logo

IX Sextilis AD

Szent Pál halála.

Pál életútját részint levelei, részint pedig az Apostolok Cselekedetei alapján – ha e két forrás illetve forráscsoport nincs is mindig összhangban – aránylag pontosan tudjuk rekonstruálni. Különösen az utóbbi közöl számos történeti részletet Pál életével kapcsolatban, olyannyira, hogy az Apostolok Cselekedeteit bizonyos értelemben joggal tekinthetjük »Pál Apostol Cselekedeteinek«, hiszen 28 fejezetéből 17 Pál életével foglalkozik. Ám az Apostolok Cselekedetei egy meglehetősen enigmatikus és számos interpretációnak teret adó mondattal fejezi be Pál életútjának leírását: »Két álló esztendeig ott maradt [római fogságában] bérbe vett szállásán, s fogadott mindenkit, aki csak fölkereste. Hirdette az Isten országát, és bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról« (28,30). Ettől fogva azonban semmi biztosat nem tudunk Pál sorsáról.
A pasztorális levelek (1Tim, 2Tim, Tit) tanúsága szerint kiszabadult fogságából, és keletre – Efezusba, Macedóniába és Görögországba – látogatott, majd ismét visszakerült Rómába, ahol – bár a levelek ezt már csak sejtetik – újra fogságba esett és kivégezték. A mai biblikus szakirodalom azonban a pasztorális leveleket nem tartja hitelesen páli eredetűeknek, s így azok tanúbizonysága Pál első fogságából való kiszabadulásáról és ezt követő tevékenységéről sem tekinthető hitelesnek.

A legkorábbi egyházi hagyomány megfogalmazója, Római Szent Kelemen 95 körül – vagyis hozzávetőleg harminc évvel Pál halálát követően – azt sugallja, hogy Pál megvalósította a Római levélben említett tervét (15,23), és eljutott Hispániába, majd újra perbe fogták és a Nero-féle keresztényüldözés során mártírhalált halt (vö. 1Kor 5,7).
Euszebiosz a IV. század elején már konkrétan említi Pál második római fogságát, majd ezt követő mártíromságát a nerói üldözés alatt (Egyháztörténet II.22.3), de hispániai útjáról nem tesz említést. Viszont említést tesz egy Dionüsziosz nevű korintusi püspökről, aki – feltehetőleg 170 körül – arról írt, hogy Pétert és Pált egyszerre végezték ki Rómában a Nero idején kirobbant üldözés alatt.

A mai szentírástudomány azonban mind Római Szent Kelemen, mint Euszebiosz tanúbizonyságával óvatosan bánik: a kutatók egy része valószínűnek tartja Pál kiszabadulását, míg más részük szerint ez nem valószínű, és – mint ahogy azt Herczeg óvatosan megfogalmazta – »az apostol nem élte túl az első fogságot« (BUDAI–HERCZEG, p. 33). Hasonló véleményt képvisel – de amennyiben kivégzést emleget, már határozottabban fogalmaz – a Harper’s Bible Dictionary (p. 763): »Valószínűleg Pált eredeti római fogsága végén, Kr. u. 62 ben kivégezték.« Egy áthidaló vélemény szerint (Bibliai Lexikon, c. 1142) »Valószínű, hogy Rómában első fogságából kiengedték Pált, s így 63 után egy ideig még szabadon működhetett. De hogy Pál szabadon bocsátása után még egyszer keletre ment volna, ahogy a pasztorális levelek feltételezik, azt a Róm 15,19.30, de főleg az ApCsel 20,25.28 alapján aligha tarthatjuk valószínűnek.«
A Bibliai Lexikon szerint Pál hispániai útitervének megvalósítására sem igen keríthetett már sort (vö. c. 630) – többek között azért, mert erre vonatkozólag semmilyen helyi hagyomány nincs. Vannak szakmunkák, amelyek még a hipotézisektől is óvakodnak, s csupán a kérdéseket tekintik megbízható talajnak: »Hogy a könyv [ApCsel] záró versei valójában mit akarnak közölni az olvasóval, és az Apostolok Cselekedetei miért így fejeződik be – ezek a kérdések ma még megválaszolatlanok. Pál kiszabadult? Mártírhalált halt? De bármi is történt vele, miért nem informálja arról az író olvasóját? E kérdésekkel kapcsolatban nem rendelkezünk még általánosan elfogadott válaszokkal« (The Interpreter’s, III. k., pp. 687–688). Összefoglalólag azt mondhatjuk, hogy a biblikus szakemberek és az egyháztörténészek annyira bizonytalanok e kérdésben, hogy akár azt az álláspontot képviselik, miszerint Pál túlélte első római fogságát, kiszabadult, és csak később végezték ki, akár azt, hogy nem élte túl, és fogsága illetve pere halálos ítélettel végződött, véleményüket – fenntartásaikat sem rejtve véka alá – kifejezetten visszafogottan kezelik, és az ellentétes álláspontot sem utasítják el kategorikusan.

