logo

VII December AD

Kereszténység I. rész

Mint a nagy folyammá növekvő kicsiny patak, szerény kezdettel indult el világhódító útjára a keresztyénség. Az emberiség megváltója a szegényeknek igérte a mennyeknek országát s mindazok, kik a nyomorúság és megvetés terhét hordozták vállukon, örömmel kerestek vigasztalást a jövendő boldogság reményében. A római birodalom mindaddig nem törődött e szegény emberek dolgával, míg az állam érdekeit veszélyeztetve nem látta s általában az egész keresztyénséget úgy tekintette, mint a zsidóság egyik felekezetét.

Azonban a Messiás eljövetelében való hit a keresztyénséget kiragadta a zsidóság karjaiból s egyetemes irányt jelölt ki számára. Általában a keresztyénség megszüntette közösségét a zsidósággal, melynek kebelében létrejött s lemondott a multról, hogy a jövendőt biztosítsa magának. A mozdulatlanságban poshadó római-pogány cultusszal szemben pedig a meggyőződés fensége és a lelkek szükséglete szabta meg előretörekvő útját. A hivek átszelleműlve hirdették az új tant, mely boldogító érzést öntött beléjök s elviselhetővé tette a halál gyötrelmeit is.

Már a második században a keresztyénség olyan terebélyes fa lett, hogy lombjai alatt egyházi szervezet fejlődhetett.

Az egyházi igazgatás élén kezdetben a püspökök (episcopus = felügyelő) és presbyterek (vének) állottak. A két hivatal majdnem azonos volt, csakhogy amazok tiszte inkább az őrködés és felügyelet, emezeké meg a tanácsadás és kormányzat volt. Azonban épen a tanácskozások vezetése csakhamar előidézte azt, hogy egyes tagjai az új egyháznak kiemelkedtek a középszerűség sorából s nagyobb tekintélyre tettek szert, mint társaik. A szervezkedés főfeltétele volt, hogy a zsenge egyháznak állandó tisztviselői legyenek s ezeket a legtapasztaltabb és legpéldásb életű presbyterek közül választották.
Lassanként a többet jelentő püspöki czím fölébe kerekedett az egyszerű presbyter elnevezésnek, s míg ezt az egyházi tanács tagjainak megkülönböztetésére foglalták le, amazt e tanács elnökére ruházták.
A püspök választott bírája volt a gyülekezetnek s mint a tanácskozások vezetője, a hívek többségének köszönhette hivatalát. Minthogy a püspöki intézmény az apostolok tevékenységét folytatta, isteni eredetet tulajdonítottak neki.

Korán szokásba jött, hogy az egyes gyülekezetek püspökei a tartományi fővárosokban minden tavasszal és ősszel gyűlést tartottak s mintegy a szentlélek sugallatára a fontosabb vitás kérdésekben határozatokat hoztak, melyeket kánonoknak neveztek.

Azonban idővel a püspökök közt is különbségek, illetőleg versengések támadtak. A zsinatokon minden tartományban a főváros püspöke foglalta el az elnöki széket s ennek a metropolita (fővárosi püspök) vagy a primás (első püspök) megtisztelő czímet adták. Később azután e czím nemcsk megtiszteltetés volt, hanem hatalmi jogkört is foglalt magában. Majd ezek között is megkezdődött a vetélkedés s előre látható volt, hogy a legfőbb tekintélyt a világ fővárosának, Rómának püspöke fogja a maga számára követelni.

