logo

V December AD

A vallás és a politika elválasztása

A vallás és a politika megkülönböztetése mellett az egyház részéről hamarosan nagy erők léptek fel, amelyek elérték, hogy a császárok végül nem voltak képesek alárendelni akaratuknak a püspököket. A kereszténység egyszer már csatát nyert az ellenséges államhatalommal szemben, és most a megváltozott körülmények között újra meg kellett vívnia küzdelmét.
A történelmi előzmények alapján nem csoda, hogy a keresztény egyházban erős reflexek működtek a politikai hatalom befolyásának visszaszorítására. Az államtól való teljes függetlenedést az egyház nem tudta - talán nem is akarta - kivívni, de megteremtette a világi hatalom és a vallás megkülönböztetésének feltételeit. A vallásos hit és a politikai hatalom szorosabb összekapcsolására való igény továbbra is megmaradt - a bizánci cezaropapizmus gyakorlatában -, de a keresztény tanítás alapjaiból kiindulva a „szent” és a „profán” között végül is megvonták a határokat, és kidolgozták a két szféra kapcsolatának, avagy együttműködésének a feltételeit.

A Nyugat-Európán kívüli társadalmakhoz képest, ahol a két szféra általában erősebben egybeolvadt - ami a teokrácia, vagy a cezaropapizmus valamilyen formájához vezetett - a kereszténység elterjedésével a „szakrális” és a „világi” szférák megkülönböztetése az európai civilizáció lényegi jellegzetességévé vált.
Nagy Konstantin utódai alatt bontakozott ki az a konfliktus, ami hozzásegített a keresztény egyház és a világi hatalom közötti határok kijelöléséhez. Az arianizmus felé tájékozódó II. Constanius államegyházi törekvéseivel szemben az egyháznak bizonyos mértékig fel kellett vállalnia küzdelmet.
Egyes császárok és az arianizmus közötti együttműködés egészen a Kr.u. 4. század végéig tartó problémát jelentett a birodalom és az egyház életében. Ezekben az évtizedekben a keresztények megtanulták az uralkodói hatalom számukra jogosulatlannak tűnő beavatkozásaival szembeni ellenállást. Az ariánus tanítással szembeni küzdelem fontos tapasztalata volt, hogy hitbeli kérdésekben a keresztények megkérdőjelezhetik a császári hatalom illetékességét.

Nagy Konstantin utódai alatt a pogánysággal szembeni tolerancia is csökkent. A Constantinus-dinasztia utódlási harcai közepette „az uralkodóknak nem sok idejük és erejük maradt annak a bölcs egyházpolitikának a folytatásához, ami az előző évtizedekre jellemző volt. Az egyháziakat olyan mértékben tették kiváltságosakká, hogy azt már maguk a hívek kezdték el sokallni.
A keresztény erkölcsöket a törvény szigorával igyekeztek terjeszteni, például a közeli rokonok házasságkötési tilalmával, ami látszateredményekhez vezetett. Rendeletek sokasága volt hivatott a pogány kultuszt eleinte akadályozni, majd büntetni. 341-ben tilalmazták a pogány áldozatok bemutatását, 346-ban bezáratták a pogány szentélyeket, halálbüntetéssel és teljes vagyonelkobzással sújtották a tilalmat megszegőket. 356-ban bármi, pogány kultikus tettnek minősülő cselekmény halálbüntetést vont maga után. Ezek az intézkedések a keresztények által megkövetelt lelkiismereti szabadságot semmibe vették, végrehajthatatlanságukkal pedig gyöngítették a császári tekintélyt...

A pogányellenes értelmetlen rendeletek sora a művelt pogányokban felszította a keresztényellenességet és előkészítette bennük a pogányság Julianus alatti visszatérését. Kelet nagyvárosaiban pedig a színleg kereszténnyé lett tömegek számára törvényes indok teremtődött a pogány templomok kifosztására, azok vagyonának elvételére.”