E sorok írójának álláspontja szerint azért nem lehet megnyugtató választ adni ezekre a kérdésekre, mert rosszul vannak feltéve. A »felmentés és kiszabadulás« contra »elítélés és kivégzés« alternatívája ugyanis inadekvát, és ezt – legalábbis az eddigi hipotézisek sikertelenségének a fényében – világosan kellene látni. Nézetünk szerint Pált sem ki nem végezték, sem szabadlábra nem helyezték – mégis valami rendkívüli dolognak kellett történnie vele római fogságának második évében. Az alábbiakban azt próbáljuk meg kideríteni, hogy mi lehetett ez.
Š
Először is nézzük meg, melyek azok a tényezők, amelyek Pál kiszabadulását csaknem teljesen valószínűtlenné teszik. Itt mindenekelőtt azt kell megemlítenünk, hogy ha Pál 62/63-ban kiszabadult volna római fogságából, hűséges krónikása, Lukács nyilvánvalóan megemlékezett volna erről az Apostolok Cselekedeteiben, amely a nyolcvanas évek első felében keletkezett, vagyis a kritikus időpont után húsz évvel. Ha Pál életútja tovább folytatódott volna, Lukácsnak semmilyen oka nem lett volna arra, hogy éppen ezen a ponton, az életút e partikuláris állomásán szakítsa meg beszámolóját Pál sorsáról, missziós tevékenységéről.
Az a feltételezés sem volna komolyan vehető, hogy szem elől tévesztette Pált, és ettől fogva nem tudott róla semmit. Mert ha esetleg közvetlenül nem is tudott volna róla semmit, a történelmi kutatómódszeréről jól ismert Lukács (vö. Lk 1,3k) éppen annak ne járt volna utána, hogy mi történt mesterével?! És arról se feledkezzünk meg itt, hogy Pál nem egyszerűen egy volt az apostoli misszionáriusok közül, hanem alighanem ő volt a legaktívabb és ennek köszönhetően a legismertebb, s élete szinte az egész egyház színe előtt zajlott.

Csaknem biztosra vehetjük tehát, hogy Lukács ettől fogva nem tud róla semmit, de nem azért nem tud róla semmit, mert privát információi nem kielégítőek, hanem azért, mert ettől fogva Pálról tényleg nem lehet tudni semmi biztosat. Mert ha bármit is tudni lehetne Pálról, akkor azt éppen Lukácsnak kellene tudnia.
Az a tény tehát, hogy Lukács még csak említést sem tesz Pál további életútjáról – vagyis felmentéséről, kiszabadulásáról, további tevékenységéről, missziós útjairól – , önmagában is elegendő bizonyítéka annak, hogy Pál nem élte túl a római fogságot. S ha Lukácsnak – amennyiben bármi biztosat is tudott volna róla – feltétlenül be kellett volna számolnia elsősorban Pállal foglalkozó egyháztörténeti munkájában Pál további életéről, ez fokozottan igaz a nerói üldözés idején (64– 67) bekövetkezett mártírhalálára is – ez ugyanis az egész életmű megpecsételése lett volna. Lukács azonban sem Pál életének további eseményeiről, sem Nero alatti mártírhaláláról nem tudott semmit a nyolcvanas évek első felében, s ez azért figyelemreméltó, mert alig tíz évvel később Római Szent Kelemen már bizonyos dolgokat tudni vél.
Valószínűleg ezekről a dolgokról (Pál kiszabadulásáról, hispániai útjáról majd kivégzéséről) maga Lukács is hallott, ám ezeket annyira bizonytalan információknak tekintette, hogy még csak említésre sem méltatta őket könyvében.