Az egyházi hierarchia kifejlődése keleti mintára, hozta létre a laikusok és a clerikusok vagyis a világiak és a papok megkülönböztetését, a mi teljesen ismeretlen dolog volt a görög-római classikus világban. A papság nem rendelkezett ugyan kezdetben világi hatalommal; de saját hatáskörében két erős fegyvert alkalmazott, melyekkel tekintélyét mérhetetlen módon fokozni tudta.
Egyik volt az ártatlanul szenvedők segítése, a másik pedig a bűnösök büntetése. Az első keresztyének megvetvén világi javaikat, pénzzé tették mindenöket s az egyháznak ajánlották fel. Később az egyház mérsékelte e nagylelkű áldozatokat s megelégedett a tizeddel, melynek isteni eredetét Mózes törvényeiből mutathatta ki. Az egyházi jövedelem azután részint a papság fentartására, részint templomok építésére fordíttatott; a fölöslegből meg az egyház szegényei, az özvegyek és árvák a bénák, aggok és betegek, továbbá az idegenek és zarándokok, a vallásukért szenvedő foglyok és rabok részesültek segélyezésben.
Ellenben a megrögzött bűnösöket kizárta az egyház a gyülekezetből s ekként meghonosította a kiátkozás intézményét. Nagy hatalom lett ez az egyház kezében, melyet eleinte leginkább gyilkosok, csalók és erkölcstelen életűek ellen alkalmazott; de ezzel sujtotta az eretnekeket és a keresztyénségtől elszakadottakat is. A kiátkozás szörnyű következményeket vont maga után; az ezzel megbélyegzett embert kikerülte mindenki, nem részesülhetett a hívek adományaiban és az egyház áldásaiban. Alóla csak nyilvános vezekléssel lehetett menekülni, a mely szigorú és ünnepélyes formákhoz volt kötve.

A keleti tartományokban, Pál apostol buzgó működésének színterén, keletkeztek a legrégibb keresztyén egyházközségek. Ezek közt legnevezetesebbek voltak Syriában Damascus, Aleppó és Antiochia, mely utóbbi már Theodosius uralkodása alatt egymaga százezer hivőt számlált, vagyis akkori népességének egy ötödrészét. Görögországban Spárta, Korinthus és Athene tűntek ki, a pontusmelléki tartományok meg már Commodus idejében tömve voltak keresztyénekkel, mint Lukianos irati tanúsítják. Egyiptomban Alexandria volt az első keresztyén község; de a mint a keresztyénség államvallássá lett, a többi városok is mind áttértek s Thebais környékét a remetéknek egész raja szállotta meg.

Rómáról Tacitus írja, hogy Nero korában itt a keresztyének száma „roppant magasságra” emelkedett. Annyi bizonyos, hogy már a harmadik század közepén papi rendje egy püspökből, negyvenhat presbyterből, hét esperesből s ugyanannyi alesperesből, negyvenkét gyertyahordozóból s ötven egyházfiból állott. Úgy hogy megközelítő számítás szerint a római keresztyének számát ötvenezerre lehetett tenni. Összes lakosságát ez időben a történetírók egy millióra becsülik. A nyugati tartományok közül Afrika forró éghajlata különösen termékeny talaja volt az új eszméknek s csakhamar kiváló férfiak lobogtatták itt a keresztyénség zászlaját, mint Tertullián, Cyprián és az ékesszólásáról híres Lactantius. Galliában, mely az első három században egyetlenegy egyházi íróval sem dicsekedhetett, lassan vetette meg lábát az új vallás s innen még lassabban haladt tovább a spanyol és brit tartományokba.

Mennyi lehetett a világon a keresztyének száma Nagy Constantinus megtérése előtt, azt meghatározni ma már nagyon bajos. De Antiochia éa Róma városok arányszámát véve alapul, nem valószínű, hogy a birodalom alattvalóinak huszadrészénél több lelket számított volna a keresztyén hívek tábora.

Azonban a keresztyénség sokkal nehezebben terjedt volna el, ha a római császárok üldöztetését ki nem hívta volna maga ellen. Bizonyos, hogy az új eszméknek nincsen jobb talaja, mint a vértanúk kiomló vére; de még inkább bizonyos, hogy mióta ember az ember, a tilalmas dolgok sokkal jobban izgatják képzelődését és hívják fel érdeklődését, mint azok a melyekhez akadály nélkül juthat.

A keresztyénség is akkor kezdett igazán lendületet venni, mikor a 303. év elején Diocletianus császár az általános üldözés megkezdésére kiadta az első rendeletet.

A keresztyének üldözését tulajdonkép Nero császár kezdette meg. Az ő uralkodása alattt Róma borzasztó tűzvész martaléka lett s a nép a császárt vádolta a főváros felgyújtásával, mintha Trója romlásának képét akarta volna felidézni. A gyanú mindinkább erősbödött, s Nero, hogy ezt magáról valamiképp elhárítsa, ráfogta a keresztyénekre s iszonyú kegyetlenségeket követett el rajtuk. A legkeresettebb kínzásokkal sújtotta – úgymond Tacitus – a keresztyén névvel nevezett s méltán megbélyegzett egyéneket. Ezek nevüket és eredetüket Krisztustól vették, ki Tiberius császár uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator itélete következtében halállal bűnhődött. A kínzások minden nemét alkalmazták ellenük s kínjaikat gúny és kaczaj által keserítették meg.

