy nem Caesar házába futott, hanem a színházba, de szerencsétlenségére későn érkezett, amikor a tettet már elkövették. A harmadik verzió szerint útközben sikerült utolérnie Caesart, a kezébe nyomott egy cédulát, amelyen figyelmeztette a veszélyre, de Caesar nem olvasta el. Végül egy negyedik adat arról tájékoztat bennünket, hogy a görögnek egy küldönce nyomta a levelet Caesar kezébe abban a pillanatban, amikor a diktátor belépett az ülésterembe.

Bármelyik változatot fogadjuk is el, az bizonyos, hogy Caesar kapott abban a pillanatban valamiféle írást, amely figyelmeztette a veszélyre, hiszen megtalálták a tenyerében, amikor szolgái megjelentek, hogy elvigyék a holttestet. Vajon miért nem olvasta el?
Itt ismét fel kell vennünk az események fonalát. Március 15-én reggel az összeesküvők csoportja - kivéve Decimust, aki Caesar házába ment -, miután megállapodásuk szerint az ifjú Cassiust elkísérte a Forumig, megjelenik Pompeius színházának környékén. Kisvártatva megérkezik gladiátoraik csapata, amely várakozva helyet foglal a testületük számára fenntartott csarnokban, az amfiteátrum mögött. Majd megjelenik Brutus. C. nem ment el Cassiushoz. Egyedül akart a szenátusba menni, miután felesége még egyszer, utoljára ellátta buzdító szóval: a harci láztól, tetőtől talpig reszkető asszony már látta, ahogy szabadság ragyog Róma háztetői felett.

Amikor Brutus belépett az oszlopcsarnokba, Caesar még nem érkezett meg. Pedig már mindenki ott volt. Nem tudták, mire véljék ezt a késedelmet, de az volt az általános álláspont, hogy a diktátor, szokása szerint, most is azért várat magára, hogy egy kicsit kimutassa megvetését a fennkölt gyülekezetnek. Közben Brutus, hogy ne tétlenkedjék, és hogy elhárítson minden gyanút, praetor urbanusi minőségében megnyitja a kihallgatást, és megkezdi a soros ügyek tárgyalását.
Mindjárt az elején zavar támad. Egy vádlott, akit Brutus pénzbírságra ítél, tiltakozik az ítélet ellen, csak úgy árad belőle a szemrehányás, es azt kiabálja, hogy Caesarnál panaszt emel az igazságtalanság miatt. Brutus összeszedi minden hidegvérét, mereven a mellette ül Cassiusra szegezi pillantását, és csupán ennyit válaszol:
„Caesar nem akadályoz meg és sosem fog megakadályozni, hogy a törvények szerint ítélkezzem.”

Alig ér véget ez a közjáték, egy szenátor óvatosan Brutushoz megy, odahajol hozzá, és titokzatos arckifejezéssel a fülébe súgja:
„Kérem az isteneket, biztosítsanak szerencsés kimenetelt a kebletekben melengetett tervnek; csak azt tanácsolom, egyetlen pillanatot se vesztegessetek el, mivel a dolog már nem titok.”.

Appianus előadása szerint ez a leleplezés „módfelett megrémítette Brutust és Cassiust, akik jelbeszéddel már kezdték egymás értésére adni, hogy tőrükkel öngyilkosságot követnek el, mielőtt letartóztatnák őket.”
Egy újabb esemény csak növelte Brutus gyötrődő lelkének háborgását. Rabszolgája érkezik rohanva, és közli, hogy Porcia váratlanul meghalt.

Itt adjuk át a szót Plutarkhosznak, aki lelkiismeretesen lejegyezte a Porcia fiának írásából merített értesüléseket:

„Porciát nyugtalansággal töltötte el az esemény, nem tudta elviselni szorongása súlyát, alig bírt megmaradni a házban; a leghalkabb kiáltásra, a legcsekélyebb zajra egész testében megremegett, mint a bakkhánsnők őrületétől megszállott asszonyok, a Forumról visszatérőket mind megkérdezte, mit csinál Brutus, és minden pillanatban elküldött valakit hírekért. Végül, minthogy a dolog elhúzódott, elhagyta minden ereje. A nyugtalansága okozta szörnyű izgalom annyira elgyötörte, hogy már nem is tudott visszamenni a szobájába; udvarában ülve elvesztette az eszméletét; arca eltorzult, beszélni sem tudott. Amikor asszonyai meglátták ebben az állapotban, iszonyú sikoltozásba kezdtek, amire összefutottak a szomszédok, és azonnal elterjedt a városban a hír, hogy meghalt.”