Van azonban még valami, ami kifejezetten valószínűtlenné teszi Pál kiszabadulását római fogságából, s ez paradox módon a páli corpus azon csoportja, amely azt lenne hivatott bizonyítani, hogy Pál kiszabadult és tovább tevékenykedett az egyház érdekében – vagyis a pasztorális levelek. Ha ugyanis Pál valóban kiszabadult volna, akkor utolsó néhány évéből minden bizonnyal hiteles levelei is fennmaradtak volna, és neve alatt nem kellett volna másoknak – feltehetőleg egy tanítványának – leveleket írnia arról, hogy mit tett Pál kiszabadulása után. Vagyis éppen e levelek pszeudoepigrafikus volta bizonyítja azt, hogy Pál nem élte túl fogságát. Ha ugyanis túlélte volna, nem lett volna szükség – s egyúttal nem lett volna lehetőség – e levelek megírására. Ezek a levelek jellegzetesen hiánypótló levelek: annak bizonyítékai kívánnak lenni, hogy Pál kiszabadult és tovább tevékenykedett az egyház érdekében. Ám e levelek – pszeudoepigrafikus voltuk kiderülése által – ma már ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják: azt tudniillik, hogy Pál 62 után már nem folytatta missziós tevékenységét.

Természetesen itt bárki azzal az ellenvetéssel élhetne, hogy ennek ellenére az egyházi hagyomány Római Szent Kelementől fogva tudomással bírt arról, hogy Pál kiszabadult és tovább működött. Bátorkodunk azonban itt feltenni egy kérdést: vajon a korai egyházi tradíció nem azért képviselte-e azt az álláspontot – nem azért kellett-e képviselnie azt az álláspontot –, hogy Pál kiszabadult fogságából, és vagy Hispániában, vagy keleten folytatta működését, mert hitelesnek fogadta el a pasztorális levelek tanúbizonyságát? Vajon a pasztorális levelek fényében gondolhatott-e arra a korai egyházban bárki is, hogy Pál első fogsága halállal végződött? Nyilvánvalóan nem. E tekintetben csak Római Szent Kelemen képez kivételt: ő ugyanis még nem ismerte a pasztorális leveleket (vö. Bibliai Lexikon, c. 1441).
Minthogy azonban már utaltunk rá, az ő Pál kiszabadulásával és halálával kapcsolatos szavait Lukács néhány évvel korábbi teljes hallgatása az Apostolok Cselekedeteiben meglehetősen kétségessé teszi – hogy ne is beszéljünk a helyi hispániai tradíció sokatmondó hiányáról! Az alábbiakban azonban még részletesebben is kitérünk Kelemen szóban forgó soraira, azok ugyanis egy olyan momentumra világítanak rá, amelyet e sorok írójának tudtával eddig még senki nem fontolt meg komolyabban. Pál fogságból való kiszabadulásának, vagyis annak, hogy pere számára kedvező fordulatot vett, alig van tehát valószínűsége.

De hasonlóképpen kicsi – ha nem egyenesen semmi – a valószínűsége annak is, hogy nem szabadult ki fogságából, hanem pere 62/63 körül elítéltetésével és kivégzésével végződött. Miért? Mindenekelőtt azért, mert a római legfelső hatóságoknak – mint ahogy azt már a provinciális hatóságok esetében is láthattuk (vö. ApCsel 23,23–26,32) – semmi okuk nem volt arra, hogy Pált elítéljék, s még kevésbé arra, hogy kivégezzék. Nem tudunk arról, hogy a római hatóságok 64-ig – az egyetlen Emberfiát kivéve – bárkit is kivégeztek volna a keresztények közül, és arról se feledkezzünk meg, hogy a helyi római hatóság szerepe az Emberfia kivégzésével kapcsolatban merőben instrumentális volt: Pilátus csupán végrehajtója és kivitelezője volt egy zsidó akaratnak.
Pál ügye ilyen drámai fordulatot csak a nerói üldözés hatására vehetett volna. »62 körül, tehát még Burrus életében egy keresztény vezető felmentése vagy az ellene folytatott eljárás beszüntetése nagyon is elképzelhető« – írja DANIEL-ROPS (I. k., p. 103), és ebben teljesen egyetértünk vele. Ha azonban ennek ellenére mégiscsak kivégezték volna Pált, akkor ennek a korai keresztény tradícióban egészen biztosan határozott nyomai lennének. Hiszen Pál sok tekintetben a kereszténység első embere volt! Ha Pál 62/63-ban mártírhalált hal, akkor egyrészt az Apostolok Cselekedeteiben Lukács mindenképpen részletesen foglalkozott volna Pál mártírhalálával, másrészt a pszeudoepigrafikus páli levelek sem születhettek volna meg (hiszen eleve senki nem adott volna hitelt nekik), harmadrészt pedig a későbbi egyházi tradíció is sokkal konkrétabb és részletesebb adatokat közölt volna róla, mint amilyenekkel ma rendelkezünk. Pált tehát biztosan nem végezték ki fogsága végén 62/63-ban.