Keresztre feszítették vagy vadállatok bőrébe varrták s az ebeknek eledelül tették ki őket; másokat meg szurokba burkoltak s úgy gyujtották meg őket, hogy éjjel fáklyaként világítsanak. A közborzalom végül könyörületté változott s általános volt a vélemény, hogy ezek a szerencsétlenek nem annyira a közérdeknek, mint inkább a remegő zsarnok kegyetlenségének estek áldozatul. A keresztyén üldözések színhelyén, a császári kertben s Nero circusa helyén emelkedett föl később a világhírű római sz. Péter-templom. Domitianus is csak ürügyűl használta fel a keresztyénüldözést, hogy rokonait láb alól eltehesse.
Meggyilkoltatta unokaöccsét, Flavius Clemenset, kihez Domitilla nevű unokahugát feleségül adta, s kinek gyermekeit trónörököseivé fogadta; majd magát Domitillát is egy elhagyott szigetre száműzte. Mind a kettőnek bűne az volt, hogy a római istenek tiszteletét megtagadták s a „zsidók szokásait” követték. Az egyház a martyrok közé sorozta őket s Domitianus üldözésének nemsokára véget vetett Stephanus, a Domitilla felszabadult rabszolgája, ki a császárt megölte.

Idővel a nép hangulata is a keresztyének ellen fordult s minden elemi csapást, mely a birtodalmat érte, a keresztyének bűnei és vallástalansága által előidézettnek hitt. Minélfogva hangosan követelte, hogy a keresztyéneket mint az istenek és emberek ellenségeit, kínpadra kell vonszolni s a vadállatoknak martalékul dobni. Azonban Antoninus Pius bölcsessége a néptömeg vádjaival szemben védelmébe vette a keresztyéneket s az istenekre bizta megbüntetésüket, a feladókra pedig büntetéseket szabott.

Az egyébként felvilágosodott Marcus Aurelius alatt megint rosszra fordult a keresztyének sorsa. Ez a császár engedett a tömeg követelésének és elnézte az üldözést. Annál csodálatosabb, hogy kegyetlen fia, Commodus uralkodása alatt a keresztyénekre nyugalmas idők következtek. Ágyasa, Marcia vonzalmat érzett az elnyomott egyház hívei iránt és állhatatos védelmezőjük maradt.

Azonban a harmadik század elején számuk már annyira megnövekedett, hogy a pogány templomokat alig látogatta valaki s ezek jövedelme szerfölött megapadt. Septimius Severus tehát rendeletet bocsátott ki, melyben szigorú büntetéssel tiltotta a keresztyén vallásra való áttérést. E rendelet következtében a legbuzgóbb hittanítók jutottak kínpadra s szenvedtek vértanúhalált. De Severus utódai alatt harmincnyolc évig békét élveztek a keresztyének s a titokteljes tan felköltötte a császári udvar kíváncsiságát is.
Mammaea császárné Antiochiában maga elé hivatta a nagyhírű Origenest s fia, Alexander császár, családi imaházában Ábrahám, Orpheus és Apollonius szobrai mellett elhelyeztette a Krisztus szobrát is. Uralkodása alatt a püspököknek szabad bejáratuk volt a császári palotába s ezek talán ekkor jelentek meg első ízben az udvarnál. De a béke nem sokáig tartott s a szépen megindult fejlődést megint megakasztotta a Maximinus kegyetlensége, mely azután Decius uralkodása alatt tetőpontra hágott.
Decius mindjárt trónralépte után (250) kibocsátotta az üldözési rendeletet s szigorú büntetések alatt megparancsolta az összes hatóságoknak, hogy a keresztyéneket bizonyos meghatározott napon maguk elé idézve, kényszerítsék a pogány istenek iránt tanúsítandó hódolatnyilvánításra. A tisztviselők azután kérlelhetetlen szigorral tettek eleget a császár parancsának.