Csakhamar magához tért ájulásából, de a jó szándékú rabszolga, aki rohant, hogy urát értesítse, meg nem tudta. Könnyen elhisszük Plutarkhosznak, hogy „Porcfa halálának hírére Brutus mélységesen „kétségbeesett”
De erőt tudott venni magán, és a helyén maradva várta Caesar érkezését, amit végre bejelentettek. Brutus messziről megpillantotta, ahogy a diktátor kiszáll a gyaloghintóból, hallotta, ahogy taps köszönti, amerre elhalad, látta, ahogy először a pontifex előtt áll meg, es megvárja a rituális áldozat eredményét, aztán vitatkozik vele, majd újra vizsgálódnak, majd újabb beszélgetésbe elegyedik, ezúttal egy szenátorral, aki hosszan és bizalmaskodva ontja a szót. Hát ennek sosem lesz vége! Ráadásul a szószátyár szenátorban felismerte a nyájas Popilius Laenast, azt, aki az imént tájékoztatta tervük leleplezéséről.”

Mit jelentsen ez a csevegés a kijelölt áldozattal? Vajon nem az-e a célja, hogy felvilágosítsa Caesart az összeesküvésről? Egyszóval, gondolatban már látta a lictort, aki bármelyik pillanatban megjelenhet, hogy letartóztassa, és akkor egy szempillantás alatt az egész vállalkozás a semmibe foszlik. Egyszerre csak észrevette, nem kis meglepetésére, hogy Popilius Laenas, hosszas hálálkodás után elbúcsúzik a diktátortól, Caesar pedig, igyekezvén lerázni a kellemetlenkedőket, akik útját állták, gyorsan megindult az ülésterem felé. Szóval fölösleges volt az izgalom, szóval késedelem nélkül cselekedni kell. És ezt is tettek.

romaikor_kep



A terv első részét az előre elképzelt körülmények között hajthatták végre: bekerítették az áldozatot, elszigetelték Antoniust, Tillius Cimber előterjesztette kérelmét, vitába keveredett a diktátorral, akinek a válasza tökéletesen megfelelt a várakozásnak. De mihelyt Cimber megadta a jelt az akcióra, minden összezavarodott, és szörnyű felfordulás támadt. Az első döfés nem talált, nyilvánvalóan tétovázó kéztől származott. Casca, aki Caesar mögött helyezkedett el, a diktátor nyaka tövét akarta eltalálni.

Ám úgy látszik, az ifjú normandiai lány karja erősebb volt, mint az öreg római politikusé. Keze célt tévesztett, és a tőr a bal vállba hatolt, valamivel a kulcscsont felett. Cassius, aki szemben áll Caesarral, nem várja meg a másik Casca megbeszélt csapását, rárohan a diktátorra, és az arcába mártja a tőrét; Caesart elvakítja az arcát hirtelen elöntő vér, meginog, és igyekszik áttörni a körülötte kialakult embergyűrűn. Nyomban ezután lecsap a másik Casca tőre, amely jobb felől találja el Caesart. Es szinte egyidejűleg a „hűséges Decimus” kezétől jön a végzetes szúrás, amely átdöfi az oldalát. Ez teljesen végez vele.

romaikor_kep



Cassius azonban, a téboly tetőfokán, meg egyszer le akar sújtani a vérző testre. Ekkor tűnik fel Brutus, aki eladdig félrehúzódott: felemelt kézzel toppan közéjük, hogy elvégezze, ami őt is megilleti. Abban a pillanatban, amikor keze célba találna, Cassius rosszul lendülő tőre az alkarját éri. Brutus keze elfordul, a tőr félrecsúszik, és belemélyed Caesar ágvékába. Ezután mindenki siet, hogy megmártsa zsarnokgyilkos fegyverét a diktátor vérében, és így kézzelfoghatóan bizonyítsa, hogy részese volt a tettnek.

Miközben a tőrdöfések át- meg átlyuggatták a testét, Caesar, „mint a vadállat” vergődött, fülsiketítő hangon túlkiabálva ordító gyilkosait. Majd hirtelen elhallgatott, erői végső megfeszítésével szemére vonta tógája szegélyét, és lassan összeesett, szinte az összeesküvők kezéből csúszott a földre. Csend támadt. Aztán újrakezdődött a zajongás.”


Forrás:
Gérard Walter: Brutus és a Köztársaság végnapjai
Fordította: Lontay László
Európa Könyvkiadó, Budapest 1975
ISBN 963 07 0406 4
.-