Már fentebb is említettük Római Szent Kelemen nevét, akinek Pál fogsága sorsával kapcsolatos kijelentése nemcsak azért érdemel külön figyelmet, mert ezek sorában a legelső, s mert nyilvánvalóan helyi tradícióból merített, hanem azért is, mert szóban forgó sorait mind az évszázados egyházi tradíció, mind a modern szentírástudomány prekoncepciózusan félreértelmezi.
Kelemen a nerói pogrom után harminc évvel írta levelét, méghozzá Rómából. Nos Kelemen – kerülve minden konkrétumot – annyit mond, hogy Pál »az egész világon tanította az igazságot, így jutott el nyugat határához [feltehetőleg Hispániába]« A mai szentírástudomány Pál életének végével kapcsolatos zavaraiban abban legalább többé-kevésbé megegyezik, hogy ez a hispániai utazás fölöttébb valószínűtlen, és Kelemen eme utalása csupán a Római levélben említett hispániai útiterv reminiszcenciája. Noha Herczeg Gergely is ugyanezt a nézetet képviseli, mindazonáltal feltesz egy megfontolandó ellenkérdést is: »Ha Pál valóban meghalt az első fogságban, hogyan írhatta volna le ezt Kelemen éppen Rómában?« (BUDAI–HERCZEG, p. 81).
A kérdés jogos. A helyi római hagyománynak – amelyből minden bizonnyal maga Kelemen is merített – úgy kellett tudnia, hogy Pált első fogsága alkalmával nem végezték ki. Vagyis a római keresztények nem tudtak arról, hogy Pált első fogsága végén kivégezték volna – s ha teóriánk helyes, nem is tudhatnak róla, hiszen Pált nem is ítélték el és nem is végezték ki.

De van itt még valami, ami úgy látszik elkerülte mind az egyháztörténet írók, mind a biblikus szakemberek figyelmét. Ugyanis Kelemen a szóban forgó helyen azt mondja: »[Pál] az egész világon tanította az igazságot, így jutott el nyugat határához, majd a kormányzók előtt halt vértanúhalált (kai matrürészasz epi tón hégumenón)« (Apostoli atyák, p. 108. [Római Szent Kelemen levele a korintusiakhoz V. 6]).
Nos, a kritikus pont itt a görög hégumenón értelmezése, illetve fordítása. A kifejezés fordítható akár »elöljárók«-ként is (mint Kühár Flóris; vö. Az apostoli atyák, p. 71), akár »kormányzók«-ként is (mint Baán István; vö. Apostoli atyák, p. 108). Maga a görög szó egyébként többször is előfordul a levélben (XXXII.2; XXXVII. 2.3; LI.5; LV.1), de a kontextusnak megfelelően különféle értelemben – vagyis a kérdéses hely értelmezésében ezen előfordulásai nincsenek segítségünkre.