A vértanúk, kiket eleinte elrettentésül a püspökök és presbyterek vagy a tekintetet nem érdemlő rabszolgák közül választottak ki, bámulatos elszántsággal néztek szemébe a halálnak. Zsoltárokat énekelve léptek a feldühödött vadállatok ketrecébe, átszellemült arccal kísértették magukat a máglyára s örömérzettel állották ki a legválogatottabb kínzásokat.

Diocletianus uralkodása kezdetén a legteljesebb vallási türelem uralkodott; ő maga ugyan hű maradt a régi istenekhez, de neje, Prisca és leánya, Valeria, már a keresztyénséghez hajlottak.

Mindamellett sem a Diocletianus eszélyessége, sem a Constantius emberiessége nem volt elegendő, hogy a türelem rendszabályait megóvhassa. Uralkodótársaik, Maximianus és Galerius megátalkodott ellenségei voltak a keresztyéneknek s ez utóbbi rábirta Diocletianust, hogy a keresztyénekre vonatkozó intézkedések megvitatására Nicodemiába udvari tanácsot hívjon össze.
A tanácsosokat Galerius a maga pártjának nyerte meg s ezek részint gyűlöletből, részint gyengeségből a keresztyének ellen nyilatkoztak. Hiába hangoztatta az öreg császár, mily veszedelmes az egész birodalom békéjét felzaklatni s annyiak vérét ontani; hiába küzdött végül a mellett, hogy a keresztyéneket legfeljebb csak az udvartól és a hadseregből távolítsák el. Mikor mindez nem használt, kérdést intézett a miletusi Apollóhoz s csak miután ez is az ő felfogása ellen nyilatkozott, írta alá az üldözésre vonatkozó rendeletet.

A 303. évi márczius 24-én vagyis a Terminaliák ünnepén, melyet a rómaiak a határok istenének szenteltek, a nicodemiai főtemplom sekrestyéjét feltörték, az ott talált szentírást elégették s magát az épületet földig rombolták. Másnap pedig megjelent a császári edictum, mely a birodalomban lévő minden keresztyén templomot földig lerontani, mindazokat, kik titkos gyülekezetekben részt vesznek, halállal büntetni, úgyszintén minden szent iratot és könyvet elégetni rendelt.
Az egyházak javai lefoglaltattak s árverés útján eladattak. Ugyene rendelet a keresztyéneket megfosztotta a kitüntetések elnyerésének s hivatalok viselésének jogától; a rabszolgákat örökös rabszolgaságra kárhoztatta s az egész keresztyén községet törvényen kívül helyezte. A biróságok meghatalmazást kaptak, hogy a keresztyének ellen minden vádat fölvegyenek, a keresztyéneket pedig minden, törvényszék előtt emelhető panasztól eltiltották.

Diocletianust a kedve ellen tett intézkedések aggodalommal töltötték el. Félelmét még inkább fokozta az a körülmény, hogy palotája egymásután kétszer is kigyuladt. Környezete a gyanút a keresztyénekre fogta, kik közül számosokat bebörtönöztek s ártatlan vérők csakhamar az egész várost megöntözte. Galerius attól való féltében, hogy a keresztyének ellene is bosszút forralnak, elhagyta Nicodemiát s télvíz idején nyugatra utazott.
Az első rendeletet nemsokára követték a többiek. A második rendelet a papok ellen irányult s minden egyházi személy bebörtönzését parancsolta. A harmadik rendelet meghagyta a tisztviselőknek, hogy a keresztyéneket iparkodjanak a római istenek tiszteletére visszatéríteni, s ha előítéletükhöz makacsul ragaszkodnának, szabadságot adott az üldözésekre és kínzásokra.

E rendeletek végrehajtása borzasztó lapokkal gazdagította az egyháztörténetet s beszennyezte Diocletianus emlékét.

Nem sokkal azután, hogy Diocletianus kihirdette a keresztyének üldözését parancsoló rendeleteit, lemondott a trónról s visszavonult a magánéletbe. De uralkodótársai és utódai nem hagytak fel az üldözéssel. E tekintetben csak Constantius volt kivétel, ki nem tudta jellemével összeegyeztetni az alattvalók sanyargatását. Udvari tisztjei is már caesar korában mind keresztyének voltak s csak Spanyolorság kormányzóját, Datianust nem bírta rászorítani, hogy a türelem álláspontjára helyezkedjék.
Ez határozottan ragaszkodott a császári rendeletek végrehajtásához s kegyetlenségét számos martyr vére pecsételte meg. A mikor azonban Constantius augustussá lett, mindenütt a vallásos türelem elvét emelte érvényre s ezt fiával, Constantinusszal is elfogadtatta. Sőt Constantinus annyira ment, hogy trónraléptének perczétől fogva az egyház védőjének nyilatkoztatta ki magát s a legelső volt a császárok közt, ki a keresztyénséget fölvette.

