logo

XX September AD

A módszer kidolgozása

Ha pusztán ez lenne az egyetlen olyan eset, amikor a zsidók a keresztények ellen a birodalmi hatóságokat vették igénybe, és amikor a római hatóságok előtti rágalmazás és a denunciáció módszerével éltek, a Nero-féle keresztényüldözésnek – mint egyedi, ámbár nagyon is indokolt és erősen valószínűsíthető esetnek – a zsidó hátterére vonatkozó következtetéseink akkor is bőven megállnák a helyüket. Erről azonban szó sincs, éspedig olyannyira nincs, hogy ami 64-ben Rómában történt, lényegét tekintve számos alkalommal már korábban is megtörtént – mint ahogy ezt követően is megtörtént még jó néhány alkalommal.
Tulajdonképpen a keresztényüldözések forgatókönyvszerűen zajlottak: mivel a zsidók elvakult kereszténygyűlöletüket nem tudták törvényes keretek között kiélni, a római hatóságokkal igyekeztek elvégeztetni azt, amit ők szerettek volna csinálni a keresztényekkel. Ennek érdekében a két legfőbb módszerük a rágalmazás és a feljelentés volt.

A keresztények zsidók általi üldözését már az Emberfia is előre látta: »Ha valamelyik városban üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba, mert biztosan nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön« (Mt 10,23). A keresztényeknek azonban végül is át kellett lépniük Izrael határait is, és e határokon kívül már nem állt módjában a zsidóságnak olyan módon üldöznie a keresztényeket, mint Izrael területén (bár – az egyik korabeli zsidó átokformula kifejezését használva – a »jogbitorló birodalom« miatt ezt otthon is csak korlátozottan tehette). Igazán tehát csak ekkor vált a rágalmazás a zsidó keresztényellenes tevékenység legfőbb és meglepően hatékony eszközévé.

Mindjárt a legelső eset, nevezetesen az Emberfiáé, tipikusan ezt a forgatókönyvet példázza: »Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és az írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék« (Mt 20,18k). Az Emberfiának a római hatóságokkal semmi dolga nem volt, s így nekik sem volt okuk arra, hogy eljárjanak ellene. Ellenben a helyi zsidó politikai és – elsősorban – vallási vezetés szemében az Emberfia kezdettől fog szálka volt, s csak a kedvező alkalmat keresték, hogy eltehessék láb alól (vö. Mt 26,3–5).
Mindazonáltal tisztában voltak azzal, hogy ez a rómaiak közreműködése nélkül nem lehetséges, mert csak nekik van joguk halálbüntetés kiszabására és végrehajtására. Így hát kierőszakolták a helyi római prokurátortól, Pontius Pilatustól, hogy feszíttesse keresztre. Az ősegyházi igehirdetés nem is hagyott kétséget afelől, hogy kik az Emberfia tulajdonképpeni gyilkosai: »Izraelita férfiak! – mondja Péter pünkösdi prédikációjában. ... A názáreti Jézust ... az Isten elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által keresztre feszítve eltettétek az útból« (ApCsel 2,21–23; vö. 3,13–15; 5,30). prototípusává vált a későbbi keresztényüldözéseknek mindazokon a területeken, ahol a zsidók nem, vagy csak korlátozottan rendelkeztek önálló büntetési lehetőséggel.

A zsidók kereszténygyűlöletének – és ebből kifolyólag keresztényüldözésének – egész sereg megnyilvánulásáról tudósít az Újszövetségi Szentírás, elsősorban pedig az első egyháztörténeti munka, az Apostolok Cselekedetei. Nem sokkal az első pünkösdöt követően Pétert és Jánost lefogták és megfenyegették, hogy »ne tanítsanak Jézus nevében«. Ezúttal azonban megúszták ennyivel (vö. ApCsel 4,1–22). Ezt követően azonban ismét elfogták az apostolokat, de most már vesszőzéssel adtak nyomatékot szavuknak (vö. ApCsel 5,17–42). Ám az apostoli egyház első komoly üldözése a zsidó politikai és vallási vezetés részéről István diakónus elfogatásával vette kezdetét.
A módszer itt már a maga kiforrott állapotában jelenik meg: »Embereket fogadtak fel, hogy állítsák: ›Hallottuk, amint káromló szavakkal illette Mózest és az Istent‹« (ApCsel 6,11). Vagyis hamis tanúkat vásároltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy megrágalmazzák Istvánt, hogy aztán ez alapján elítélhető legyen. Ezúttal még nem igyekeztek a rómaiakkal törvényes módon elintéztetni Istvánt, hanem maguk oldották meg a helyzetet törvénytelenül: kivitték a városon kívülre és ott meglincselték (akárcsak harminc évvel később Jakabot). Az ekkor kitört üldözés elől menekültek a tanítványok Judea félreeső vidékeire és Szamaria biztonságosabb területére (vö. ApCsel 8,1).