Amikor a Contantinus-dinasztia mellőzött tagja, a rendkívül tehetséges Julianus került hatalomra Kr. u. 363-ban, sor került a pogányság rövid ideig tartó, de emlékezetes újjáéledésére. A fiatal Julianus szörnyű tapasztalatokat szerzett kereszténységet pártoló elődeinek véres hatalmi harcairól. Maga az újplatonikus filozófia talaján állt, a pogány kultuszt és ideálokat a római birodalom számára nélkülözhetetlen vallási-kulturális egybetartó erőnek tartotta. Hatalomra kerülése előtt nem tárta fel igazi meggyőződését, hanem színleg kitartott a kereszténység mellett. A császári trónt megszerezve azonban arra törekedett, hogy elősegítse a pogányság restaurációját. Julianus helyreállította a Nagy Konstantin alatti vallásszabadságot.

A kereszténység ellen nem foganatosított hivatalos intézkedéseket, hanem mindent elkövetett a pogány kultuszok újraélesztésére. Támogatta a pogány templomok helyreállítását, és igyekezett eltávolítani környezetéből a keresztényeket. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy ne csináljon vértanúkat belőlük. Kimondottan a keresztények bosszantására kedvezni akart a zsidóknak, és a jeruzsálemi templom újjáépítését tervezte.

A pogány államvallás újraélesztésekor tudatosan törekedett arra, hogy a keresztény egyház sikeréhez hozzájáruló intézményi megoldásokat - például a szegények iránti szolidaritást - beillessze a hagyományos kultuszok kereteibe. Szintén keresztény mintát követett, amikor pogány katekézist készíttetett egyik barátjával. A pogány vallás papjaitól megkövetelte az erkölcsös viselkedést, mert úgy vélte, hogy csak példamutató magatartással vehetik fel a versenyt a keresztényekkel.
Julianus a legnagyobb felháborodást azzal az intézkedésével váltotta ki, amikor a keresztény rétorokat és tanítókat kitiltotta az iskolai oktatásból. Megítélése szerint a keresztények nem magyarázhatják hiteles módon a pogány szerzők szövegeit, ha nem hisznek a pogány istenekben. A császár rendelkezése nagy felháborodást váltott ki a keresztények között. A Kr.u. 4. század derekán sok keresztény tanító már legalább olyan jól ismerte – és nagyra becsülte - a klasszikusokat, mint a pogányok. A jól képzett keresztény grammatikusok és rétorok méltán tartották felháborítónak Julianus rendeletét.

Julianus vallási reformjait a pogány körök egy része is értelmetlen vállalkozásnak tartotta. A fiatal császár tragédiája abban állt, hogy rövid uralkodása alatt egyedül maradt törekvéseivel. A pogányok ugyan támogatták, de elképzeléseit nem értették meg teljesen. Az elkeseredett Julianus a perzsa hadjáratot próbatételnek tekintette, amikor a pogány istenek kinyilváníthatják, hogy megsegítik őt és támogatják céljait. A perzsa fronton előrenyomuló római csapatokat azonban bekerítették, és a harcban Julianus is halálos sebet szerzett. Megsebesülésének körülményeit senki sem ismerte pontosan, de néhány évvel később a pogányok már a keresztényeket tették felelőssé haláláért.

Egy későbbi beszámoló szerint a haldokló császár utolsó szavaival Jézus Krisztushoz szólt: „Győztél galileai!” - mondta. Julianus törekvéseinek sikertelensége arra utalt, hogy - közhelyszerűen mondva - a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni. A császár meg sem kísérelte a kereszténység erőszakos visszaszorítását, hanem békés versengésben igyekezett felülkerekedni az egyházon, amelynek során maga is keresztény mintákat alkalmazott. A küzdelem kimenetele a megfáradt pogányság és az energikus kereszténység között nem lehetett kétséges. Julianus halálával végleg elhárult a pogány restauráció veszélye.