logo

IX Sextilis AD

A kereszténység és a birodalom viszonya 64-ig

Az Emberfia tanításában a politika nem kapott helyet, különösen akkor nem, ha ez a politika – zsidó viszonylatban – külpolitika volt. A pogányság egyébként is kívül esett küldetésének, ergo érdeklődésének illetékességi körén, s ez fokozottan vonatkozott a birodalmi politikára. Hiányzott belőle az a vallási nacionalizmus is, amely a kellő alkalommal – sőt gyakran anélkül is – kész volt fegyvert ragadni Izrael függetlenségéért. Amikor egy alkalommal arról faggatták, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, talányos válasszal bújt ki az igenlő vagy nemleges válasz zsákutcájából.
Egyetlen politikai megnyilvánulása Heródes Antipásszal szembeni leplezetlen ellenszenve volt (vö. Lk 13,22), mely kihallgatása napján egészen a megvetésig fokozódott: egyetlen szóra sem méltatta a »rókát« (vö. Lk 23,8k). Az üdvtörténeti perspektívából nézve jelentéktelennek számító politikai dimenzió az Emberfia tanításából egészen egyszerűen hiányzott.

Nem lehet azonban ugyanezt elmondani az Emberfia életéről, vagy inkább haláláról. Mindazonáltal ezúttal sem a római hatóságokkal illetve politikával került összeütközésbe, hanem a zsidó vallási-politikai vezetéssel. Az evangéliumi hagyomány Pilátust alapvetően jószándékúnak mutatja be, olyannak, aki meg akarja menteni az Emberfiát, de végül is enged a felizgatott zsidó tömeg nyomásának, s hozzájárul kivégzéséhez (vö. Mk 15,6–15; Mk 15,1–15; Lk 23,1– 5). Máté szerint pedig egyenesen kijelentette (27,25): »Ennek az igaz embernek a vére ontásában én ártatlan vagyok. Ti lássátok!« Aligha tekinthető történetileg hitelesnek, mégis jól jellemzi Pilátus keresztény megítélését, hogy az egyik apokrif irat szerint bűnbánó keresztényként Tiberius alatt vértanú lett.

Kezdetben a birodalom és az ősegyház viszonyát az előbbi részéről a tolerancia és a jogi védelem, az utóbbi részéről pedig a csaknem abszolút lojalitás jellemezte. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy már ekkor is ne lettek volna bizonyos keresztényellenes megnyilvánulások. Ám ezek helyi és népi kezdeményezések voltak, s mint ilyenek, két alapvető okra lehet őket visszavezetni: egyrészt bizonyos esetekben a keresztény igehirdetés – és az azt követő praxis – sértette a helyi lakosok gazdasági érdekeit (vö. ApCsel 16,16kk; 19,23kk), másrészt pedig a helyi lakosság pusztán öntudatlan eszköze volt azoknak, akik a keresztények ellen uszították és manipulálták őket (vö. ApCsel 13,50; 14,2.5). Ám nemritkán az történt, ami az Emberfia »pere« kapcsán – részben talán a zsidó fenyegetések és Pilátus gyávasága miatt – nem történhetett meg: éppen a római hatóságok mentették ki üldözőik kezéből a keresztényeket (vö. ApCsel 18,12kk; 21,31kk; 28,18).
Nyilvánvalóan ezek a tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a nerói pogromot megelőző időszakban az apostoli egyház magatartását a Római Birodalommal mint gazdasági-jogi-politikai egységgel szemben a csaknem feltétlen lojalitás jellemezze. A Rómában élő keresztényeket Pál az első üldözés előtt néhány évvel többek között arra figyelmezteti, hogy »mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől. [vö. Jn 19,11] ... Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. ... Alá kell tehát vetned magadat ... [a hatalomnak], nemcsak a megtorlás miatt, hanem a lelkiismeret szerint is. Ezért fizettek adót is, hiszen akik behajtják, Isten szolgái. Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinektisztelet, annak a tiszteletet« (Róm 13,1.2.5–7; vö. Tit 3,1).

Hasonló módon fogalmaz Péter is: »Engedelmeskedjetek az Úrért minden emberi hatalomnak, mind a királynak, a legfőbbnek, mind a helytartóknak, akiket ő küldött. ... Féljétek az Istent és tiszteljétek a királyt« (1Pt 2,13.17). Nyilvánvaló, hogy ilyen mondatokat csak olyan emberek írhattak le, akik már többször is saját bőrükön tapasztalták a római jogbiztonság előnyeit, a római jogrend védelmező erejét, s akiktől teljes mértékben idegen volt a birodalommal szembeforduló attitűd és a zsidó nacionalista szeparatizmus. S hogy nemcsak a politikai-gazdasági rendet fogadták el olyannak, amilyen volt, hanem a társadalmi szférát is, azt a rabszolgasággal szembeni – korántsem elutasító! – magatartásuk jelzi (vö. 1Tim 6,1k; 1Pt 2,18kk).
A kereszténység és a birodalom viszonya tehát az első harminc évben kifejezetten kedvezően alakult: a jogrend gyakran megóvta a keresztényeket zsidó és – ritkábban – pogány túlkapásoktól, lincselésektől, többé-kevésbé normális és stabil életteret biztosított számukra, a keresztények pedig ennek fejében teljes mértékben elismerték maguk fölött a birodalom gazdasági-jogi-politikai autoritását.


Forrás: Buji Ferenc - Az első Római keresztényüldözés