Pál megtérése előtti működéséből jól láthatjuk, hogy milyen módon állt hozzá a zsidó vallási vezetés a keresztényekhez. Egyes buzgó farizeusok – mint például Pál – nem elégedtek meg azzal, hogy Jeruzsálem és Palesztina területén üldözzék a keresztényeket, hanem felkeresték a környék zsidó diaszpóráit is, hogy az ott talált keresztényeket elfogják és Jeruzsálembe hurcolják (vö. ApCsel 9,2). Erre nyilván azért volt szükség, mert Jeruzsálemben bizonyos korlátok között saját kényük-kedvük szerint bánhattak velük, míg az idegen területeken nem, noha törvényes kivégzésükre Jeruzsálemben is csak a római hatóságoknak volt joguk (mint az Emberfia esetében láthattuk).
Jeruzsálemben a keresztényekre a saját hatáskörben kiszabható legsúlyosabb törvényes büntetést igyekeztek kiróni: a börtönbüntetést (vö. ApCsel 26,10). Kivégzés (megkövezés) csak lincselésszerűen és elvétve fordulhatott elő, és akkor is a római hatóságok tudta nélkül. A zsidó hatóságok célja természetesen ugyanaz volt, ami nem sokkal később a római hatóságoknak is céljává vált: megtagadtatni a keresztényekkel
Krisztust, rábírni őket arra, hogy eltántorodjanak hitüktől. Itt még a módszerek is kísértetiesen hasonlítanak a későbbi római módszerekhez: kínvallatással igyekeztek a názáreti Jézus, a Krisztus káromlására kényszeríteni a keresztényeket (vö. ApCsel 26,11) – akárcsak később, Bar Kochba idejében. A kínvallatás – vagy egyszerűen csak büntetés – legális módszerei közé tartozott a megostorozás (vö. Mk 10,39) és a megbotozás.

Az idősebb Jakab kivégzése ugyan nem a zsidó vallási vezetőkön múlott, mert hiszen az a Heródes Antipász végeztette ki, akit az Emberfia »rókának« nevezett, s aki sok tekintetben szemben állt a legitim zsidó vallási vezetéssel – ám tettével mégis elnyerte a zsidó vallási vezetők tetszését (vö. ApCsel 12,3).
Az Apostolok Cselekedeteinek Saul-Pállal foglalkozó húsz fejezete (9–28) tulajdonképpen tárháza a zsidó keresztényüldözés dokumentumainak és módszereinek, s ezekből kiválóan megismerhetjük azokat az aljas módszereket, amelyekkel a zsidó politikai-vallási vezetés megpróbálta mindenáron ellehetetleníteni a korai kereszténységet.

Amint felismerték a damaszkuszi zsidók, hogy a keresztényüldöző Pálból keresztény Pál lett, rögtön rájöttek arra is, hogy ez milyen veszélyeket rejt magában. Így hát legjobbnak látták eltenni láb alól (vö. ApCsel 9,24). Itt egyszerű gyilkosságra avagy törvénytelen lincselésre gondolhatunk – mint István esetében –, hiszen a damaszkuszi zsidóknak nem volt lehetőségük arra, hogy Pált – különösen Damaszkuszban – törvényesen elítéljék és kivégezzék.
Természetesen aligha lehet kétségünk afelől, hogy ha erre lehetőségük lett volna, nem sokat gondolkoztak volna. Pálnak tehát itt volt alkalma először saját bőrén tapasztalni azt a bánásmódot, amelynek néhány héttel korábban még ő volt az egyik fő exponense – s ugyanakkor itt volt alkalma először élvezni a római jogrend előnyeit is. Nyilván ő is tisztában volt azzal, hogy egy szabad zsidó államban élete fabatkát sem ért volna.

