logo

XXVII Januarius AD

A mitológiai előkép

Mindeddig csupán a Nero-féle keresztényüldözés történelmi analógiáit idéztük fel. Noha korántsem esetleges, hogy egy néppel mi történik, s egy nép sorsa szorosan összefügg jellemével, a történetiséget mégis számos külső tényező befolyásolja, s ezért az nem igazán alkalmas arra, hogy egy nép lényegébe bepillantást engedjen. Vagyis abból, hogy egy néppel a történelem folyamán mi történt, csak közvetett módon lehet következtetni a népkarakterre. Erre valójában a mitológia a legalkalmasabb: az adott nép »szakrális fantáziája«. S épp itt találjuk meg a római zsidóság keresztényekkel szembeni magatartásának mitologikus előképét, s ugyanakkor lélektani kulcsát – s ekkor ismerhetjük fel azt, hogy ami Nero alatt történt, az nem egy esetleges esemény volt, hanem olyan történés, amelynek a zsidó nép »szakrális fantáziájában« már évszázadokkal korábban megvolt az archetípusa.
Eszter könyvéről van szó.

Eszter könyvének története a babilóni fogság idején játszódik le, éspedig magában Babilónban. A könyv főszereplői: Achasvéros, a babilóni király; Vasti, a király első – nem zsidó – felesége; Ámán, a király legmagasabb rangú tisztviselője, egyfajta vezíre; Mardokeus, egy udvari zsidó tisztviselő; Eszter, Mardokeus fogadott lánya és – később – a király felesége. Eszter könyvének történeti váza a következőképpen foglalható össze.
Az események tulajdonképpeni kezdete az, amikor a király hetedhét országra szóló ünnepi lakomájára hívja meg a királynét – saját feleségét, Vastit –, aki azonban meglehetősen érthetetlenül megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik a királyi invitálásnak. A királynénak ez a magatartása magától értetődően felháborítja a királyt, s ettől fogva Vasti többé nem királyné. Magától értetődik, hogy új királynét kell találni. A szüzek versengésében az első helyet a zsidó származású Eszter szerzi meg – vagyis ő lesz az új királyné. Ámde nagybátyja és nevelőapja, Mardokeus kioktatja, hogy zsidó származását ne árulja el az udvarban.

Időközben Mardokeus rájön arra, hogy két palotaőr merényletet tervez a király ellen, s ugyanakkor jelenti is az esetet a királynak. A király Mardokeust gazdagon megjutalmazza, a palotaőröket pedig kivégezteti. Emiatt némileg illogikus módon Ámán – »aki kedves embere volt a királynak« (1,r) – megharagszik Mardokeusra, és ettől fogva vesztére tör. Időközben a király Ámánt megteszi a birodalom második emberének, és megparancsolja, hogy mindenki hajtson fejet előtte. Mardokeus azonban erre – vallási okokból (vö. 4,e) – nem hajlandó. Amikor Ámán megtudja, hogy Mardokeus zsidó – vagyis zsidó volta miatt nem hajt fejet előtte –, elhatározza, hogy nemcsak Mardokeust végezteti ki, hanem a birodalomban élő összes zsidót is. Ámán meglehetősen pontosan vázolja a király előtt a zsidók helyzetét a birodalomban: »Törvényük különbözik minden más népétől, s a királyi rendeleteket sem tartják meg« (3,8). Sőt maga a zsidók elleni királyi rendelet is így fogalmaz:
»Ez a nép – a népek közül egymaga – minden emberrel szemben ellenséges magatartást tanúsít, törvényeinktől idegen életmódot követ és szándékainkkal szembeszegülve alávaló tetteket visz végbe« (3,f). A királyi parancs szerint »el kell pusztítani, le kell mészárolni és ki kell irtani minden zsidót, az ifjakat, az öregeket, a gyermekeket és az asszonyokat egyaránt...« (3,13).

Miután Mardokeus értesül a rendeletről, előbb kétségbeesik, majd biztatni kezdi Esztert, hogy a királynál járjon közbe népéért. Eszter fel is keresi a királyt, és Ámánnal együtt meghívja magához lakomára. S amikor már éppen – a lakomával egyidejűleg – elkezdődne a zsidók lemészárlása, a király arra utasítja Ámánt, hogy (ismételten?) tüntesse ki Mardokeust (akinek származását a király nem ismeri) amiatt, hogy az ellene szőtt merényletet megakadályozta.
Így tehát Ámán személyes bosszúja Mardokeussal szemben kútba esett, ráadásul még neki kellett a király kitüntetését átadnia Mardokeusnak. De az igazi fordulat még csak ez után következik: Eszter a lakoma második napján előáll kérésével: leleplezi zsidó származását és arra kéri a királyt, hogy hagyja meg népe életét.