Mindezideig – a Kelemen utáni Pál-hagyomány fényében – Kelemen fenti kijelentését kizárólagosan úgy értelmezték, hogy Pál a Rómában lévő elöljárók vagy parancsnokok előtt halt vértanúhalált. Mi azonban – Baán István fordításából kiindulva – azt valószínűsítjük, hogy Szent Kelemen a kérdéses helyen kormányzókra (procurator, proconsul) utal, vagyis – egy, a magyar bibliafordításokból jobban ismert szóval – helytartókra, tehát olyan személyekre, akik nem Róma városában, hanem egy idegen tartományban képviselték a római államhatalmat. Ezt az értelmezést még valószínűbbé teszi az, hogy a fordításunkban szereplő »majd« szócska a görög kai megfelelője, viszont a kai tulajdonképpeni jelentése »és«, vagyis nem »azt követően« értelmet hordoz. Kelemen tehát valószínűleg nem azt akarja mondani, hogy Pál eljutott a nyugat határához, majd onnan visszatérve mártírhalált halt, hanem azt, hogy ott halt meg.
Kelemen egyébként sem utal egyetlen szóval sem arra, hogy Pál visszatért volna Rómába és ott végezték volna ki, márpedig ha Rómában végezték volna ki, akkor Kelemen – mint a helyi hagyomány legfőbb letéteményese – erre vonatkozólag minden bizonnyal sokkal konkrétabb utalásokat tett volna. Szent Kelemen mondatát ezek szerint ekképpen kell fordítanunk: »[Pál] az egész világon tanította az igazságot, így jutott el nyugat határához [a távoli Hispániába], és a[z ottani] helytartók előtt halt vértanúhalált.« Kelemen kijelentése tehát nagy valószínűséggel arra utal, hogy Pál idegenben, egy idegen tartomány római helytartói/kormányzói előtt tett tanúságot hitéről. Vagyis Kelemen és a helyi római egyházi hagyomány szerint Pál nem Rómában halt meg!
Pontosabban fogalmazva: a helyi egyházi hagyománynak nem volt tudomása arról, hogy Pál Rómában halt meg. Római Szent Kelemen 95-ben tehát mindössze annyit tudott – vagy inkább annyit sejtett – Pálról, hogy római fogságából valamiképpen kiszabadult, megvalósította hispániai útitervét, és ott halt vértanúhalált. Ilyen módon Kelemen helyi római tradíciója csak abban erősíthet meg bennünket, hogy Pál sem első, sem esetleges második fogsága alatt nem halt Rómában vértanúhalált.

Két dolog tehát csaknem biztosra vehető Pál életének utolsó éveivel kapcsolatban:
1. Római fogságát nem élte túl, nem szabadult ki és nem folytatta tovább missziós tevékenységét.
2. Római fogsága nem végződött elítéltetéssel és mártírhalállal.

Vagyis – mint ahogy fentebb elővételezetten már kijelentettük – Szent Pált 62-b2n (esetleg 63-ban) nem végezték ki, de fogságából nem is szabadult ki és azt nem is élte túl. Kr. u. 62-ben a korai egyház kétségtelenül legnagyobb hatású alakjának életpályája érthetetlen módon derékba tört. De mi történhetett Pállal? Mi lehetett ez a rejtélyes, titokzatos fordulat Pál életében avagy halálában, amelyről a keresztény hagyomány semmi biztosat nem tud, és amiről – mint Lukácsnál látjuk – inkább hallgat? És itt szörnyű gyanú merül fel az emberben.
De nézzük ezt a vészterhes, 62-es évet!

62-ben a római politikában jelentős fordulat állt be. Meghalt Burrus, aki – Ürögdi jellemzése szerint – »becsületes, hajthatatlan, egyenes gondolkodású ember« volt, s aki »Senecával együtt előnyösen befolyásolta a fiatal császár magatartását, gondolkodását« (p. 128). Helyét a »gyalázatos Tigellinus« (DANIELROPS I., p. 103) foglalta el. Nero ekkor távolíttatja el – részben Poppaea sugallatára – egykori mesterét, Senecát, és ez az éve Octaviától való elválásának, majd – ugyancsak Poppaea sugallatára – kivégzésének is. Kétségtelen, hogy Nero már eddig is követett el, és még ezek után is fog elkövetni szörnyű dolgokat, mégis nem egészen alaptalan az, ha 62-t több szempontból is – de elsősorban zsidó és keresztény vonatkozásban – a fordulat évének tekintjük. Mintha ekkor elszabadulna valami, ami azonban csak egy-két év múlva érik majd be.
Ezeken az általános eseményeken túl azonban néhány olyan döntő változás is ehhez az évhez fűződik, amelynek szükségképpen ki kellett hatnia a legfelső római vezetés keresztényekhez való viszonyára is. A legdöntőbb ebből a szempontból kétségtelenül az, hogy Nero 62-ben vette nőül az istenfélő vagy prozelita Poppaeát. Biztos tudomásunk van arról, hogy ettől az évtől kezdve a császári házban a zsidó érdekeket gyakran még a római érdekeknek is fölébe helyezték. Ekkortól fogva a zsidósággal kapcsolatos ügyek nyilvánvalóan Poppaea kezében futottak össze, de ha nem, ő akkor is informálódva volt ezekről, és komoly, ha nem egyenesen döntő szava lehetett ezekben az ügyekben.