Itáliára és Afrikára a Maximianus hatalma terjedt ki, a ki rövid ideig tartó uralkodása alatt örömét lelte a vérengzésben és a keresztyének üldözésében. Utódja, a Diocletianus lemondása után, Severus lett, s ő is szabad folyást engedett az üldözésnek. E tartományokban azután csak a Maxentius lázadása állította helyre a keresztyénség békéjét.

Galerius eleinte Illyriát kormányozta, hol az evangelium tanai nem igen tudtak erős gyökeret verni. Mikor azonban a Kelet kormányzása jutott számára osztályrészül, Egyiptom, Palaestrina, Syria és Thracia keresztyénei sokáig megemlegették kegyetlenségét. Végre is hat évi kegyetlen üldözés után belátta, hogy erőszakos eljárásával célt nem ér s a keresztyének száma nem hogy fogyna, de mindinkább szaporodik, abba hagyta tehát a lelkiismereti szabadság ellen vívott küzdelmét s megengedte a keresztyének szabad vallásgyakorlatát.
Megengedjük – így szólott rendelete, – hogy a keresztyének hitüket félelem és háborgatás nélkül vallhassák és gyülekezeteiket látogathassák, föltéve természetesen, hogy a fennálló törvények és kormányzat iránt tartozó tisztelettel fognak viseltetni. Ez elhatározásunkat a biráknak és tisztviselőknek külön rendeletben adtuk tudtára s reméljük, császári jóindulatunk a keresztyéneket arra birandja, hogy ahhoz az istenséghez, melyet tisztelnek, imádkozni fognak biztonságunkért s jólétünkért

Ez volt Galerius búcsúszózata, melyet egyébként Licinius és Constantinus nevében is kibocsátott. Néhány nap mulva Maximinus jutott a trónra, ki uralkodása kezdetén azt színlelte, hogy elődje türelmi politikáját fogja folytatni. Testőrségének parancsnoka, Sabinus adott is ki egy körrendeletet, hogy a keresztyéneket üldözni nem szabad s ennek következtében számosan szabadultak ki a börtönökből és bányákból. De a Maximinus lelkének két rossz alapvonása volt: a kegyetlenség és az előítélet.
Rajongó lélekkel csüngött a régi istenek tiszteletén és sokat adott a jóslatokra. Látván azt, hogy a keresztyén vallás előrehaladását a rendszeres fegyelemnek köszönheti, ellenben a sokistenséget az egység és alárendeltség hiánya buktatja meg, a pogány papságot egészen a keresztyén gyülekezetnek mintájára szervezte s elrendelte, hogy a vallásukhoz makacsul ragaszkodó keresztyének száműzetéssel sujtandók. A rendeletet réztáblákra vésték s szigorú végrehajtására utasították a papokat és tisztviselőket. Azonban Licinius véget vetvén a Maximinus uralmának, a keresztyén egyház csakhamar megszabadult utolsó és legkérlelhetetlenebb ellenségétől.

Ennyi kínos viszontagságok után érkezett el a keresztyén eszme a császári trónusig.

Constantinus a szent keresztséget csak halálos ágyán vette föl. Lehet, hogy ez számításból történt így; a keresztség szentségét ugyanis akkor úgy tekintették, mint a bűnök teljes és föltétlen bocsánatát s mint az örök üdvösség zálogát. Ennélfogva az első keresztyének közül számosan voltak, kik e többé nem ismételhető szertartást életök végére halasztották.
E halasztással azt nyerték, hogy szabadon elmerülhettek a világi örömök élvezetébe s megmaradt mindig a lehetőség, hogy bűneik alól az egyház föl fogja őket oldani. Constantinus bármily védelmezője volt is az egyháznak, erkölcsi tekintetben fokról-fokra hanyatlott s ugyanazt az évet, mely a nicaeai zsinatot egybehívta, legidősb fia meggyilkolásával tette emlékezetessé.