A király teljesíti felesége kérését, s minthogy fordul a kocka, Ámánt akasztatja fel arra az akasztófára, amelyet Ámán Mardokeusnak készíttetett; sőt Mardokeust teszi meg birodalma második emberévé. A király rábízza, hogy a nevében olyan rendeletet adjon ki a zsidók érdekében, amilyet csak akar (8,8). Ezt kihasználva Mardokeus nem egyszerűen hatálytalanítja az eredeti rendeletet, hanem elrendeli: »Pusztítsák el, öljék meg és semmisítsék meg – gyermekeikkel és asszonyaikkal együtt – mind, aki a népből és a tartományból rájuk támad« (8,11).
A rendelet hatására a birodalom népeit félelem fogta el, és – nyilván hogy mentsék életüket – »sokan zsidóvá lettek« (8,17). S ekkor veszi kezdetét a zsidó terror. Csak a fővárosban egyetlen nap alatt ötszáz férfit gyilkolnak le a zsidók, többek között Ámán tíz fiát. Eszternek azonban ez még kevés, s így szól a királyhoz: »Ha a király jónak látja, engedje meg a Szuzában élő zsidóknak, hogy holnap is megtehessék, amit ma megtettek, Ámán tíz [már lemészárolt!] fiát pedig köttesse akasztófára« (9,13). A két napon keresztül folyó mészárlás az egész birodalom területén végül is hetvenötezer ártatlan áldozatot követel.

Miközben Ámánnak és zsidóellenes híveinek a zsidó nép totális kiirtására (vö. Endlösung) vonatkozó szörnyű tervéről, e terv meghiúsulásáról és a zsidók véres bosszújáról olvasunk; miközben arról olvasunk, hogy a rigorózusan ortodox zsidó Mardokeus unokahúga, a hithű Eszter annak ellenére is ellátja királynői teendőit, hogy közben borzad a »körülmetéletlenek ágyától«, dicsősége jelvényeit pedig, amelyeket homlokán kell hordania azokon a napokon, amikor megjelenik a király előtt, utálja, »mint a havi tisztuláskor beszennyezett ruhát« (Eszt 4v); miközben azt olvassuk, hogy a királyi rendelet szerint a zsidó nép »minden emberrel szemben ellenséges magatartást tanúsít« (3,f) – nem szabad megfeledkeznünk egy rendkívül fontos körülményről: az Eszter könyvében leírt történetnek semmi történelmi alapja nincsen, hanem az voltaképpen egy nép félelmeinek és vágyainak mitologikus megfogalmazása. Vagyis Eszter könyvét nem történelmi eseményként kell értékelnünk, hanem egy olyan népmítoszként, amely a zsidó nép kollektív fantáziavilágába enged bepillantást. Ezt azért lényeges hangsúlyoznunk, mert míg a zsidók totális kiirtására – igazi Endlösungjára – vonatkozó zsidó elképzelésért a pogányok nem tehetők felelőssé, addig a zsidóság igenis felelőssé tehető azért a fantáziáért, hogy egy saját maga által kitalált és ráadásul kútba esett Endlösungot milyen kegyetlenséggel torol meg. Eszter története kiválóan példázza, hogy a zsidó nép egy csupán saját képzeletvilágában élő sérelmet, vagy inkább tervet miképpen torolt volna meg, ha egy hasonló, ámde valóságos történelmi helyzetben lehetősége lett volna rá. De nyugodtan fogalmazhatunk nem feltételes módban is: mit tett – mit tett Nero idejében és mit tett Juszuf Dhu-Novasz idejében.

A zsidó nép »szakrális fantáziájában« tehát megvolt az előképe annak, hogy egy idegen területen (Babilonban, illetve Rómában) az idegen uralkodó zsidó feleségének (Eszter, illetve Poppaea) segítségével az idegen államhatalmat vélt vagy valós ellenségeikre (Hámánra és követőire, illetve a keresztényekre) uszítva kegyetlenül és véresen leszámoljon velük (purim, illetve a nerói keresztényüldözés). Ami azonban Eszter könyvében még csak a zsidó népi vágyálom volt, az Nero idejében kegyetlen valósággá vált: a római zsidóság – alighanem hazai támogatással – úgy számolt le a római keresztényekkel, hogy ebben a római államhatalmat használta eszközként.


Forrás: Buji Ferenc - Az első Római keresztényüldözés