Josephustól tudjuk, hogy 62-ben kedvező ítéletet eszközölt ki a jeruzsálemi zsidók számára az ottani római helytartóval szemben. Ez az az év, amikor Poppaea maga mellé veszi és hosszabb időre maga mellett tartja Rómában a jeruzsálemi főpapot (Izmaelt), akinek vagy közvetlen előde, vagy közvetlen utódja (II. Ananosz) – egy római interregnumot kihasználva – ugyancsak e vészterhes 62-es évben Jeruzsálemben kivégezteti a zsidó keresztény egyház legnagyobb tekintélyét, az ortodox zsidók előtt is nagy tiszteletben álló Jakabot. Az események eme összesűrűsödése aligha hagyhatta érintetlenül Pál sorsát.
És itt ne feledkezzünk meg arról, hogy Pálnak, a pogány keresztény egyház minden bizonnyal legnevezetesebb misszionáriusának, a zsidók kétségtelenül legfőbb ellenségének ügye ekkor már két éve Nero előtt van. Az ítélet meghozatalára – és feltehetőleg a vizsgálatra is – mindeddig még nem került sor. Hogy pontosan miért nem, azt nem tudhatjuk. Könnyen meglehet, hogy egyszerűen az ügyek zsúfoltsága miatt nem kerülhetett sor Pál ügyének kivizsgálására. Az is elképzelhető, hogy a vád és a védelem kérdésében a bíróság – talán maga Nero (vö. ApCsel 25,12) – nem látott világosan, s ezért halogatta a döntést (akárcsak korábbi cezáreai fogsága idején). Az sem valószínűtlen, hogy a tárgyalást egyszerűen nem akarták a felperesek (Pál zsidó ellenfelei) jelenléte nélkül lefolytatni, s így rájuk vártak. Sőt, Pál ügyében a felperesek meghallgatása nélkül aligha hozhattak volna ítéletet (vö. ApCsel 23,35; 25,16).

Minthogy a zsidókkal kapcsolatos ügyek minden bizonnyal Poppaea kezében futottak össze, nyilvánvaló, hogy Pál ügyéről is tudomása lehetett, sőt ha valamiről tudomást kellett szereznie, az éppen Pál ügye volt! Pál sorsa ettől fogva tehát Poppaea kezébe került, és Poppaea mellett egyfajta tanácsadóként ott volt a korábbi jeruzsálemi főpap és a Templom kincstárnoka, akiknek – nyilvánvalóan – nemcsak egyszerűen tudomásuk volt Pál ügyéről, hanem egyenesen érdekeltek voltak a dologban. Cezáreában, Felix előtt ugyanis néhány vén és egy ügyvéd társaságában éppen az akkori főpap (Ananiás) volt Pál vádlója, két évvel később pedig ismét csak »a főpapok (hogy pontosan kik, nem tudjuk) és az előkelő zsidók« voltak azok, akik Fesztustól »könyörögve azt a kegyet kérték, ... hogy hozassa Jeruzsálembe, mert kitervelték, hogy útközben tőrbe ejtik és megölik« (ApCsel 25,2k; vö. 25,15).
Nos, e két prominens zsidó személyiség – a főpap és a kincstárnok – vagy maga is azok közé tartozott, akik kettő-négy évvel korábban hiába próbálkoztak Pál megölésével, vagy mellékcéljuk éppen az volt, hogy megpróbáljanak végre pontot tenni a Pál-ügy végére, és Poppaea segítségével kieszközöljék, hogy Pált kiadják nekik. Pált ugyanis nem egyszerűen a szokásos módon, a rómaiakat eszközként használva akarták kivégeztetni. Pált, ezt »a hitvány embert«, aki »az egész földkerekségen viszályt szít a zsidók között, és a názáretiek felekezetének is ő áll az élén« (ApCsel 24,5; a főpap szavai Felix előtt!) ennél sokkal jobban gyűlölték: őt saját kezükkel akarták megölni: »Átokkal köteleztük magunkat, hogy semmit sem eszünk addig, amíg Pált meg nem öljük« (ApCsel 23,14; vö. 25,3).

