logo

V December AD

Hit és kultúra - az evangélium inkulturációja

Nyilvános tevékenysége során Jézus Krisztus tanítványokat vett maga mellé. Közülük a tizenkét apostol alkotta a későbbi egyház magját. Jézus az „örömhír” terjesztésével bízta meg az apostolokat. „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.”
A feltámadás után ötven nappal az apostolok végérvényesen küldetésük tudatára ébredtek, és a Szentlélek pünkösdi kiáradását a keresztények manapság is az egyház születésnapjaként ünneplik. Az evangélium hirdetésére szóló parancs kezdettől fogva meghatározta a keresztény egyház történetét. A zsidóságtól és a hinduizmustól eltérően - az iszlámhoz hasonlóan - a kereszténység térítő vallás. Létrejötte után néhány évtizeddel belépett a görög-római világba, majd további kultúrákkal került érintkezésbe. A zsidó környezetben kialakuló kereszténységnek választ kellett találnia arra, hogy a hit legfontosabb tanításain túl milyen mértékben várja el más népektől és kultúráktól a zsidósághoz kötődő vallási előírások teljesítését.

A hit és a kultúra viszonyát illetően a keresztény missziók az őskeresztény egyház kora óta hatalmas mennyiségű tapasztalatot halmoztak fel. Az evangélium különféle kultúrákba történő „begyökereztetése” többféle módon képzelhető el. A kereszténység és a kultúrák között több ízben került sor összeütközésre, de a térítés mégis nagyobbrészt fokozatos „inkulturációt” jelentett. A keresztény üzenet közvetítése általában a helyi kultúrák valódi értékeinek tiszteletben tartása mellett történt. A keresztények az „örömhír” lényegét akarták megismertetni, és arra törekedtek, hogy az evangélium fényénél bekövetkezzen a kultúrák lényegi átalakulása.
A keresztény misszió első sikerei nagymértékben hozzájárultak a hit és a kultúra megkülönböztetéséhez. Az antik világban a vallási kultusz szoros szálakkal kötődött a politikai közösséghez. A görög és a római vallás nem is értelmezhető a kultusz állami keretei nélkül. Az univerzális küldetéssel rendelkező kereszténység számára viszont a politikai-állami keretek viszonylagossá váltak. A térítés során a keresztényeknek a különböző kultúrákkal való találkozás során felmerülő problémákra is választ kellett adniuk. Legfőképpen el kellett gondolkodniuk azon, milyen elemek tekinthetők a keresztény üzenet lényeges és változatlan tartalmának, és melyek azok, amelyek az egyes kultúrákban végzett térítő munka során eltérő módon kerülhetnek kifejtésre.

A keresztény evangelizáció a hit és a kultúra közötti különbség fokozatos tisztázódásához vezetett. Ez tette lehetővé a vérségi alapon szerveződő és egymáshoz exkluzív módon viszonyuló pogány testvériségek és vallásos asztalközösségek felbomlását a késő antik városokban. Az „egyéni” és az „univerzális” fogalmainak lassú előtérbe kerülése a modern társadalom későbbi kialakulásának nélkülözhetetlen kiindulópontját alkotta.
A hit és a kultúra közötti különbségtételt később a megújuló 20. századi skolasztika is felhasználta, amikor a kultúrát a természetes rend, a hitet a természetfeletti rend részeként értelmezte. Eszerint a keresztény hit mindig túlmutat az e-világi szférán, és befogadását a kultúrában rejlő természetes értékek előkészíthetik, de nem határozhatják meg. A hit és a kultúra szétválasztását illetően a korai kereszténységben még csíraformában előtűnő jelenségről van szó, aminek elméleti reflexiójára csak a modern teológiában került sor.

Az őskeresztény egyház számára a zsidó környezet kezdetben természetes kulturális közeget jelentett, majd a hellén kultúra keretei között kellett kifejteni a hit változatlan lényegét. Létfontosságúnak bizonyult, hogy a keresztények mind a zsidó, mind a hellén világgal megtalálják a helyes viszonyt.