Antióchiában Pálnak először igen nagy sikere volt, de a zsidók hamar felismerték, hogy nem az ortodox tanítást vallja. Amikor Pál a megérkezését követő második szombaton is elment a zsinagógába, hogy tanítson, még többen gyűltek össze, és a többletet bizonnyal elsősorban az istenfélők adták (vö. ApCsel 13,48). Ezért aztán »amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni« (ApCsel 13,45).
Azonban csakhamar felismerték, hogy ilyen módon nem érnek el sikert, így hát még aljasabb módszerekhez folyamodtak: »...felbujtották az előkelő vallásos aszszonyokat meg a város tekintélyesebb férfiait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen elűzték őket a városból« (ApCsel 13,50). Vagyis miután Pál és társai közvetlen, szemtől-szemben való rágalmazásával felsültek, a hátuk mögött kezdték rágalmazni őket. Ehhez – mint tömegbázist – elsősorban Antióchia istenfélő nőit használták fel, másodsorban pedig a város vezetőit, akik előtt nyilván kellőképpen befeketítették Pált és Barnabást.

Ikóniumban is hasonló eset történt: »A ... zsidók felizgatták és a testvérek ellen lázították a pogányokat« (ApCsel 14,2). Ez odáig fajult, hogy a felizgatott »pogányok és a zsidók vezetőikkel együtt arra készültek, hogy bántalmazzák, sőt megkövezzék őket« (ApCsel 14,5).
A lisztrai események is a fent már megismert forgatókönyv szerint zajlottak, azzal a különbséggel, hogy itt az események mozgatóinak szerepét nem a lisztrai zsidók játszották, hanem az antióchiai és ikóniumi zsidók, akik képesek voltak Pál és Barnabás után menni (kb. 50, illetve 200 km!), csak hogy ott se hirdethessék nyugodtan a Krisztust. Ezek az idegenből jött zsidók »úgy fellázították a [nyilván elsősorban zsidó] tömeget, hogy megkövezték Pált« (ApCsel 14,19). Vagyis – mint ahogy azt a kivégzési módszerből, a megkövezésből láthatjuk – ezúttal a zsidók nem tudták magukat megtartóztatni, és lincselésszerűen akarták megölni Pált. Feltehetőleg ugyanis Lisztrában nem sikerült a pogányokat ellenük fordítani, hiszen egy csodatettük miatt az ottani lakosok isteneknek tekintették őket, sőt áldozatot akartak nekik bemutatni (vö. ApCsel 14,8–18). Egyébként valószínűleg ez lehetett a zsidók előtti rágalmazás ürügye is: vagyis azt terjeszthették Pálról, hogy istennek tartja magát és áldozatot mutattat be magának.

Legközelebb Tesszalonikában kellett Pálnak és kísérőinek szembenéznie a keresztényellenes zsidók fondorlataival. A zsidók most is »csődületet támasztva felizgatták a várost«, de ezúttal még »összeszedték a börtöntöltelék népséget« is (ApCsel 17,5) – nyilván, hogy velük végeztessék el a »piszkos munkát«.
Egyfelől azzal vádolták őket, hogy »szembeszállnak a császár parancsaival, hangoztatták, hogy más a király, Jézus« (ApCsel 17,7), másfelől pedig egy olyan váddal illették őket, amely kísértetiesen hasonlít a későbbi, nerói és a nerói üldözéseket követő vádakra: »világfelforgatók« (ApCsel 17,7).

Szerencsére Pál és társai még idejében el tudtak menekülni Tesszalonikából, s így a zsidók által felizgatott csőcselék haragja már nem sújthatott le. Bereában, ahová elmenekültek, nem találkoztak ilyen ellenséges hangulattal, úgyhogy nyugodtan tudták hirdetni az igét. De amint zsidó ellenfeleik megtudták, hogy Pál Bereába ment, oda is utánamentek, »és ott is felizgatták a tömeget, és nyugtalanságot szítottak« (ApCsel 17,13).