Egyébként egészen negyven éves koráig tiszteletben tartotta a birodalom isteneit. A pogány templomokat kijavíttatta s gazdag alapítványokkal látta el; pénzeire Apollo, Mars, Jupiter és Hercules jelvényeit verette rá s fiúi kegyeletével, midőn atyját, Constantiust ünnepélyesen az istenek közé soroltatta, szaporította az Olympos lakóinak számát. Viszont azonban, mihelyt császár lett, azonnal felfüggesztette vagy visszavonta az üldözési rendeleteket s a birodalom minden lakosának szabad vallásgyakorlatot biztosított.
Mikor pedig Liciniusszal szövetkezve leverte Maximinust, 313. junius 13-án Milanóban a keresztyénség javára egy rendeletet bocsátott ki, melyben az elkobzott összes javakat és templomokat visszaadatni rendelte s a lelkiismeret szabadságát mindenki számára korlátlanná tette.

Constantinus megtérését az egykorú egyházi írók csodákkal színezték ki. Eusebius szerint Constantinusnak egyik hadjárata alkalmával az égen megjelent a kereszt, e felirattal: Ebben a jelben fogsz győzni (In hoc signo vinces). Az író e részben az elhunyt császár elbeszélésére hivatkozik, ki ennek valóságát ünnepélyes esküvel is bizonyította. E csoda, melyet állítólag az egész hadsereg látott, hihetőleg annak az éremnek köszöni születését, melyen Constantinus a labarumot örökítette meg ugyanazzal a körirattal, mely az égi kereszt alatt látszott.
A labarum (alighanem kelta eredetű szó) a birodalom főzászlója volt, melynek selyem szövetére a császárnak és gyermekeinek arczképe volt hímezve. Arany koronában végződött s ennek közepén a Krisztus görög nevének két első betűjéből alkotott monogramm (X és P) volt feltüntetve. Őrizete ötven testőrre volt bízva s ezekről az a hír terjedt el, hogy fegyverrel meg nem sérthetők. Constantinus utódjai is nagy tiszteletben tartották e szent jelvényt s hadjárataik alkalmával a hadsereg előtt lobogtatták. Theodosius utódai azután a konstantinápolyi palotában jelöltek ki helyet e zászló számárta.

A polytheismus a vallás fejét a császárban tisztelte s Constantinus és utódai mint az új hit hívei is megtartották a pontifex maximus czímét. Úgy hitték, hogy megtérésükkel nem adták fel egyik legféltettebb jogukat s megmaradt az a kiváltságuk, hogy törvényeket szabhassanak annak a vallásnak, melynek védelmezői voltak. Azonban az egyház, mely az oltári szolgálatot kizárólag fölszentelt papjainak tartotta fenn, a császárt is csak egyszerű hívének tekintette s fiúi kegyeletet követelt tőle a maga számára. Annál is inkább, mert ekkor már állandó egyházi rend fejlődött ki, melynek keretébe a császár személye nem volt beilleszthető.

A császárság minden birodalmi tisztviselő kinevezését magának foglalta le s e részben a népnek semmiféle befolyást sem engedett. A római municipális szervezet, mely a népnek befolyást engedett a városi előljárók választására, útját egyengette a keresztyén községi kormányzatnak. A keresztyén egyház szervezete újra megadta a népnek a jogot, hogy tisztviselőket választhatott, a kiknek engedelmeskedni tartozott.
A püspökök választásában szavazati joguk volt: az alsóbb papságnak, mely legilletékesebb volt a jelöltek érdemeinek mérlegelésére, a nemességnek s végre az összes népnek. A választások nem voltak mindenkor tiszták és visszaélésektől mentek; de a püspöki kar magának tartotta fenn a megválasztottak fölszentelését s megerősítését, miáltal ellenőrző organuma lett az egyházi rendtartásnak. A császárok nem avatkoztak bele a választásokba s míg ők a birodalom tiszségeivel szabadon rendelkeztek, minden megütközés nélkül elnézték, hogy ezernyolczszáz élethossziglan való tisztviselő a nép szabad választásának köszönhesse hivatalát.



Folytatás: Kereszténység II. rész