logo

XXVIII Novembris AD

Az őskeresztény egyház.

Az első keresztény közösségek belső életéről kevés adattal rendelkezünk. Jézus egyértelmű missziós parancsot adott az apostoloknak, de arról nem nyilatkozott, hogyan képzeli el a létrejövő közösségek felépítését. Az egyház kialakulásával felmerülő problémákat az apostoloknak, majd a püspököknek kellett megoldaniuk. A korai keresztény közösségeket már bizonyos istentiszteleti és egyházfegyelmi rend jellemezte.
Az eucharisztiát magánházaknál közösen ünnepelték meg, A legkorábbi időktől létezett a lelki és tanítói „hivatal” valamilyen formája, ami az apostolok tekintélyéből eredt. Mivel az apostolok magától Krisztustól kapták megbízatásukat, ők is kézrátétellel adták át a lelki és egyházi küldetésre való felhatalmazást segítőiknek. Tehát az apostoli utódlás (successio apostolica) elve kezdettől fogva nyomon követhető, s az első keresztény közösségek a vezetői tekintélyt sem nélkülözték. A korai egyházban nagy szerepe volt a különféle karizmáknak.

A közösség rendje és a lelki adományok különféle formái egyensúlyban voltak egymással. Az őskeresztény csoportok közös életéből nem következett az egyéni tulajdon teljes megszűnése, de a közösség tagjai cselekvő módon és érdemi áldozatokkal segítették egymást. Az első nagyobb keresztény közösségek a Földközi-tenger keleti medencéjében jöttek létre. Kezdetben a jeruzsálemi ősegyház volt a zsidó-kereszténység legfontosabb központja. A római birodalom harmadik legnagyobb városa, Antiochia is a kereszténység jelentős korai központjává vált.
Pál térítő útjainak következtében keresztény közösségek jöttek létre Hellasz városaiban (Korinthoszban, Epheszoszban). Krisztus halála után néhány évtizeddel a keresztény egyház vezetői már nyugatra tekintettek. Szimbolikus jelentőségű tény, hogy a Néró-féle keresztényüldözés idején Péter és Pál apostolok Rómában szenvedtek mártírhalált. Mivel maga Jézus Krisztus bízta meg Pétert az apostolok közösségének vezetésével, különös fontossága volt annak, hogy Linus római püspök Péter közvetlen utóda volt. Az apostoli utódlás elve kezdettől fogva érvényesült a római egyházban.

Róma tekintélyének jellege a későbbiekben sokat vitatott kérdéssé vált. Az újkori nemzeti történetírások és a protestáns egyháztörténet számára Róma primátusa mindenekelőtt politikai-hatalmi kérdésként fogalmazódott meg. Bár az egyházalapítás korából származó hiteles dokumentumokkal nem lehet igazolni az elmúlt mintegy ezer évben kialakult hierarchikus egyházi struktúrákat, mégis a legkorábbi időktől kétségtelennek látszik a római egyház kivételes szerepe.
Róma tekintélye ellenére a helyi egyházak még sokáig nagy önállósággal működtek. Az első századokban a keresztény egyházak általában véve ismerték és elfogadták a vezetői tekintélyt, de azt a többi egyház vezetőivel megosztva gyakorolták. Az ókeresztény egyházban is mindvégig érvényesült a vezetői kollegialitás gondolata, ami indokolja, hogy a zsinatok váltak az első századok legfontosabb egyházi testületeivé. A keresztény egyháztörténelem első évezredében a helyi egyházak széles önállósággal intézték ügyeiket, és csak az ezredforduló után erősödött meg a hatáskörök központosítása a katolikus egyházban.

A kereszténység nyugati irányú terjeszkedése nagyjából egybeesett a zsidó-keresztény csoportok fokozatos elsorvadásával. A zsidó-keresztény közösségek kezdettől fogva ellenséges környezetben tevékenykedtek. A jeruzsálemi ősegyház vezetője, a nagy tekintélyű Jakab apostol is mártíromságot szenvedett, ami a keresztényekkel szemben megértőbb zsidók rosszallását is kiváltotta.
A zsidó-keresztények és a zsidó vallás vezetői között erősödő szembenállást úgy tűnik, nem lehetett elkerülni. A zsidó-keresztények végül kudarcot vallottak a zsidóság megtérítésében. Figyelemre méltó tény, hogy Kr.u. 85 körül a zsinagógai liturgia a keresztényeket elítélő átokkal egészült ki. A pogány misszió sikere is rontotta a zsidó keresztények helyzetét. A pogány-keresztények Jeruzsálem rómaiak általi lerombolását Kr.u. 70-ben Jézus megfeszítéséért járó isteni büntetésnek vélték, és a zsidóságot általában véve olyan népnek tartották, amely ószövetségi története során többször is bebizonyította, hogy kemény szívvel képes szembeszállni Isten akaratával.

Amikor Kr.u. 135-ben Hadrianus császár a zsidókat kitiltotta Júdeából és Jeruzsálemből, és helyén Aelia Capitolina néven új várost hozott létre jellegzetes görög épületekkel, nemcsak a zsidóság, hanem a zsidó-keresztények számára is egy korszak zárult le. A zsidók elvándorlásának és szétszóródásának folyamata éppúgy felgyorsult, mint ahogy a zsidó-keresztények is elvesztették lábuk alól az eredeti vallási-kulturális közeget. A Földközi-tenger medencéjében egyre nagyobb számban jöttek létre pogány keresztény csoportok, amihez képest a zsidó-keresztények jelentősége csökkent.