A következő helyszín Athén, s egyúttal Athén az egyetlen olyan város, ahol missziós útjai során Pált nem érte zsidó üldözés. Athénből Pál Korintusba ment, ahol hosszú ideig viszonylag nyugodt körülmények között működhetett. Igaz, hogy a zsidók nagy része már eleinte is szembefordult vele (vö. ApCsel 18,6), viszont a zsinagóga elöljárója – Kriszpusz – egész háza népével együtt megtért. Ez egyúttal azt jelentette számára, hogy elöljárói tisztéről le kellett mondania, ugyanis később már Szosztenész, az új elöljáró az, akinek a vezetésével Pált a korintusi zsidók Gallió, a római helytartó elé hurcolják, hogy – akárcsak Pilátus Krisztust – a római államhatalom ítélje el őt. Gallió azonban felismerte, hogy itt zsidó vallási belügyről van szó, s így elhárította magától a döntést.

Itt azonban egy érdekes momentumra kell felhívnunk a figyelmet, amely fényt vet a történések hátterére. Miután ugyanis Gallió kijelentette, hogy vallási kérdésekben nem kíván bíró lenni, »elkergette őket bírói széke elől. Erre a görögök nekiestek Szosztenésznek, a zsinagóga elöljárójának, és ott a bírói szék előtt agyba-főbe verték. De Gallió mit sem törődött vele« (ApCsel 18,16k).
Nos, a szöveg fentebb nem tett említést görögökről. Kik lehetnek vajon ezek a görögök? Aligha istenfélők, akik a zsidókkal együtt a prokonzul elé citálták Pált, hiszen nekik Gallió ítélete miatt nem lett volna okuk megtámadni Szosztenészt. Ezek a görögök minden bizonnyal egyszerű pogányok voltak, mégpedig alighanem a város alsóbb osztályából valók – Korintus söpredéke –, hiszen a magukra adó polgárok aligha ragadtatták volna el magukat annyira, hogy helytartójuk színe előtt agyba-főbe verjék Szosztenészt.
Nyilván a szokásos módon felizgatott csőcselék volt ez, akik abban a reményben hurcolták Pált Gallió elé, hogy ott »jó kis buli« lesz. Minthogy azonban reményükben csalódniuk kellett, s mint hogy éppen Szosztenész volt az, akit Gallió elmarasztalt – tudniillik azért, mert fölöslegesen zaklatta őt –, a csőcselék nekiesett, és rajta töltötte ki bosszúját. Vagyis ez azon kevés eset közé tartozik, amikor a zsidó ármánykodás ellenkező irányban sült el.

A következő színhely Efezus. Itt Pálnak elsősorban nem a zsidókkal gyűlt meg a baja, hanem a görögökkel, ám ennek hátterében – mint fentebb már utaltunk rá – pusztán gazdasági okok álltak: Pál tanítása a helyi kézművesek gazdasági érdekeit sértette (vö. ApCsel 19,25–27). Hogy azonban az események eszkalálódása ezúttal sem volt mentes a keresztényellenes zsidó ármánykodástól, arra a leírás egyik homályos helyéből következtethetünk. A város elsősorban pogány polgárai ugyanis egy alkalommal »egy emberként a színházba rohantak, s ... Pál kísérőit is magukkal vitték. ... Pál is a nép közé akart menni, de a tanítványok nem engedték. ... Ott ugyanis összevissza kiabáltak, az egész gyűlés csupa izgatottság volt, a legtöbbje azt sem tudta, miért verődtek össze. Végül a tömegből előcitálták Sándort, akit a zsidók előretuszkoltak. Sándor intett a kezével, hogy meg akarja magyarázni a népnek a dolgot. De amikor észrevették, hogy zsidó, lármázni kezdtek...«, és végül is beléfojtották a szót (ApCsel 19,29– 30.32–34). Sándorról a New Jerome a következőképpen ír (44:100):
»Szándéka nem világos, de egyfajta előre vetített védekezésként arról akarhatta hallgatóságát meggyőzni, hogy a zsidóknak semmi közük a megvádolthoz.«