Pál – e háttéreseményekről feltehetőleg mit sem tudva, de legalábbis azok jelentőségét sorsa szempontjából nem is sejtve – kétségtelenül joggal számíthatott arra, hogy pere felmentéssel fog véget érni. Már Agrippa is azt mondta, hogy »ez az ember semmi olyat nem tett, ami miatt halált vagy börtönt érdemelne« (ApCsel 26,31).
Érthető hát, ha Pál kifejezetten bizakodóan fogalmaz fogságból írt levelében: »Biztosra veszem, hogy megmaradok« (Fil 1,25; vö 2,24, Filem 22). Ekkor még nem sejthette, hogy olyan felhők kezdenek tornyosulni fölötte, amelyek minden számítását keresztülhúzzák. Mert amint Poppaea lett Nero felesége, és amint Poppaea maga mellé vette a főpapot és a kincstárnokot, Pál sorsa már nem a megbízható római igazságszolgáltatás kezében volt, hanem halálos ellenségeinek a kezében.

És ekkortól fogva Pálról semmit nem tudunk. Ez az az pillanat, amikor Pál teljesen eltűnik a szemünk elől, és teljesen eltűnik a korabeli római keresztények, sőt munkatársai szeme elől is. Amit biztosan tudunk ezzel kapcsolatban, az az, hogy sem Lukács, sem a közvetlen helyi római keresztény hagyomány, sem a későbbi egyházi tradíció semmi biztosat nem tud arról, hogy Pállal mi történt. Ellentmondó híresztelések, pszeudoepigrafikus levelek, Pál felbukkanása egyszer itt, másszor ott, halála egyszer itt, másszor ott... Ettől fogva nem egyszerűen bizonytalan, hogy mi történt vele, hanem bizonytalan, hogy történt, történik-e még vele valami. S ugyanakkor – ismételjük – biztosra vehető, hogy nem ítélték halálra (különösen nem Rómában), és hasonlóképpen biztosra vehető az is, hogy nem is élte túl római fogságát. Az Apostolok Cselekedeteinek vége is ezt a teljes bizonytalanságot tükrözi – és még valamit: hogy Lukács nem akarja elhinni azt, amit széltében-hosszában terjesztenek: hogy Pál megszökött. De Pál nem szökött – nem szökhetett meg.
Csak egyetlen ésszerű megoldás van – egy nem kevésbé valószínű, mint amennyire szörnyűséges »megoldás«: Pált a római zsidók a császári őrök passzív együttműködése mellett titokban elrabolják, majd megölik, s ugyanakkor azt a látszatot keltik, mintha Pál megszökött volna.

A »kommandó« tagjai titkos akciójukra a végső jóváhagyást nyilvánvalóan Nerótól kaphatták meg, akinél azt viszont Poppaea eszközölte ki, talán éppen a főpap sugallatára. Ezután az egész akció már csak egyszerű technikai kérdés volt. A lebonyolításból Tigellinus, Nero másik »éceszgébere«, a testőrség vezetője és a legpiszkosabb ügyek készséges elintézője sem igen maradhatott ki. Az ő feladata a Pált őrző katona avagy katonák kioktatása volt, hogyha majd – nyilván éjszaka – a zsidó különítmény rátámad a házra, ahol Pál őrizet alatt lakik, maradjanak puszta szemlélői az eseményeknek, majd terjesszék azt, hogy Pál az éj leple alatt megszökött. Természetesen a jutalom sem maradhatott el. Eközben Pált a zsidó különítmény bizonyára magával hurcolta valamilyen biztonságosabb helyre, valószínűleg a Tiberisen túli zsidó-negyedbe, s ott – aligha hamarkodva el a dolgokat – kegyetlenül meggyilkolták.

