logo

V December AD

A keresztény hit egyedisége

A Jézus Krisztus életére vonatkozó történeti bizonyítékok alapján nem lehet megmagyarázni a kereszténység sikereit. A hívő számára nyilván elsődlegesen az isteni kegyelem indokolja a kereszténység terjedését, míg a nem hívők fontos szerepet tulajdonítanak a történeti-társadalmi magyarázatoknak. A történeti természetű érvek ugyanakkor a hívő számára is hozzásegíthetnek a valóság jobb megismeréséhez, másfelől belesimulhatnak az isteni gondviselés szándékaiba is.
A történelmi múlt értelmezése során mindig jelentős különbségekhez vezet, hogy a hit fényénél, vagy attól eltekintve vizsgáljuk-e meg a történeti bizonyítékokat. Például abból az egyszerű tényből, hogy Jézus keresztre feszítése utáni vasárnap reggelén a sír üres volt, a hívő egészen más következtetést von le, mint a nem hívő. Az üres sír a hívő ember számára Krisztus feltámadásának bizonyítéka, míg azok, akik nem hisznek, akár azt is mondhatják, hogy valaki ellopta a holttestet.
Mindenesetre a kereszténység sikereinek magyarázatánál a hívő számára éppúgy fontos lehet, hogy történeti magyarázatokkal is alátámassza ismereteit, mint ahogy a nem hívők gondolkodásmódját is árnyaltabbá teszi, ha a „külsődleges” társadalmi indokokon túllépve megkísérlik „belülről” is megérteni a keresztény tanítást.

A történeti magyarázatokon túl érdemes hangsúlyozni azt is, hogy a keresztény hit minden korábbi filozófiát és vallást meghaladó módon teljesítette be az emberi lény legmélyebb vágyait és várakozásait. Ha az ember lényegénél fogva transzcendenciára nyitott lény, úgy mindenképpen az Abszolútummal való találkozásra törekszik. A Megtestesülés révén emberré vált Isten jelenlétével ez minden képzeletet meghaladó módon vált lehetségessé.
A kereszténység egyedülálló módon őrizte meg a zsidó monoteizmust, ugyanakkor Jézus eljövetele révén Isten belépett a világba, megtapasztalhatóvá és közvetlenül jelenvalóvá vált. A transzcendenciának és az immanenciának az egyidejű megvalósulása biztosította a kereszténység kivételes helyét az emberiség vallásai között. Jézus közvetítő szerepe az Atya felé, a bűntől való megtisztulás esélye, valamint az Istennel való egység és közösség megteremtése, s az egyházban megvalósuló szeretetközösség együttesen magyarázzák az ember alapvető kérdéseire adott keresztény válasz egyedülálló erejét. Az Isten szeretetként való megtapasztalása a lét és az élet egészére kimondott „igenné” vált a keresztény közösségekben. Az elkövetkező századokban ennek az „igennek” a hiteles felmutatása lett kereszténység legfőbb vonzereje.

„A kereszténység lényege kezdettől fogva útként, pontosabban az üdvösség Útjaként fogalmazódott meg. Az Út kiindulópontja az apostoli közösség ihletett tanúságtétele a názáreti Jézusról, aki meghalt és feltámadt, akit Isten Fiának vallanak, s aki az emberek egyedüli közvetítője: negatív szempontból a bűnbocsánat révén, pozitív szempontból azzal, hogy megnyitja az Istennel való egyesülés útját, a tanúságtételt a hit fogadja be, amelyet ugyanígy ajándéknak tekintenek, s amely a szabaddá tevő Istentől származik, e hit sajátos, egyszerre lelki és rituális istentiszteletben fejeződik ki: a keresztények általa kapcsolódnak Krisztus közvetítő művéhez, az utóbbit a szent írások világítják meg, folytonosan megújuló értelmezésük azt hirdeti, amit a szentségben megünnepelnek, a mindennapi életben e hit megmutatkozásának helye a testvéri szeretet, amely a bölcsesség és az etika valamennyi formájára rányomja bélyegét, e hit végül várakozás Krisztus újra eljövetelére s az egy Istennel való végleges újraegyesülésre: ő az emberi vágyakozás végcélja.”