Sándor tehát nem keresztény volt, hanem zsidó. Nyilván nem szívesen vállalta a szóvivői feladatot, és tartott a népharagtól, de hittestvérei előretuszkolták. Nézetünk szerint azonban aligha kívánhatott megállni a puszta védekezésnél: Pál távozásának kikényszerítése bizonnyal az ő érdekük is volt, vagyis minden bizonnyal azt is hangsúlyozni szerette volna, hogy ez az ember és tan számukra is éppoly terhes és vészt hozó, mint a görögök számára. Természetesen nem akarunk ebből a szűkös információból mélyreható következtetéseket levonni, de az eddigi esetek felbátorítanak bennünket arra, hogy megkockáztassuk: a csődület előidézésében, a lincs hangulat kialakulásában a zsidóknak is lehetett szerepük, de legalábbis kihasználták és még tovább gerjesztették azt, csak közben ügyeltek arra, nehogy a népharag rájuk is átterjedjen – legalábbis az a tény, hogy a színházi csődületben zsidók is jelen voltak, erre enged következtetni. Ezt azonban csak részben sikerült elérniük, és Sándor révén akarták magukat teljesen tisztázni.

Macedóniával és Milétusszal kapcsolatban csak általánosságban került felszínre a probléma: Görögországban Pál »három hónapot ... töltött, ám a zsidók cselt szőttek ellene« (ApCsel 20,3), s ezért onnan is távoznia kellett. Milétuszban pedig így szólt az efezusi presbiterekhez: »...szolgáltam az Úrnak ... mindenfelől szorongattatva, a szomorúságok és megpróbáltatások közepette is, amik a zsidók áskálódásai folytán jutottak osztályrészemül« (ApCsel 20,19). Mielőtt még Pál Jeruzsálembe ért volna, egy Agábusz nevű próféta arra figyelmeztette, hogy a zsidók Jeruzsálemben megkötözik és kiszolgáltatják a pogányoknak (vö. ApCsel 21,11). Vagyis ugyanaz történik vele, mint Krisztussal.

Pál többé-kevésbé sikeresen tért ki a zsidók ellene szőtt cselei, áskálódásai, rágalmazásai elől szerte a Római Birodalomban. Jeruzsálemben azonban – mint ahogy Agabusz jövendölte – nem kerülhette el végzetét. Amikor »az ázsiai zsidók meglátták Pált a templomban, ... felizgatták a tömeget. Kezet vetettek rá és elkezdtek kiabálni« (ApCsel 21,27). Már éppen azon voltak, hogy helyben meglincselik, sőt már elkezdték verni, amikor az utolsó pillanatban a római helyőrség katonái kiszabadították a zsidók kezéből. S amikor a csapat vezetője afelől tudakozódott, hogy mi a bűne Pálnak, a tömeg – amely Krisztusnak Pilátus előtt azt ordította: »Keresztre vele!« – Pálnak azt ordította: »Halál rá!« (ApCsel 21,36).
Mivel a zsidók nem tudták elérni a római hatóságoknál, hogy Pált kivégezzék, elhatározták, hogy mindaddig nem vesznek magukhoz ételt és italt, amíg saját kezűleg meg nem gyilkolják. Hogy tervüket végre tudják hajtani, azt eszelték ki, hogy miközben Pált az egyik helyről a másikra viszik, megrohanják és megölik. A rómaiak azonban neszét vették a készülődő akciónak, s így Pált kimenekítették a városból. De zsidó ellenségei még ekkor sem nyugodtak: Fesztust, a helytartót könyörögve kérték, hogy hozassa Pált Cezáreából Jeruzsálembe, mert »kitervelték, hogy útközben tőrbe ejtik és megölik« (ApCsel 25,3). Azonban ez a fondorlatos akció sem vezetett eredményre. Pál a császárhoz fellebbezett, s így Rómába vitték.