A keresztényeket Pál szökésének feltehetőleg hivatalosan is megerősített ténye nyilvánvalóan fájdalmasan érintette. Legszívesebben nem is beszéltek róla, hiszen ez számukra egyenlő volt Pál megfutamodásával. De ugyanakkor nyilvánvalóan értetlenül is álltak az események ilyetén fordulata előtt. Hiszen ha Pál ilyen terveket forgatott volna a fejében, abba nyilvánvalóan a legközelebbi munkatársait is beavatta volna. Ez azonban nem történt meg. Ráadásul nem is igazán értették, hogy Pálnak miért kellett megszöknie. Hiszen fogságában egyáltalán nem volt rossz sora, sőt joggal számíthatott arra, hogy felmentik (hacsak nem sejtette meg előre, hogy mi készül).
Pál szökését egyszerre hitték – mert a tények alapján kellett hinniük – és nem hitték. És szégyellték. A dezinformált keresztények szerencsétlen helyzetét a római zsidóság nyilván gúnyolódásra használta, függetlenül attól, hogy beavatott volt-e az akcióba, vagy sem. E napokban a római keresztényeket elsősorban két érzés kerítette hatalmába: az események e fordulatával szembeni értetlenség, és a szégyen. És ez a soha bizonyosságba nem forduló érthetetlenség és szégyen tette Lukácsot oly szemérmessé és visszafogottá, oly titokzatossá és semmit nem mondóvá ott, ahol a legvilágosabban és a leghatározottabban kellett volna fogalmazni: az Apostolok Cselekedeteinek befejező soraiban. Mert a szégyen és főleg a bizonytalanság évek múlva sem múlt el: megbízható forrásból soha többé nem hallott Lukács Pálról.
Akik belenyugodtak Pál szökésének meghamisított tényébe, azok között fokozatosan kialakult az a meggyőződés, hogy Pál nyilván megvalósította régi tervét, és titokban elment a távoli Hispániába, s minthogy ettől fogva semmi biztosat nem hallottak felőle, úgy gondolták, hogy ott két-három év múlva áldozatul es(het)ett a nerói üldözés helyi következményeinek. Hogy konkrétan mi is történhetett a messzi Hispániában, a »nyugati világ határán« Pállal, arról nem is remélhettek információkat.

Pál rejtélyes eltűnésének 62/63-ban nemcsak hogy ez a legvalószínűbb magyarázata, hanem ez az az elmélet, amely egyrészt önmagában véve teljesen koherens, másrészt segítségével egycsapásra érthetővé válik több olyan momentum is, amelyet mindeddig – az eddigi megoldási kísérletek alapján – nem sikerült megnyugtatóan értelmezni.

– Végre megmagyarázza, hogy miért végződik olyannyira titokzatosan és ugyanakkor semmitmondóan az Apostolok Cselekedetei.

– Megmagyarázza, hogy Lukács miért nem informálja olvasóját Pál haláláról avagy vértanúhaláláról.

– Megmagyarázza, hogy Lukács miért nem informálja olvasóját Pál kiszabadulásáról és azt követő életéről.

– Megmagyarázza, hogy a Pál további sorsával kapcsolatos összes korábbi elgondolásnak miért kellett szükségképpen zsákutcába jutnia.

– Megmagyarázza, hogyan halhatott meg Pál 62-ben anélkül, hogy vértanúságot szenvedett volna (a legkomolyabban vehető eddigi teória szerint Pál nem szabadult ki fogságából, hanem elítélték és kivégezték; ez azonban nem magyarázza meg, hogy erről miért nem számol be Lukács, és hogy miért nem tud erről semmit a korai keresztény hagyomány).

– Megmagyarázza, hogy miként alakulhattak ki egymásnak ellentmondó, legendáris jellegű hagyományok Pál további sorsával kapcsolatban.

– Megmagyarázza, hogy noha az Apostolok Cselekedetei a nyolcvanas évek első felében keletkezett, miért csak 62-ig vezeti Pál sorsát.

Miután zsidó ellenfelei hiába próbálkoztak Pál megölésével Damaszkuszban (ApCsel 9,23k), hiába próbálkoztak Ikóniumban (14,5), hiába próbálkoztak Lisztrában (14,19), hiába próbálkoztak Jeruzsálemben (21,31) és hiába próbálkoztak Cezáraában (25,3), végül is régóta dédelgetett gonosz tervüket Rómában sikerült megvalósítaniuk. A történelmi helyzet – mindenekelőtt Poppaea Sabina révén – tálcán kínálta fel a végső megoldást.
62-ben, ebben az oly szomorú és vészterhes esztendőben a kereszténység talán két legszilárdabban álló oszlopát sikerült kidöntenie a zsidó keresztényellenes mesterkedésnek: Jeruzsálemben porba hullott Jakabnak, a zsidó keresztény irányzat legtekintélyesebb vezetőjének, az Úr közeli rokonának a feje, Rómában pedig egy hidegvérrel kitervelt akció során elrabolták, majd meggyilkolták a pogány keresztény irányzat legtekintélyesebb képviselőjét, a keresztény őskor legnagyobb hatású személyiségét, a tarzoszi Saul-Pált.


Forrás: Buji Ferenc - Az első Római keresztényüldözés