Az ApCsel 28,22 szerint a római zsidók Pálról ekkor még nem hallottak, csak azt tudták »erről a felekezetről, hogy mindenütt ellenzésre talál« a zsidók között. Ez a beállítás azért különös, mert a római egyház már Pál római útja előtt tekintélyes lehetett – mint ahogy arra például Pál rómaiakhoz írt leveléből is következtethetünk (vö. pl. Róm 1,8: »Hitetekről az egész világon dicsérettel szólnak.«). Így hát nehezen hihető el, hogy a római zsidó közösség vezetői ne találkoztak volna már szemtől szembe a keresztény tanítással, hanem csak hallomásból értesültek volna felőle. Mindenesetre az bizonyosnak látszik, hogy
Pál környezetében csak igen kevés zsidó keresztény lehetett Rómában (vö. Kol 4,11; ApCsel 28,28).
Ennek vagy az a magyarázata, hogy a római missziónak nem voltak komoly sikerei a zsidók között, vagy pedig az, hogy a római zsidó keresztények nagyobb része távol tartotta magát Páltól. Az Apostolok Cselekedetei végül is nem utal arra, hogy Pálnak római fogsága alatt hasonló tapasztalatai lettek volna ortodox honfitársairól, mint korábban, de ennek oka alighanem a fogság nyújtotta védelem lehetett. Megerősíti e gyanúnkat Római Szent Kelemen is, aki első levelében (V.1–6) azt mondja, hogy Pál és Péter – és a korai egyház többi vértanúja – »lázongás és az irigykedés miatt«, illetve »lázongás és a viszálykodás következtében« szenvedett vértanúhalált – s noha itt Kelemen explicite nem említi a zsidókat, e kifejezésekkel félreérthetetlenül rájuk céloz. Noha már nem az Apostolok Cselekedetei emlékezik meg róla, hanem Josephus, ne feledkezzünk meg itt Jakab meggyilkolásáról sem, akit a zsidók egy római interregnumot kihasználva öltek meg 62-ben Jeruzsálemben, II. Ananosz főpap felbujtására.

Érdemes összefoglalólag Szent Pál keserű szavait idéznünk (1Tesz 2,14–16): »Ti [pogány keresztények] ugyanazt szenvedtétek el [a zsidók felbujtása következtében – lásd ApCsel passim] saját népetektől, mint ők [= a zsidó keresztények] a zsidóktól, akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot.«

Az Apostolok Cselekedetei, vagyis az első egyháztörténeti könyv alapján előttünk állnak tehát a korabeli zsidóság kereszténységgel szembeni magatartásának alapvonalai. Ezt a magatartást alapvetően a kereszténység iránti minősített – vagyis a pogányok ellen irányuló általános gyűlöleten túli – gyűlölet motiválta: a születő félben lévő vetélytársat irigységből és féltékenységből mindenáron meg kell fojtani. E gyűlöletet azonban a keresztények zsidó ellenségei egy semleges politikai környezetben – a Római Birodalomban – csak a Római Birodalom segítségével tudták aprópénzre váltani.
A zsidók kezében nem voltak olyan közvetlen eszközök, amelyekkel ártani tudtak volna a keresztényeknek: csak a római hatóságokon keresztül tudták gyűlöletüket hatékonnyá tenni. S ennek érdekében a lehető legaljasabb eszközöket vették igénybe: »hazugság«, »hamis tanúság«, »rágalmazás«, »felbujtás«, a tömeg »felizgatása«, »üldözés szítása«, »áskálódás«, »lázítás« – vagyis csupa-csupa aljas és alávaló módszer, amelyeknek közös jellemzője a nyíltság, a becsületesség és az egyenesség totális hiánya. A becsület és az egyenesség semmibevétele azonban nyilvánvalóan csak azért válhatott a keresztényellenes harc legfőbb taktikai tényezőjévé, mert az a Szentírás tanúsága szerint a korabeli zsidó néplélektől egyébként sem volt idegen.

Hogy következtetésünk az első, Nero-féle keresztényüldözéssel kapcsolatban helytálló, azt ezeknek a típustörténeteknek a sokasága mutatja. Az, ami feltételezésünk szerint Nero idejében történt – nevezetesen hogy az ortodox zsidóság a manipuláció, a rágalmazás, a denunciáció és a titkos protekciók révén igyekezett szembefordítani a római államhatalmat a kereszténységgel –, a korábbi évtizedekben típuseljárás volt.
A kereszténység zsidó ellenfelei a maguk számára kedvező keresztényellenes légkört egy általános »populáris« rágalmazási hadjárattal teremtették meg, s ezen belül éltek a közvetlen denunciálás módszerével. Ha az idegen hatalom legmagasabb poszton lévő emberének valamelyik közeli hozzátartozója vagy embere – legtöbbször a felesége – zsidó volt, aki ilyen módon az adott vezető vagy elöljáró döntését a zsidó érdekek szempontjából kedvezően tudta befolyásolni, az csak megkönnyítette a keresztényellenes zsidók aknamunkáját.


Forrás: Buji Ferenc - Az első Római keresztényüldözés